A szép létezés tudatos boldog rettenete

 

Hit a költészetben^*

Ha nem hinnék a költészetben: nem hinnék az életben. Ha nem hinnék a költészet teremtő és fönntartó erejében: nem hinnék az életben. Ha nem hinnék a költészet megváltó erejében: nem hinnék az életben. Ha nem hinnék a költészet megőrző erejében: nem hinnék az életben. Ha nem hinnék a költészetben megőrzött valóság, szépség, erő, gyász, szégyen, hit, történelem, szenvedés, példa, gyűlölet, szabadság, jóság, akarat, szerelem, folytatás maradandóságában: nem hinnék az életben, az élet örömében és gyalázatában, a valóság gyönyörében, tündökletében és gyötrelme gyalázatában, nem hinnék a világban és önmagunkban. Századok és évezredek költészete mondja ezt velem és a magunké, jelenkorunké, jelenkorunk világköltészete, jelenkorunké, a magunké, költőké, mai magyaroké. Ha nem hinnék a költészettel fönntartott lét igazában, hatalmában és bánatában, bánata biztos erejében és hatalma titkos egyszerűségében, igaza csillag-üzenetében: hogyan is hihetnék az életben magában, hogyan is hihetnék a lét akaratában, hogyan is hihetnék a megvalósulás irgalmában és a teremtő szabadság kemény, dacos, tiszta, időt-megőrző, időt-megvalósító tüzében. Igaz, a titkos, a látszatra oly könnyen fölismerhető, megismerhető és kiismerhető Valóság, vagy az, amit mi, a valóság halandó részei, bennünk és körülöttünk annak képzelünk: virágzik, bomlik, él, elfoszlik, meghal és önmagából önmagát újra-képzi, nincs vágya, szüksége nincs a Költészetre. Igaz, a rejtett, vagy rejtelmét nem mutató, a lényegét burkolatával elfödő, vagy meztelen, kopár és szikár, buja, burjánzó dolgaival önmaga egyik állapotát kimutató Valóság boldogan nélkülözi a Költészetet, megvan a költészet nélkül is gazdagon, vagy boldogtalanúl. Az Egyetemes Természet és a Biológiai Természet, Földünk Virágzó és Elvirágzó Anyaga, az Ember s a Történelem, az Anyag Történelme, a Természet Történelme, az Emberiség Történelme, s az Ember Történelme, a Munka, a Szaporodás, a Háború, a Forradalom, a Halál költészet nélkűl, a költészet virágzása és ragyogása nélkűl is virágzik, meghal és ragyog. Éli, teszi, akarja, megvalósítja, teremti, pusztítja, temeti és szüli önmagát: mert hiszen dolga ez, létének akarata ez, természetének folyamatos indulata ez, anyagának könyörtelen állandósága ez! De a Valóság Sorsa költészet nélkűl már nem maradandó, de a Valóság Történelme költészet nélkűl önmagára hagyottan pusztúl és virúl, ragyog, dereng és hull a homályba, csak van, virágzik, csak él, mereng, lángol, dermed fagyottan, bomlik halottan, épűl óriás-kristályként az időben, sugározza, lövelli óriás-kristályként az időt. Önmaga örök homályában virágzik, s elvirágzik önmaga homályába süppedetten és fúltan, mint mocsárba-dugott égő lámpa, csak az anyagot világítja át nehéz fénygolyóban körülötte és nem világosítja be léte tüzével a Lét Emlékezetét. Mert a Költészet a Lét Emlékezete! Mert a Költészet a Lét Sorsának, a Valóság Történelmének Emlékezete. Mert a Költészet a Történelem Sorsának, az Ember Sorsának Folyamatos, Nem-Foszló Emlékezete, mert a Költészet mindíg-megújuló és mindíg-újraképződő Foglalat, Tartály, Lélegző-pórusos Zárt Edény, amely gömbjében, homorulatában, üregében őrzi a Valóság Elvirágzott és Elbomlott Állapotait, Létük Akaratait, a Valóság Sorsát, Mámorát és Szégyenét, emberi szívünk tegnapjait, emberiség-szívünk múltjait, emberiség-hitünk jövőjét, azt amik voltunk, vagyunk és leszünk, megaláztatásunkat és fölemeltetésünket. Mert az Anyag, a Lét Anyaga csak egyetemességében állandó és maradandó, mert a Valóság dolgaiban és állapotaiban törékeny, foszlékony, bomlékony, olvadékony és korhadékony, rothadékony s elégő, halandó; dolgaiban és jelenségeiben a Valóság csak Pillanatnyi Gyönyörű Szervezettség, Megszervezett Gyönyörű Törmelék-Idő! Hatalmas Szervezettségű Milliárd Részlet-Szolgálatból Fölépűlt Múlandóság, Milliárd csövecske, bolyhocska, sejt, molekula, atom, elemi részecske, folyadék, hab, kocsonya, erő, sugárzás, tér, tér-szünet, kiágazás és benövés óriás Szervezett Együttesének Halál-Előkészülete, Bomlás-Előtti Akarat-Virágzása. Mert formáiban halandó a csillag, a kő, a sár, a történelem, a Föld állat-növény-kivirágzása és az ember, s vele minden, ami emberi, minden, amit az ember hitében, gyűlöletében és boldogságában teremtett, minden, amit a munka és a szerelem akart, minden, amit a munka és szerelem teremtett. A Költészet az Akarat Emlékezete, a Költészet az Emlékezet Akarata, a Költészet a Megőrző Állandóság, a Költészet Tiszta Folyamatosság, a Költészet a Sors Maradandósága, a Maradandóság Hite, a Költészet Örökös Tűz a Halandóságban, a Költészet a Cselekvés Megmaradása. És mégis: mi a Költészet? Tudjuk-e mi, legalább mi tudjuk-e, költők, beszélők, szólni-tudók és szólni-akarók? Mit akar a Költészet? És mégis: mivégre hát a Költészet, mit akarhat a szó, a teremtett szó, a tett előtt és a tett után? Mit akar a Költészet? Tudjuk-e legalább mi, társaim a korban, Gyötrelmes és Teremtő-lázú Korom Gyermekei, tudjátok-e ti, múltbeliek, társaim a vérző Múlt-Időben és tudjátok-e majd ti legalább, a Jövő-Idő Fiai, társaim, a Jövő-Idő lángoló tér-szigetein tűnődők, mámorosak, szenvedők és énekelők. És van-e egyáltalán akarata a költészetnek? Önálló akarata és reménye? Nem tudom. De azt tudom, hogy a Költő akarata a Költészet Jelene. Ítél, dönt, gyászol, szeret, vágyódik, föltámaszt, temet, harcol, meghal, szül, gyűlöl, gyaláz, hódol, hisz, a dolgok létébe merűl elevenen, az anyagot átszövi tüzével, az ideák kristályait kutatja szelleme mohó ujjaival a létezőkben, remél és pusztúl a költő teremtő hitében és akaratában, összefoglal és részletekre bont, vérzik és vérben-lángolva jajgat a költő, ha jajgatnia kell, sír és elsirat, zokog és énekel a Természet Lángoló Mindenében, a Világegyetem Végzetében. Tehet-e többet? Hisz szava és éneke ezzel a Cselekvés, a Beavatkozás, a Történelemben-Résztvevés, a Sorsban-Részeltetés, a Megőrző Akarat és a Megváltoztató Akarat. A Föltámasztó Bizalom, a Megváltó-Hit. És teremt a költő Új Létezőket, Hiteket, Temetőket, és teremt Bizalmat és Szeretetet. Nemcsak újra-teremti a Létezést, de Új Létezést is teremt, megőrzi nemcsak a Létet, de Új Törvényt mond ki létezőivel a Maga-Teremtette Létezés Mindenében. És ha teszi, ezt is csak az Emberért teszi, a Halál ellen, Halandósága Boldog Szégyenében. És így: nem a Lét világítja át a Költészetet, de a Költészet világítja át a Létet, hogy megértsük jobban összefüggéseit és törvényeit, homálya halhatatlanságát, halandó részei és részletei halhatatlan tüzét, láthatatlan titkos édenét. Mit akar a költő? Szavával és szavában tenni valamit, hogy jobb legyen, hogy a Lét kilátszódjon önmagából, hogy az emberiség-szív és ember-tudat kiszálljon gyötrelme lángjaiból. És legyen tisztúltabb, okosabb, bizakodóbb és fölszabadúltabb. Ez a költő akarata és talán ez a Költészet akarata. Minden költő: korának embere. Korának léte vérzik szavaiból, szól bármiről is, ha beszél, belőle a kor hörög, vagy csipog, jajgat hárfa-hangon, vagy tombol szimfónia-áradattal. És a költő, ha igazi a lángja, nem akarja és le nem is tudja tagadni korát, mert önmagát tagadná meg ezzel, önmagát tagadná, önmagát űzné ki önmagából. És akarná-e költő ezt, ha valóban az? Én hiszek féktelen, kemény, kegyetlen, szabadságra-vágyó és változni-akaró koromban. A században, amelyben élnünk rendeltetett. Mert az életben hiszek, a gyönyörűben, s a költészetben, a fölemelőben, s hiszek az emberiségben, a Költészet Felelősségét Hordozóban. A költészet: Felelősség az Emberiségért. A költészet az Emberiség Emlékezete. Hit az emberben és hit a megmaradásban. És talán soha nem volt oly végzetesen fontos a hit az emberben és a megmaradásban, mint vérző jelenkorunkban, a végső pusztulást, a teljes-megsemmisülést hordozó időnkben, a Végső Halált dagadt nagy testében magzatként növesztő Jelenidőben. Én hiszem: a költészet tenni is tud valamit a Jelenkorért és a Jövő-időért. Épp: felelőssége tudatával és emlékezete jelenével. Épp: akarata tisztaságával és hite mámorával. Azzal, hogy van, azzal, hogy nem hagyja, hogy ne legyen! Az emberért, aki mindíg érdemes a jobbra, a boldogabb jelenre, a nagyobb örömre. Az emberért, a nem-istenűlt, halandó emberért, aki oly egyedűl remél és szeret a Világegyetemben, az emberért, aki egyetlen költészet-teremtő létezője a Vak Világegyetemnek, az egyetlen költészetre-képes, az egyetlen, akinek Halandó Szívéből a Költészet Lángoló Világfája kinőtt. És ég és ragyog az Emberiség Végezetéig.

A költő-társakhoz^*

Mesterségünk: a szó, és reményünk: a szó. És mondhatom-e: hogy a szó a mi egyetlen reményünk? Most, hogy a világ tömve van jajjal és panasszal, reménytelenséggel és megaláztatással, gyötrelemmel és szenvedéssel, pusztulással és lázadással, megadással és önmarcangolással. Most, hogy bolygónk, ez a lüktető, virágzó csillag-anyag teremtményeivel önmagát veszteni készűl. Most, hogy jövőnk: a rettenet is, most, hogy jövőnk: a talán-lehetetlen. Hát lehet a szó: remény és bizalom? Hát lehet a szó: a lét jövője? Hát lehet a szó: megmaradás? Hát lehet a szó: remény-zászló, lét-hit, élet-szerelem, az öröm magzatburka, a jövő anyaméhe? Keserű lennék és kegyetlen? Hiszen a világ tömve van virággal és reménnyel, hiszen ember-szívünk virágzik a reménnyel és a fénnyel, hiszen jövőnk is lehet léttel-maradandó, nemcsak halállal-hintett, halállal-jövendő. Tudom: a szó nem tudja megváltoztatni a világot, tudom: a költészet nem tudja tüzes árnyékával elfödni a rettenetet, tudom: a szó az anyag legtörékenyebb virága, tudom a szó: az anyag tiszta álma, tudom: a költészet: törékeny mindenség, tudom: a költészet gyötrő boldog esztelenség. Tudom. És mégis hiszek a költészetben és a szóban, hiszek a szó megváltó erejében, mert hiszek önmagunkban, hiszek a lét üzenetében. Amit nekünk kell elmondanunk. Naívnak mondotok, balga tűnődőnek, önhittnek, gyermek-szívű játszadozónak, makacs hívőnek, vaknak és süketnek? Naívnak mondasz szigorú és rettentő világ, te forrongó és építkező század, te szívedben bűnt és bánatot rejteztető jövőidő, korom, éhes és töprengő emberiségem? Hát legyünk naívak költők, barátaim, költő-társaim a világban és e hazában, higgyük, hogy létünk: termékeny kötelesség, higgyük, hogy létünk: a teremtés öröme, higgyük, hogy létünk: hitünk maradandósága. Költő ha teremt: hisz a teremtésben, a teremtés értelmében hisz a költő, ember, ha teremt, naívabb, mint az önmagát-megvalósító természet. Földünk ma: a találkozások bolygója is. Politikusok, katonák, tudósok, szakemberek keresik egymás szemében a robbanásokat és a kérdőjeleket. A megoldhatatlanságot? A bizalmat? A lehetségest? A lehetetlent? Költők ha találkoznak: a szó hitét és örömét keresik egymás szemében és egymás szívében. Költők ha találkoznak: elhozzák naív hitüket, hogy így is megmutassák: nem reménytelen! A találkozások: talán föloldozások. Költők találkozása: tevékeny bizalom. Hit a szóban és hit az értelemben. Így, egyszerűen. Így, cselekvő bizalomban. Így tudva: segítjük önmagunkat és a reményt: naív teremtő énekeinkkel. Üdvözöllek hát barátaim, költők, társaim, üdvözöllek hazámban, üljétek körűl országnyi asztalunkat. És énekeljünk.

A költészet cselekvő akarata^*

A költészet cselekvő tudata^*

Több évezred (vagy év-tízezred?) költészete bizonyítja, hogy a Költészet cselekvő akarata mindíg a jobbat-akarás, a változtatni-akarás volt! Az ős-költészettől napjainkig: jelenkorunk gyötrött és gyönyörű idejéig, munkájukkal nemcsak kimondani és megnevezni, de változtatni is akartak a költők; változtatni önmagukon és (ha lehet): a világon: hogy jobb legyen! Szívünk és a világ! Dolgunk ma is ez, a ma költőinek, élünk bárhol is a Földgolyón, állampolgárai vagyunk bármely országnak is, hazánk bárhol adatott is, beszélünk ha más-más nyelvet is! A költészet dolga: hogy változtasson a cselekvéssel, hogy fölhívja a figyelmet a veszélyre, a személyesre, vagy az egyetemesre, hogy szóljon keményen és tisztán a Lét dolgairól és a szív dolgairól, életről, halálról, népről, hazáról, sorsról, világegyetemről, hogy megnevezze a dolgokat, megérintse a lényeget, a Lét Szívét lángoló ujjahegyével és gyűlölje a szenvedést, kínzást, elnyomást, magányt, kegyetlenséget és hűtlenséget. Ez a költészet dolga. Ez. Így. Ilyen egyszerűen. Ez a költő dolga: ha szenved is, ha magányos. Most, hogy a világ és Európa költői újra-találkoznak hazánkban, velünk, hazám költőivel, hogy megbeszéljük egyetemes dolgainkat, hogy kézfogásunkkal és szavainkkal kimondjuk hűségünket a Léthez, Emberhez, Önmagunkhoz és Egymáshoz: el kell mondanom, hogy tudom: lehetünk bármilyen költői megvalósítás hívei és gyakorlói, gondolhatjuk más-más költészet-módszerekkel megteremteni a vélt, vagy tudott Legfontosabbat, dolgunk egyetemlegesen egy, s ezt, hiszem, éljük valamennyien: hogy kötelességünk tenni az embert önismeretében nagyobbá és teljesebbé, segíteni a megmaradásban az Emberiséget, óvni az Életet a Rossztól és szólni szép szavakkal: hogy cselekedni és élni érdemes. A Költészet a Halál Szívére célzott kard! A Költészet a nem-lét kegyetlen tagadása. A Költészet csak az Élet tiszta, kemény szolgálata lehet!

A megépülő fájdalom^*

 

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tartott előadás vázlata.

A változtatni-akarás varázsa^*

Petőfi Sándor szívén állva^*

Mondatok a nyelvről, szavakról, költészetről^*

A haza: a Szó.

Így élünk a hazával.

Mert nemcsak a hazában élünk mi, de a haza él mibennünk.

Így visszük a hazát magunkkal magunkban.

S amikor a földbe hazatérünk, a hazát is visszük magunkkal. Az általunk képzett hazát.

Mert a haza nemcsak a magyar nyelv, de a műveiben megvalósúlt Lét is, az anyanyelv szavaiból, s az anyanyelvem szavaiból épített szavaimból szőtt Lét-Szőttes, Képzelet-Haza, Látomás-Világyegyetem, Képzelet-Valóság.

A haza ott is van, ahol én vagyok, ha a területileg-nem-az-én-hazámban.

Mert a haza azzal van, hogy nyelvemen, anyanyelvemen megnevezem a dolgokat, tárgyakat, jelenségeket, a természetet és a képzeletet, a hitet és az időt.

Mert a haza azzal van, attól haza, hogy azt mondom: jegenye, csillag, kő, föld, ibolya, sár, csikó, rózsapirók.

Mert ha vagyok bárhol is, s a természet virágzó, vagy lángoló dolgait látom, azt mondom: jegenye, vér, tücsök, aranyeső, vízbuborék, kőerdő, kenyér: a hazát mondom, belőlem a haza szól, a bennem-élő hazát mondom én körülöttem.

Mert nemcsak a haza, de a természet is attól van, hogy nyelvem megnevezi, s én attól vagyok az, aki, hogy nyelvem, az anyanyelv, a természet általános eleven ködéből, virágzó együgyű homályából a megnevezéssel, a rászólással, a kijelöléssel kimetszi, sugárzó fénybe vonja a dolgot, a jelenséget, egyedivé teszi, jelentést-hordozóvá izzítja a természet egyes anyagi, fél-anyagi, vagy szellemi állapotait. Kiváltja az önmagukkal önmagukban élő, vagy haldokló, vagy születésre-kész, vagy halott dolgokat és jelenségeket önmaguk derengő, lángoló, vagy deres állapotaiból, fölragyogtatja az állapot-szövevényeket: ami a világegyetem.

A nyelv szavai és nyelvünk szavai élővé teszik, akarják az egyébként eleven természetet és benne megteremtik az embert magát. Mert az ember nagyon-hosszú fejlődés-útján megteremtette a nyelvet, megszűlte a szavakat, hogy aztán a nyelv határozza meg az embert, a szó, a nyelv szavai vigyék tovább az embert a világegyetem végteleneiben. A szó most már az élet és a halál. A halhatatlanság és a halandóság.

Én hiszek a szóban. A nyelvben.

