A föltámadás előtti pillanat gyötrelmei^*

A halottak királya én vagyok. Mint ahogy minden versem: én vagyok. Törvény szerint. De a halottak királya az a király is, az a rejtelmes, titkos, kemény, magátvesztett és magát-megtaláló, országát-vesztett és népét-megtaláló, halottait-sirató és halottait-rettegő, hulló és fölemelkedő király is a történelmi időben, a századokkal-ezelőtti történelmünkben, véres és vér-vesztes középkorunk hajnalán, aki egy nagy és lehetetlennek tűnő pillanatban, történelmünk egy végzetpillanatában választás elé kerűlt: IV. Béla király. A választás: a halál, vagy az élet, a jövő, vagy az enyészet, a dacos fölemelkedés, vagy az önfeladó szétfoszlás, az omlás, vagy a megmaradás, az elemésztődés lángjai, vagy a tiszta szolgálat. A szolgálat: amely több minden emberi feladatnál. A szolgálat: amely a legszebb emberi küldetés! Persze: a hasznos szolgálat. Persze: a jó szolgálata. Persze: a humánusabb jövő szolgálata. Persze: az egyetemes öröm szolgálata. Versem: két vereség és veszteség jajgatása, versem két végzet jajongásának és vágyakozásának összefonódása, versem: két akarat együtt-sírása, versem: két indulat együtt-vágyakozása. A magamé, a költőé, aki jelen-korának hűtelen és mégis hűséges gyermeke, s azé a középkori királyé a virágzó végtelen múlt-időben, aki a tengerre futván, a tatárok elől a tengerre rohanván véres karcsú lovon, a tengeren várta meg, gyötrődve, töprengve és önmagát-gyalázva: választása pillanatát, döntése idejét, a halál helyett a kezdés,a lét-kezdés, történelem-kezdés, jövőkezdés mámorát és gyönyörét. És nekem is ki kellett másznom önvesztésem véres odújából, a történelem üszkös odújából, holtakkal-tömött erjedő gödréből, szívem és hitem füstös, elszenesedett halmazaiból, rom kúszadék-kazlaiból. Mit mondhatnék még? A vers: gömb. Önmagába zárt és önmagát magyarázó. Önmagát kiteljesítő és önmagát végtelenítő. Magyarázni, vagy elmondani: így, gyarlóság és lehetetlen. Ha kimetszünk is egy gömb-szeletet testéből, csak a gömb-szelet vérzését láthatjuk, nem gömb-léte egészét; a vers teljességéből egy karéjnyi fájdalom kivágva: inkább a hiány kérdőjelét írja eszméletünkre, ez inkább megfosztás, mint bizonyosság. Inkább veszteség, mint érdem. A vers egy vérző megmutatkozás-pillanata csak, lángoló metszete a vers-időnek, töredék a föltámadás-előtti pillanat gyötrelmeiből. Amit mondhatok, csak annyi: hogy egyetlen vígasz a valóság. Hogy a természetben az emberen kívűl nincs más emberi, s ezért az ember vígasza a Lét gyötrelmeire, léte fájdalmaira, gyötrődése és magánya lángjaira: csak emberi vígasz lehet. A Természet Látomása, a Növényi, Állati Mámorok, Tündökletek, Csábítások, Csodák: az embert elvonják az embertől. Mert a Tenyészetbe szívják. Mert beleolvasztják a Tenyészet Örökös Öntudatlan Végtelenébe és Véletlenébe. A Természet nem vállalhat felelősséget az Emberért. Csak az Ember vállalhat felelősséget az Emberért és a Természetért. Bűneire és átkaira az ember a természetben nem találhat föloldást. Csak önszívében és emberi szolgálatában. A Képzelődés és a Játék, a Hazúgság Tündöklete boldognak tetsző, de kegyetlen palástba burkolja szenvedő és elveszett szívünket, vesztes mámorokba kábít, lök a halálba. Az Öntudatlan Örök Szép Tenyészet vár minket úgyis, majd ha a föld felé bukunk, öntudatlan ragadozó-éhséggel, közönyös falánk éhes várakozással, gyomrokkal, szájakkal, szívókákkal, szív-alakú ajak-párnákkal, rágószervekkel, csőrökkel, emésztőszervekkel, ürítőszervekkel és ürítőpontokkal, gyökerekkel, nedvekkel, mirigyekkel, mikrobákkal és lángokkal. Az embernek, ha dolgát tudni akarja a Földön, önmagában kell győznie önmagáért és az emberért. Mert ez a dolga! Föladata: a rosszból cselekvéssel kilépni. Mert a várakozó, a csöndre-ítélt ember, a bénaságra-ítélt ember, a nem-istenűlt, de szellemével isten-részese ember nem döntheti el mindíg cselekvése kezdés-pillanatát, meg nem határozhatja a kitépődés, az indulás, a mássá-levés, az újat-kezdés, a régit-levedlés kezdet-idejét, a cselekvés írtózatos kezdetét. De ha a Történelem, Sors, Idő, Lét, Végzet, Pusztulás, Isten, vagy Áldás, Ördög, vagy a Másképp-Jól-Lehetetlen fölszólítja a szívet a mostra, a megváltoztató, az újat-kezdő cselekvésre: s az árva szív, az égő ember, a feketén-lángoló tudat a választásra, döntésre fölszólíttatik: választania és döntenie kell! És jól kell választania! Mert ha hagyja elfoszlani a választás-pillanatot, eliramlani ha hagyja a döntés kezdetét, s motyogva ül tovább fájdalma füstölgő kupacán, magánya égő csillagán: nevét a Pusztulás Könyvébe beleírta. S ha rosszúl választott: nem választott emberűl. Mert a választás az ember joga, a döntés az ember kizárólagos joga. Mert ösztöneitől független a választásban az ember. Mert nem él ösztöneibe göngyölödötten, mint az emberen-kívüli szerves természet. Mert választásra az ember képes: egyedűl. Mert az Isten is azt tehette csak, amit tudott. Mert a döntés: az ember joga és kötelessége. S ha ideje jön a Hatalmas Döntés-Pillanatnak: döntenie kell! Mert ha vakon áll a Pillanat előtt: vaksága örök marad, halála végtelen. Ráomlik mocskos üszkeivel, vérző tenyészetével az idő. Mert egyszer jön csak az a Pillanat, arany-lábakkal, szárnyakkal: amik lángból és gyémántból. Mert nem jön soha többé! Mert az Embernek megadatik egyszer, hogy döntsön dolgairól. De csak egyszer. Aztán soha többé!