A hallgatás: a lét elárúlása^*

Juhász Ferenc műveit több mint két évtizede figyeli nagy érdeklődéssel, a tehetség iránti tisztelettel, hol lelkes hozsannázással, hol aggodalommal, fenntartásokkal a közönség, a kritika. Kötetei mindíg csatába lendítik a különböző ízlésű, szemléletű olvasókat, kritikusokat. Nem utolsó sorban költői nyelvének gazdag, de olykor szinte áthatolhatatlan sűrűje akadályozza az olvasók egy részét abban, hogy pontosan értse Juhász Ferenc költői világának gondolati lényegét. Úgy hisszük, megírt és megírandó költeményei, költői életútja jobb megértését segíthetjük elő egy interjúval, vagy pontosabban szólva: a költő beszéltetésével. Szerkesztőségünk megbízásából munkatársunk, Pándi Pál tett fel kérdéseket a költőnek, s Juhász Ferenc azokra írásban válaszolt. A napilap olvasójára bizonyára váratlanúl hat a költő sajátos prózastílusa, de reméljük, hogy a vallomás ereje közelíti egymáshoz a művet és befogadóit. (Népszabadság, 1970 December 25.)

 

Úgy tudom, most fejezted be új eposzodat IV. Béláról. Ezzel kapcsolatban több kérdés érdekelheti olvasóinkat. Mi az emberi-művészi oka annak, hogy újra és újra az eposzhoz érkezel el? Mi vezetett el IV. Béla alakjához, s miként ötvöződik ez az új alkotás az életműben A tékozló országgal? Mi az aktualitása ennek az eposznak?

 