A szó nélkül a Lét egyre kúszább, zavarosabb és értelmetlenebb lesz.

Nem a dolgok sugározzák a szavakat, a megnevezéseket: a szavak, a megnevezések teremtik a dolgokat.

Az emberben az ember által.

Ember nélkűl a szó-nélküli természet, a beszélni-nem-tudó természet, a szavakat-nem-ismerő természet örök virágzó enyészet, örök döbbent lángoló magányosság. Örökös Ragyogó Homály.

A Lét az ember szavaival, a nyelv szavaival lesz az Ige Megtestesülése.

Igaz: a szavakat, a nyelvet a dolgok akarták, létükkel a dolgok akarták. Lehetővé a dolgok tették, a dolgok sugallták nemző-erejükkel a szavakat. A dolgok eleve magukban hordták a szavakat.

De miért, hogy ahány nép, a dolgokban (jelenségekben, tárgyakban, lényekben, létezőkben, anyagokban, képzeletekben), annyi szó van? A jelentés annyi szó-állapota.

Az azonos dolgokban. Az ugyanabban. Az ugyanazokban.

Egy népet lehet: kiírtani, kipusztítani, fölperzselni, földbe-gyömöszölni, porrá-törölni; egy nép kihalhat, mint az ősállatok, népek kihalhatnak, mint az ős-sárkányok, egy nép lehet, elfoszlik, mint a hab, lehet, elfogy, mint a tajtékcsöpp, sercegve, pattogva és puhán, népek elfogyhatnak, mint a páracsöpp: egy nép nyelvét lehet: a néppel kiírtani, lehet: földbe-gyömni, földbe-ásni; egy nép nyelve belefagyhat a történelmi időbe, mint mammutok az ősjégbe, beleikrásodhat az idő-történelembe, mint borostyánkőbe az őshangyák, beleforrhat a halál-múltba, mint kőzetekbe, kavicsokba, palákba ősrákok, őshalak, ősmadarak fekete, barna csipkeszerkezete, háromdimenziós rajz-csipke-temploma, kitömve kővel, kőmagokkal, kőszívekkel, kőpáfrányokkal, kőfodros kőhernyókkal magzatos rajzcsontvázakkal.

Egy nép nyelvét lehet az időbe, a múltba belefagyasztani.

De egy nép nyelvén teremtett művek: nem ismerik a halált, ha magukba itták, ha szövetükbe és életükbe fölitták a nép szívét és termékeny lángjait.

De egy nép nyelvén teremtett művek: nem ismerik a halált, ha hordoznak téged, ha hordozzák sorsodat gyötrődő és tevékeny emberiség. Ha sorsoddal terhesűlt, sorsoddal anyaságos a mű: emberiség.

De egy nép nyelvén teremtett művek: nem ismerik a halált és megtalálják a csönd fehér dermedtségéből kiváltójukat, ha a Mindenség Egyetemes Dolgait, a Mindenség Egyetemes Örvényeit cipelik lüktetve burkolataikban és pórusos héjazataikban, ha a Mindenség Egyetemesség-Jegyet hordozó részleteit, törvényeit és törvény-részleteit forgatják örvényeikben, görgetik hömpölyegükben, csontvázazzák csipkézetükben.

És nem hal meg az a nyelv, amely fontos és érdemes művekben virágzik.

És az eleven élet habzó üstje az a nyelv, amely érdemes és fontos művekben valósítja meg önmagát.

Dolgunk ezért: mindíg a többet akarni, dolgunk ezért: mindíg a mindent akarni.

Az Együttet és a Különt. A Lehetőt és a Lehetetlent.

Elpusztúlhat a civilizáció. Mert van rá lehetőség és erő. Mert van rá emberi hiúság és emberi boldogtalanság. Mert van rá politikai gőg, biológiai emberiségbe-beleszövöttség. Fejlődés-törvény, halál-törvény.

A technika és a tudomány gépei, eszközei, szerkezetei, találmányai, módszerei nem pótolhatják a nyelv szavait, nem helyettesíthetik a szavakat.

A szó csak az emberrel marad meg.

De a szó az emberrel megmarad!

A tudománnyal és technikával szőrtelen, üszkös hullává égetett Zöld Bolygó, Virágzó Zöld Anyagcsöpp, Lüktető Kék Égitest őrzi még a civilizáció-lét forró rózsaszín hamuját, hideg kék hamusivatagát, amibe kivérző mutatóujjunk hegyével beleírhatjuk szavainkat, a szavakat, martalékúl a piros sivatag-szélnek, a kék csillagszélnek.

És marad, ha ember marad, Szem az olvasásra, Száj a beszédre, a hallásra Fül.

Ha ember marad.

Mert ha Ember marad: a Szó is megmarad.

És ha az Ember meghal: meghal a Szó is.

Tehát: az Emberiség.

Mert az emberiség kiírthatja önmagát nem-háborús civilizációs termékeivel.

Léte technikai izgatottságával, civilizációs termékei nem-oszló, nem-foszló, nem-bomló salakjával.

És biológiai fegyvereivel.

És biológiai forradalmával.

És biológiai-megváltoztatás-dühével, befolyásolás-mámorával.

De akkor elpusztúl a szó is.

A szó: reményünk, hitünk és irgalmunk.

A szó: megmaradásunk és jövőnk.

Mert én hiszek a teremtés értelmében, a teremtés irgalmában, a teremtés jövőjében.

A Szó, a Nyelv jövőjében és jelenében.

Így: az életben.

Így: a megvalósulásban.

A Szó: a megvalósulás.

A dolgok önmagukban némák az értelemre.

Létük értelmére.

Ha azt látom: kő, csak azért látom a követ kőnek, mert agyam kimondja agyamban: kő.

Ettől kő a kő, kalász a kalász, köd a köd, féreg a féreg.

S a kőben pórusok, erek, szilárd szivacsos hab, tömény dermedés, rab láng.

Leláncolt őstűz.

Atomokba felhőzött, burkolt, pontozott, csomagolt, kötés-terekbe-dermesztett ősragyogás.

Ősláng. Ősrobbanás. Ősakarat.

A Szó ez, a Nyelv ez.

A költő: szavával teremti a Létet. Az anyanyelv szavaival. És igazi Létet, fönnmaradó Létet csak az anyanyelv szavaival tud teremteni. Az anyanyelv-szavakkal, amelyek a nép ősállapotába, eredet-titkaiba, kezdet-lényegébe, ősvirágzás-kezdetébe, ős-részekre-bomlás időpillanataiba, titok-szétágazásába, lüktető, eleven megvalósulás-kezdetébe ágyazták hajszálgyökér-koronájukat. Egy nép kezdet-sejtjeibe. Amikor a természet és a szó egymást egymásban fölfedezte, amikor a természet anyag-állapotai és akarat-állapotai a nyelvben megkeresték önmagukat, amikor a népben szavakká vált a természet, amikor a természet szavakban kereste meg az embert, amikor az ember szavakkal elkülönítette az addig oly egységesnek tetsző természet dolgait, amikor az ember részleteire bontotta a nyelv kezdeti szavaival a természet együttes anyag-látomását, a boldog-réműlt Egységet, a Magánytalan Együtt-Rettegést és Tiszta Boldogtalanság-Hálózatot, s ezzel magányossá is tette a dolgokat, létezőket, jelenségeket, lényeket: önmagukra-utaltakká, önmagukba-zártakká, önmagukkal-jelenidejűvé, önmagukért-virágozókká. Magányos örömökké, förtelmekké, gyászokká, gyönyörökké, termőkké, nemzőkké, szülőkké, haldoklókká és halottakká. Amikor a szó elválasztotta a Természettől az Embert. Az általános természetből kiváltotta az embert: hogy külön sorsa és különös sorsa, jövője, jövőtlensége legyen. Amikor az ember kivált az őt-is-megteremtő, kigondoló és megvalósító természetből, hogy a szavakkal váljon szellemivé, Önálló Természetté a Természet Más-Más-Kivirágzású Egységes Mindenség-Szövevényében. S a szavakkal részleteire bontott természetből, a szavakkal létezés-pontokká bontott természetből a Költészetnek kellett azután új, egyetemes Szellemi Természetet teremtenie, létrehoznia a Természet-Egyetemességet a Szellem Akaratában. A Szó Akaratával. A Szó Állapotaival.

A költő ezért van az anyanyelv börtönébe zárva. Az anyanyelv gyönyörű-köteges gyökér-börtönébe, görcsös gyökérfonadék-kötelekkel a Titok Csönd-Keresztjére kötözve. Mint a szőlőfa leget-behálózó vastag gyökér-köteleivel Dylan Thomas a szesz-rothadás rémületkeresztjére. Aki mint szalma-ketrecben zöld levelibéka. Lencsés ujjaival markolja a bütykös szalma-léceket.

De az Anyanyelv a Virágzó Börtön. Abban a börtönben a Világegyetem virágzik.

Ott robban és ragyog. Ott lángol és erjed bezártan a végtelenségben.

Az enyémben is: a magyarban.

A magyar nyelv: létem, jövőm és reményem.

A magyar nyelv: életem virágzó tartálya.

Az anyanyelv szűlt meg engem: a költőt.

Az anyanyelv szűlte meg költészetem jövőjét.

De most már én is szülöm a nyelvet.

Mert nemcsak a nyelv teremti a költőt, de a költő is teremti a nyelvet.

Népe nyelvét. Nem használati nyelvét, de szellemének nyelvét.

Nemcsak a költészetét.

Én: teremtő nyelvemmel népem jövőjét is adom.

Mert nemcsak a dolgok teremtik az én szavaimat, de az én szavaim (és új építésű szavaim) is teremtik a dolgokat: új létezőket teremtenek, homályok hártyáit tépik le, titkok burkolatait bontják föl, összefüggések szövevényeire világítanak, kilángolnak a fő-erekből és szétbúrjánzó kapillárisokból.

A dolgok látnak engem, én a dolgokat látom, a dolgok szólítanak engem, én kiszólítom a megnevezéssel a homályból a dolgokat. A jelentéseket, összefüggéseket, állandóságokat, állapotokat, jelenléteket, szövevényeket, nem-látható akaratokat.

És nem mondok soha: többet, mint amit a rám-néző dolgok akarnak!

De amit létük nekem-megmutatásával a dolgok velem mondani akarnak, azt kimondom. Azt megvalósítom szavaimmal.

Ez nem játékom. Ez kötelességem!

És ha nekem a dolgok többet mutatnak meg önmagukból, részletesebben és jobban kimutatják és megmutatják felületüket, burkolatukat, burkolat-alatti létüket, jelentésüket és természetük aggályait és homályait: ezt a többet kötelességem elmondani.

Ha a dolgok, a lények és létezők, állapotok és hitek nekem magukat így mutatják.

Ez nem stílus-játék, ez: ragaszkodás az igazsághoz. Az igazság pontossága. Mert az igazság: a pontosság!

A stílussal az játszik, egy stílussal az a költő játszik, aki a dolgokat eredendő állapotaikban nem látva, más látását használja, játszva hazudik.

Mert ez a: hazúgság!

Mert olyan ez, mint üres szemgödörbe nyomott üvegszem. Az igazi szem helyett. Mert nem lát az a golyó, csak virágzik utánzatával üvegben. Csak az üveget mondja, színes gömbtükre visszamutatja ugyan a természetet, de nem issza föl a Létet, hogy az agyba lövellje a természet sugarakkal-szemünkbe-hömpölygő áldozatait és jelenlétét.

A magyar nyelv, mint minden élő nyelv, nemcsak Állandóság, de Folyamat is. Folyamatosan Cselekvő Állapot. Folyamatos Virágzó Akarat.

Állandóan virágzik. De korhadékony és rothadékony részei lemállanak. A lemállt rothadék-anyagot, a kocsánya-tört, kristállyá-fagyott-sejtezetű, kristálytollá nehezedett levelet nem lehet visszaragasztani, visszavarrni a fára, a fa ágaira, mint színpadi deszka-fák deszka-ágaira a rongy-levelet, papír-lombutánzatot.

Mert rothadtan lóg az ott tovább az élő, eleven nyelv-fa ágain.

Az elhalt szó, az elhalt jelentés, az elhalt fogalom.

Egy nép eleven nyelve Állandó Tevékeny Állapot és ugyanakkor Örökös Cserélődés az Állandóságban. Mint a hömpölygő folyó. Mint a virágzó föld.

Mindent magába vesz és magában fölemészt, húsában mindent átlényegít. Létében hasznára old minden belehullottat, benne-bomlottat, beleolvadtat. S ki is vet magából mindent, ami sorsától idegen, ami sorsából már nem hiányzik, ami sorsának tápláló része volt, de már salakká kiégett.

Mint a földigiliszta, aki földet eszik, s a gyűrű-szelvényes testében átáramlott, átgyűrődött föld ha végbélnyílásán buggyanva kitódúl, kitüremlő fekáliaspárga-salakja is föld: az excrementum.

Vagy megőrzi húsában a fölemészthetetlent, mint a csontvázat, követ. A fekete sárkötélként kitüremkedni nem-tudót!

Népem nyelve: a magyar, ma is Tiszta Bizonyosság, Eleven Tűz, Búrjánzó Erő, Televény Virágzás. S lesz is Televény Virágzás, Búrjánzó Erő, Eleven Tűz, Tiszta Bizonyosság, amíg lesz eleven közösség, élni-akaró nép, önmagát-ismerni-akaró, önmagát-kimondani-akaró nép e hazában.

Én nem féltem.

Hisz a nyelv nagyságát költészete is mutatja.

Jelenkorának költészete is.

Ha féltem: az ellanyhulástól, megtorpanástól, mélabútól, dachiánytól, keserve végzetétől. Népünket és költészetünket.

Nyelvünk, a magyar, ha mit más nyelvekből magába emészt, szívébe forraszt, létébe ömleszt: láza attól nagyobb lesz, tudása búrjánzóbb, vére keményebb.

A szennyet kiégeti magából, a felületén korcsként kivirágzót röviden elrohasztja. Mert nyelvünk túlélt már hódoltságokat és megfogyatkozásokat, leigázásokat és elözönléseket, pusztulásokat és a történelem jégkorszakait.

Mert a nép élte túl történelme keservét.

Minden nép nyelve: minden Múlt és minden Jelen. Természet és Történelem.

A Múlt-Idő minden Történelem-Tűzvésze, Pokol-Árnyéka, Virág-Őrjöngése, Emlék-Páfránya. És a Jelen-Idő minden hiánya, ürege, üszke, tér-hiánya, homorú homálya, minden élni-akarása, játéka, könnyelműsége, kényszere, tudása, hite, tudománya, tébolya és föld-egyszerűsége.

Egy nyelv naggyá tehet egy költőt, a költő naggyá tehet egy nyelvet és népet.

Nagyságát mi is adhatjuk, költők, felelősek.

Nagyobbá mi is tehetjük, költők, ha létünkkel tenni akarjuk.

Nemcsak azzal, amit mondunk, de ahogy mondjuk!

Nemcsak azzal, ahogy mondjuk, de amit mondunk!

Én hiszek a Költészetben és ezért a Szóban!

Mondom újra: költészet csak a szavakkal van!

Ha nincs Szó: értelmetlen az Élet. Az ember élete.

És amíg a Szó van, van a Költészet is.

A szó költészetét, a költészet szavait nem helyettesíthetik a gépek. A gépek létrehozta, sugározta, a gépekből űrbe-lökött, képernyőre lőtt szó-helyettesítés. Kép: ami csak valóság. A kép, ami a Lét felületének árnyéka csak, a Lét felületének silány lenyomata. A halott kép. Mint őskőzetbe sajtolódott őspáfrány kő-csipkerajza.

Mert a Szó a legtöbb, amit létrehozott a Teremtés, amit megvalósított a Mindenség Teremtő Akarata.

A legtöbb: A Szavak Virágzó Életfája!

A gépek-szemünkbe-köpte képhez: gépek kellenek, hálózatok, vezetékek, csatornák, csövek, ellenállások, akkumulátorok, transzformátorok, diódák, félvezetők, áram kell a képhez, amit a gép adni tud, és gép kell, hogy fölvegye a gép-adta rövíd valóságot és áram és szerkezetek.

A gép: a megszerkesztett anyag függvénye csak. Az anyag egy szerkezeti helyzete. Csak gép: önmagában. Önmaga végűlis tehetetlen. Sorsa: véges és ereje: az anyagnak-kiszolgáltatottság. És halála is: az anyagnak-kiszolgáltatottság.

Ezért több a Szó a Gépnél.

Az ember szava.

A mindíg reménykedő ember szava.

Az ember szava, aki amíg szólni tud: költészetet teremt. Természetet és történelmet.

Mert a nyelv: a természet és a történelem. Mert a nyelv a múlt és a jövő.

Mert a Nyelv: Noé-Bárka. Amelyben az Eljövendő Végzet vízözöne elől a Teremtő Költészet szavai merengve tolonganak. A zsiráf-szavak, csikó-szavak, csődör-szavak, elefánt-szavak, orrszarvú-szavak, oroszlán-szavak, a fülemüle-szavak, rigó-szavak, keselyű-szavak, bikaborjú-szavak, a páfrány-szavak, virág-szavak, lepke-szavak, cédrus-szavak, a föld-magvai-szavak, a lárva-szavak, pete-szavak, ondó-szavak, tojás-szavak, embrió-szavak, hőscincér-szavak, jegenye-szavak, őserdő-szavak, álom-szavak, látomás-szavak. És mind a többiek: a Szó-Világegyetem. Várván, hogy a víz űrből-ledörgése és zöld zuhogása elhervadjon. Várván, hogy a tengerré gyülemlett víz elapadjon. Hogy a kék buborékokkal, laza ánuszgyűrűkkel pöfögő mocsarak elsorvadjanak. A füstölgő sáros föld fölszáradjon. Hogy az őrző anyatestből tűnődve kitódúljanak. S özönükkel, vemhet-váró, tojást-váró, nemzést-váró, jövőt-váró végtelen élet-özönükkel elömöljenek, széthömpölyögjenek a haláltól-szűz, halált-álmodó Jövőben.

