Mondatok a nyelvről, szavakról, költészetről^*

A haza: a Szó.

Így élünk a hazával.

Mert nemcsak a hazában élünk mi, de a haza él mibennünk.

Így visszük a hazát magunkkal magunkban.

S amikor a földbe hazatérünk, a hazát is visszük magunkkal. Az általunk képzett hazát.

Mert a haza nemcsak a magyar nyelv, de a műveiben megvalósúlt Lét is, az anyanyelv szavaiból, s az anyanyelvem szavaiból épített szavaimból szőtt Lét-Szőttes, Képzelet-Haza, Látomás-Világyegyetem, Képzelet-Valóság.

A haza ott is van, ahol én vagyok, ha a területileg-nem-az-én-hazámban.

Mert a haza azzal van, hogy nyelvemen, anyanyelvemen megnevezem a dolgokat, tárgyakat, jelenségeket, a természetet és a képzeletet, a hitet és az időt.

Mert a haza azzal van, attól haza, hogy azt mondom: jegenye, csillag, kő, föld, ibolya, sár, csikó, rózsapirók.

Mert ha vagyok bárhol is, s a természet virágzó, vagy lángoló dolgait látom, azt mondom: jegenye, vér, tücsök, aranyeső, vízbuborék, kőerdő, kenyér: a hazát mondom, belőlem a haza szól, a bennem-élő hazát mondom én körülöttem.

Mert nemcsak a haza, de a természet is attól van, hogy nyelvem megnevezi, s én attól vagyok az, aki, hogy nyelvem, az anyanyelv, a természet általános eleven ködéből, virágzó együgyű homályából a megnevezéssel, a rászólással, a kijelöléssel kimetszi, sugárzó fénybe vonja a dolgot, a jelenséget, egyedivé teszi, jelentést-hordozóvá izzítja a természet egyes anyagi, fél-anyagi, vagy szellemi állapotait. Kiváltja az önmagukkal önmagukban élő, vagy haldokló, vagy születésre-kész, vagy halott dolgokat és jelenségeket önmaguk derengő, lángoló, vagy deres állapotaiból, fölragyogtatja az állapot-szövevényeket: ami a világegyetem.

A nyelv szavai és nyelvünk szavai élővé teszik, akarják az egyébként eleven természetet és benne megteremtik az embert magát. Mert az ember nagyon-hosszú fejlődés-útján megteremtette a nyelvet, megszűlte a szavakat, hogy aztán a nyelv határozza meg az embert, a szó, a nyelv szavai vigyék tovább az embert a világegyetem végteleneiben. A szó most már az élet és a halál. A halhatatlanság és a halandóság.

Én hiszek a szóban. A nyelvben.

A szó nélkül a Lét egyre kúszább, zavarosabb és értelmetlenebb lesz.

Nem a dolgok sugározzák a szavakat, a megnevezéseket: a szavak, a megnevezések teremtik a dolgokat.

Az emberben az ember által.

Ember nélkűl a szó-nélküli természet, a beszélni-nem-tudó természet, a szavakat-nem-ismerő természet örök virágzó enyészet, örök döbbent lángoló magányosság. Örökös Ragyogó Homály.

A Lét az ember szavaival, a nyelv szavaival lesz az Ige Megtestesülése.

Igaz: a szavakat, a nyelvet a dolgok akarták, létükkel a dolgok akarták. Lehetővé a dolgok tették, a dolgok sugallták nemző-erejükkel a szavakat. A dolgok eleve magukban hordták a szavakat.

De miért, hogy ahány nép, a dolgokban (jelenségekben, tárgyakban, lényekben, létezőkben, anyagokban, képzeletekben), annyi szó van? A jelentés annyi szó-állapota.

Az azonos dolgokban. Az ugyanabban. Az ugyanazokban.

