Amit mondhatok még^*

Mit mondhat a költő megvalósúlt verse után, a megírt műről mit mondhat a költő, a megvalósúlt szeretetről, áhítatról, mámorról és kegyetlenségről, ha már káromlással-füstös és harmattal-átmosott szavaival újra-építette gyötrelmeit és gyönyörét, eldadogta szánalmát, szégyenét és szorongásait, sírását ha már a földbe szórta. Szólni van joga-e valamit a versről magáról, s tud-e szólni egyszerűen és önmagát-feledve? Hogy nem elég? Hogy sohasem elég? Hogy mindent újra-mondani kellene és újra-mondani semmit se lehet, csak folytatni, vagy abbahagyni, s belefutni a földbe: szőrös csontnak, kopár, néma kőhegedűnek? Ez a vers, az Anyám, ez az époszi himnusz, ez a dühödt jajgatás, komor káromlás, gyötrelmes öröm, temetővirágzás és csont-kiáltozás, ez a köd gomolygó, habzó szívére hullott könnycsepp: verspárja az 1950-ben írt vers-éposznak, az Apámnak; töprengő, múlttal-dühös, múlttal-áterjedett, szívemben-féktelen és habzó, jövővel-köd-idejű, gyötrődő ember-voltomnak szárnyai ezek a versek: napban elégők, vagy jégbe-fagyottak, földbe-szőttek, vagy füstbe-foszlók. De szárnyai mégis jelenemnek, múltamnak és emlékezetemnek. Mit tudnék mondani még? Hogy nem elég? Hogy sohasem elég? Hogy az átok, szeretet, áhítat, öröm, kegyelem, konokság, bűntudat, szégyen, sírás és emlékezés sohasem elég? Hogy mindíg az kell, ami kimondhatatlan, ami talán elmondhatatlan, hogy mindíg azt keressük, kimondani mindíg azt akarjuk, ami talán ki-sose-mondható, talán ami elmondhatatlan, mert oly nehéz, mert oly tiszta, mert oly egyszerű, mert oly titokzatos és messzi-mérhetetlen, mint a csillagfény, mint a harmat, mint egy szál virág őszi sírján apámnak, mint anyám barna-lángú keze, apám csontváza ott a földben: huszonegy éve már. Múltunk: arany-vödör, kő-vödör, márvány-vödör, vagy agyag-vödör: telve szitokkal, szégyennel, vacogó gyerekkorral, habzó őszi temetőkkel, jajgatással, nyüszítéssel, könnyek gyémánt-ikrájával, holtakkal és koporsókkal, vetélő asszonyokkal, elvetélt magzatokkal, véres tavaszokkal, rezesbandákkal, búcsúkkal, munkával és húsvéti himnuszokkal, múltunk más-más-anyagú vödre habzásig tele halállal, testiséggel, sírással és szerelemmel, háborúkkal, a történelemmel, telve jövendő halál-önmagunkkal és jövőjével jelenünknek, a mi-emberiségünknek. Mit mondhatnék még? Ez a vers múltam végzete is, szegény-népem szánalma és szerelme, töredék a mi történelmünkből, történelméből szegény-életünknek. És emlékezetem tavasza mégis ez a vers, virágzó álma ember-hitemnek, virágzása gyász-akaratomnak, a ködnek, anyatestnek, éhségnek és halálnak, virágzása a temetőknek, a Csont-ország csont-történelmének, a soha-el-nem-enyésző múltnak a föld szagos héja alatt és az emlékezetre-képes szívidőben, a töprengés eszméletében. Az ember azért ember: mert végtelen-múltra és végtelen-emlékezetre képes. A költő, ha mer hinni szavában és szava érdemében: esendő múltjával, köd-tajték gyermekkorával, apja sárga csontvázával és anyja édes szívével is szolgálni akar. Mert a költészet: szigorú szolgálat, teljes emlékezet és minden múlt egyidejűsége. Mert a költészet a Lét szolgálata, szolgálata az ember emberért-hitének. És mondom ezt, és hiszem ezt, és vallom ezt: e hit-nélküli, kiábrándúltságban-ökrendező, tétova napokban, a költészet-közöny, vak-lírai hétköznapiság és kiúttalanság napjaiban: nektek anyák, nektek jövendők anyjai majd, neked Édesanyám, s neked Emberiségem ötmilliárd-éves Ősasszony-Anyja: Föld. Mit mondhatnék még, mit, én: a halálra-készülő, mit mondhatnék még Édes Mindenem: Világ?