Amit mondhatok még^*

Mit mondhat a költő megvalósúlt verse után, a megírt műről mit mondhat a költő, a megvalósúlt szeretetről, áhítatról, mámorról és kegyetlenségről, ha már káromlással-füstös és harmattal-átmosott szavaival újra-építette gyötrelmeit és gyönyörét, eldadogta szánalmát, szégyenét és szorongásait, sírását ha már a földbe szórta. Szólni van joga-e valamit a versről magáról, s tud-e szólni egyszerűen és önmagát-feledve? Hogy nem elég? Hogy sohasem elég? Hogy mindent újra-mondani kellene és újra-mondani semmit se lehet, csak folytatni, vagy abbahagyni, s belefutni a földbe: szőrös csontnak, kopár, néma kőhegedűnek? Ez a vers, az Anyám, ez az époszi himnusz, ez a dühödt jajgatás, komor káromlás, gyötrelmes öröm, temetővirágzás és csont-kiáltozás, ez a köd gomolygó, habzó szívére hullott könnycsepp: verspárja az 1950-ben írt vers-éposznak, az Apámnak; töprengő, múlttal-dühös, múlttal-áterjedett, szívemben-féktelen és habzó, jövővel-köd-idejű, gyötrődő ember-voltomnak szárnyai ezek a versek: napban elégők, vagy jégbe-fagyottak, földbe-szőttek, vagy füstbe-foszlók. De szárnyai mégis jelenemnek, múltamnak és emlékezetemnek. Mit tudnék mondani még? Hogy nem elég? Hogy sohasem elég? Hogy az átok, szeretet, áhítat, öröm, kegyelem, konokság, bűntudat, szégyen, sírás és emlékezés sohasem elég? Hogy mindíg az kell, ami kimondhatatlan, ami talán elmondhatatlan, hogy mindíg azt keressük, kimondani mindíg azt akarjuk, ami talán ki-sose-mondható, talán ami elmondhatatlan, mert oly nehéz, mert oly tiszta, mert oly egyszerű, mert oly titokzatos és messzi-mérhetetlen, mint a csillagfény, mint a harmat, mint egy szál virág őszi sírján apámnak, mint anyám barna-lángú keze, apám csontváza ott a földben: huszonegy éve már. Múltunk: arany-vödör, kő-vödör, márvány-vödör, vagy agyag-vödör: telve szitokkal, szégyennel, vacogó gyerekkorral, habzó őszi temetőkkel, jajgatással, nyüszítéssel, könnyek gyémánt-ikrájával, holtakkal és koporsókkal, vetélő asszonyokkal, elvetélt magzatokkal, véres tavaszokkal, rezesbandákkal, búcsúkkal, munkával és húsvéti himnuszokkal, múltunk más-más-anyagú vödre habzásig tele halállal, testiséggel, sírással és szerelemmel, háborúkkal, a történelemmel, telve jövendő halál-önmagunkkal és jövőjével jelenünknek, a mi-emberiségünknek. Mit mondhatnék még? Ez a vers múltam végzete is, szegény-népem szánalma és szerelme, töredék a mi történelmünkből, történelméből szegény-életünknek. És emlékezetem tavasza mégis ez a vers, virágzó álma ember-hitemnek, virágzása gyász-akaratomnak, a ködnek, anyatestnek, éhségnek és halálnak, virágzása a temetőknek, a Csont-ország csont-történelmének, a soha-el-nem-enyésző múltnak a föld szagos héja alatt és az emlékezetre-képes szívidőben, a töprengés eszméletében. Az ember azért ember: mert végtelen-múltra és végtelen-emlékezetre képes. A költő, ha mer hinni szavában és szava érdemében: esendő múltjával, köd-tajték gyermekkorával, apja sárga csontvázával és anyja édes szívével is szolgálni akar. Mert a költészet: szigorú szolgálat, teljes emlékezet és minden múlt egyidejűsége. Mert a költészet a Lét szolgálata, szolgálata az ember emberért-hitének. És mondom ezt, és hiszem ezt, és vallom ezt: e hit-nélküli, kiábrándúltságban-ökrendező, tétova napokban, a költészet-közöny, vak-lírai hétköznapiság és kiúttalanság napjaiban: nektek anyák, nektek jövendők anyjai majd, neked Édesanyám, s neked Emberiségem ötmilliárd-éves Ősasszony-Anyja: Föld. Mit mondhatnék még, mit, én: a halálra-készülő, mit mondhatnék még Édes Mindenem: Világ?

A föltámadás előtti pillanat gyötrelmei^*

A halottak királya én vagyok. Mint ahogy minden versem: én vagyok. Törvény szerint. De a halottak királya az a király is, az a rejtelmes, titkos, kemény, magátvesztett és magát-megtaláló, országát-vesztett és népét-megtaláló, halottait-sirató és halottait-rettegő, hulló és fölemelkedő király is a történelmi időben, a századokkal-ezelőtti történelmünkben, véres és vér-vesztes középkorunk hajnalán, aki egy nagy és lehetetlennek tűnő pillanatban, történelmünk egy végzetpillanatában választás elé kerűlt: IV. Béla király. A választás: a halál, vagy az élet, a jövő, vagy az enyészet, a dacos fölemelkedés, vagy az önfeladó szétfoszlás, az omlás, vagy a megmaradás, az elemésztődés lángjai, vagy a tiszta szolgálat. A szolgálat: amely több minden emberi feladatnál. A szolgálat: amely a legszebb emberi küldetés! Persze: a hasznos szolgálat. Persze: a jó szolgálata. Persze: a humánusabb jövő szolgálata. Persze: az egyetemes öröm szolgálata. Versem: két vereség és veszteség jajgatása, versem két végzet jajongásának és vágyakozásának összefonódása, versem: két akarat együtt-sírása, versem: két indulat együtt-vágyakozása. A magamé, a költőé, aki jelen-korának hűtelen és mégis hűséges gyermeke, s azé a középkori királyé a virágzó végtelen múlt-időben, aki a tengerre futván, a tatárok elől a tengerre rohanván véres karcsú lovon, a tengeren várta meg, gyötrődve, töprengve és önmagát-gyalázva: választása pillanatát, döntése idejét, a halál helyett a kezdés,a lét-kezdés, történelem-kezdés, jövőkezdés mámorát és gyönyörét. És nekem is ki kellett másznom önvesztésem véres odújából, a történelem üszkös odújából, holtakkal-tömött erjedő gödréből, szívem és hitem füstös, elszenesedett halmazaiból, rom kúszadék-kazlaiból. Mit mondhatnék még? A vers: gömb. Önmagába zárt és önmagát magyarázó. Önmagát kiteljesítő és önmagát végtelenítő. Magyarázni, vagy elmondani: így, gyarlóság és lehetetlen. Ha kimetszünk is egy gömb-szeletet testéből, csak a gömb-szelet vérzését láthatjuk, nem gömb-léte egészét; a vers teljességéből egy karéjnyi fájdalom kivágva: inkább a hiány kérdőjelét írja eszméletünkre, ez inkább megfosztás, mint bizonyosság. Inkább veszteség, mint érdem. A vers egy vérző megmutatkozás-pillanata csak, lángoló metszete a vers-időnek, töredék a föltámadás-előtti pillanat gyötrelmeiből. Amit mondhatok, csak annyi: hogy egyetlen vígasz a valóság. Hogy a természetben az emberen kívűl nincs más emberi, s ezért az ember vígasza a Lét gyötrelmeire, léte fájdalmaira, gyötrődése és magánya lángjaira: csak emberi vígasz lehet. A Természet Látomása, a Növényi, Állati Mámorok, Tündökletek, Csábítások, Csodák: az embert elvonják az embertől. Mert a Tenyészetbe szívják. Mert beleolvasztják a Tenyészet Örökös Öntudatlan Végtelenébe és Véletlenébe. A Természet nem vállalhat felelősséget az Emberért. Csak az Ember vállalhat felelősséget az Emberért és a Természetért. Bűneire és átkaira az ember a természetben nem találhat föloldást. Csak önszívében és emberi szolgálatában. A Képzelődés és a Játék, a Hazúgság Tündöklete boldognak tetsző, de kegyetlen palástba burkolja szenvedő és elveszett szívünket, vesztes mámorokba kábít, lök a halálba. Az Öntudatlan Örök Szép Tenyészet vár minket úgyis, majd ha a föld felé bukunk, öntudatlan ragadozó-éhséggel, közönyös falánk éhes várakozással, gyomrokkal, szájakkal, szívókákkal, szív-alakú ajak-párnákkal, rágószervekkel, csőrökkel, emésztőszervekkel, ürítőszervekkel és ürítőpontokkal, gyökerekkel, nedvekkel, mirigyekkel, mikrobákkal és lángokkal. Az embernek, ha dolgát tudni akarja a Földön, önmagában kell győznie önmagáért és az emberért. Mert ez a dolga! Föladata: a rosszból cselekvéssel kilépni. Mert a várakozó, a csöndre-ítélt ember, a bénaságra-ítélt ember, a nem-istenűlt, de szellemével isten-részese ember nem döntheti el mindíg cselekvése kezdés-pillanatát, meg nem határozhatja a kitépődés, az indulás, a mássá-levés, az újat-kezdés, a régit-levedlés kezdet-idejét, a cselekvés írtózatos kezdetét. De ha a Történelem, Sors, Idő, Lét, Végzet, Pusztulás, Isten, vagy Áldás, Ördög, vagy a Másképp-Jól-Lehetetlen fölszólítja a szívet a mostra, a megváltoztató, az újat-kezdő cselekvésre: s az árva szív, az égő ember, a feketén-lángoló tudat a választásra, döntésre fölszólíttatik: választania és döntenie kell! És jól kell választania! Mert ha hagyja elfoszlani a választás-pillanatot, eliramlani ha hagyja a döntés kezdetét, s motyogva ül tovább fájdalma füstölgő kupacán, magánya égő csillagán: nevét a Pusztulás Könyvébe beleírta. S ha rosszúl választott: nem választott emberűl. Mert a választás az ember joga, a döntés az ember kizárólagos joga. Mert ösztöneitől független a választásban az ember. Mert nem él ösztöneibe göngyölödötten, mint az emberen-kívüli szerves természet. Mert választásra az ember képes: egyedűl. Mert az Isten is azt tehette csak, amit tudott. Mert a döntés: az ember joga és kötelessége. S ha ideje jön a Hatalmas Döntés-Pillanatnak: döntenie kell! Mert ha vakon áll a Pillanat előtt: vaksága örök marad, halála végtelen. Ráomlik mocskos üszkeivel, vérző tenyészetével az idő. Mert egyszer jön csak az a Pillanat, arany-lábakkal, szárnyakkal: amik lángból és gyémántból. Mert nem jön soha többé! Mert az Embernek megadatik egyszer, hogy döntsön dolgairól. De csak egyszer. Aztán soha többé!

A szolgáló kötelesség^*

„Legyen a költő hasznos akarat” írta versében nagy költőnk. Én folytatom az ő versmondatát: legyen minden ember hasznos akarat! Minden ember, de különösen a közösséget szolgáló ember, az az ember, akit a közösség kiválasztott a sokaságból magának: hogy fölruházza szíve és hite bizalmával, gondjai sűrű bizalmával. Az élet szolgálat és munka. Minden igazi élet szolgálat és munka. Egy társadalom léte és élete: a szolgálat és munka óriás szövevény-hálózata. De egy társadalom, így a szocialista társadalom is: egyének, ember-egyedek halmazata, szép és gyötrelmes szövedéke. Az ember, a társadalom tagjaként élő ember nem mindíg magányos, de nagyon sokszor magányos és árva, önmagára-hagyott: gondjaiban, bánataiban, napi kérdéseiben, sokszor megoldhatatlannak és föloldhatatlannak tetsző gondjaiban. Segítségre vágyik. Megoldó és föloldó segítségre. Az élet nem elvontság. Az élet: folyamatos gyakorlat, állandó zuhogása a sokszor nagyon is nehéz hétköznapoknak. Az egyes ember és a közösség hétköznapjainak. Én azt kívánom, hogy az a honfitársunk, akit most a közösséget szolgáló munkára kiválasztunk önmagunkból, hogy az a szolgálatot vállaló ember, akit bizalmammal megterhelek: ezt a bizalmat ne tehernek érezze, de a szolgáló kötelesség folytonosságának. A lét nem elvont szerkezet. Tehát a szolgálat se lehet elvont szerkezetű szövődmény! Nem, én arra választok, s a kiválasztott-tól azt kívánom, hogy az embert szolgálja munkájával. Figyeljen és segítsen: mindenben. Minden embert, aki hozzá fordúl a legbonyolúltabb, vagy a legegyszerűbb gondjával. Az ember nem maradhat magára. Az ember érdemes a jóra. Minden ember! A közösséget szolgáló embernek pedig az a dolga, hogy az embert a legapróbb pillanatában is a jóra segítse. Mert ezzel nemcsak egy embernek ad örömet és föloldást, de munkája így válik értelmessé, lesz mindnyájunk, lesz a haza üdve és öröme. Mert a haza csak akkor lehet boldog, ha annak minden tagja tudja, hogy számíthat a segítő észre, szívre és szeretetre.

Múltat-szülő jövő-halott^*

Sokszor elmondottam már, a Költészet: Szolgálat! A Lét szolgálata. És ezzel a Közösség szolgálata. Akkor is, ha játék, ha öröm, ha tiszta teljes öröm, akkor is, ha ordítozás és üvöltözés, kiáltozás a gyász bánata, a bánat gyásza ellen, ha töprengés a teljességen, ha a Valóság megérintése és fölszólítása: a csöndre és a virágzásra, ha élet, ha halál, ha politika, történelem és szerelem. Költészet nincs Közösség nélkűl. A Költészet létével közösségi cselekvés. Az embernek: önmagában önmagáért cselekednie: a hazúgság! És a Költészet: Az Ember dolga! Egyedűl az emberé! A két vers, a József Attila sírja és A halottak királya is: az ember szolgálata. Így: gyötrelmével és gyönyörével. Kopár és esendő éveim Ének-Szigetei: ezek a versek. Emberi föltisztulásomnak és újra épülő jövő-hitemnek Ének-Szigetei. És nem függetlenek egymástól. A József Attila sírja utolsó ének-részeiben A halottak királya embriója ott lebeg már, s A halottak királya töprengő és merengő szemekkel József Attila sírjára visszanéz! E két vers átkozva-ordítozás és töprengve-sikoltozás: hitünk és hitem a törvény-tiszta múltjáért és jövőjéért, s hogy legyen bizalmunk és halandóságot-legyőző megtisztúltságunk élni a Holnap Közösségéért. Gyémántra-vedlett szívvel, mocskainkat és elátkozottságunkat levetve, gőgünk kőzet-páncélját letördelve vér-mocskos szívünkről: szolgálni az Embert. Azt az embert: aki mindíg érdemes a jóra.

Az angyallal-verekedő^*

Éltem, szenvedtem, dolgoztam, írtam. Időm hallgatni nem volt az angyal szárnya-suhogását. Csak hallgatni dermedetten, ahogy zuhog az űr örvényeiben. De szárnyai égő vaspikkelylomb-ütését éltem és élem. Hogy ki ez az Angyal? A Múlhatatlan Múlandóság. Az ébrentartó, a bíztató, az életre-üldöző, a szorongató, a fojtogató, a haláltekintetű. És vár egy hatalmas, gyönyörű, mámorító, félelmetesen tiszta föladat. Veri arany-öklével eszmélkedésem kapuját: Petőfi Sándorról kell írnom könyvet. Őt kell elmondanom. Őt, a Csodát. Őt, a Legteljesebbet. Az én Petőfi Sándoromat. Verekszem az angyallal. Élek, szenvedek, dolgozok, írok.

A hallgatás: a lét elárúlása^*

Juhász Ferenc műveit több mint két évtizede figyeli nagy érdeklődéssel, a tehetség iránti tisztelettel, hol lelkes hozsannázással, hol aggodalommal, fenntartásokkal a közönség, a kritika. Kötetei mindíg csatába lendítik a különböző ízlésű, szemléletű olvasókat, kritikusokat. Nem utolsó sorban költői nyelvének gazdag, de olykor szinte áthatolhatatlan sűrűje akadályozza az olvasók egy részét abban, hogy pontosan értse Juhász Ferenc költői világának gondolati lényegét. Úgy hisszük, megírt és megírandó költeményei, költői életútja jobb megértését segíthetjük elő egy interjúval, vagy pontosabban szólva: a költő beszéltetésével. Szerkesztőségünk megbízásából munkatársunk, Pándi Pál tett fel kérdéseket a költőnek, s Juhász Ferenc azokra írásban válaszolt. A napilap olvasójára bizonyára váratlanúl hat a költő sajátos prózastílusa, de reméljük, hogy a vallomás ereje közelíti egymáshoz a művet és befogadóit. (Népszabadság, 1970 December 25.)

 

Úgy tudom, most fejezted be új eposzodat IV. Béláról. Ezzel kapcsolatban több kérdés érdekelheti olvasóinkat. Mi az emberi-művészi oka annak, hogy újra és újra az eposzhoz érkezel el? Mi vezetett el IV. Béla alakjához, s miként ötvöződik ez az új alkotás az életműben A tékozló országgal? Mi az aktualitása ennek az eposznak?