Új époszomat, A halottak királyát 1970 Március 23-án kezdtem írni és 1970 Június 18-án fejeztem be, pontot téve a vers utolsó szava után, pontot téve szívem gyötrelmeire és a fogalmazás lángjaira és gyötrelmére. De versem történelmének része előtörténete is, hiszen A halottak királya első tizenegy és fél versszakát (akkor még Király a tengeren címmel) 1959 Február 3-án írtam, tömény és komor depresszióm verejtékes odújában, mintegy lángot lőve ki önmagam szégyenéből és megalázottságából, sötétjeimből, a depresszió fekete verméből. Abba is hagytam bevérződve és bekormozódva, szájamon és ujjhegyeimen a láng sebeivel, még nagyobb szégyenemre. Ez a tizenegy és fél versszakasz meg is jelent később, 1962 Áprilisában az Új Írásban, Egy éposz első sorai cím alatt. A sors most hitet is, erőt is adott, hogy ezt a hosszú verset, A halottak királyát megteremtsem szavaimból. Mert az én hosszú verseim nem époszok a szó költészet-történeti értelmében, de lírai versek, lírai megvalósulások, s ha époszként jelölöm is létüket és lényegüket, a jelölés csak azért, mert jobb, a költészetben használatos szót nem találok létükre és lényegükre. Tehát: hosszú verseim egy állapot, vagy egy akarat, vagy egy gondolat lírai virágzásai, vagy örvénylései, egy állapot, akarat, gondolat lírai folyamatai, nem az időbeli történés csobogása a térben és az időben előre, áradása, vagy szélfúvása a történetben, vagy történelemben a befejezés végzetéig, könyörtelenségéig, vagy föloldozásáig. Hosszú verseim épp befejezésükkel: egy-egy állapot befejezettségei, végzetei is, egy állapot-folyamat tűz-kapui, de e látszatra mindent-lezáró tűzkapuk mögött nem az üres csönd van, a tovább-nem-lehet ködös pusztasága, forró kősivataga, vagy az űr virágtalan magánya, de új lírai virágzások kezdete, építkezések és remények jövője. Költészetemet tehát, önszeretőbb, vagy önbecsülőbb pillanataimban, a ritka megnyugvás pillanataiban, a kétségbeesésnek-ki-nem-szolgáltatottság pillanataiban: egyetlen lírai folyamatnak tudom, s e szenvedő folyamat részei, egymáshoz-kapcsolódó molekulái a hosszú versek, s lesznek majd az alkatukra rövidek is, ha idejük jön, ha módot ad megvalósításukra keserves költői természetem. A föntiekkel, ha rejtetten is, válaszoltam a kérdésre: miért is csomóztam szavaimat, mint egy végtelen-szövevényű hatalmas gömb-hálót, IV. Béla király, középkori történelmünk nagyon-gyötrődni-tudó, nagyon-hinni-tudó, nagyon-elveszett és nagyon-nagy élet-kegyetlenségű, minden halált, minden pusztulást, puszítást, emberi és országos nyomorúságot ismerő embere köré, sorsába, húsába és szívébe szőve szavaim gyötrelmét és hitem pusztíthatatlanságát, kétségbeesettségem vérző fonalait, fölépülés-reménységem eleven szövetét. Mi választotta őt, a kiszolgáltatottat, az elűzöttet, a reményében-megnyomorodottat, a mégis-hinni-tudót, az önmagát és népét föladni nem tudót, a mindenkitől-elhagyottat, a kiröhögöttet és elkergetettet, az országépítőt, versem hősévé? Kiszolgáltatottságom és nyomorom, elhagyottságom és szégyenem, szegénységem és megaláztatásom, elárvúltságom és elveszettségem, depresszióm és szörnyű magányom, az akkori, az évekig létemet fosztogató, ami úgy égett életemen, mintha középkori gyermek-páncélruhába gyömöszölték volna férfi-testemet, s a vas kegyetlen és konok prései a fuldoklásig és a pusztulásig törték és sütötték volna testem és szellemem szerveit. Mert fuldokoltam a tehetetlenség páncél-öltönyében, s nem akartam a halálos depresszió vizes gödrében elrohadni, mert tudtam, hittem és hinni akartam, sejtvén azért az önvesztés fekete gyapot-felhői mögött az égitestek törvényeit és kristály-lángját, hittem mégis és azért is, hogy a szuicidium nem mód a jövőre, egyszerűen: ha ember született a Földre és sorsa van a Földön: öngyilkos nem lehet, nem mászhat önkéntesen bele a földbe, hogy a halál fekete angyala, ez a fénylő fekete angyal, mert fényei sötét léte lebegő ítéletéből ömlenek, hogy akaratunkkal elűzhető ez az idő előtt koponyák fölött lebegő Szárnyas Követelődző, Sugárzó Fekete Átok. Mert a szörnyűnél szörnyűbb, gyalázatosnál gyalázatosabb, rettenetesnél rettenetesebb József Attilai halál-óra, vagy akár a Majakovszkiji nem lehet jövőnk, vagy jelenünk, akárha emberről van szó, költőről, vagy egy nemzetről. Mert meg kell találni a létre az útat, mert kell az önemésztés, önvizsgálat, önelemzés, önvesztés, termékeny kábulat, de gyöngéd, vagy akaratos, majdnem-lehetetlen, vagy alíg-lángoló akaratunkkal csak az élet felé vághatunk útat magányunk, vagy írtózatunk bozótjában. És nem a halál felé. Ezért lett versem hőse, elesett szívem példája IV. Béla király, a zseniális akaró, aki mindent lemért tengeri árva magányában: a mindenséget és önmagát, bűneit és történelmünket, gyöngeségét és elárúltatását, tehetetlenségét és jövője képzetét. S e féktelen és dacos és önpusztító, önmagát porszemig-megszégyenítő önvizsgálat után: a tengerről a földi partra lépett, nem a halál redves küszöbére. És dolgozni kezdett. Elkezdte hitét élni!

 

Hogyan kerűlhet közelebb jelenünkhöz, közelmúltunkhoz ez a műértelmezés?

 