Egy népet lehet: kiírtani, kipusztítani, fölperzselni, földbe-gyömöszölni, porrá-törölni; egy nép kihalhat, mint az ősállatok, népek kihalhatnak, mint az ős-sárkányok, egy nép lehet, elfoszlik, mint a hab, lehet, elfogy, mint a tajtékcsöpp, sercegve, pattogva és puhán, népek elfogyhatnak, mint a páracsöpp: egy nép nyelvét lehet: a néppel kiírtani, lehet: földbe-gyömni, földbe-ásni; egy nép nyelve belefagyhat a történelmi időbe, mint mammutok az ősjégbe, beleikrásodhat az idő-történelembe, mint borostyánkőbe az őshangyák, beleforrhat a halál-múltba, mint kőzetekbe, kavicsokba, palákba ősrákok, őshalak, ősmadarak fekete, barna csipkeszerkezete, háromdimenziós rajz-csipke-temploma, kitömve kővel, kőmagokkal, kőszívekkel, kőpáfrányokkal, kőfodros kőhernyókkal magzatos rajzcsontvázakkal.

Egy nép nyelvét lehet az időbe, a múltba belefagyasztani.

De egy nép nyelvén teremtett művek: nem ismerik a halált, ha magukba itták, ha szövetükbe és életükbe fölitták a nép szívét és termékeny lángjait.

De egy nép nyelvén teremtett művek: nem ismerik a halált, ha hordoznak téged, ha hordozzák sorsodat gyötrődő és tevékeny emberiség. Ha sorsoddal terhesűlt, sorsoddal anyaságos a mű: emberiség.

De egy nép nyelvén teremtett művek: nem ismerik a halált és megtalálják a csönd fehér dermedtségéből kiváltójukat, ha a Mindenség Egyetemes Dolgait, a Mindenség Egyetemes Örvényeit cipelik lüktetve burkolataikban és pórusos héjazataikban, ha a Mindenség Egyetemesség-Jegyet hordozó részleteit, törvényeit és törvény-részleteit forgatják örvényeikben, görgetik hömpölyegükben, csontvázazzák csipkézetükben.

És nem hal meg az a nyelv, amely fontos és érdemes művekben virágzik.

És az eleven élet habzó üstje az a nyelv, amely érdemes és fontos művekben valósítja meg önmagát.

Dolgunk ezért: mindíg a többet akarni, dolgunk ezért: mindíg a mindent akarni.

Az Együttet és a Különt. A Lehetőt és a Lehetetlent.

Elpusztúlhat a civilizáció. Mert van rá lehetőség és erő. Mert van rá emberi hiúság és emberi boldogtalanság. Mert van rá politikai gőg, biológiai emberiségbe-beleszövöttség. Fejlődés-törvény, halál-törvény.

A technika és a tudomány gépei, eszközei, szerkezetei, találmányai, módszerei nem pótolhatják a nyelv szavait, nem helyettesíthetik a szavakat.

A szó csak az emberrel marad meg.

De a szó az emberrel megmarad!

A tudománnyal és technikával szőrtelen, üszkös hullává égetett Zöld Bolygó, Virágzó Zöld Anyagcsöpp, Lüktető Kék Égitest őrzi még a civilizáció-lét forró rózsaszín hamuját, hideg kék hamusivatagát, amibe kivérző mutatóujjunk hegyével beleírhatjuk szavainkat, a szavakat, martalékúl a piros sivatag-szélnek, a kék csillagszélnek.

És marad, ha ember marad, Szem az olvasásra, Száj a beszédre, a hallásra Fül.

Ha ember marad.

Mert ha Ember marad: a Szó is megmarad.

És ha az Ember meghal: meghal a Szó is.

Tehát: az Emberiség.

Mert az emberiség kiírthatja önmagát nem-háborús civilizációs termékeivel.

Léte technikai izgatottságával, civilizációs termékei nem-oszló, nem-foszló, nem-bomló salakjával.

És biológiai fegyvereivel.

És biológiai forradalmával.

És biológiai-megváltoztatás-dühével, befolyásolás-mámorával.

De akkor elpusztúl a szó is.

A szó: reményünk, hitünk és irgalmunk.

A szó: megmaradásunk és jövőnk.

Mert én hiszek a teremtés értelmében, a teremtés irgalmában, a teremtés jövőjében.

A Szó, a Nyelv jövőjében és jelenében.

Így: az életben.

Így: a megvalósulásban.

A Szó: a megvalósulás.

A dolgok önmagukban némák az értelemre.

Létük értelmére.

Ha azt látom: kő, csak azért látom a követ kőnek, mert agyam kimondja agyamban: kő.

Ettől kő a kő, kalász a kalász, köd a köd, féreg a féreg.