 

Új époszomat, A halottak királyát 1970 Március 23-án kezdtem írni és 1970 Június 18-án fejeztem be, pontot téve a vers utolsó szava után, pontot téve szívem gyötrelmeire és a fogalmazás lángjaira és gyötrelmére. De versem történelmének része előtörténete is, hiszen A halottak királya első tizenegy és fél versszakát (akkor még Király a tengeren címmel) 1959 Február 3-án írtam, tömény és komor depresszióm verejtékes odújában, mintegy lángot lőve ki önmagam szégyenéből és megalázottságából, sötétjeimből, a depresszió fekete verméből. Abba is hagytam bevérződve és bekormozódva, szájamon és ujjhegyeimen a láng sebeivel, még nagyobb szégyenemre. Ez a tizenegy és fél versszakasz meg is jelent később, 1962 Áprilisában az Új Írásban, Egy éposz első sorai cím alatt. A sors most hitet is, erőt is adott, hogy ezt a hosszú verset, A halottak királyát megteremtsem szavaimból. Mert az én hosszú verseim nem époszok a szó költészet-történeti értelmében, de lírai versek, lírai megvalósulások, s ha époszként jelölöm is létüket és lényegüket, a jelölés csak azért, mert jobb, a költészetben használatos szót nem találok létükre és lényegükre. Tehát: hosszú verseim egy állapot, vagy egy akarat, vagy egy gondolat lírai virágzásai, vagy örvénylései, egy állapot, akarat, gondolat lírai folyamatai, nem az időbeli történés csobogása a térben és az időben előre, áradása, vagy szélfúvása a történetben, vagy történelemben a befejezés végzetéig, könyörtelenségéig, vagy föloldozásáig. Hosszú verseim épp befejezésükkel: egy-egy állapot befejezettségei, végzetei is, egy állapot-folyamat tűz-kapui, de e látszatra mindent-lezáró tűzkapuk mögött nem az üres csönd van, a tovább-nem-lehet ködös pusztasága, forró kősivataga, vagy az űr virágtalan magánya, de új lírai virágzások kezdete, építkezések és remények jövője. Költészetemet tehát, önszeretőbb, vagy önbecsülőbb pillanataimban, a ritka megnyugvás pillanataiban, a kétségbeesésnek-ki-nem-szolgáltatottság pillanataiban: egyetlen lírai folyamatnak tudom, s e szenvedő folyamat részei, egymáshoz-kapcsolódó molekulái a hosszú versek, s lesznek majd az alkatukra rövidek is, ha idejük jön, ha módot ad megvalósításukra keserves költői természetem. A föntiekkel, ha rejtetten is, válaszoltam a kérdésre: miért is csomóztam szavaimat, mint egy végtelen-szövevényű hatalmas gömb-hálót, IV. Béla király, középkori történelmünk nagyon-gyötrődni-tudó, nagyon-hinni-tudó, nagyon-elveszett és nagyon-nagy élet-kegyetlenségű, minden halált, minden pusztulást, puszítást, emberi és országos nyomorúságot ismerő embere köré, sorsába, húsába és szívébe szőve szavaim gyötrelmét és hitem pusztíthatatlanságát, kétségbeesettségem vérző fonalait, fölépülés-reménységem eleven szövetét. Mi választotta őt, a kiszolgáltatottat, az elűzöttet, a reményében-megnyomorodottat, a mégis-hinni-tudót, az önmagát és népét föladni nem tudót, a mindenkitől-elhagyottat, a kiröhögöttet és elkergetettet, az országépítőt, versem hősévé? Kiszolgáltatottságom és nyomorom, elhagyottságom és szégyenem, szegénységem és megaláztatásom, elárvúltságom és elveszettségem, depresszióm és szörnyű magányom, az akkori, az évekig létemet fosztogató, ami úgy égett életemen, mintha középkori gyermek-páncélruhába gyömöszölték volna férfi-testemet, s a vas kegyetlen és konok prései a fuldoklásig és a pusztulásig törték és sütötték volna testem és szellemem szerveit. Mert fuldokoltam a tehetetlenség páncél-öltönyében, s nem akartam a halálos depresszió vizes gödrében elrohadni, mert tudtam, hittem és hinni akartam, sejtvén azért az önvesztés fekete gyapot-felhői mögött az égitestek törvényeit és kristály-lángját, hittem mégis és azért is, hogy a szuicidium nem mód a jövőre, egyszerűen: ha ember született a Földre és sorsa van a Földön: öngyilkos nem lehet, nem mászhat önkéntesen bele a földbe, hogy a halál fekete angyala, ez a fénylő fekete angyal, mert fényei sötét léte lebegő ítéletéből ömlenek, hogy akaratunkkal elűzhető ez az idő előtt koponyák fölött lebegő Szárnyas Követelődző, Sugárzó Fekete Átok. Mert a szörnyűnél szörnyűbb, gyalázatosnál gyalázatosabb, rettenetesnél rettenetesebb József Attilai halál-óra, vagy akár a Majakovszkiji nem lehet jövőnk, vagy jelenünk, akárha emberről van szó, költőről, vagy egy nemzetről. Mert meg kell találni a létre az útat, mert kell az önemésztés, önvizsgálat, önelemzés, önvesztés, termékeny kábulat, de gyöngéd, vagy akaratos, majdnem-lehetetlen, vagy alíg-lángoló akaratunkkal csak az élet felé vághatunk útat magányunk, vagy írtózatunk bozótjában. És nem a halál felé. Ezért lett versem hőse, elesett szívem példája IV. Béla király, a zseniális akaró, aki mindent lemért tengeri árva magányában: a mindenséget és önmagát, bűneit és történelmünket, gyöngeségét és elárúltatását, tehetetlenségét és jövője képzetét. S e féktelen és dacos és önpusztító, önmagát porszemig-megszégyenítő önvizsgálat után: a tengerről a földi partra lépett, nem a halál redves küszöbére. És dolgozni kezdett. Elkezdte hitét élni!

 

Hogyan kerűlhet közelebb jelenünkhöz, közelmúltunkhoz ez a műértelmezés?

 

A halottak királya tehát az önvizsgálat, az önmagunkra-találás, az irtózatunkból-kigázolás, a partra-rohanás, az elemi élet-vállalás éposza, vagy hosszú verse, egy depresszió végzete, a haláltól-lekötözöttség föloldozása, a döntés kezdete. Befejezésével: az elindulás éposza. A nemzeté és önmagamé. Soha nem tudtam oly pontosan, magyar költő lévén, mint e versnél, hogy meg kell írnom, mert e vers megvalósítása olyan cselekvés: amely visszafelé is föltérképezi a történeti időt, s így hozza meg életítéletét, olyan cselekvés, amely föladatunk. A magyar költészetnek, a magyar költőnek, hitem szerint (s e hitemet lírai kezdeteimtől féltve őrzöm) többlet-föladata van, több-föladata, mint a világ más költőinek. Szerencsésebb, vagy jobb-sorsú népek költőinek. Történelmünk és nyelvünk múltbeli zártsága és bizonyos szempontból nyelvünk és jelenünk mai térbeli zártsága olyan föladatokkal ruházta föl költészetünket, az első magyar költőktől napjaink magyar költészetéig, amelyeket óriási nyelv-területű, vagy boldogabb föld-arcú népek költői nem ismernek, talán nem is tudnak. A Földgolyó e kis nyelvi szigetére ki figyelne úgy, mint más népek múltjára, vagy életére? Hiszen mi nem voltunk vallásokat-alkotó, mítoszokat-formáló, hatalmas történelmi legendákat és folyamatokat megindító nép, mint Ázsia nagy népei, mi nem voltunk próféta-óriásokat, Mózest és Jézust, világot-átsugárzó szellemiséget nemző és szülő nép, mint az ókor kis zsidó népcsoportjai, mi nem voltunk az emberi sors elemi állapotait és elemi szenvedélyét, gyötrelmét és szenvedését, elemi kibogozhatatlanságát, ellentmondását és tragédiáját kiéneklő nép, mint a görögök, századokig érvényes jogrendet kitaláló nép, mint a rómaiak, világhódítók és világpusztítók, világalapítók és világ-fölfedezők. Mi, ha már idetódúltunk, kis fehér tajtéktorony a népvándorlás vízgyűrődésein, és összekeveredtünk, Közép-Európa kis népeinek egyike voltunk, szenvedők és megalázottak, legázoltak és meghódítottak, mindíg-élni-akarók és mindíg-reménykedők, forradalmiak és úriak, legyőzöttek és gyönyörűek, történelem-tombolást, vért, árulást, úri gőgöt és úri butaságot elviselők, lázadók és levertek, megszállottak és kinevetettek, eszelősök és tiszták, egy kis nép voltunk Közép-Európa kővel-gyűrt és pusztákkal-szikrázó térségein, mint a többi kis nép: bennünk és körülöttünk. Nekünk nem volt múltunk olyan: ki teremtő önmagában és termékeny lényegében önmagával hat a világra. Költészetünknek ezért is kell többet vállalnia, többfajta mást, mint a világ, ki tudja, talán boldogabb-indulatú és tárgyiasabb-ihletű költőinek. Az önvizsgálat és önismeret, az önmagunkkal-szembenézés és a múlt-leméretése, jelenünk lázas köd-képének és izzó léthalmazának vizsgálata, az állandósúlt önmagunkra-figyelem: éppúgy a dolgunk, mint a többi, mint a költészet (mivel a lét) egyetemes dolgainak kimondása.

 

Mi a nyelv s ezen belűl a költői nyelv szerepe ebben az „önmagunkra figyelésben”?

 

Népünk ma is nyelvében virágzik eleven jövővé. És mivel nemcsak történelmében él, de nyelvében is, a magyar költő egyik legszebb és legnagyobb kötelessége: új és új virág-erjedéssel és virág-özönléssel, látomással és világ-fölmérő, világegyetemet-behálózó, a mindenséget dolgaiban megszólító, magányos derengéséből dolgaival kiszólító erővel és hittel teremtenie a nyelvet, élni nyelvünket végzetesen és gyönyörűen. Mert a nyelv élete, erjedése, látomás-virágzása és teremtő-nagysága: a nyelvet adó nép élete és teremtő nagysága. És mégegyszer: mi nem voltunk történelmet-alkotó nép, mi nem voltunk vallást, jogot, egyetemes szellemiséget alkotó nép: kőben, szóban, igében. Mi történelmet-elviselő, történelmet-tűrő, történelmet-szenvedő nép voltunk. Ezért is lettünk így: önmagunkra ítélve. Voltak nagy tetteink és nagy veszteségeink, nagy szenvedéseink és nagy elárúltatásaink, nagy királyaink és nagy jellemeink, nagy indulataink és rossz politikusaink. És számra nem, de szívre nagy nép volt és maradt népem. És hagyhatja-e ezt a népet, hagyhatja-e ezt a történelmet költője magára? Más, Arany János szavát használva, luxuriózusabb sorsú, vagy helyzetű, vagy múltú nép költője talán megteheti, és meg is teszi, hiszen elég, ha csak beszél, de a magyar költőnek nemcsak nyelvét, népét is őriznie kell költészetében. Ez az a többlet, ami sorsunkat nyomja és virágoztatja. A magyar költő népe elemi létét is mondja költészetében, hiszen így is őrzi nemcsak népe múltját, de jövőjét is. Nekünk, mai magyaroknak, mint a tegnapi magyaroknak is, költészetünkben is önmagunkra kell ismernünk. Kemény ítélettel és konok tisztasággal. Mi volna más ez, mint amit hitt és vallott Zrínyi Miklós és Berzsenyi Dániel, Csokonai Vitéz Mihály és Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Vajda János, Ady Endre, József Attila? És ha teremtünk óriás-lombozatú, óriás termő-anyaméhű, óriás-igézetű és érzékenységű nyelvet költészetünkben, s e nyelv-egyetemességgel az emberlét és a világegyetem, a nemzet és a termő anyag, a szellem és a teremtés-titok egyetemes törvényeit és állapotait tudjuk és fogjuk kimondani: világ-emlékezetre érdemes létet teremtettünk költészetünkben és adtunk az időnek jövőt, hogy népünkben virágozzon. A halottak királya e többlet-vállalás verse is, mint ahogy az volt A tékozló ország. És a hit verse is mind a kettő. Mert én valóban hívő ember vagyok.

 

Ha a megfogalmazás költői ihletettségét tekintem, akkor lehetetlen nem ráismerni ebben a vallomásban a magyar líra nagyjainak öntudattal hirdetett „többlet-vállaló” programjaira. E ráismerés öröme késztet arra, hogy egy hangsúlymódosító megjegyzést tegyek. A kis népek, köztük a magyar nép is, nemcsak „történelmet-elviselő, történelmet-tűrő” erők, hanem történelmet formáló erők is. S e tevékenysége közben – csakúgy, mint megpróbáltatásai közepette – a magyar nép gyakran tapasztalhatta, hogy nem áll egyedűl. Persze, a világtörténelmi helyzet párhuzamosságai nem szerveződhettek mindíg ellenállóképes, nagyerejű szövetségesekké. Talán nem értelmezem önkényesen szavaidat, ha azt mondom: hited a mai magyarság emelkedésére, az emberiség jobb lehetőségeire vonatkozik.

 

Hiszek a teremtés értelmében és céljában és hiszek az élet értelmében. Hiszek a világegyetem értelmében. És hiszek az értelmes emberi lét értelmében is. És ezért abban, hogy a létért-való cselekvés: föladatom. Tehát: a költészeté. És a költő cselekvése: a költészet. A hallgatás: a lét elárúlása!

 

Mutatkoznak-e formai-kifejezésbeli változások az új műben az előző eposzokhoz képest? Költészeted rajongó hívei mellett jelentkeznek azok is, akik aggódnak verseid stiláris zsúfoltsága, nehezen áttekinthető szövevénye láttán. Várható-e egy – spirálisan a korai szakasz kezdeményezéseit folytató – tisztulás lírádban? S ha már itt tartunk, talán szólnál arról is, mi volt, s mi talán még ma is, a belső emberi tartalma költői stílusod, látásmódod sajátos természetének?

 

A halottak királya a: b: b: a-rímelésű négysoros versszakokban írt éposz. Körülbelűl öt és fél ezer sora: parttól partig futó, szélesebb-őzönű, mint A tékozló ország, bár lüktetésében, hullám-gyűrődésében, a rímek felé hömpölygésében A tékozló ország testvére. Így: zártabb, mint a Gyermekdalok, s létében nyitottabb, mint utolsó versem, az Anyám volt. Mint a tenger terped, lángol, homálylik, ragyog, gyűrődik és reng, ahogy hullámai tajtékosan lobogva, nagy meredt csipke-fátylakkal a partra kifutnak, fújva és suhogva, s tört tajtéksivataggal szörcsögve és hörögve önmagukba visszaszívódnak: akartam, versem legyen az ősvíz partrafutása, robbanó szétfröccsenése az állat-virágzó sziklaüregekben. Ilyen szó-anyagában és anyagalakjában új versem, ilyen tenger-természetű és tenger-magányú. És ezzel mondtam azt is, hogy természetében nem lazább A halottak királya, mint az utolsó tizenöt évem költészete. Én ugyan nem keresem a bonyolúltságot, csak el akarom mondani, amit hitem szerint el kell mondanom. A Lét oly bonyolúlt és zsúfolt, dologi létezőivel, dologi álmaival, dologi lényeivel, alakzataival, anyag-virágzásával, kötéseivel, hullámaival, erőivel, formáival, lángjaival, akaratával és rejtelmével oly szövevényesen kizárólagos, oly bonyolúlt összessége és kegyetlen halmaza, egymásbanövő és egymásból-kinövő rejtelem-szövedéke, rejtelem-együttese a mindennek és a semminek, hogy a még legpontosabb költői kimondás is habszerűen laza és ködszerűen foszlékony a megközelítésben. Laza fényhálózat, fénypontok laza hálószövevénye csak a vers a Lét legkisebb részletéhez arányítva is. De: a költészet nem azonos a természettel, ahogy a Természet nem azonos a Léttel. A Természet a Lét része csak. A költészet külön természet, az anyagi állapotaiban megvalósúlt és folytonosan megvalósuló Természettől független, önálló természet. Így: független akarat. Én nem a természetet mondom újra, de bennem a Lét természete virágzik. Ez a virágzás: költészetem anyaga, költészetem dologi létének állapota és állandósága. És költői akaratom: indulat az egyetemességre. Talán ezért, hogy tömöttek a Lét fölfogott dolgaival verseim. És mégis: mindez kevés. Mert a Dolgok burka alatt és homályában ott a Titok. A Rejtelem, a Megfejthetetlen. A Titok, aki átvérzik néha a Lét szövetén, a Titok, aki átvérzi sokszor az anyagok húsát, fölszikrázik olykor egy bogár szeme ötszögű lencse-csiszolatán, kristály-csillagán, őrjöngve kilángol egy körtefa-levél zöld pórusain, egy csipke-törékeny kéz mozdulatában, hogy visszahúzódjon rejtelme csöndjébe újra, hogy éljünk tovább a Lét dolgai közt tapogatva, mint a vakok. Mert halandóságunk bennünket homályba zár, mert halandóságunk tudatos vállalása: a legszebb emberi állapot és kegyetlen szomjúság a félelemre és megismerésre. Mert halandóságunk: a félelem állandósága és a megismerés reménytelensége. Mert a halandóság a legkegyetlenebb fizetség, amivel törlesztenünk kell a töredék-megismerés bűnét. Hiúság-e mondanom, hogy költészetem azt is akarja: a leghiúbb hiúságot, a Rejtelmet keresni, valamit megtalálni a Lét homályában, a Múlandóság ködében? Dacos vagyok a Léttel. Talán eljutok egyszer a kristálylángú szóig, a létbe-világító szavakig. De a csöndig sohase akarok eljutni! Azt majd a halálban!

 

Milyen munkába fogsz az eposz befejezése után? Milyen a költő Juhász Ferenc közérzete 1970-ben?

 

Mit is mondanék még? Egy-egy éposz lemetszett hajtásai, lenyesett ágai, elvágott gyökér-szálai tűnődő szívem életébe dugva: kizöldűlnek, megfogannak, lírai leveleket hajtanak. Három éposz-versem után, az utó-égés, a kihamvadás gyötrelme után: „rövidebb” versek izgatják képzeletemet. A sors hitet és erőt adott, hogy dolgozzak sokat az utóbbi esztendőkben. Talán nem vonja meg most se tőlem kegyelmét. És ha ad olyan gyakorlati munkalehetőséget, mint 1968-ban, 1969-ben, 1970-ben, okom csak a fáradtságra lehet. De ez a legtöbb, amit a költő, a halandó, életében elérhet.

 

Köszönöm a válaszokat. Remélem, hogy a kérdések és a feleletek stílusának különbségén és a nézetek olykori eltérésein keresztűl is érzékelni lehet az álláspontok fontos vonatkozásokban termékeny kapcsolatát. Nem másítjuk meg a tényeket: a költő szemlélete, nézetei, s a kérdező álláspontja között vannak különbségek. De azzal sem változtathatjuk meg a valóságos képet, hogy háttérbe toljuk a nézetek közeledésének, a humánumban, az értelmes élet igenlésében való találkozásnak tényét.

A döntés pillanata^*  **

A szemében fájdalom ül, az arcán feszültség, visszatartottság. Két hete kerűlt haza a szanatóriumból. Állunk a kertben. Az ősz szinei mindenen. A lugason érett szőlőfürtök, a ház mellett pázsit, közben rózsatövek, kéklő harangvirág.

