Múltat-szülő jövő-halott^*

Sokszor elmondottam már, a Költészet: Szolgálat! A Lét szolgálata. És ezzel a Közösség szolgálata. Akkor is, ha játék, ha öröm, ha tiszta teljes öröm, akkor is, ha ordítozás és üvöltözés, kiáltozás a gyász bánata, a bánat gyásza ellen, ha töprengés a teljességen, ha a Valóság megérintése és fölszólítása: a csöndre és a virágzásra, ha élet, ha halál, ha politika, történelem és szerelem. Költészet nincs Közösség nélkűl. A Költészet létével közösségi cselekvés. Az embernek: önmagában önmagáért cselekednie: a hazúgság! És a Költészet: Az Ember dolga! Egyedűl az emberé! A két vers, a József Attila sírja és A halottak királya is: az ember szolgálata. Így: gyötrelmével és gyönyörével. Kopár és esendő éveim Ének-Szigetei: ezek a versek. Emberi föltisztulásomnak és újra épülő jövő-hitemnek Ének-Szigetei. És nem függetlenek egymástól. A József Attila sírja utolsó ének-részeiben A halottak királya embriója ott lebeg már, s A halottak királya töprengő és merengő szemekkel József Attila sírjára visszanéz! E két vers átkozva-ordítozás és töprengve-sikoltozás: hitünk és hitem a törvény-tiszta múltjáért és jövőjéért, s hogy legyen bizalmunk és halandóságot-legyőző megtisztúltságunk élni a Holnap Közösségéért. Gyémántra-vedlett szívvel, mocskainkat és elátkozottságunkat levetve, gőgünk kőzet-páncélját letördelve vér-mocskos szívünkről: szolgálni az Embert. Azt az embert: aki mindíg érdemes a jóra.