Hit a költészetben^*

Ha nem hinnék a költészetben: nem hinnék az életben. Ha nem hinnék a költészet teremtő és fönntartó erejében: nem hinnék az életben. Ha nem hinnék a költészet megváltó erejében: nem hinnék az életben. Ha nem hinnék a költészet megőrző erejében: nem hinnék az életben. Ha nem hinnék a költészetben megőrzött valóság, szépség, erő, gyász, szégyen, hit, történelem, szenvedés, példa, gyűlölet, szabadság, jóság, akarat, szerelem, folytatás maradandóságában: nem hinnék az életben, az élet örömében és gyalázatában, a valóság gyönyörében, tündökletében és gyötrelme gyalázatában, nem hinnék a világban és önmagunkban. Századok és évezredek költészete mondja ezt velem és a magunké, jelenkorunké, jelenkorunk világköltészete, jelenkorunké, a magunké, költőké, mai magyaroké. Ha nem hinnék a költészettel fönntartott lét igazában, hatalmában és bánatában, bánata biztos erejében és hatalma titkos egyszerűségében, igaza csillag-üzenetében: hogyan is hihetnék az életben magában, hogyan is hihetnék a lét akaratában, hogyan is hihetnék a megvalósulás irgalmában és a teremtő szabadság kemény, dacos, tiszta, időt-megőrző, időt-megvalósító tüzében. Igaz, a titkos, a látszatra oly könnyen fölismerhető, megismerhető és kiismerhető Valóság, vagy az, amit mi, a valóság halandó részei, bennünk és körülöttünk annak képzelünk: virágzik, bomlik, él, elfoszlik, meghal és önmagából önmagát újra-képzi, nincs vágya, szüksége nincs a Költészetre. Igaz, a rejtett, vagy rejtelmét nem mutató, a lényegét burkolatával elfödő, vagy meztelen, kopár és szikár, buja, burjánzó dolgaival önmaga egyik állapotát kimutató Valóság boldogan nélkülözi a Költészetet, megvan a költészet nélkül is gazdagon, vagy boldogtalanúl. Az Egyetemes Természet és a Biológiai Természet, Földünk Virágzó és Elvirágzó Anyaga, az Ember s a Történelem, az Anyag Történelme, a Természet Történelme, az Emberiség Történelme, s az Ember Történelme, a Munka, a Szaporodás, a Háború, a Forradalom, a Halál költészet nélkűl, a költészet virágzása és ragyogása nélkűl is virágzik, meghal és ragyog. Éli, teszi, akarja, megvalósítja, teremti, pusztítja, temeti és szüli önmagát: mert hiszen dolga ez, létének akarata ez, természetének folyamatos indulata ez, anyagának könyörtelen állandósága ez! De a Valóság Sorsa költészet nélkűl már nem maradandó, de a Valóság Történelme költészet nélkűl önmagára hagyottan pusztúl és virúl, ragyog, dereng és hull a homályba, csak van, virágzik, csak él, mereng, lángol, dermed fagyottan, bomlik halottan, épűl óriás-kristályként az időben, sugározza, lövelli óriás-kristályként az időt. Önmaga örök homályában virágzik, s elvirágzik önmaga homályába süppedetten és fúltan, mint mocsárba-dugott égő lámpa, csak az anyagot világítja át nehéz fénygolyóban körülötte és nem világosítja be léte tüzével a Lét Emlékezetét. Mert a Költészet a Lét Emlékezete! Mert a Költészet a Lét Sorsának, a Valóság Történelmének Emlékezete. Mert a Költészet a Történelem Sorsának, az Ember Sorsának Folyamatos, Nem-Foszló Emlékezete, mert a Költészet mindíg-megújuló és mindíg-újraképződő Foglalat, Tartály, Lélegző-pórusos Zárt Edény, amely gömbjében, homorulatában, üregében őrzi a Valóság Elvirágzott és Elbomlott Állapotait, Létük Akaratait, a Valóság Sorsát, Mámorát és Szégyenét, emberi szívünk tegnapjait, emberiség-szívünk múltjait, emberiség-hitünk jövőjét, azt amik voltunk, vagyunk és leszünk, megaláztatásunkat és fölemeltetésünket. Mert az Anyag, a Lét Anyaga csak egyetemességében állandó és maradandó, mert a Valóság dolgaiban és állapotaiban törékeny, foszlékony, bomlékony, olvadékony és korhadékony, rothadékony s elégő, halandó; dolgaiban és jelenségeiben a Valóság csak Pillanatnyi Gyönyörű Szervezettség, Megszervezett Gyönyörű Törmelék-Idő! Hatalmas Szervezettségű Milliárd Részlet-Szolgálatból Fölépűlt Múlandóság, Milliárd csövecske, bolyhocska, sejt, molekula, atom, elemi részecske, folyadék, hab, kocsonya, erő, sugárzás, tér, tér-szünet, kiágazás és benövés óriás Szervezett Együttesének Halál-Előkészülete, Bomlás-Előtti Akarat-Virágzása. Mert formáiban halandó a csillag, a kő, a sár, a történelem, a Föld állat-növény-kivirágzása és az ember, s vele minden, ami emberi, minden, amit az ember