Hát ez. Ez ugye a kert, mondja Juhász, s a hangján érezni lehet, hogy kevés köze van a lugashoz, gyephez, s a félig elpusztúlt mandulafákhoz. Kerti szerszámokkal alígha görnyedez a bokrok alatt, hiszen ezek a bokrok számára nem így valóságosak, hanem látványként, képként, szóként. Nincsenek privát bokrai, virágai, cselekvései. Ami él körülötte és szerephez jut, mind-mind a költészet áramkörében létezik, része a nagy készülődésnek, szenvedésnek, s részévé válik a műnek. Juhász minden tudatos és öntudatlan energiájával egyetlen célra, feladatra összpontosít, s ez a költészete, más szóval önmaga megvalósítása. Ebbe az erős központi áramkörbe futnak be a kertből, a házból, az országból és a világból az összes szálak, ebbe az áramkörbe kell mindennek és mindenkinek bekapcsolódni Juhász körűl, ha létezni akar. Ez az áramkör nagyon erős, mágneses terébe tehetetlenűl bezuhannak a tárgyak, virágok, épületek, arcok, hajak, szájak, kiszáradó, sorvadó véredények, és a sejtjeikkel beépülnek a versvárakba, verstornyokba, verserődítményekbe, a monumentális versvárosokba. Ez a zseniális kőmíves álmokból, virágnevekből, csillagnevekből, ritmusból, színekből, tört fényű szavakból, betű-pozdorjából akkora várat épített, hogy a földünkön használatos létrák már nem érik el a tetejét. Juhász még egyre építi a versvárat. Létra nincs, így nem tud lejönni, s nem lehet hozzá felmenni. Fenn áll a falon, s tudja, hogy nem tud lejönni, elvegyűlni, szürkén élvezkedni. Talán, ha valaki, valahogyan feljuttatna egy kötélhágcsót. De hol, hogyan, ki? Úgy tűnik, a versvár falairól út már csak felfelé vezet. Tudja ezt. Legalábbis sejti. Dacosan, kegyetlenűl építi versvárát tovább. Fent hideg van. Az égi galaktikák rendjét lesi.

A kertből lassacskán behúzódunk a ház alagsorába. A költő megmutatja a mosókonyhát, a könyvespolcokkal telerakott folyosókat, aztán a garázst. A garázsban bükk- és csertuskók emelkednek a mennyezetig. Telenként fával fűtik a cserépkályhákat.

Elférne itt még egy autó, mondja Juhász.

A lépcsőkanyarban Balzsam ugat és ugrál ránk lelkesedve. Ő valójában egy kutya. De puli. Így félig ember. Balzsam. Juhász Feri különös világában jelentős személyiség, gondolom, kitesz egy nyugdíjas tábornokot.

Folyosók következnek, faburkolat, beépített szekrények, aztán a konyha, a magyaros étkező, s a szobák. Egy kisebb szoba, melyben Juhász leánya tanyázik egyetemi tankönyveivel, egy nagyobb, melyben Erzsike, a ház tudós asszonya lakik, aztán a dolgozószoba, melyben ismeretlen szellemek, tudósok, boszorkányok élnek, s a költő. Erzsike szobájának a falát nagy Csernus-kép fedi. A festményen Juhász Feri üldögél. Arca talányos.

A dolgozószoba nagy. Két falát mennyezetig könyvek borítják, a harmadikat megtöri az ajtó és a fekete cserépkályha, a negyedik az erkélyre nyílik, s a kertre. A negyedik fal talpig üvegből épűlt. Az egyik könyvespolc alatt, szinte beléje süllyesztve nagy olajzöld heverő áll. A heverő felső harmadát málnaszínű subaszőnyeg fedi. A heverő fejénél, valamiféle láda sarkán egy újszövetségi szentírás és egy német nyelvű holland katekizmus nyugszik. A szent könyvek szomszédságában színes cseréptálban gyógyszeres tubusok, fiolák halmozódnak. A szabad falon, főleg a fekete cserépkályha szomszédságában amatőrképekből nagyított családi fotók függnek a falon, a kályha és az ajtó között Petőfi, Ady, Spinoza, József Attila, Babits Mihály és Tóth Árpád arcképe. Kicsit odább egy Hantai Simon kép, alatta a Húsvét-szigeti óriásszobrok emlékképe, melyet Kassák ajándékozott a költőnek. Dedikálta is: „Emlékül Juhász Ferencnek 1967. III. 12.” A szoba közepén íróasztal áll, alatta, s az ajtó előtt is keleti szőnyegek. Juhász Feri a könyvespolchoz lép. Kezét magasra emeli:

Ez itt a XX. századi magyar irodalom, ez a világirodalom. Itt sorakozik az én természettudományi gyűjteményem.

Közelebb húzódok a polchoz, s egyetemi tankönyveket látok magam előtt, biológiát, szülészetet, fizikát, őslénytant, odább latinokat, filozófusokat, majd imakönyveket. Fent a polc tetején Tömörkény, Nagy Lajos, Móricz Zsigmond és Krúdy Gyula műveit. Egy üvegszekrényben pedig a költő saját műveit. A könyvespolc aljában csukott szekrényrészt pillantok meg.

Itt?: fordulok Juhászhoz.

Dossziék, papirosok, mondja és kitárja az ajtókat.

Rend. Rend a szekrényben, a polcokon, s a kis társalgóasztalon is, mely közvetlenűl az üvegfal előtt áll két kényelmes fotellel. Az asztalon egy üveg skót whisky (Ballantines, amit legjobban szeretek), mellette egy üveg száraz bor, poharak, dobozok, jég. Az asztal alatt egy érett napraforgótányér, fekete cserépvázában.

Juhász hellyel kínál. Megvárom míg a fotelba ereszkedik, s csak utána ülök le én is. Önkéntelen az egész. Túl sok tisztelet és udvariasság nem szorúlt belém. S most mégis. Kényszerítenek a tárgyak, a kert, a környezet, a cserépkályha, melyben mindíg fával fűtenek. Pedig jól ismerjük egymást, két esztendeje egy szerkesztőségben dolgozunk. Nagyokat vitatkoztunk az elmúlt években, s jókat ittunk, nevettünk együtt. De a szerkesztőség úgy látszik más. Juhász Ferenc ott főmunkatárs, itt király. Fiatalon találkozott a sikerrel. A harmadik könyvére, huszonhárom éves korában Kossuth-díjat kapott. Erős kezdés. Tizennyolc könyve jelent meg idáig.

A fotelban ülve a kertre s a szomszédos udvarokra látok. A késő délutáni fényben néhány gyümölccsel zsúfolt almafa bíborlik, az almafákon túl sötétzöld jegenyék állnak. Csend van. A Rózsadomb néma. Nagyon nagy a csend, de én úgy érzem, mégsincs nyugalom. Hirtelen bármi megtörténhet, bekövetkezhet. Juhász előre hajol és whiskyt loccsant a poharamba.

Igyál, bíztat.

Jeget dobok a barna lébe, aztán felhajtom. Juhász nézi. Fegyelmezett. A Kútvölgyi Kórházban megtiltották neki az ivást. Nem iszik, büszke akaraterejére. Szinte élvezi, hogy én iszom és ő nem. Hátradől a fotelban, babrál valamivel, matat. Én a poharat ringatom. A kertben apad a fény. Juhász megszólal:

1947-ben a Diárium című folyóiratban jelentek meg első verseim. A címük: Arany és Ezüst. Aztán a Népi Kollégiumok folyóiratában, a Lukácsy Sándor féle Valóságban, majd a Németh Andor szerkesztette régi Csillagban. Első könyvem a Franklin Társulatnál jelent meg.

Írok mindent. Juhász Feri arca összetörik, aztán kisimúl. Hunyorog, mocorog. Az asztalra mutat:

Ennél az asztalnál dolgozom húsz éve! Én a hosszú verseimhez, mint a Gyermekdalok, vagy A halottak királya, rengeteg segédanyagot használok. Az asztalomon mindíg azok a könyvek sorakoznak, melyek tartalmilag, nyelvileg, vagy módszertanilag segítenek a munkámban.

Feláll, szétnyit egy könyvet, melyből jegyzetek csúsznak elő.

Látod! Bejegyzések, idézetek, nyelvi formák. Itt vannak, hogy a versírás idején kéznél legyenek. Nagyon rendszeresen dolgozom, és nagyon rendszeresen élek. Ezt a rendszerességet az utóbbi évek sok baja, gyötrelme felborította. De most megpróbáltam visszaállítani a régi életformámat. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Budapestre kerülésem óta nappali ember vagyok. Ezt úgy értem, hogy kora reggel kelek, fél hatkor, hat órakor, legkésőbb hétkor. Ezt a helyiséget magam teszem rendbe mindennap. Nyolckor, fél kilenckor leülök dolgozni, és dolgozom, ameddig bírom lélegzettel. Ezt már azért is meg tudom csinálni, mert huszonegy éve vagyok a Szépirodalmi Könyvkiadónál. 1951 decemberében szerződtem oda, azóta egyfolytában ott dolgozom felelős szerkesztőként. Annakidején félállásban vállaltam a munkát, így csak szerdán és pénteken kellett bemennem. Ez lehetőséget adott arra, hogy kialakúljon ez a rendszeres életmód. Ha hosszú verset írok, megírom egy ültő helyemben, de ez eltart hat-hét hónapig. Naponta nyolc-tíz órát dolgozom. Nagy vákuumok nem szoktak lenni. Kivéve, amikor A halottak királyát írtam, amit 1959 február 3-án kezdtem és megírtam tizenegy versszakot, majd 1970 március 23-án folytattam, s 1970 június 18-án háromnegyed tizenkettőkor befejeztem. Ennél a versnél óriási időszakadékba zuhantam: mondja Juhász, aztán feláll, elém tart egy nagyalakú, bőrbe vagy műbőrbe kötött, könyvszerűen vastag füzetet. Kinyitja az első tizenegy versszaknál, aztán hátrább. Magyaráz:

Száznyolcvanöt kéziratoldal. Ez a depressziós írás. Ez a nem-depressziós.

A füzet elején javítások látszanak, hátrább világoskék, tiszta versfolyam hömpölyög át a lapokon. Sehol egy javítás, vagy áthúzott szó. Elámulok. Nem is tudom, mit mondjak, mit kérdezzek.

 

Mindíg ilyen bekötött füzetekbe írsz?

 

Medimpex naptárba írtam A tékozló országot. Ekkor szoktam rá a könyvbe való írásra. Az 1950-es években nem volt papíros.

Elém tartja a vastag, könyvszerű naptárt.

A Rákosi-időkben annyira megszoktam ezt a formát, hogy most külön be is köttetek papírokat. Kardos úr most kötött be nekem újabb íveket.

Kinyitja a szekrényt, kiemel két vastag könyvet. A frissen kötött könyvek gerincén arany betűk és római számok.

Nézd, milyen fínom papír! Bécsben vettem ezt a papírt. Ha valamilyen érzelmi, vagy fogalmi problémát megoldani nem tudok, belebújok ezekbe a cselekvésekbe. Papírt, dossziékat veszek, köttetek.

 

S azok a kisebb füzetek?

 

Az ötvenes években jegyzeteket készítettem mindenhez. Az csak legenda, hogy a prózaírónak kell készülni, s a költőnek nem. Ide mindent felírtam, szóképeket, vers-lehetőségeket, amik a fejemben jártak. Ha nekiülök egy hosszabb vers írásának, előveszem ezeket a jegyzeteimet. Ezek nem rövíd versekhez kellenek, hanem a hosszú versekhez, a nagy konstrukciókhoz. Segédeszközök a lírához. Meggyőződésem, hogy szüksége van erre a lírának is. Ezek a jegyzetfüzetek állandóan használatban vannak (felmutat egy füzetet). Ebben írtam le, hogy édesanyám hogyan vágott ki egy petróleumlámpát az ablakon, amikor apám odahozta a dalárdát.

Kinyit egy újabb füzetet. A fehér mezőben rajzai: páncélok, sisakok szóródtak szét, odább lovak és lovasok páncélban.

A halottak királyához készítettem ezeket a tanulmányokat, mivel nem szeretek semmi módon mellébeszélni, pontatlanúl fogalmazni. Száz részből, rostból épűl a mű. Még le is szoktam rajzolni a verset!

Juhász újabb füzetet tár elém. Keresztre feszített zöld test. Ember, állat, szörny? Aztán beljebb egy másik oldalon kék tóban zöld béka ül. Dülledt szemekkel néz bennünket. Aztán kék páfrányok következnek.

Így néz ki a műhelyem, vagy nem tudom, minek lehet nevezni ezt a dolgot.

Felemel valahonnan egy zöld füzetet. Ez is kötött.

Száz vers van ebben, rövidek, mondja.

 

Golyóstollal írsz?

 

Töltőtollal. Ceruzával egyáltalán nem. Egy versem van, amit véletlenül golyóstollal írtam, ez a Gyermekdalok. Tizenkétezer sor. Harminc golyóstollat fogyasztottam el. Mátraházán arra ébredtem egy napon, hogy el tudom kezdeni a verset. Csak golyóstoll volt nálam. Babonából azzal folytattam később is. Ceruzával még jegyzeteket sem tudok készíteni.

 

Mindíg nappal dolgozol?

 

Sok személyes okból áttértem az éjszakázásra. Ahogy a szanatóriumi irataimon szerepelt: „laborális és familiáris okokból”. Szeretnék visszaállni a nappali életre. Igazán jól fogalmazni napfényben, vagy reggeli világításban tudok. Kell a belső tisztaság és a homálynélküliség, hogy el tudjam mondani, amit akarok. Az éjszaka zavar. Kiadói munkám is lehetővé teszi, hogy mindennap fogalmazzak és csak akkor menjek be, ha ezt elvégeztem. Egyébként mindíg íróasztalon írok, de mégsem, mert ha ezt jól megnézed, láthatod, nem íróasztal. A Bizományi Áruházban vettük, mondja Juhász, aztán megtapogatja az asztal sarkát és leül. Rágyújt. Várakozik.

 

Mindíg nyolc-tíz órát dolgozol naponta?

 

Nézd, ha jól megy a munka, akkor hat-hét-nyolc órát tudok egyfolytában dolgozni. Ezt mindíg a cigaretta mennyisége mutatja. Amikor csomót érzek a torkomban, akkor már nem megy az írás. Ha dolgozom, sokkal kevesebbet dohányzom, mint egyébként.

 

Könnyen írsz vagy nehezen?

 

Bennem nagyon sok kétség, kétségbeesés, depresszióra való hajlam van. Nagyon ritka az a napom, percem, amikor örülök annak, hogy a sors képessé tett a fogalmazásra. Azt érzem, nem elég, amit csináltam, még mindíg nem történt meg a vers! Ezeket a gyötrődéseimet összegyűjtött verseim két kötetének előszavaiban meg is fogalmaztam. Nem-depressziós állapotban könnyen írok. Ez nem azt jelenti, hogy könnyedén, de megvan a képességem a végleges fogalmazásra. Ha nincs, akkor nagyon nehezen írok. 1957-től 1962-ig ilyen depressziós állapotban voltam. Kórházba is kerűltem 1958-ban. És hát voltaképpen érvényesen fogalmazni négy-öt esztendeig nem tudtam. Nagyon szégyelltem ezt az állapotot, nagyon gyötört. Kétségbeestem. Úgy éreztem, semmi sem jó, amit addig csináltam. Szabályos depresszió volt. A depresszió életem más részeit is befutotta, mint repkény a sírkövet. Ebből az állapotból úgy 1961 táján kezdtem kilábalni. A teljes felszabadulás azzal a verssel következett el, ami körűl annyi vita volt. A József Attila sírjánál című versemre gondolok, ami az Új Írásban jelent meg.

 

Milyen volt a gyermekkorod? Hogyan éltetek? Elmondhatnál egy emléket kisgyermekkorodból? A szülőföld meghatározta életútadat? Egyáltalán a költőben van valamilyen eredendő meghatározottság?

 

Nagyon nehéz volt! Sok szomorúsággal, szenvedéssel volt terhes a gyermekkorom. Nagyon fájdalmasan éltünk, de emellett nagyon szép is volt az élet, ha visszaidézem, ami velünk történt. Apám eredetileg kőmíves volt, de 1932-ben a tüdeje miatt megoperálták. Az úgynevezett „nagyvillám” műtétet hajtották rajta végre. Egyik oldalon átvágták valamennyi bordáját, és lekapcsolták a fél tüdejét. Nem vállalhatott többet kőmíves-munkát. Elment egy hivatalba altisztnek. Biáról vonattal járt be Pestre. Nagyon jó-kedélyű, zenét-szerető ember volt az apám, aki minden bizonnyal sokat szoronghatott a betegsége miatt. Nagyon könyvet-nem-szerető ember volt. Akkor döbbentem rá, hogy hamarosan meghal, amikor életében először könyvet kért tőlem olvasni. Nagyon nem szerette a könyvet, szinte gyűlölte. Kezébe adtam Móricz Zsigmond Rózsa Sándorját és Thomas Manntól a József és testvéreit. Szorgalmasan elolvasta őket, s közben nagyon megváltoztak a tulajdonságai. Jelzett a halál a tulajdonságváltozással! Amiért szomorú volt? Nem azért, mert szegények voltunk, bár a falú legszegényebb rétegébe tartoztunk. Nem is irattak gimnáziumba. Polgári iskolába jártam Bicskén. A gimnáziumhoz hiányzott a latin különbözeti vizsgám. Apám inasnak akart adni a Magyar Optikai Művekhez. De addig könyörögtem, s anyám is, míg a Márvány-utcai Kossuth Lajos Kereskedelmi Középiskolába kerültem. Amit csak azért említek, mert néhány olyan fiúval jártam ott együtt, akiknek a nevét te is ismered. Közülük való volt Csernus Tibor, a festő, aki most Párizsban él. Nagy Károly fizikus és Tornai József költő. Nem a szegénység miatt volt nehéz az életünk, de mert a betegség elemien meghatározta létformánkat. És hát elemien meghatározta édesapám létállapotát és édesanyámhoz való viszonyát is. Apám a betegség és a halál-tudat elől a szeszbe menekűlt. Nem volt iszákos ember, de nagyon sokat ivott. A félelem és a halál elnyomására ivott. A szervezete le volt gyengülve, megártott neki a szesz. Rég volt! Mindennek csak nagyon halvány rajza van benn az Apámban, és mítosz-szerűen az Anyámban. Az utóbbi években megfogalmaztam véresebben is. A papa nagyon sokszor volt részeg. Ezt úgy is értsd, hogy Biáról járt Pestre. A kollégáival beült valahová egy fröccsre, s átbeszélgették a vonatindulást. Nagyon sokszor az éjszakai grázi vonattal jött haza és még be-betért egy-egy kocsmába Bián is. A papa, igen sokszor, esőben, hóban! Kevés, ha azt mondom, nem józanúl jött haza. Ezért a mi életünk örökös szorongásban, félelemben telt. A dolog érdekességéhez, lényegéhez az is hozzátartozik, hogy apám soha nem a keresetét itta el, azt odaadta édesanyámnak. A borravalóit itta el. A feszűltség nem ebből adódott, hanem a részegségi állapotból. Édesapámnak és édesanyámnak elemien más volt az élethez való viszonya, más volt a testük. Apám vidám, társaságot kedvelő, könyvet nem-szerető, az élet gyakorlatát élő ember volt. Édesanyám szorongó, a környezetét-nagyon-szerető, sokat-olvasó, nagyon-magányos asszony, akit természetesen ezek az állapotok rettenetesen bántottak. A gyermekkoromat úgy képzeld el, hogy az emlékeim tele vannak vérhányással, ordítozással, verejtékszaggal! Apám ül az ágyban, és a lavórba okádja a vért. Én voltam, aki békíteni próbált. Anyám apámhoz küldött békességet keresendő, apám anyámhoz! Apám állandóan társasággal volt, dalárdába járt. Anyám bezárkózott a reményeibe és a kölcsönkért könyveibe. Ez az állapot nagyon a létet előkészítő, formáló állapot is volt. Így értem, hogy minden nyomorúsága mellett tele volt örömmel. Nagyon sokat tűnődtem azon, hogy a szegényekből, akiknél visszamenőleg nagyon nehéz fölépíteni a családfát, mert elvesznek a csontokkal a földben, és az irataikat nem őrzik sehol, hogyan határozódik meg a tehetség, és a szegénység családfájából hogyan nő ki egy ág, ami lombot vet. A magam családfáját próbáltam összerakni. A szegények életetében századok készülődése kell ahhoz, hogy a homályból egyszercsak valaki kiváljon. Ezt majd egy könyvben szeretném megfogalmazni! Ezek az állapotok kényszerítettek arra, hogy magam legyek, hogy ne elégedjek meg azzal, ami körülöttem van! Többre törekedjek. Más legyek, mint amit körülöttem tapasztalok. Hogy az életem ne olyan legyen, mint az Apámé és barátaié volt! Ahogy József Attila mondta: „kiváljak”. Erre nagyon tudatosan készűltem kicsi korom óta. Nagy szegénységgel, kisebbségi érzésekkel átszőtt gyermek voltam. Állandóan kint jártam a határban, erdőben, nádasban. Sokszor napokra eltűntem, anyám nagy aggodalmára. Mivel egyéniségemből-eredően is hajlok a részletek megfigyelésére, mindez módot is adott arra, hogy állandóan lássak, figyeljem a természet jelenségeit. Falusi környezet, temető, erdő, tó. Egész pici korom óta olvasó vagyok. Kamasz és legénykoromban sokat olvastam, s azóta is. Akkor még anyanyelvi szinten beszéltem németűl, így német és magyar nyelven végigolvastam a világirodalmat. A Szabó Ervin és a Széchényi-könyvtárba jártam. Ez a falúban kitetszett. Bolondnak neveztek a hátam mögött. Anyámat állandóan szekálták, s ő kétségbe volt esve, hogy nem azt az életpályát fogom bejárni, ami Bián szokásos volt.