A halottak királya tehát az önvizsgálat, az önmagunkra-találás, az irtózatunkból-kigázolás, a partra-rohanás, az elemi élet-vállalás éposza, vagy hosszú verse, egy depresszió végzete, a haláltól-lekötözöttség föloldozása, a döntés kezdete. Befejezésével: az elindulás éposza. A nemzeté és önmagamé. Soha nem tudtam oly pontosan, magyar költő lévén, mint e versnél, hogy meg kell írnom, mert e vers megvalósítása olyan cselekvés: amely visszafelé is föltérképezi a történeti időt, s így hozza meg életítéletét, olyan cselekvés, amely föladatunk. A magyar költészetnek, a magyar költőnek, hitem szerint (s e hitemet lírai kezdeteimtől féltve őrzöm) többlet-föladata van, több-föladata, mint a világ más költőinek. Szerencsésebb, vagy jobb-sorsú népek költőinek. Történelmünk és nyelvünk múltbeli zártsága és bizonyos szempontból nyelvünk és jelenünk mai térbeli zártsága olyan föladatokkal ruházta föl költészetünket, az első magyar költőktől napjaink magyar költészetéig, amelyeket óriási nyelv-területű, vagy boldogabb föld-arcú népek költői nem ismernek, talán nem is tudnak. A Földgolyó e kis nyelvi szigetére ki figyelne úgy, mint más népek múltjára, vagy életére? Hiszen mi nem voltunk vallásokat-alkotó, mítoszokat-formáló, hatalmas történelmi legendákat és folyamatokat megindító nép, mint Ázsia nagy népei, mi nem voltunk próféta-óriásokat, Mózest és Jézust, világot-átsugárzó szellemiséget nemző és szülő nép, mint az ókor kis zsidó népcsoportjai, mi nem voltunk az emberi sors elemi állapotait és elemi szenvedélyét, gyötrelmét és szenvedését, elemi kibogozhatatlanságát, ellentmondását és tragédiáját kiéneklő nép, mint a görögök, századokig érvényes jogrendet kitaláló nép, mint a rómaiak, világhódítók és világpusztítók, világalapítók és világ-fölfedezők. Mi, ha már idetódúltunk, kis fehér tajtéktorony a népvándorlás vízgyűrődésein, és összekeveredtünk, Közép-Európa kis népeinek egyike voltunk, szenvedők és megalázottak, legázoltak és meghódítottak, mindíg-élni-akarók és mindíg-reménykedők, forradalmiak és úriak, legyőzöttek és gyönyörűek, történelem-tombolást, vért, árulást, úri gőgöt és úri butaságot elviselők, lázadók és levertek, megszállottak és kinevetettek, eszelősök és tiszták, egy kis nép voltunk Közép-Európa kővel-gyűrt és pusztákkal-szikrázó térségein, mint a többi kis nép: bennünk és körülöttünk. Nekünk nem volt múltunk olyan: ki teremtő önmagában és termékeny lényegében önmagával hat a világra. Költészetünknek ezért is kell többet vállalnia, többfajta mást, mint a világ, ki tudja, talán boldogabb-indulatú és tárgyiasabb-ihletű költőinek. Az önvizsgálat és önismeret, az önmagunkkal-szembenézés és a múlt-leméretése, jelenünk lázas köd-képének és izzó léthalmazának vizsgálata, az állandósúlt önmagunkra-figyelem: éppúgy a dolgunk, mint a többi, mint a költészet (mivel a lét) egyetemes dolgainak kimondása.

 

Mi a nyelv s ezen belűl a költői nyelv szerepe ebben az „önmagunkra figyelésben”?

 

Népünk ma is nyelvében virágzik eleven jövővé. És mivel nemcsak történelmében él, de nyelvében is, a magyar költő egyik legszebb és legnagyobb kötelessége: új és új virág-erjedéssel és virág-özönléssel, látomással és világ-fölmérő, világegyetemet-behálózó, a mindenséget dolgaiban megszólító, magányos derengéséből dolgaival kiszólító erővel és hittel teremtenie a nyelvet, élni nyelvünket végzetesen és gyönyörűen. Mert a nyelv élete, erjedése, látomás-virágzása és teremtő-nagysága: a nyelvet adó nép élete és teremtő nagysága. És mégegyszer: mi nem voltunk történelmet-alkotó nép, mi nem voltunk vallást, jogot, egyetemes szellemiséget alkotó nép: kőben, szóban, igében. Mi történelmet-elviselő, történelmet-tűrő, történelmet-szenvedő nép voltunk. Ezért is lettünk így: önmagunkra ítélve. Voltak nagy tetteink és nagy veszteségeink, nagy szenvedéseink és nagy elárúltatásaink, nagy királyaink és nagy jellemeink, nagy indulataink és rossz politikusaink. És számra nem, de szívre nagy nép volt és maradt népem. És hagyhatja-e ezt a népet, hagyhatja-e ezt a történelmet költője magára? Más, Arany János szavát használva, luxuriózusabb sorsú, vagy helyzetű, vagy múltú nép költője talán megteheti, és meg is teszi, hiszen elég, ha csak beszél, de a magyar költőnek nemcsak nyelvét, népét is őriznie kell költészetében. Ez az a többlet, ami sorsunkat nyomja és virágoztatja. A magyar költő népe elemi létét is mondja költészetében, hiszen így is őrzi nemcsak népe múltját, de jövőjét is. Nekünk, mai magyaroknak, mint a tegnapi magyaroknak is, költészetünkben is önmagunkra kell ismernünk. Kemény ítélettel és konok tisztasággal. Mi volna más ez, mint amit hitt és vallott Zrínyi Miklós és Berzsenyi Dániel, Csokonai Vitéz Mihály és Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Vajda János, Ady Endre, József Attila? És ha teremtünk óriás-lombozatú, óriás termő-anyaméhű, óriás-igézetű és érzékenységű nyelvet költészetünkben, s e nyelv-egyetemességgel az emberlét és a világegyetem, a nemzet és a termő anyag, a szellem és a teremtés-titok egyetemes törvényeit és állapotait tudjuk és fogjuk kimondani: világ-emlékezetre érdemes létet teremtettünk költészetünkben és adtunk az időnek jövőt, hogy népünkben virágozzon. A halottak királya e többlet-vállalás verse is, mint ahogy az volt A tékozló ország. És a hit verse is mind a kettő. Mert én valóban hívő ember vagyok.