S a kőben pórusok, erek, szilárd szivacsos hab, tömény dermedés, rab láng.

Leláncolt őstűz.

Atomokba felhőzött, burkolt, pontozott, csomagolt, kötés-terekbe-dermesztett ősragyogás.

Ősláng. Ősrobbanás. Ősakarat.

A Szó ez, a Nyelv ez.

A költő: szavával teremti a Létet. Az anyanyelv szavaival. És igazi Létet, fönnmaradó Létet csak az anyanyelv szavaival tud teremteni. Az anyanyelv-szavakkal, amelyek a nép ősállapotába, eredet-titkaiba, kezdet-lényegébe, ősvirágzás-kezdetébe, ős-részekre-bomlás időpillanataiba, titok-szétágazásába, lüktető, eleven megvalósulás-kezdetébe ágyazták hajszálgyökér-koronájukat. Egy nép kezdet-sejtjeibe. Amikor a természet és a szó egymást egymásban fölfedezte, amikor a természet anyag-állapotai és akarat-állapotai a nyelvben megkeresték önmagukat, amikor a népben szavakká vált a természet, amikor a természet szavakban kereste meg az embert, amikor az ember szavakkal elkülönítette az addig oly egységesnek tetsző természet dolgait, amikor az ember részleteire bontotta a nyelv kezdeti szavaival a természet együttes anyag-látomását, a boldog-réműlt Egységet, a Magánytalan Együtt-Rettegést és Tiszta Boldogtalanság-Hálózatot, s ezzel magányossá is tette a dolgokat, létezőket, jelenségeket, lényeket: önmagukra-utaltakká, önmagukba-zártakká, önmagukkal-jelenidejűvé, önmagukért-virágozókká. Magányos örömökké, förtelmekké, gyászokká, gyönyörökké, termőkké, nemzőkké, szülőkké, haldoklókká és halottakká. Amikor a szó elválasztotta a Természettől az Embert. Az általános természetből kiváltotta az embert: hogy külön sorsa és különös sorsa, jövője, jövőtlensége legyen. Amikor az ember kivált az őt-is-megteremtő, kigondoló és megvalósító természetből, hogy a szavakkal váljon szellemivé, Önálló Természetté a Természet Más-Más-Kivirágzású Egységes Mindenség-Szövevényében. S a szavakkal részleteire bontott természetből, a szavakkal létezés-pontokká bontott természetből a Költészetnek kellett azután új, egyetemes Szellemi Természetet teremtenie, létrehoznia a Természet-Egyetemességet a Szellem Akaratában. A Szó Akaratával. A Szó Állapotaival.

A költő ezért van az anyanyelv börtönébe zárva. Az anyanyelv gyönyörű-köteges gyökér-börtönébe, görcsös gyökérfonadék-kötelekkel a Titok Csönd-Keresztjére kötözve. Mint a szőlőfa leget-behálózó vastag gyökér-köteleivel Dylan Thomas a szesz-rothadás rémületkeresztjére. Aki mint szalma-ketrecben zöld levelibéka. Lencsés ujjaival markolja a bütykös szalma-léceket.

De az Anyanyelv a Virágzó Börtön. Abban a börtönben a Világegyetem virágzik.

Ott robban és ragyog. Ott lángol és erjed bezártan a végtelenségben.

Az enyémben is: a magyarban.

A magyar nyelv: létem, jövőm és reményem.

A magyar nyelv: életem virágzó tartálya.

Az anyanyelv szűlt meg engem: a költőt.

Az anyanyelv szűlte meg költészetem jövőjét.

De most már én is szülöm a nyelvet.

Mert nemcsak a nyelv teremti a költőt, de a költő is teremti a nyelvet.

Népe nyelvét. Nem használati nyelvét, de szellemének nyelvét.

Nemcsak a költészetét.

Én: teremtő nyelvemmel népem jövőjét is adom.

Mert nemcsak a dolgok teremtik az én szavaimat, de az én szavaim (és új építésű szavaim) is teremtik a dolgokat: új létezőket teremtenek, homályok hártyáit tépik le, titkok burkolatait bontják föl, összefüggések szövevényeire világítanak, kilángolnak a fő-erekből és szétbúrjánzó kapillárisokból.

