A költő-társakhoz^*

Mesterségünk: a szó, és reményünk: a szó. És mondhatom-e: hogy a szó a mi egyetlen reményünk? Most, hogy a világ tömve van jajjal és panasszal, reménytelenséggel és megaláztatással, gyötrelemmel és szenvedéssel, pusztulással és lázadással, megadással és önmarcangolással. Most, hogy bolygónk, ez a lüktető, virágzó csillag-anyag teremtményeivel önmagát veszteni készűl. Most, hogy jövőnk: a rettenet is, most, hogy jövőnk: a talán-lehetetlen. Hát lehet a szó: remény és bizalom? Hát lehet a szó: a lét jövője? Hát lehet a szó: megmaradás? Hát lehet a szó: remény-zászló, lét-hit, élet-szerelem, az öröm magzatburka, a jövő anyaméhe? Keserű lennék és kegyetlen? Hiszen a világ tömve van virággal és reménnyel, hiszen ember-szívünk virágzik a reménnyel és a fénnyel, hiszen jövőnk is lehet léttel-maradandó, nemcsak halállal-hintett, halállal-jövendő. Tudom: a szó nem tudja megváltoztatni a világot, tudom: a költészet nem tudja tüzes árnyékával elfödni a rettenetet, tudom: a szó az anyag legtörékenyebb virága, tudom a szó: az anyag tiszta álma, tudom: a költészet: törékeny mindenség, tudom: a költészet gyötrő boldog esztelenség. Tudom. És mégis hiszek a költészetben és a szóban, hiszek a szó megváltó erejében, mert hiszek önmagunkban, hiszek a lét üzenetében. Amit nekünk kell elmondanunk. Naívnak mondotok, balga tűnődőnek, önhittnek, gyermek-szívű játszadozónak, makacs hívőnek, vaknak és süketnek? Naívnak mondasz szigorú és rettentő világ, te forrongó és építkező század, te szívedben bűnt és bánatot rejteztető jövőidő, korom, éhes és töprengő emberiségem? Hát legyünk naívak költők, barátaim, költő-társaim a világban és e hazában, higgyük, hogy létünk: termékeny kötelesség, higgyük, hogy létünk: a teremtés öröme, higgyük, hogy létünk: hitünk maradandósága. Költő ha teremt: hisz a teremtésben, a teremtés értelmében hisz a költő, ember, ha teremt, naívabb, mint az önmagát-megvalósító természet. Földünk ma: a találkozások bolygója is. Politikusok, katonák, tudósok, szakemberek keresik egymás szemében a robbanásokat és a kérdőjeleket. A megoldhatatlanságot? A bizalmat? A lehetségest? A lehetetlent? Költők ha találkoznak: a szó hitét és örömét keresik egymás szemében és egymás szívében. Költők ha találkoznak: elhozzák naív hitüket, hogy így is megmutassák: nem reménytelen! A találkozások: talán föloldozások. Költők találkozása: tevékeny bizalom. Hit a szóban és hit az értelemben. Így, egyszerűen. Így, cselekvő bizalomban. Így tudva: segítjük önmagunkat és a reményt: naív teremtő énekeinkkel. Üdvözöllek hát barátaim, költők, társaim, üdvözöllek hazámban, üljétek körűl országnyi asztalunkat. És énekeljünk.