A változtatni-akarás varázsa^*

A költészet felelősségtudat és ezért felelősségvállalás. A Létezést, tehát a világot, tehát azt a Földgolyót, amit belak az emberiség, tehát az embert folyamatos, állandó veszély fenyegeti. Ez a veszély, ez a veszélyeztetettség az emberiség történetének kezdetei óta mindíg más és mégis mindíg ugyanaz! Betegség, háború, elnyomás, megaláztatás, kizsákmányolás, halál. A költő, hiszen ezért ember: nem hallgathat! Nem hallgathatja el a veszélyt és nincs joga nem szólni a veszély ellen! A költő hite: hogy szavával segíteni is tud! Tudja segíteni az embert, hogy legyőzze a bajt. Persze mondhatják: kevély hit ez! Én mégis hiszek ebben. Korunk: legnagyobb, legegyetemesebb ősbaja az éhség mellett annak a fegyvernek létezése, amely hitem szerint elpusztíthatja az egész emberiséget. Ez a fegyver: (egyszerűen mondom) az atombomba. Sokat, sok, vagy hosszú verset írtam erről a gondomról: éppen, mert tudom, ez a valóságos végpusztulás ma már nemcsak elméletileg lehetséges, de a valóság szülötte ez a pusztulás-lehetőség. Miről beszélne a költő: ha erről a meglévő esetlegesről hallgatna? Ha tudja is, hogy nem tud változtatni a világon: legalább szava varázslatával adjon hitet az embernek, hogy nem reménytelen! Ez a dolga. Vagy legalábbis: egyik dolga!

Én nem hiszek abban, hogy a költő és közössége megszűnt hinni egymásban. A költészet közösségi szükséglet, lényegében közösségi teremtés-forma. De azt tudom, hogy van, vagy vannak olyan költészetformák jelenkorunkban is, amik látszatra nehezebben érthetőbbek. A valóság bonyolúlt, a költészet se mentheti föl magát a valóság pontos, tehát: bonyolúlt megfogalmazása alól. A föladat: a közösség erkölcsi és esztétikai tudatát fölemelni a valóság pontos megértésére: így a költészetére is. Elsősorban a közneveléssel. Hiszek abban, hiszen ez tapasztalatom, hogy a legbonyolúltabb szervezetű költészet is érthető annak: aki szereti az értelmet és akarja tudni: miért él, mi a dolga? Ezen a Földön!

Egy költészet sem, így a magyar sem nélkülözheti hagyományait! A magyar költészetnek hatalmas hagyományai vannak! A költészet egyszerre múlt-vállalás és építés, újat-építkezés a múltra: nyelvben, gondolatban, formában. A magyar költészet egyik alap-jellemzője volt és marad: a szubjektívitás és az élethit. A mi költészetünk nem tudja tűrni az elidegenedést, vagy az elidegenítést. Költészetünk mindíg valló költészet. Persze ma nem a régi módon. Ha ez hagyomány: úgy igazibb költészetünk őrzi költészet-múltunkat. A magam költészetének szinte minden egyes darabjában meg tudom mutatni: mit kaptam elődeimtől, miben vagyok hozzájuk hűséges és mit tagadok meg bennük is értük. A tagadással értük! Így őrzi a hagyományt a költészet: nem külsőségeiben. Hiszen a valóság burka: a létforma történelme változik. S ezt a változást a költőnek tudnia és mondania kell. De nem változik és nem változhatik a Költészet szív-lényege, szívütés-őslényege: az életet hívő és az anyag és szellemiség szívét átderengő, hatalmasan átragyogó szeretet!