hitében, gyűlöletében és boldogságában teremtett, minden, amit a munka és a szerelem akart, minden, amit a munka és szerelem teremtett. A Költészet az Akarat Emlékezete, a Költészet az Emlékezet Akarata, a Költészet a Megőrző Állandóság, a Költészet Tiszta Folyamatosság, a Költészet a Sors Maradandósága, a Maradandóság Hite, a Költészet Örökös Tűz a Halandóságban, a Költészet a Cselekvés Megmaradása. És mégis: mi a Költészet? Tudjuk-e mi, legalább mi tudjuk-e, költők, beszélők, szólni-tudók és szólni-akarók? Mit akar a Költészet? És mégis: mivégre hát a Költészet, mit akarhat a szó, a teremtett szó, a tett előtt és a tett után? Mit akar a Költészet? Tudjuk-e legalább mi, társaim a korban, Gyötrelmes és Teremtő-lázú Korom Gyermekei, tudjátok-e ti, múltbeliek, társaim a vérző Múlt-Időben és tudjátok-e majd ti legalább, a Jövő-Idő Fiai, társaim, a Jövő-Idő lángoló tér-szigetein tűnődők, mámorosak, szenvedők és énekelők. És van-e egyáltalán akarata a költészetnek? Önálló akarata és reménye? Nem tudom. De azt tudom, hogy a Költő akarata a Költészet Jelene. Ítél, dönt, gyászol, szeret, vágyódik, föltámaszt, temet, harcol, meghal, szül, gyűlöl, gyaláz, hódol, hisz, a dolgok létébe merűl elevenen, az anyagot átszövi tüzével, az ideák kristályait kutatja szelleme mohó ujjaival a létezőkben, remél és pusztúl a költő teremtő hitében és akaratában, összefoglal és részletekre bont, vérzik és vérben-lángolva jajgat a költő, ha jajgatnia kell, sír és elsirat, zokog és énekel a Természet Lángoló Mindenében, a Világegyetem Végzetében. Tehet-e többet? Hisz szava és éneke ezzel a Cselekvés, a Beavatkozás, a Történelemben-Résztvevés, a Sorsban-Részeltetés, a Megőrző Akarat és a Megváltoztató Akarat. A Föltámasztó Bizalom, a Megváltó-Hit. És teremt a költő Új Létezőket, Hiteket, Temetőket, és teremt Bizalmat és Szeretetet. Nemcsak újra-teremti a Létezést, de Új Létezést is teremt, megőrzi nemcsak a Létet, de Új Törvényt mond ki létezőivel a Maga-Teremtette Létezés Mindenében. És ha teszi, ezt is csak az Emberért teszi, a Halál ellen, Halandósága Boldog Szégyenében. És így: nem a Lét világítja át a Költészetet, de a Költészet világítja át a Létet, hogy megértsük jobban összefüggéseit és törvényeit, homálya halhatatlanságát, halandó részei és részletei halhatatlan tüzét, láthatatlan titkos édenét. Mit akar a költő? Szavával és szavában tenni valamit, hogy jobb legyen, hogy a Lét kilátszódjon önmagából, hogy az emberiség-szív és ember-tudat kiszálljon gyötrelme lángjaiból. És legyen tisztúltabb, okosabb, bizakodóbb és fölszabadúltabb. Ez a költő akarata és talán ez a Költészet akarata. Minden költő: korának embere. Korának léte vérzik szavaiból, szól bármiről is, ha beszél, belőle a kor hörög, vagy csipog, jajgat hárfa-hangon, vagy tombol szimfónia-áradattal. És a költő, ha igazi a lángja, nem akarja és le nem is tudja tagadni korát, mert önmagát tagadná meg ezzel, önmagát tagadná, önmagát űzné ki önmagából. És akarná-e költő ezt, ha valóban az? Én hiszek féktelen, kemény, kegyetlen, szabadságra-vágyó és változni-akaró koromban. A században, amelyben élnünk rendeltetett. Mert az életben hiszek, a gyönyörűben, s a költészetben, a fölemelőben, s hiszek az emberiségben, a Költészet Felelősségét Hordozóban. A költészet: Felelősség az Emberiségért. A költészet az Emberiség Emlékezete. Hit az emberben és hit a megmaradásban. És talán soha nem volt oly végzetesen fontos a hit az emberben és a megmaradásban, mint vérző jelenkorunkban, a végső pusztulást, a teljes-megsemmisülést hordozó időnkben, a Végső Halált dagadt nagy testében magzatként növesztő Jelenidőben. Én hiszem: a költészet tenni is tud valamit a Jelenkorért és a Jövő-időért. Épp: felelőssége tudatával és emlékezete jelenével. Épp: akarata tisztaságával és hite mámorával. Azzal, hogy van, azzal, hogy nem hagyja, hogy ne legyen! Az emberért, aki mindíg érdemes a jobbra, a boldogabb jelenre, a nagyobb örömre. Az emberért, a nem-istenűlt, halandó emberért, aki oly egyedűl remél és szeret a Világegyetemben, az emberért, aki egyetlen költészet-teremtő létezője a Vak Világegyetemnek, az egyetlen költészetre-képes, az egyetlen, akinek Halandó Szívéből a Költészet Lángoló Világfája kinőtt. És ég és ragyog az Emberiség Végezetéig.