A költészet cselekvő akarata^*

Verspróza könyveimben, a: Mit tehet a költőben, a Vázlat a mindenségrőlben próbáltam sokszor megfogalmazni (kérdésekre és nem kérdésekre) elgondolásaimat a költészet gyakorlatáról és jelentéséről, fizikai, vagy filozófiai jelenlétéről a világegyetemben, így az emberben magában és a történelemben, a jelenkorban és a múlt-időben, próbáltam beszélni föladatairól a költészetnek, és próbáltam elmondani hitemet a költészetben.

Szememre is vetették olykor, hogy nagyobb gyakorlati fontosságot tulajdonítok a költészetnek a valóságban, vagy a létben (vagy akár ennek részeként a történelemben), mint amilyen valójában, dehát: hadd kérdezzem: mit tehet a költő? Elhiszi, hiszen elhinnie kell, hogy léte (így: munkája) nem értelmetlen, fontossága van a létezésben a költészetnek (s ezzel mintegy vissza-igazolja önmagát), sőt: nemcsak cselekvő tudata, de cselekvésre-késztető ereje van a költészetnek, hiszen létével akaratlanúl is beleavatkozik a létezés dolgaiba, hiszen a költészet, mint minden teremtő munka, már azzal cselekvés, hogy megteremti önmagát, létrehozza önmagát: a gyakorlatával és nemcsak föltételezi. Önmegvalósulásával is cselekszik már a költészet, hiszen egy teremtés-folyamat állapota, kezdete és része, befejeződöttsége. A költészet akarat a cselekvésben! Persze: egyáltalán nem biztos, hogy hatásában van annyi erő és hatalom, hogy változtatni is tudjon a világon, egyszerűbben: a valóságon, de igaz, hogy előfordúlt ez is már néhányszor a történelemben, a mienkben is, vagy az emberiség történetében.

Egy azonban biztos, hogy a költészet cselekvés, cselekvő folyamat, s biztos az is, hogy a hallgatásnem teremthet költészetet. Soha semmikor! A hallgatás, vagy az elhallgatás, lehet része a költészetnek, vagy egy költészetnek, de nem lehet alapformája. Bizonyítására ennek szebbet nem mondhatok, mint Arany János költői magatartását 1849 után.Vagy Paul Valéry híres tíz-esztendős elhallgatását, aminek persze inkább pszichikai, filozófiai, vagy lét-értelmezési okai voltak, mint történelmiek.

Tehát a csönd lehetséges a költészetben, de a csönd nem lehet a költészet.

És itt egy percre megállva, hadd mondjak el néhány dolgot. Hiszen e dolgok már a Jelenkorunk világköltészetének, költői törekvéseinek kérdései, sokszor megválaszolatlanok, de mindenesetre kérdőjelesek.

És a kérdés az: miből lehet költészetet csinálni? Én szentűl hiszem, hogy szavakból, hogy a szó a költészet alap-egysége, atomja, vagy elemi részecskéje, amelyek egymáshoz-kötött halmazatából épűl föl a vers, éposz, vagy akármi; de ebben a hitemben ma már nem osztozik a világ sok költője, sőt igazi költője!

A szó, az anyag (a valóság) szellemi jelentkezési formája. A lét dolgait hordozó tudat-anyag, a legszebb emberi teljesítmény, amit a természet valaha teremtett. A szó az emberé! Kizárólagosan az emberé! Miért akarná hát kiiktatni az ember a szavakat, a költő a szavakat a költészetből?

Mert nem hisz a szavak értékében és érdemében. Mert sokszor azt gondolja (és erre a társadalmi és történelmi állapotok sokasága bíztatta, vagy kényszerítette), hogy a szó elvesztette jelentését és hitelét! De én ezt nem hiszem. Hiszem inkább, hogy sokszor olyasmire használták a szavakat, vagy egyes szavakat, amikre nem szabad, a szó eredeti jelentését álarcúl használták zavaros, hamis, vagy hazúg állapotok arca-elfödésére.

De azért a tiszta szó ragyog tovább. Történelmi, vagy társadalmi salak-álarcát lehet és le kell hántani a szavak tiszta arcáról!

Mivel? Nekünk, költőknek a pontos cselekvéssel és a dolgok tiszta vállalásával: természetben, politikában, történelemben, szerelemben, halálban, világegyetemben, hazában, képzeletben.

Mint mondottam: a Lét dologi formákban jelenik meg, jelentkezik mindíg, még folyamataiban is, a legkisebbnek tetsző egységig. A szó a Lét dologi formáinak és folyamatainak ideája, vagy tartama, tehát lényegében maga is dologi forma, még akkor is, ha az agysejtek képzik vissza a valóságból, annak folyamataiból.

Az általunk ismert világegyetem minden lénye, alakzata, állapota dologi formák halmaza, egyedűlsége, vagy erője.

Dologi forma a kő, a virág, a csillag, a sejt, az atom, a gén, az ember mint biológiai lény, dologi részecskék halmaza, mint az ember-agyvelő, amely munkájával és szervezete szerkezetével értelmessé tette az ember számára a világot, vagy a valóságot.

Sok fizikus, csillagász vagy filozófus szerint az ember, mint tudatos és teremtő teremtmény rá van ragasztva e bolygóra, teljesen önmagára-hagyottan, magára hagyottan él e bolygón, a Földgolyóra-ítélten él a világegyetemben. Magam is hajlok erre!