A dolgok látnak engem, én a dolgokat látom, a dolgok szólítanak engem, én kiszólítom a megnevezéssel a homályból a dolgokat. A jelentéseket, összefüggéseket, állandóságokat, állapotokat, jelenléteket, szövevényeket, nem-látható akaratokat.

És nem mondok soha: többet, mint amit a rám-néző dolgok akarnak!

De amit létük nekem-megmutatásával a dolgok velem mondani akarnak, azt kimondom. Azt megvalósítom szavaimmal.

Ez nem játékom. Ez kötelességem!

És ha nekem a dolgok többet mutatnak meg önmagukból, részletesebben és jobban kimutatják és megmutatják felületüket, burkolatukat, burkolat-alatti létüket, jelentésüket és természetük aggályait és homályait: ezt a többet kötelességem elmondani.

Ha a dolgok, a lények és létezők, állapotok és hitek nekem magukat így mutatják.

Ez nem stílus-játék, ez: ragaszkodás az igazsághoz. Az igazság pontossága. Mert az igazság: a pontosság!

A stílussal az játszik, egy stílussal az a költő játszik, aki a dolgokat eredendő állapotaikban nem látva, más látását használja, játszva hazudik.

Mert ez a: hazúgság!

Mert olyan ez, mint üres szemgödörbe nyomott üvegszem. Az igazi szem helyett. Mert nem lát az a golyó, csak virágzik utánzatával üvegben. Csak az üveget mondja, színes gömbtükre visszamutatja ugyan a természetet, de nem issza föl a Létet, hogy az agyba lövellje a természet sugarakkal-szemünkbe-hömpölygő áldozatait és jelenlétét.

A magyar nyelv, mint minden élő nyelv, nemcsak Állandóság, de Folyamat is. Folyamatosan Cselekvő Állapot. Folyamatos Virágzó Akarat.

Állandóan virágzik. De korhadékony és rothadékony részei lemállanak. A lemállt rothadék-anyagot, a kocsánya-tört, kristállyá-fagyott-sejtezetű, kristálytollá nehezedett levelet nem lehet visszaragasztani, visszavarrni a fára, a fa ágaira, mint színpadi deszka-fák deszka-ágaira a rongy-levelet, papír-lombutánzatot.

Mert rothadtan lóg az ott tovább az élő, eleven nyelv-fa ágain.

Az elhalt szó, az elhalt jelentés, az elhalt fogalom.

Egy nép eleven nyelve Állandó Tevékeny Állapot és ugyanakkor Örökös Cserélődés az Állandóságban. Mint a hömpölygő folyó. Mint a virágzó föld.

Mindent magába vesz és magában fölemészt, húsában mindent átlényegít. Létében hasznára old minden belehullottat, benne-bomlottat, beleolvadtat. S ki is vet magából mindent, ami sorsától idegen, ami sorsából már nem hiányzik, ami sorsának tápláló része volt, de már salakká kiégett.

Mint a földigiliszta, aki földet eszik, s a gyűrű-szelvényes testében átáramlott, átgyűrődött föld ha végbélnyílásán buggyanva kitódúl, kitüremlő fekáliaspárga-salakja is föld: az excrementum.

Vagy megőrzi húsában a fölemészthetetlent, mint a csontvázat, követ. A fekete sárkötélként kitüremkedni nem-tudót!

Népem nyelve: a magyar, ma is Tiszta Bizonyosság, Eleven Tűz, Búrjánzó Erő, Televény Virágzás. S lesz is Televény Virágzás, Búrjánzó Erő, Eleven Tűz, Tiszta Bizonyosság, amíg lesz eleven közösség, élni-akaró nép, önmagát-ismerni-akaró, önmagát-kimondani-akaró nép e hazában.

Én nem féltem.

Hisz a nyelv nagyságát költészete is mutatja.

Jelenkorának költészete is.

Ha féltem: az ellanyhulástól, megtorpanástól, mélabútól, dachiánytól, keserve végzetétől. Népünket és költészetünket.

Nyelvünk, a magyar, ha mit más nyelvekből magába emészt, szívébe forraszt, létébe ömleszt: láza attól nagyobb lesz, tudása búrjánzóbb, vére keményebb.