 

Köt még valami a szülőföldedhez?

 

Ez a falú, ahogy annak idején, gyermekkoromban mondták, magyarokból és svábokból, tehát reformátusokból és katolikusokból állt. Ez a két falúrész nem nagyon szerette egymást. Nagyon sokan Budapestre jártak dolgozni, gyárakba, hivatalokba. Annak ellenére, hogy Bia csak húsz kilométerre van a fővárostól, 1945-ig megtartotta feudális kötöttségeit. Ez volt a gyermekkorom egyik legnagyobb politikai tapasztalata. Nagyon furcsállottam, hogy a kultúra és civilizáció 1945-ig nem hatotta át ezt a falút. Hogy a főváros nem tudott olyan mágneses hatással lenni, hogy megmozdítsa. Akkor döbbentem rá minderre, amikor először jártam Magyarországnak azon a részén, amit nem ismertem. Békés megyében, ahol a feleségem felnőtt és iskolába járt. Budapesttől kétszáz kilométerre: erkölcsben, modorban, felvilágosodottabbak, önállóbbak voltak az emberek, mint Pest szomszédságában. Persze ez a Viharsarok volt, a lázadások, forradalmak földje. Biához így nem kötött semmi. Csak kimenni, elszakadni! Ebben láttam az élet egyetlen lehetőségét! Én ezt a falút rettenetesen meggyűlöltem, és boldog voltam, amikor onnan elkerültem. Hosszú ideig elkerűltem a falút. Az is igaz, hogy 1950-ben apám meghalt, anyám felköltözött Pestre. Kötelezettségem nem maradt Bián. A hatvanas évek elején kezdtem vissza-szeretni őket, amikor újra-fogalmazódott bennem sok közösségi probléma. Ők, minden múltjukkal, kiutálási szándékukkal, gúnyjukkal együtt is az én múltamhoz tartoznak, azonosak velem. A megértést nem nekem kell tőlük várni! Ma már nemcsak a temetőbeli csontok kötnek a szülőföldemhez, hanem az emberek is, akik elvárják, hogy értük is legyek. Szeretném ezt majd egy hosszabb írásban megfogalmazni, hogy milyen formában, még nem tudom. Inkább vers lesz, mint próza. Kötöttformájú versek lesznek. Nagyon izgat a költészeti gyakorlatban az a lehetőség, hogy az ember hangsúlyos, magyaros versformában jelenkori tartalmakat érvényesen fogalmazzon meg. A magyar líratörténet egyik legnagyobb kérdése és föladata ez. A kérdés az, hogy ebben a vers-építési formában ki lehet-e fejezni a lényeget úgy, hogy a közlésmód nem válik múltszázadivá? A XX. század lírájában egypáran megpróbálták már, régen Ady, Babits, aztán nagyon szépen gyakorolta Illyés Gyula, fontos kísérletei voltak Weöres Sándornak és Nagy Lászlónak is.

 

Búrjánzó, bokrosodó, újabb és újabb képekre bomló verseidet olvasva sokszor eltéved az ember, s elgondolkodik, mit is akar a költő: erdőségeket teremteni, hegyeket vagy katedrálisokat? Épít, vagy megsejt egy későbbi romlást? Megfogalmaznád törekvéseid lényegét?

 

A költő világegyetemet akar teremteni. Én legalábbis: új világegyetemet szeretnék teremteni. Hogyan is mondhatnám pontosan? A költészet (művészet) is valóság. A második valóság. A teremtett valóság. A második természet. Mert minden a Valóság szülötte. De meg is fordíthatom állításomat: lehet, minden valóság, tehát az Egyetemes Valóság, vagy a Lét Egyetemessége: egyetlen képzelet akaratának szülötte, egyetlen képzelet virágzásának állandósága, elmúlásával elmúlásában is. Halandóságával így halhatatlan. A valóság minden része, dolga, jelenése, összefüggése, változata, állandósága talán a Képzelet szülötte, de a képzelet folyamatosan szüli, halandóvá gyötri, halottá dermeszti, aztán újraszüli a valóságot. Az egyszerűség kedvéért hadd mondjam azt, hogy kétfajta költő (költői teremtés-mód, költői teremtés-állapot) van a költészet-történet kezdetei óta. Az egyik: szemével, eszméletével, tudatával, érzékszerveivel, emlékeivel mindíg beleütközik a valóság egy-egy dolgába, tárgyába, állapotába vagy jelenésébe, ez az ütközés-pillanat fölszikráztatja szívében az ihletet, tehát megihletődik a valóság-részlettel történt összeütközésben, s ez az ihlet-tűzpont azután földagad, verssé tágúl. S versként megdermedve időtlenedik. Majd hosszabb, vagy rövidebb szünet után újabb ütközés-pont következik. Ezt a költészet-állapotot mondom én pontozott lírai teremtésnek. Amikor az egyes fénypontok, ihletek: tehát versek, pontszerűen, láncszerűen egymás után sorakozva, vagy rácsozatosan, hálózatosan (mint egy fénypontokból szőtt háló, tűzpontokból épített rácsozat-pontköteg-kocka) építődnek föl a lírai életművé a költő életében. Vagy a fém-pontok, verspontok egymás alá, mellé, fölé születnek, hálót szőve egymással. Mint fénypontokból szőtt létháló ez a líra. A másik költőben, a másik költői teremtés-akaratban: mindíg minden együtt és egyszerre él, egyetemesen tenyészik költészetének kezdet-állapota óta, s ezt a folytonos egyszerre-virágzást akarja (vagy tudja) a költő egész lírai létével elmondani haláláig. Ez a költő a létezés minden dolgát, történését, anyagát, jelenségét állandóan, egyetemesen tudja és érzi, ebben az egyetemességben gyötrődik, szenved, ebben virágzik öröme és gyásza, s ezt az egyetemes állapotot akarja kimondani újra és újra. Ez a költő: voltaképpen egész életében egyetlen dolgot akar: megfogalmazni az ő-tudja egyetemességet! Ehhez keres eszméleti alkalmakat. Ez a költő nem a jelenségek kihívására válaszol lírai harccal, dühhel, vagy páncélos indulattal. Ez a költő a jelenségek együttesének diszharmonikus szövevényében gyötrődik, egyetemes rendet akar teremteni a jelenségek tenyésző és haldokló mindenség-halmazatában. Én ilyen költő vagyok. Bár tudom: a Földgolyó lehetetlenűl picíny anyagpontja csak a világegyetemnek, e Földön állva (és származásom szegénység-földjén) ontológiát, etikát és esztétikát teremtettem magamnak, s e hármas-egység tudatával akarom megteremteni a magam költői világegyetemét. Ezért íródnak a „hosszú” versek. Az idézőjelet csak azért használom, mert nincs hosszú, vagy rövíd vers, csak vers van! Vers: amely akkor igaz, ha teljesen betöltve tartamai idejét: akkor fejezi be önmagát, amikor be kell fejeznie önmagát, amikor önmagát önmagával bezárta. A Gyermekdalok-at, vagy A halottak királyá-t, csak ilyen „hosszan” lehetett elmondani. De badarság lett volna a Mosolyod hatalmá-t tizenkétezer sorra tágítani. Talán túlságosan is elvont, amit itt mondtam. Ez év őszétől előadásokat tartok az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészeti Karán: a költészetről. Ott és akkor majd pontosabb, részletesebb, bizonyítóbb lehetek e dolgokban. Atomjaira, elemi részecskéire bontva egy-egy állítást, talán jobban tudom megfogalmazni a világegyetem-valóság szűlte esztétikámat. Mert az esztétika (a költészet teremtés-tudata) csak a valóságból képződhet. Esztétikából nem építhetünk visszafelé (mintegy az űrből a tér-anyag felé, fordítottan) valóságot. A fölfogott valóság, az észlelt valóság és a képzelt valóság dolgaiból születő (lényegük sugárzásából nemződő) rendezett virágzás az eszmélő anyag erkölcstudata. Felelőssége a létért! És az esztétika a szív erkölcse! És az erkölcs, a költészet erkölcse is, az eszmélő ember-agy egyetemességre törekvő esztétikája!

 

A halálélmény hogyan kerűlt a lírádba? Halálfélelem sugallja, vagy a való élet valóságos halottaira gondolsz?

 

Én nem félek a haláltól. És a halottaktól se félek. Ne csudálkozz, ha azt mondom, én szeretem a halottakat és a halottak szeretnek engem. Mert a halottak az én múltam és jövőm, mert a halál az én jövőm és múltam! Nekem: barátom a halál, nekem társaim a halottak. A halál a lét állandóságának edénye. Az az örök tartály, amelyben az eleven lét tenyészik, habzik és virágzik. A halál a lét egyetlen lehetséges jövője. Az egyetlen bizonyosság, a káprázat-nélküliség. Az egyetlen egyetemes valóságos valóság. A halál a részleteire bomlott és a részekre-bontott lét egyetemes foglalata. Ezért gyönyörű. Ezért nem iszonyatos. Mert a halál az: ami van, a többi csak a létezés lehetségese. De ezért a lehetségesért kell nemződnünk, születnünk, ölnünk és meghalnunk majd! És ne csudálkozz: én hiszek a halálban. Hiszek létetteremtő, létet-akaró erejében. Ezért a lehetségesért kell élnünk és szeretnünk. És egyáltalán nem biztos, hogy minden úgy van, ahogy mi látjuk, vagy ahogy mi hisszük! De a világ van és mi majd meghalunk! És lesz a lét és a világ. Ez a törvény. És én nem félek a törvénytől. De talán félek: a meghalástól! Attól a pillanattól, ami majd eljön. Hogyan fogom megélni halálomat? Gyáván, gyöngén, esetten, ordítozva, könyörögve, vagy erősen? Nem tudom. Tudom: halálom pillanata: létem (emberlétem) legfontosabb és legpontosabb pillanata lesz! De nem hiszem el, hogy az a pillanat a döntés pillanata lesz, hogy akkor dől el múltbeli sorsom erkölcsi és gyakorlati értéke, esetleges transzcendens jövőm milyensége. A megbánásban, a múlt, élet-múltam áldozatos elítélésében! Én az anyagban hiszek és az anyag erejében és erkölcse tisztaságában. Ezért míg élő, gondolkodó, töprengő, virágzó és elvirágzó eleven anyag vagyok az anyagok szervezett világegyetem-halmazatában: csak az életemmel bizonyíthatom erkölcsiségem tisztaságát, élet-hitem erkölcsét. Itt és ebben a halál nem parancsolhat az életnek! Halálom nem oldhatja föl vissza-felé életem kötelező kegyelmi törekvéseit: a jóságot, a tisztaságot, az élethitet föl nem adást, a keresztvállalást, ha kell! A szánalmat, szerelmet, a szolgálatot. Az ember, a mindíg jóra érdemes ember szolgálatát. A szeretetet! Ezért, a halál-pillanat csak összefoglalás lehet, volt állapotaim egyetlen ponttá sűrített összefoglalása a beszámolásban, de nem lehet föloldozás visszafelé! Föloldozás emberlétem elemi kötelezettségei alól. Kioldozás az erkölcsből, születésemig! Hiszen ha így lehetne: bűn, bűntudat, bűnhődés, bűnismeret nem létezhetne. Pedig ezt (ezeket) nem nélkülözheti az emberszív és az emberiség! Ez a fényponthálózat és árnyponthálózat az ember erkölcse világegyetem-magányában! Ezért ember az ember! Nemcsak mert halandó! Hiszen a létezők és dolgok sokasága halandó! Kegyetlenűl kell élni és tisztán: épp a halál miatt. Föladatunkat végezni és önmagunkat megmérni minden pillanatban kegyetlenűl és tisztán. Szeretni is kegyetlen tisztasággal szabad csak. És ez a kegyetlenség a tisztaságban: fölold a halálfélelemtől. És a meghalástól félni a legszebb emberi szégyen! Ezért a szent szégyenért érdemes élni! Az ember azért fél a meghalástól, mert halálában (halottan) már nem ismeri föl a halál élet-gerjesztő értelmét. Mert megvonatik tőle a döntés pillanata, a döntés, a választás új lehetősége. Az élet gyönyörű. A halál gyönyörű. A meghalás épp halandóságunk tudatában: iszonyatos. Hiszen itt kell hagynunk mindent: amit tudtunk, szenvedtünk és szerettünk. Mert magunkra-hagynak, mert elhagynak a dolgok, létezők, jelenségek minket. Mert elfoszlik szívünkkel szívünkben a halálból-kivirágzó élet-gyönyörűség! De mikor halott a halott? Amikor a szív megáll? Csak amikor az utolsó agysejt is meghal, s ezzel bomlásba kezd, amikor a koponyára csatolt E.E.G.-gép (elektroenkefalográf) szeizmográftűje cikcakkjait írván félbeszakadva megáll a papíroson. Mint egy félig-megszületett grafit-villám. Akkor már kinyílnak zártságaink, nyílásaink nedveiket kibocsátják, szemnyílásaink, fülnyílásaink, nemzőszerv-nyílásaink, szájnyílásaink, végbélnyílásaink folyatnak vizeletet, könnyet, taknyot, excrementumot, vizenyőt, nyálat, ejakulátumot, s nyitottságaink bezárúlnak. A szilárd hab folyni kezd, meglazúl. A szerkezet és a személytelen modell anyaga, váza, töltete, láncolat-összessége, kapcsolat-szövevénye, a véges végtelen kocsonyás virágzó homálya forrni, lángolni kezd határfelületein és határfelületei alatt. Akkor mondhatják csak a fölibénk-hajló eleven halandók: értelme mi volt életünknek! De addig még hasznosan jobbak lehetünk. Bár orvos-barátaim azt mondják: sok ember hónapok, évek óta halott már, pedig él még biológiailag, élettanilag nem mondható halottnak. De nem folytatom: én a halálban élek, a halállal élek: az életért, mert nem élni írtóztató aljasság! Míg élünk.

 

Szabolcsi Miklós az új Kritika első számában a következőket írta rólad: „A modern emberiséglátomások, világvíziók, hosszú versek, nála szocialista meggyőződéssel — legjobb verseiben pártos hevülettel telnek meg, így megteremti a szocialista realista líra sajátosan magyar, korszerű, 1970-es változatát, példáját nyújtva a korszerű népiségnek is.” A Szabolcsi által használt szocialista jelzőn sokan csodálkoztak. Te személy szerint szocialista költőnek tartod magadat, vagy egy olyan költőnek, aki a szocialista építés mellett áll?