A tér és idő hatalmas, elválasztó, áttörhetetlen halmazatai minden érintkezést lehetetlenné tesznek a világegyetem bolygóinak esetleges értelmes létezőivel, akik (ugyancsak a csillagászok és fizikusok, biológusok, vegyészek, biofizikusok és biokémikusok mondásában) szervezetük állapotaiban kell hogy hasonlítsanak az emberi lényre, legalábbis sok dologban. Fred Hoyle, a fizikus-csillagász állítja egy gyönyörű tanúlmányában, hogy a más-bolygóbeli (esetleges) értelemmel rendelkező lénynek (példáúl) a talajszint fölé kell emelkednie, hogy láthasson és észlelhessen, tehát valószínűleg kell lába legyen, vagy valamilyen őt-fölemelő és továbbvivő testrésznek, érzékeny biológiai szerkezetnek, boldog anyag-gépnek. De kell koponyája is legyen, amiben (bizonyos magasságban) a szemgolyók (vagy látó-szervek) elhelyezkednek. Mert látni csak bizonyos magasságból lehet. A költészetben is! Amőbaszerűen, kocsonyásan, ragacsosan folyva, lüktető és mozgó értelmes lény valószínűleg ezért lehetetlen. És így tovább. A világ (valóság) nemcsak szerkezetek halmaza. Nemcsak struktúrák csontváz-halmaza. De élő eleven szövet-mindenség. Ezért: a költészet nem kopárodhat le csak szerkezetekre. Nem lehet csontváz-halmazatok váz-mindensége. De szerkezet (váz) is, s a szerkezetet betöltő, körűlvevő és befödő virágzó szövet és váz-egység.

Hitem szerint kétféle költészet-állapot, vagy költészeti magatartás lehetséges, vagy  van: mindezek ismeretében, tehát emberiség-magunkrahagyatottságunkban a világ-egyetemben, éspedig: a hívő, vagy a hitetlen, a tenni-akaró, vagy a passzív, a beavatkozó, vagy az elviselő! Ha mindezek tudatában, tehát halandó anyag-voltunk és Földgolyóra-ragasztott emberiség-magányosságunk szigorát és irgalmatlanságát tudva: hiszünk a Lét, Létezés értelmében, a Lét örömében, a halál szépségében, a harmónia (diszharmóniák tömegéből összeszövődő) valóságában: költészetünk csak hívő lehet, tehát önmagán túl a cselekvésre-vállalkozó. Tehát semmit-föl-nem-adó, tehát értelemben-hívő, tehát sorsos, ahogy Ady Endre mondaná! És ebből következik minden más a költői gyakorlatban!

És még valamit: van teremtő költészet és van létrehozott költészet.

Én Teremtő Költészetnek a hívő költészetet mondom: bármilyen formában jelenik is meg az. Bármilyen alakzatban és módszerrel! A Lét szépségében és értelmében hívő költészetet. A létezés örömében és folytathatóságában hívő költészetet!

Persze hozzá kell tennem azonnal: a költészetben nem lehetnek kizárólagosságok, dogmák hatalma nem élhet a költészetben! A költészetben (mint már leírtam említett könyveimben) mindíg minden egyidejűleg lehetséges! A költészet nem a létfejlődés folyamatával hasonló fejlődés-folyamat. A költészetnek nincsenek kezdeti állapotai, ahonnan kiindúlva bejár egy fejlődés-útat. A költészet mindíg egyidejű, még akkor is, ha az emberiség-történelem folyamán időnként (vagy rendszeresen) fölhalmozódnak bizonyos cselekvés-állapotok, érzet-állapotok s ezek válnak uralkodóvá. Mint példáúl a klasszicitás, vagy a barokk, vagy a romantika. És így tovább.

És még valamit: költészet nincs valóság nélkűl. De van nem-lévő valóság is, (jobban és pontosabban megfogalmazni most nem tudom), ami kizárólag a művészi cselekvés által (cselekvésben) teremtődik meg, de attól már van és lesz mindíg. Gondoljanak csak Hyeronimus Bosch műveire, vagy Dante époszára!

Tehát a költészet a Lét dologi valóságából és a képzelet valóságából (valóság-részletekből) létrehozott (teremtett) együttes tevékeny virágzás. Állandó megvalósulás a valóságból. A Kettős-Valóságból. A Valóság-Kettőségből!

Persze minden költészetben kimutatkozik (sokszor rejtetten, sokszor nyíltan) a költői teremtés jelenkora: események, háborúk, forradalmak, szerelmek, halálok: enélkül lehetetlen lenne a vers!, hiszen e dolgok: a költészet anyaga és ereje!

Be is fejezem rövid elmélkedésemet. Azzal, hogy a költészet nem gesztus, nem lét-negatív konstrukció, nem játék és pillanatnyiság, nem az elfoszlás játék-szerkezete, de a megőrzés állandósága az anyagban; az igazi költészet élet és halál, cselekvő akarat a hívő költészet: a létben, világegyetemben, szerelemben, politikában, természetben, képzeletben, halálban, hazában. A változtatás megőrző és tiszta akarata! Én ebben hiszek.

A nem-hívő költészet gyáva a cselekvés akaratára, visszahúzódik önmaga nyirkos csigás üregébe, s ott tenyészik, mint barlangban a barna homály!