A szennyet kiégeti magából, a felületén korcsként kivirágzót röviden elrohasztja. Mert nyelvünk túlélt már hódoltságokat és megfogyatkozásokat, leigázásokat és elözönléseket, pusztulásokat és a történelem jégkorszakait.

Mert a nép élte túl történelme keservét.

Minden nép nyelve: minden Múlt és minden Jelen. Természet és Történelem.

A Múlt-Idő minden Történelem-Tűzvésze, Pokol-Árnyéka, Virág-Őrjöngése, Emlék-Páfránya. És a Jelen-Idő minden hiánya, ürege, üszke, tér-hiánya, homorú homálya, minden élni-akarása, játéka, könnyelműsége, kényszere, tudása, hite, tudománya, tébolya és föld-egyszerűsége.

Egy nyelv naggyá tehet egy költőt, a költő naggyá tehet egy nyelvet és népet.

Nagyságát mi is adhatjuk, költők, felelősek.

Nagyobbá mi is tehetjük, költők, ha létünkkel tenni akarjuk.

Nemcsak azzal, amit mondunk, de ahogy mondjuk!

Nemcsak azzal, ahogy mondjuk, de amit mondunk!

Én hiszek a Költészetben és ezért a Szóban!

Mondom újra: költészet csak a szavakkal van!

Ha nincs Szó: értelmetlen az Élet. Az ember élete.

És amíg a Szó van, van a Költészet is.

A szó költészetét, a költészet szavait nem helyettesíthetik a gépek. A gépek létrehozta, sugározta, a gépekből űrbe-lökött, képernyőre lőtt szó-helyettesítés. Kép: ami csak valóság. A kép, ami a Lét felületének árnyéka csak, a Lét felületének silány lenyomata. A halott kép. Mint őskőzetbe sajtolódott őspáfrány kő-csipkerajza.

Mert a Szó a legtöbb, amit létrehozott a Teremtés, amit megvalósított a Mindenség Teremtő Akarata.

A legtöbb: A Szavak Virágzó Életfája!

A gépek-szemünkbe-köpte képhez: gépek kellenek, hálózatok, vezetékek, csatornák, csövek, ellenállások, akkumulátorok, transzformátorok, diódák, félvezetők, áram kell a képhez, amit a gép adni tud, és gép kell, hogy fölvegye a gép-adta rövíd valóságot és áram és szerkezetek.

A gép: a megszerkesztett anyag függvénye csak. Az anyag egy szerkezeti helyzete. Csak gép: önmagában. Önmaga végűlis tehetetlen. Sorsa: véges és ereje: az anyagnak-kiszolgáltatottság. És halála is: az anyagnak-kiszolgáltatottság.

Ezért több a Szó a Gépnél.

Az ember szava.

A mindíg reménykedő ember szava.

Az ember szava, aki amíg szólni tud: költészetet teremt. Természetet és történelmet.

Mert a nyelv: a természet és a történelem. Mert a nyelv a múlt és a jövő.

Mert a Nyelv: Noé-Bárka. Amelyben az Eljövendő Végzet vízözöne elől a Teremtő Költészet szavai merengve tolonganak. A zsiráf-szavak, csikó-szavak, csődör-szavak, elefánt-szavak, orrszarvú-szavak, oroszlán-szavak, a fülemüle-szavak, rigó-szavak, keselyű-szavak, bikaborjú-szavak, a páfrány-szavak, virág-szavak, lepke-szavak, cédrus-szavak, a föld-magvai-szavak, a lárva-szavak, pete-szavak, ondó-szavak, tojás-szavak, embrió-szavak, hőscincér-szavak, jegenye-szavak, őserdő-szavak, álom-szavak, látomás-szavak. És mind a többiek: a Szó-Világegyetem. Várván, hogy a víz űrből-ledörgése és zöld zuhogása elhervadjon. Várván, hogy a tengerré gyülemlett víz elapadjon. Hogy a kék buborékokkal, laza ánuszgyűrűkkel pöfögő mocsarak elsorvadjanak. A füstölgő sáros föld fölszáradjon. Hogy az őrző anyatestből tűnődve kitódúljanak. S özönükkel, vemhet-váró, tojást-váró, nemzést-váró, jövőt-váró végtelen élet-özönükkel elömöljenek, széthömpölyögjenek a haláltól-szűz, halált-álmodó Jövőben.