 

Nem. Én szocialista költő vagyok! Ezt miért is tagadnám? Mert mások megtagadják tőlem e hitemben jogomat? Mert mások esetleg a gyanútlan, vagy jóhiszemű olvasóval elhitetni akarják az ellenkezőjét? Akik nem-szocialista költőnek mondanak engem: vagy ostobák, vagy csalni akarnak a szavukkal. Igen! Szocialista költő vagyok. Ezt minden művem bizonyítja. Egész eddigi munkásságom és életem. És nemcsak az, hogy hiszek a szocializmusban. De hiszem azt is: a szocializmust segítem megvalósúlni költészetemmel. Költészetem tartalmaival, költészetem világnézetével, költészetem élet-hitével. Költészetem szubjektívitásával. Én nem hiszek a tárgyiasságban, nem hiszek a mítosztalanságban, a múlt-nélküliségben, az érzelmi objektívitásban, az el-nem-kötelezettségben. Ez lenne az én nem-szocializmusom? Hiszen valahogy valahová mindenki elkötelezett! És leginkább azok, akik tagadják az elkötelezettség jogát és lehetőségét. A kötelességét! Ők: a gyávák, a megbúvók és megalkuvók! Vagy éppen az a gyanakvók velem-baja, hogy hiszem azt: a szocialista költőnek a legtöbbet, a legjobban, a legőszintébben kell csinálni! Ez a szocializmus megvalósulásának akarata! A szegények közűl jöttem és a szegényekért meghalni is tudok, ha kell majd. Ez: így van! Hitemben és szívemben! Nem akarlak szép szavakkal ámítani! Az én szocializmusom: eszmélkedésemben és eszmélkedésem költői gyakorlatában a legtöbbet adni és a legtöbbet akarni azoknak és azoktól: akikből jöttem! A szocialista költészet sem tárgyában, sem gyakorlatában, sem nyelvében, sem hitében, sem erejében nem lehet gyöngébb, kisebb és kevesebb, mint a polgári költészet. Én hiszek az élet (minden kúszasága és diszharmónia-szövevénye, halál-szövethalmaza ellenére) örömében, a történelem szépségében, a nép erejében, a nép és népem erkölcse tisztaságában, a munka gyönyörében, a munka kötelességében és egyetlen bizonyosságában! Az én szocializmusom: többet tenni, többet akarni, többet követelni! Nekik, tőlük, értük. A legtöbbet adni nekik a képzeletből és a valóságból. A szellemből és az anyagból. Az anyag termékeiből (amit ők teremtettek), a természetből, játékból, örömből, hitből. Nem-szocializmus lenne ez? Bűn? Árulás? Éppen az ellenkezője az! A kevéssel való megelégedés. Így, a nem-hit abban, hogy a nép érteni és szeretni tudja a legbonyolúltabb szervezettségű és nyelvű költészetet! Az én szocializmusom: mindenben a teljesség akarata! És a hit abban, hogy ez kell és lehetséges. Hogy a népben és népemben van erő: a teljességre. Hogy: tudom: nem elégszik meg az olcsóságokkal, a kacatokkal, az ál-jósággal, a hamis árúval és hamis tudattal! Az én szocializmusom, mint Ady Endréé, Majakovszkijé, József Attiláé! Az ő hitük az én hitem is. A baj éppen az volt, hogy a népet nézték le azok (költő-ifjúkoromban), akik az ennél kevesebbet akarták, s hitetni el akartatták hazám népével, hogy a vakság, a kevéssel-is-megelégedés, a nem-mindenre-oda-figyelés: a szocializmus. Akik ezt hirdették és mondták: nem szerették a népet, nem becsűlték a népet, nem hittek a népben, féltek a néptől, annak fölemelkedésétől a szellemben és anyagban, égre-emelt szívétől és fejétől. Azok nem ismerték, és félték ismerni a népet. Gyanakodtak. Vádaskodtak: hivatkozva arra a népre, amely oly mohón áhítozott a jóra, az emberi jobbra. Az én szocializmusom: hogy hiszem: többé lennünk: kötelességünk! Tudatban, eszmélkedésben, erkölcsben, tudásban, munkában, szerelemben, politikában, halálban. Család-életfám és halál-családfám minden ága, gyökere, levele: szegények és munkások élő, vagy már a földbe-rohadt virágzó sokasága. Miért ne hinném, miért ne akarnám őket? Ők küldtek a fényre és értük is szólok. De az én szocializmusom: hit bennük és hit abban, hogy tudnak és mernek mindennel szembenézni. Minden anyaggal, formával, állapottal, bonyolúltsággal, szerkezettel, tudattal, magánnyal, lét-titokkal, szellemi, erkölcsi, gyakorlati virágzással, vagy enyészettel. És ezért költészetem kötelessége, hogy bátran (akár bonyolúltan) mindennel és a mindenséggel szembesítsem őket. Az én szocializmusom: hitem, hogy szívük nagyobb és bonyolúltabb, mint a világegyetem. Hogy szívükben virágzik a világegyetem. Félelmeivel, robbanásával és halálával is. Ezt tudniok és élniök: hitem szerint, kötelességük. Miért várnék el tőlük (és magamtól) kevesebbet? Ez az én szocializmusom! És tudása esendőségüknek, gyöngeségüknek, lustaságuknak, szégyenüknek, olykori irgalmatlanságuknak, butaságuknak is. Hogy önhittek is lehetnek, mohók és becsaphatók. Tisztán láttatni és látni a lét-ismeretben, élet-gyakorlatban, politikában, szerelemben. Tisztán és okosan cselekedni. Az alapokra állni, az alapokról nézni, az alapokról építeni föl a lét erkölcsét és az élet épületét. Egyszerűnek lenni az összegezésben, bonyolúltnak a vizsgálatban. Minden bonyolúltságával láttatni az Egyetemes Létet. Ez az én szocializmusom.

 

Valamikor divat volt az írástudók felelősségéről beszélni. Manapság vajon mi az írástudók felelőssége?

 

Az írástudók felelőssége ma sem kisebb és kevesebb, mint volt évezredeken, évszázadokon át, mint volt történelmünk és az emberiség-történelem utolsó évtizedeiben. Az írástudók felelősségéről beszélni: nem divat volt és ma sem az! De törvényszerű kötelesség. Mi is hát nekünk, mai írástudóknak, mi is hát a mi felelősségünk? Hogy bátran és tisztán szembesítsük önmagunkat és olvasóinkat (az igét-hallani-akarókat) a valósággal. Hogy ne hirdessünk hazúg eszméket, hamis hiteket, galád és alávaló akaratokat. Hogy higgyünk és hitessünk a forradalom értelmében és jövőjében. Hogy fölhívjunk, figyelmeztessünk, oktassunk, hogy őszinték legyünk írván: hazában, történelemben, politikában, szerelemben, halálban, merjük bevallani és láttatni gyarlóságainkat és bűneinket, hogy merjük bevallani tévedéseinket: akár eszmékben, akár a gyakorlatban, hogy felelősen beszéljünk történelemről, hazáról, szocializmusról, „nemzeti” bűnökről, hogy tollunkat sohase fogjuk a rossz szolgálatába! Hogy ne legyünk önszeretők, hamis hazafiak, rossz „szocialisták”, önimádók. Hogy tiltakozzunk, gyűlöljük a nemzeti önzést, önhittséget, a népek elnyomását, a hazúg háborúkat, az önfeladó, bezápuló, az aszketizmus büdös és hazúg, álnok-vakság és önhitt-csalás barlangjába visszahúzódó önzést, amely látszatra, mint az önzetlenség. Dehát rétegeire, szeleteire, szövet-metszeteire fölvagdosva ezt a kérdést (mint a többit is): könyvnyit mondhatnék válaszúl! Lehet: önhitt vagyok, de én hiszek felelősségünkben. Hiszek abban, hogy az okos, tiszta, szép szó: segít lenni a jóra. Hogy a felelős tiszta szó: tud változtatni az emberiségen, tudja a jóra segíteni az emberiséget. Ha nem hinnék ebben: összetörném a tollam! Hiszek abban: hogy a tiszta szó eljut az emberiség szívéig. Hogy a tiszta szóban van annyi erő és hatalom, mint a fölszabadított magenergiában. Mint a sugárzó élő csillagokban!

 

A magyar nyelv nemcsak nemzeti létet jelent, hanem minden szépsége mellett földrajzi és nyelvi korlátokat is. Kitörhet-e korlátokból ma egy magyar költő és egyetemes hatásúvá válhat-e?

 

Hiszem: ha tudunk, mai magyar költők, egyetemes érvényű, a világegyetem, a lét, a történelem, az emberszív törvényeire és életére igaz tartalmakat kimondani a megfogalmazásban, ezek a törvényszerű és tiszta tartalmak, mint az őscsillagok, földagadván ragyogni, sugárzani és égni kezdenek, s ez a csillagtűz elégeti nyelvünk és földrajzi lét-szigetünk űr-csöndjét, tér-szüneteit. Mondjam másképp? Egyetemes tartalmak egyetemes hatásúvá nőhetnek és nőnek! És különösen most, szocializmusunk korszakában, amikor a világ figyel ránk, kíváncsi és ideges fülét hazánk élő mellkasára teszi, hogy hallja szívünk eleven verését. De e tartalmak megkereséséhez hatalmas erő és bátorság kell. Bátorság még a tévedésre is! És kell erő, tehetség, bátorság óriás ahhoz is, hogy egyetemesen érvényessé tágítsuk, hogy egyetemes érvényűvé tudjuk növeszteni a látszatra személyes dolgainkat is a létezés végtelenében: személyiségünk, szerelmünk, halálunk, nemzetünk, múltunk, ember-gondunk állapotait, gyarlóságait, gyötrelmeit, jelenségeit, jelenlétét a történelemben. Ha van tehetség, költészet-tudás és atomrobbanás-erő bennünk, mai magyar költőkben, hogy rákényszerítsük lét-tudásunk akaratát vers-kimondásunkkal a világra, föloldódnak és fölolvadnak nyelvünk virágzó korallzátonyai, nyelvünk virágzó, eleven állatokkal rózsálló és bimbózó kő-csillag-gömb-fonadéka szétnyílik, mint élő, tiszta tok, hogy magába-nyelje az élő és értő világ értelemre-éhes tudatát! És leszünk világhódítók mi is: a szellem tiszta hatalmában és szellemünk erkölcsének erejében. A Földgolyó ember-tudata, nemzet-tudata és történelem-állapota, emberiségének lét-akarata és lét-állapota századunk jelen évtizedeiben nem hasonúlt (idomúlt) ahhoz a látszatra eszményien tiszta történelmi és lét-gyakorlati képlethez, amit a XIX. század oly jóhiszemű és pozitivistán magabiztos tudósai elméjükben kidolgoztak. Más lett a világ, más lett az emberiség, másképp lett a forradalom, a tudomány, másképp lett a szocializmus, átszerveződött a tőke, másképp lett az ipar, a háború, a fegyverkezés, másképp lettek a nemzetek! Ha ma visszanézünk töprengve a tűnődő XIX. század elméire, látnunk kell, hogy nagyon sok dologban rosszúl jósolták, naív-balgatagon képzelték a mi huszadik századunkat. És lehet, a mi költeszetünk, a magyar hét-évszázados óriás-költészet tartalmai váratlanúl (vagy a dolgok ismeretében nem is olyan váratlanúl) egyetemes érvényűvé lángolnak, évszázados gondunk a történelemben és a költészetben népek gondja lesz. Költészetünk múltja: népek és nemzetek jövőjének kövér komorlása, karcsú, a töprengő népek és szenvedő magányos nemzetek, a döbbenetében és elárúltatottságában magára maradt nagyobb emberiség redős homlokán tüzes fény-bíztatás. Tűz-felkiáltójel! Hogy lehet és kell életben maradni. Hogy kell és lehet fönnmaradni a szörnyektől-belihegett és szörnyetegekkel-telehörgött világ-sötétben!

 

Az író közéleti szerepléséről mi a véleményed?

 

Alkatában, személyisége, tudata, léte szerkezetében nem minden író alkalmas „közéleti”szereplésre. De ha kell, de ha ideje jön, még a legtörékenyebb, még a leggyöngédebb költőnek is föl kell venni a keresztet! Mondjam Babits Mihályt, aki gége-fölmetszetten, véres és gennyes kötéssel a nyakán, őz-nyak gégéjén a véres pólyával, aki akkor vette föl megváltás-hittel és halál-elszántsággal, mert mindíg is felelős írástudó volt: a közösség-tudat, a másokért szégyenkezés, a meg-nem-bocsájtás, a teljes gyűlölet, a menekűlni-nem-akarás, a felelősség-tudat, erkölcs-tudat, az önismeret: nem is fából, de kőből kötött keresztjét? A büdös téboly, rohadt gőg, tiszta harc idején! Utolsó énekei ezért megváltó-énekek. A megváltás ének-szentségei.

 

Az író társadalmi helyzetét milyennek látod, s helyét a közéletben?

 

Azt hiszem, a föntiekkel válaszoltam kérdésedre. Az író a társadalom lelkiismerete is kell legyen. Hazája, népe lelkiismerete is. Nemcsak az emberiségé, az édes Világegyetemé!

 

Másokkal összevetve, milyennek találod a magyar népet?

 

Nincs jó nép és nincs rossz nép, csak nép van. Nép, akit lehet bíztatni és oktatni a jóra, de lehet akit rákényszeríteni is a rossz-cselekvésre. Részeltetni a rosszban való cselekvésben. Egy nép, a nép: nép önmagában. Jóra-szándékú és jóságra-törekvő. Ezt hiszem. Minden nép élni akar, és boldogúlni akar minden nép. De lehet népeket belekényszeríteni a gonoszság akaratlan szolgálatába. Fenyegetéssel, törvényekkel, hamis eszmékkel, tudatlanságot-fönntartással, fegyverekkel, elnyomással, zsarnoksággal és zsarolással, bújtogatással. Nem is folytatom. Mert mindíg a népnek kell megfizetnie, ahogy Kölcsey Ferenc írta Himnuszunk mondja: bűnhődnie, e kényszerekért! Pedig nincs bűnös nép és tiszta nép! Csak nép van. Boldog, szorongó, dolgos, esendő, vígadó, gyászoló, gyönyörködő és ünneplő. Nép. Az ember-létet mindíg újra-teremtő, nemző és temető dolgos sokaság, jóra és szépre mindíg érdemes, bonyolúlt és tiszta, keveredett és forrongó szívű férfiak és nők, gyermekek és öregek nemző, szülő, szoptató, dolgozó és teremtő, temető és újrakezdő szorgos sokadalma. Nép. Jóra-érdemes. Az anyag és a szellem érdemében, értelmében, szerelmében és szeretetében. Nép, mint az enyém. Mint más nemzetek költőié. Nép. S lehet, a boldog-bonyolúlt világegyetem ismert vagy ismeretlen nem-üres ürességében tenyésző anyagtér-szigetek, anyagtér-nyájak egyes csillagain, vagy bolygóin, ős-spirálködök csigakürtjeiben izzó óriás téranyagpontok fény-árnyékában lüktető kis csillagokon, világhatalmas színes gázfelhők fonataiban lebegő anyaggömb-pontokon is élnek, vagy éltek népek: boldogok vagy boldogtalanok. Magányuk csillagára forrva. Megteremtve isteneiket, civilizációjukat, kultúrájukat, történelmüket és megreremtve haláluk, teljes haláluk, eszközeit is. Mint a mi boldogtalan, rettegő emberiségünk. Mint a mi mindíg-jobbra érdemes Emberiségünk.

 

Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

 

Én hiszek az emberben. Én hiszek az emberiségben, és így abban is, hogy történelme a boldogság felé lépeget előre. Igaz: ős-sárkány totyogással! Én hiszek az emberi jóságban. Hiszek. Hiszek. Hiszek. E hitem nélkűl élni se tudnék. Ez a hit költészetem elemi tartalma: a kezdetektől. És e hitemről nem tudok és nem fogok lemondani soha. Mert az ember érdemes a hitre, az őbenne-hitre. E hitben hitemről soha le nem mondok! Akkor se, ha vas-szögek sárga kezeimben és lila lábaimban. Ha kék szívemben piros vas-lándzsa!

Juhász cigarettázik, én whiskyt iszom. Besötétedett. Alíg látjuk egymást. Olyan érzésem támad, mintha valamilyen ősközeg venne körűl, talán nádas, fűzesek, mintha én a Mississippi egyik partján ülnék, s Juhász Feri a másikon. Közöttünk tutajok úsznak a vizen, s régi, fából épített teherhajók. Néha megloccsan a víz, de puhán, alíg hallhatóan. Juhász Feri aztán átgázol a fűzeseken, villanyt gyújt. Folytatjuk a beszélgetést.

 

Ha nem írsz, mit csinálsz? Gondolkozol, készülődsz, vagy van valamilyen kedvenc időtöltésed?

 

Van két hivatalom. A Könyvkiadóban valamikor nagyon sok dolgom akadt, most, húsz év után kevesebb. És az Új Írásnál a szerkesztőségi munka. Ezt ismered. Fiatalok fordúlnak hozzám a kézirataikkal. Hatalmas verstömeg! Illik válaszolni.

 

Enni és inni szeretsz? Ha most vendéglői asztal mellett ülnénk, mit rendelnél?

 

Nincs különösebb, ilyen-fajta vágyam. Szeretek enni, nem eszem sokat. Válogatás nélkűl eszem. Nagyon szeretem az egy-tál ételeket, és azokat, amiket gyermekkoromban otthon ettünk.

 

Van valamilyen tárgy, vagy érték, amit szeretnél megkapni?

 

Nincsen. Mostanában néha gondolok arra, hogy veszek egy autót. Azt hiszem, egy picit oldana a feszűltségen, amiben állandóan élek. A munka és az élet feszűltségen. Amiért nem veszek? Félek is tőle, nem mintha a haláltól félnék. De vezetés közben esetleg fölgyorsúlnék és annak nagyon rossz következményei lennének. Nincs különösebb vágyódásom tárgyak után, nem vagyok gyűjtő természet. Kivéve a könyveket, amiket nemcsak olvasni, nézni is szeretek. Inspirálnak, parancsot adnak, felelősségre vonnak. Régen, vágyódtam a jó töltőtollakra. Ez az, amit rettenetesen szeretek. Fiatalkoromban Mont Blanc töltőtollaim voltak! Rettenetesen szeretem a nagyon szép, fehér, kemény papírt! Ezekre fogalmazok általában. Tárgyak magántulajdonára nem vágyom. Szeretek jól öltözött, borotvált lenni, tiszta ingben, cipőben járni. Még a legelesettebb állapotomban is vigyáztam az öltözékemre. Az elesettségemet mindíg igyekeztem páncél mögé rejteni.

 

Mit csináltál a háború alatt? Mi történt veled?