 

Ha a megfogalmazás költői ihletettségét tekintem, akkor lehetetlen nem ráismerni ebben a vallomásban a magyar líra nagyjainak öntudattal hirdetett „többlet-vállaló” programjaira. E ráismerés öröme késztet arra, hogy egy hangsúlymódosító megjegyzést tegyek. A kis népek, köztük a magyar nép is, nemcsak „történelmet-elviselő, történelmet-tűrő” erők, hanem történelmet formáló erők is. S e tevékenysége közben – csakúgy, mint megpróbáltatásai közepette – a magyar nép gyakran tapasztalhatta, hogy nem áll egyedűl. Persze, a világtörténelmi helyzet párhuzamosságai nem szerveződhettek mindíg ellenállóképes, nagyerejű szövetségesekké. Talán nem értelmezem önkényesen szavaidat, ha azt mondom: hited a mai magyarság emelkedésére, az emberiség jobb lehetőségeire vonatkozik.

 

Hiszek a teremtés értelmében és céljában és hiszek az élet értelmében. Hiszek a világegyetem értelmében. És hiszek az értelmes emberi lét értelmében is. És ezért abban, hogy a létért-való cselekvés: föladatom. Tehát: a költészeté. És a költő cselekvése: a költészet. A hallgatás: a lét elárúlása!

 

Mutatkoznak-e formai-kifejezésbeli változások az új műben az előző eposzokhoz képest? Költészeted rajongó hívei mellett jelentkeznek azok is, akik aggódnak verseid stiláris zsúfoltsága, nehezen áttekinthető szövevénye láttán. Várható-e egy – spirálisan a korai szakasz kezdeményezéseit folytató – tisztulás lírádban? S ha már itt tartunk, talán szólnál arról is, mi volt, s mi talán még ma is, a belső emberi tartalma költői stílusod, látásmódod sajátos természetének?

 

A halottak királya a: b: b: a-rímelésű négysoros versszakokban írt éposz. Körülbelűl öt és fél ezer sora: parttól partig futó, szélesebb-őzönű, mint A tékozló ország, bár lüktetésében, hullám-gyűrődésében, a rímek felé hömpölygésében A tékozló ország testvére. Így: zártabb, mint a Gyermekdalok, s létében nyitottabb, mint utolsó versem, az Anyám volt. Mint a tenger terped, lángol, homálylik, ragyog, gyűrődik és reng, ahogy hullámai tajtékosan lobogva, nagy meredt csipke-fátylakkal a partra kifutnak, fújva és suhogva, s tört tajtéksivataggal szörcsögve és hörögve önmagukba visszaszívódnak: akartam, versem legyen az ősvíz partrafutása, robbanó szétfröccsenése az állat-virágzó sziklaüregekben. Ilyen szó-anyagában és anyagalakjában új versem, ilyen tenger-természetű és tenger-magányú. És ezzel mondtam azt is, hogy természetében nem lazább A halottak királya, mint az utolsó tizenöt évem költészete. Én ugyan nem keresem a bonyolúltságot, csak el akarom mondani, amit hitem szerint el kell mondanom. A Lét oly bonyolúlt és zsúfolt, dologi létezőivel, dologi álmaival, dologi lényeivel, alakzataival, anyag-virágzásával, kötéseivel, hullámaival, erőivel, formáival, lángjaival, akaratával és rejtelmével oly szövevényesen kizárólagos, oly bonyolúlt összessége és kegyetlen halmaza, egymásbanövő és egymásból-kinövő rejtelem-szövedéke, rejtelem-együttese a mindennek és a semminek, hogy a még legpontosabb költői kimondás is habszerűen laza és ködszerűen foszlékony a megközelítésben. Laza fényhálózat, fénypontok laza hálószövevénye csak a vers a Lét legkisebb részletéhez arányítva is. De: a költészet nem azonos a természettel, ahogy a Természet nem azonos a Léttel. A Természet a Lét része csak. A költészet külön természet, az anyagi állapotaiban megvalósúlt és folytonosan megvalósuló Természettől független, önálló természet. Így: független akarat. Én nem a természetet mondom újra, de bennem a Lét természete virágzik. Ez a virágzás: költészetem anyaga, költészetem dologi létének állapota és állandósága. És költői akaratom: indulat az egyetemességre. Talán ezért, hogy tömöttek a Lét fölfogott dolgaival verseim. És mégis: mindez kevés. Mert a Dolgok burka alatt és homályában ott a Titok. A Rejtelem, a Megfejthetetlen. A Titok, aki átvérzik néha a Lét szövetén, a Titok, aki átvérzi sokszor az anyagok húsát, fölszikrázik olykor egy bogár szeme ötszögű lencse-csiszolatán, kristály-csillagán, őrjöngve kilángol egy körtefa-levél zöld pórusain, egy csipke-törékeny kéz mozdulatában, hogy visszahúzódjon rejtelme csöndjébe újra, hogy éljünk tovább a Lét dolgai közt tapogatva, mint a vakok. Mert halandóságunk bennünket homályba zár, mert halandóságunk tudatos vállalása: a legszebb emberi állapot és kegyetlen szomjúság a félelemre és megismerésre. Mert halandóságunk: a félelem állandósága és a megismerés reménytelensége. Mert a halandóság a legkegyetlenebb fizetség, amivel törlesztenünk kell a töredék-megismerés bűnét. Hiúság-e mondanom, hogy költészetem azt is akarja: a leghiúbb hiúságot, a Rejtelmet keresni, valamit megtalálni a Lét homályában, a Múlandóság ködében? Dacos vagyok a Léttel. Talán eljutok egyszer a kristálylángú szóig, a létbe-világító szavakig. De a csöndig sohase akarok eljutni! Azt majd a halálban!

 

Milyen munkába fogsz az eposz befejezése után? Milyen a költő Juhász Ferenc közérzete 1970-ben?

 

Mit is mondanék még? Egy-egy éposz lemetszett hajtásai, lenyesett ágai, elvágott gyökér-szálai tűnődő szívem életébe dugva: kizöldűlnek, megfogannak, lírai leveleket hajtanak. Három éposz-versem után, az utó-égés, a kihamvadás gyötrelme után: „rövidebb” versek izgatják képzeletemet. A sors hitet és erőt adott, hogy dolgozzak sokat az utóbbi esztendőkben. Talán nem vonja meg most se tőlem kegyelmét. És ha ad olyan gyakorlati munkalehetőséget, mint 1968-ban, 1969-ben, 1970-ben, okom csak a fáradtságra lehet. De ez a legtöbb, amit a költő, a halandó, életében elérhet.

 

Köszönöm a válaszokat. Remélem, hogy a kérdések és a feleletek stílusának különbségén és a nézetek olykori eltérésein keresztűl is érzékelni lehet az álláspontok fontos vonatkozásokban termékeny kapcsolatát. Nem másítjuk meg a tényeket: a költő szemlélete, nézetei, s a kérdező álláspontja között vannak különbségek. De azzal sem változtathatjuk meg a valóságos képet, hogy háttérbe toljuk a nézetek közeledésének, a humánumban, az értelmes élet igenlésében való találkozásnak tényét.