 

1946-ban érettségiztem. Kereskedelmi iskolás éveimet kettévágta a háború. 1944 nyarán voltam tizenhat esztendős, 1944 őszén Szálasi Ferencék átvették itt a hatalmat. Megjelentek a plakátok, hogy minden tizenhatodik életévét betöltött fiatalnak be kell vonulnia. November 16-án egy SS-teherautó harmincad magammal beszállított Budapestre. Én nem akartam elmenni, de a szüleim rettenetesen féltek. A városban zűrzavar volt, mindez Gömbös Gyula szobra felrobbantásának napján történt. A Móricz Zsigmond-körtéren letett bennünket a teherautó és gyalog kellett elmennünk Pesthidegkútra, ahol a sorozás volt. Elhatároztam, hogy megszököm. Egy barátom vállalkozott még a szökésre. Besorozás nélkűl visszaindultunk Biára. Karácsony estig bújdostunk, akkor bejöttek az oroszok. A bevonultatott harminc fiatalból csak mi ketten maradtunk életben. Az orosz csapatok bentléte alatt volt egy mellhártyagyulladásom, amit átfeküdtem. Haldokoltam. Majd kilenc hónapot feküdtem. 1946-ban érettségiztem. Akkor már a verseimet a tanároknak is megmutattam. Nagyszerű magyar tanáraim voltak. Horváth Károly, Céhmester István, Gyergyai Albert. De verseimet elsősorban Hantai Simonnak mutattam, aki gyermekkori barátom volt. Öt évvel idősebb volt nálam. Képzőművészeti Főiskolás volt, rengeteget tanultam tőle. Segített kialakítani az életemet és a szellemiségemet. Létezésével alkalmat adott arra, hogy bejárjak a főiskola könyvtárába és a filozófiai előadásokra. Nézhessem azt az óriási képzőművészeti gyűjteményt, ami ott a könyvekben megvolt. Részt vettem a közösség életében. Akkor láttam egy csaknem teljes Csontváry-kiállítást is. Hantai Simon adta a kezembe az első filozófusokat, Spenglert, Kantot, Freudot. Ő ismertetett meg a modern képzőművészettel, szobrászattal, a huszadik századi és a középkori olasz mesterekkel. Innen van az én nagyon erős képzőművészeti vonzódásom, ami az Új Írásban manifesztálódik. 1946–47 fordulóján egy ideig az akkori Francia–Magyar Pamutipari RT-nél dolgoztam. A fél falú ott dolgozott, s ma is, az átalakúlt üzemben. Vigonyozó voltam egy esztendeig. Gépsoron dolgoztam. Hantai Simon 1944-ben a főiskolán beszédet mondott a németek ellen, ezért aztán bújdosnia kellett. Elfogatási parancsot adtak ki ellene. Elbújt a szőlőhegyen. Följegyzéseit s egy könyvcsomagot adott át nekem megőrzésre. Fölhatalmazott, hogy a csomagot felbonthatom. A naplóját tartalmazta, melyben képzőművészeti problémákkal foglalkozott és három olyan könyvet, amit el is olvastam. Feuerbach könyvét, Lenin Állam és forradalom című munkáját és egy Engels-válogatást. Ez jelentette a fordulatot társadalomfilozófiámban. Ezek a könyvek a huszas években jelentek meg fél-legálisan. Itt találkoztam először ezekkel az eszmékkel, gondolatokkal. Mások voltak, mint amiket korábban olvastam. Máson azt értem, hogy a Szabó Ervin könyvtárban nagyon sok misztikus iratot olvastam. Keresztény és nem keresztény könyveket. Az egész ókori és középkori misztikát, Plotinost és iskoláját, Spengler, Kant, Nietzsche, Szent Ágoston és a neokantiánusok műveit, a görög filozófusokat, aztán az egész buddhista irodalmat, amit módomban volt németűl elolvasni. Az őskönyveket, őséposzokat, ősiratokat, titkos szent írásokat, halottas-könyveket, misztériumokat, halál-könyveket, temetés-mítoszokat, teremtés-mítoszokat, halottas-könyveket, legendákat, mondákat, népmeséket. Ez a három könyvecske fontos élményem volt, mert a valóságot, a létezést más megközelítési módon mutatta meg nekem, mint a filozófusok, misztikusok. Korábban egyik kedvencem Svedenborg volt, a misztikus. Angyalokról írt, látnok volt. Mindezt azért említem meg a háború ürügyén, mert a mi családunk nem volt politizáló család. A falúnak az a rétege nem foglalkozott közvetlenűl politikával. Igyekezett politikailag absztinens maradni. Gyakorlati okból, mert mindennél fontosabb volt a kenyér stabilitása. Apám is úgy gondolta, hogy a politikával a kenyerünk viszonylagos biztonságát veszélyeztetné.

 

Életednek volt valamilyen nagyobb fordulata?

 

Gyakran jártam könyvtárba. 1948 nyarán olvastam a Szabad Népben egy felhívást a népi kollégiumba való jelentkezésre. Akkori állapotom: teljes depresszív reménytelenség, kiúttalanság. Nem láttam az otthonról való kiszabadulásnak, gyakorlati továbbélésnek, a valamivé levésnek semmiféle lehetőségét. Megváltásként jött a Szabad Nép-beli felhívás. Kérvényt írtam a József Attila Kollégiumba. Be kellett jönnöm, 1948 augusztusában felvételi vizsgát tettem. Szeptembertől felvettek. Itt, a kollégiumban ismerkedtem meg Nagy Lászlóval, Simon Istvánnal, és sok más emberrel, akik a kollégium tagjai voltak és művészek lettek.

 

Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid? Miről álmodsz mostanában?

 

Gyermekkoromban rendkívűl szorongásos voltam és állandóan álmodtam. Volt egy folyamatos álmom, de nem képekben. Pszichiáter barátaimat is megkérdeztem erről, mivel visszatérő állapot volt esztendőkön át! Álmomban minden össze volt gyűrve. Képzelj el egy szobát, ahol minden össze volt gyűrve, az asztal, a szék, a szekrény, a szőnyeg, a levegő. Amikor álmomban a tárgyak, csöndek kisimúltak, és megkapták valóságos felületüket, akkor oldódott fel a szorongásom. Gyakori visszatérő álmom volt a másik is. Nagy, virágos mezőn körben szalad egy barna-fehér pettyes ló és rámnevet. Ez maga volt a megtestesült boldogság. A szorongás az egész életemet átszövő, áttörő állapot volt! Talán csak az utolsó években, 1970–1971–1972-ben enyhűlt. Nem kis harcba kerűlt, de valamennyire ki tudtam törni, és legyőztem a szorongásomat. Én mindíg mindentől féltem, szorongtam. A kezdés, utazás, minden változás szorongással töltött el. Ebben a három esztendőben tudtam nagyrészt ezektől megszabadulni. Láthatod, sokat gyötrődöm a dolgokon. Minden új munkakezdés maga a rettenet, a hasmenés, szorongás. Ha este megérzem (és mindíg pontosan megérzem!), hogy reggel leülök az asztalhoz, akkor az ájulás és a hányinger kerűlget. A munka elkezdése után oldódik ez a nyomorúság, de ha abbahagyom, újra föllép és tart másnapig. De élethelyzetekben már megszabadúltam tőle. Írás-szédületemben nem tudok feloldódni. Mert az írás tudatos szédület, folyamatos rettegés. És én mindíg írok. Agyam állandóan virágzik.

 

Elégedett ember vagy?

 

Nem vagyok elégedett ember, minden látszat ellenére. Eddigi életútamat, ha a kezdettől máig veszem, minden nyomorúsága ellenére nagyon szerencsésnek tartom. Hogy ez személyes, vagy történelmi szerencse, azt nem tudom. Szerencsés vagyok, de nem elégedett. Az ötvenes évek elején millió felismerés, töprengés szorított és napról napra kényszerített, hogy létemmel válaszoljak az eseményekre. Legnagyobb gyötrelmem talán az 1958-as depresszióm volt, amit nagyon nehéz volt legyőznöm és nagyon nehezen viseltem.

 

Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra a legkedvesebb?

 

Nagyon szeretem az ünnepeket, nagyon szerettem mindíg is. Hozzákötődnek a gyermekkorhoz. Egyre többször vágyom arra, hogy újra megtaláljam a gyermekkor boldogabb rétegét. Vágyom, hogy elmenjek haza a falúba, karácsonyi misére, búcsúra! Megnéznék egy ünnepi körmenetet, ami aligha van már. Hazamennék halottak napjára. Aratáskor is elfognak ilyen vágyak. Régen a szüret is ünnep volt. Kicsi földünk volt, átdolgoztam a szüneteket. Nagyon szeretem az ünnepet, a készülődést, a várakozást. Szeretek ajándékozni és ajándékot kapni. Nagyon szeretek vásárolni, sokat, sokfélét. Ez összefügg azzal, hogy szegényen nőttem fel, foltos ruhában. Nagyon szeretek anyámnak venni valamit!

 

Hiszel a barátságban?

 

A legőszintébben hiszek benne. A barátság több is, mint a szerelem. Elemi létforma. Férfiak között különösen. Nagyon hiányzik, hogy ennek formáit nem tudom ma úgy élni, ahogy szeretném. Két legjobb, elemi barátom külföldön él. Hantai Simon és Csernus Tibor. Kettejükkel fel tudok oldódni. Mert nem írók, hanem más művészet gyakorlói. Festők. Írók között mindíg van féltékenység is, s ez a barátságot megkérdőjelezi. Ez hasznos, de a kérdőjelek az emberek között maradnak.

 

Vannak ellenségeid?

 

Nem akarok nagyképű lenni, de azt hiszem, nagyon sok ellenségem van. A jó isten tudja, hogy én vagyok-e az a katalizátor, aki kiváltom, szívem köré kristályosítom, kihívom magam ellen őket, vagy az egésznek politikai, költészeti oka van?

 

Gyűlöltél már valaha valakit?

 

Gyűlöletre sose volt hajlamom. Vagyok indulatos, robbanékony tomboló, de gyűlölködő sohase voltam. Ezek a robbanásaim nagyon rövíd életűek, legyen az család, munkahely vagy szerelem! Ha felforrok, indulatos leszek, de nem tartanak sokáig a düheim. Igyál whiskyt.

 

Ittam már.

 

Igyál még!

 

Sokszor úgy érzi az ember, hogy démonokkal küszködsz. Ismered a démonaidat? Be tudnád mutatni őket?

 

Azt nem kell neked mondanom, hogy életpályám nem átlagos életpálya. Tizennyolc könyvem jelent meg, kettő készen van. A nem átlagos élet nem hozott annyi örömet, mint ami kívűlről látszik benne. Nem hordoz semmi megelégedettséget sem. Nagyon sokat tűnődöm ezen. Sorsomúl jutott a fényrobbanásszerű pálya, s a nagy fekete veszély. Ez a démon! Ezzel bírkózom! Ha nagyon nyersen akarom neked mondani, akkor úgy foglalhatom össze ezt, hogy korunkban én átéltem egy történelemváltást, létformaváltást, beleértve a politikai változásokat is. A szocializmus kezdetétől, nálunk a válságok tömegét éltük át. Mindent beleértve, ez a fődémonom. Minden túl gyorsan történt, robbanásszerűen. Ezért hagyott kitörölhetetlen halálérzést és haláltudatot. Mindíg úgy érzem, abba kellene hagyni! Mi jön még? Nem folytatható tovább. Ez az érzés van amikor élénken lángol, van amikor lefojtódik. Viaskodom a szuicidium-érzéssel is. Az öngyilkosság ördögével. Nagyon szeretek élni, örömre teremtődött lény vagyok. De bennem van az árnyék is, óriási szárnyakkal. A megsemmisülni akarással viaskodom évtizedek óta. Tiz-tizenöt éve még az eredetét nem tudtam ilyen pontosan, de most igen! Semmiféle gyakorlatára ne gondolj, ez belső állapot. Örökös életörömök és feszűltségek démonával küszködöm. Pontos megfogalmazását kívántam adni ennek éppen A halottak királyában. A könyvnek több rétege van, az egyik ez. A történelmi válságrétegei alatt ez is ott van. Ez az állapot azért is fura, égető, mert nagyon szeretek élni, felkelni, az utcán emberekkel lenni, örülni mindennek, ami van. Egyetlen mámorban, habzásban, teremtésben élek! Egyetlen dacban! Szeretek inni, most sajnos nem szabad. Szeretek vásárolni, könyvet venni, a hozzám tartozóknak meglepetést okozni. Sokat. Föloldódni, vígadni, dönteni, futni, tenni, választani, cselekedni, őrjöngeni, tombolni, dolgozni, segíteni, a halállal szembenézni, intézkedni, tervezni, félni, lenni élet-részegen, tudni mindíg, amit tenni parancsoltatott, kétségbeesni, vígasztalni, megfeledkezni magamról, asszonyoknak örülni, amit akarsz! Részt venni az életben. Mindíg! Szeretek szeretni! Szeretek lenni! Mindíg! Mindíg! És ennek folytatása a haláltudat. Lehet, hogy ez a mű születését, vagy nemződését hozza, képzi és segíti. Az utóbbi évek versei ebben a feszűltségben születtek. A hosszú verseknek veszélye is van, a költő elidegenedik a rövid verseléstől, és félni kezd attól, hogy egy más kifejezési mód, nemzésében, megszületettségében zártabb, esetlegesebb. Rövíd verseim születése nagy robbanás volt. Nagy szorongással adtam ki a kezemből a rövíd verseket. Megszoktam az óriás konstrukciókat. Az ős-szerkezeteket! Ezek anyagtömegeket és gondolattömegeket nyeltek el. És hirtelen megtörtént a váltás. Egy hasgörcsben és félelemben éltem, hogy nem sikerűltek, nem érvényesek. Tetszik az embereknek vagy nem tetszik? Elnyeri mások tetszését? A dolgok mélyén mindíg ez van. Fiatal költő korom felnőtt kisérője volt Vas István. Egyik felfedezőm volt Weöres Sándor is. Gyermeki tisztasággal állt mellettem, megható volt, ahogy tizenhat éves létemre levelezett velem. Életem legmegdöbbentőbb, legszebb élménye Vas István volt. Vas István az ötvenes években költői karanténba volt zárva. Nagyon szerette a fiatalokat. Amit megfogalmazott, megmutatta nekünk. A Kárpátia-étterem teraszán megmutatta nekem egyik gyönyörű versét kéziratban, amit előző este írt. A Vas István arcáról sugárzó rettegés hője zavarta a tudatomat, és az olvasást. Döbbenten kellett tapasztalnom, hogy ilyen nagy költő, mint az István, milyen szorongással, verejtékezve mutatja meg a versét egy fiatal pályatársának. Vajon tetszik-e, vagy nem? Nem azt jelenti ez, hogy nem volt tisztában azzal, mit csinált. De ez elemi viszony a költő és az olvasói között, mondja Juhász, aztán hátradől, hirtelen elhallgat.

Nézem az arcát, roskadt testét. Kérdek valamit. Hallgat. Meg sem mozdúl. Húsz perc múlva aztán feláll, megszólal:

Igyál whiskyt!

 

Beszélgetés Bertha Bulcsúval.

Hitem ti, gyermekek^*

Falún születtem. Bián. Húsz kilométerre Budapesttől. Ott földek voltak: erdők, hegyek, szőlők, sziklák. Ott szántóföldek voltak, meg erdők, meg szőlők, szőlődombok. Én ebben a tájban nőttem föl. Fekete-sörényű lovak, fekete-taréjú szántások közt. Járva az erdőket, járva a földeket. Akkor már hittem, de nem tudtam még, hogy költő leszek. Amikor verset kezdtem írni, először azt akartam leírni, amit láttam, ahol felnőttem. Jaj, mennyit jártam én a földeken. Mennyit dolgoztam. Vezettem szántásban a lovat. Kapáltam, vetettem a krumplit, a kukoricát, nyitottam a szőlőt. Kaszáltam, kötöttem a kévét, töltöttem a krumplibokrot. Hát ez volt az én gyermekkoron! És leírni akartam azt, amit éltem akkor, a felhőket, a hórongyos földeket, azt, ahogy szántanak, ahogy az ibolya virágzik. Mit is tehetne a költő mást, amikor fiatal? Megírja, amit élt, amit látott. Mert ez a dolga. Nemcsak dolga ez, de kötelessége. Mert a költőnek mindíg kötelessége, hogy leírja azt, amit lát, hogy pontosan leírja, ami volt. Hiszen ezért költő. Próbáljátok meg ti is. Nem olyan nehéz ez! Csak nézni kell és aztán szólni. Hogy lássák mások is, amit mi látunk. Hogy elmondjuk azt a világot, ami körülöttünk van, és aztán azt is, ami bennünk van. Talán a szívünkben.

Csönd és virágzás^*

Most csönd van. Köröttem csönd van. Tél. Kint havas háztetők, behavazott kert, havas fák. A kert havában lépés-csillagok, ugrálás-csillagok, tipegés-csillagok, futás-rózsák: lépegető, ugráló madarak, kutyák lábnyomai. És a szívemben vad, kegyetlen, dühödt virágzás. Féktelen vad virágzás. A Hiány virágzik vadúl szívemben. A Hiány sarjad, dagad, lobog, nő, lángol hatalmas szárakkal, szőrökkel, pórusokkal, csipkékkel, levelekkel, kövér, sugárzó virág-fejekkel, füstölgő szirom-koponyákkal szívemben. A Hiány lángol ott őrjöngve és ropogva. A nem-elég, a nem-lehet-elég, a soha-nem-elég, a megállni-lehetetlen. A teremtés-indulat vad, kegyetlen Hiány-Virágai égnek őrjöngve szívemben. A meg-nem-valósítottak Hiánya virágzik vadúl. Szívet mondtam? Mert ezred-évek óta a szívben hisszük Hiányaink központját. Hiányaink fortyogó, lobogó piros üstjét. Nemcsak a szerelemét, bánatét, gyászét, kegyetlenségét, örömét. Mondhatnék eszmélkedést is, ébrenlétet, tudatot, mondhatnám az agyvelő akaratát. Pontosabb is lennék talán. Hiszen a szív csak ver, míg vernie adatott. És fáj. Mint most az enyém. Mintha valaki görcsös, izzó kristály-drótszálat huzigálna szívemben. A Hiány Hegedűvonóját? A kristály-drótszál két vége kiáll a szívből, s fogja nem-kezeivel az Angyal. A Láthatatlan. Nevezzük így az ismeretlent. A Hiány fáj, a Hiány éget? Ki döfte szívembe gyémánt-kardját? A Hiány? Gyémánt-kardot ki döfött-szívembe? Ő? Gyémánt kardját szívembe ki döfte? A Hiány? Az elmondatlanság rettenete? Az elvégezetlenség iszonyata, a végig-nem-mondottság dühe, a halál kék árnyék-kutyája? A Hiány narvál-hím-ördöge szúrta szívembe gyémánt agyar-fogát? Mert ami történt: nem elég. Mert ami megvalósúlt: nem elég. Mert ami teremtetett: nem elég. Mert ami nincs még: az a hiány éget! Mert ami kell még: a szívben az virágzik. Dühödt vad virágbozonttal az ég magányomban. Ami nincs még, ami nem volt, a talán-lehetetlen, a létével-nem-lehetetlen. A homályban-várakozó. A jelenemben-rejtőző, a magát múltamba rejtett, a titkát dacolva elfödő. A Rejtelem, a Titok, a Minden. Ez a könyv ifjúságom öröme, gyásza, reménye, rettenete, hite, mámora, hullása, homálya és hatalma. Ez a könyv Ifjúságom Könyve, a reményé, gyászé, diadalé, rettenné. A szerelemé és a halálé. Könyve az önmagamat-keresésnek, az önmagamra-ismerésnek, a hitnek, bánatnak, bizonyosságnak, az önvesztésnek, ön-árúlásnak, lenni-akarásnak. Mit akartam én? Ki voltam én? Ez a könyv: gyarlóságaiban is része a Történelemnek. A Történelemnek: amelynek lángjaiban és homályaiban éltem, amellyel éltem, amelynek részese voltam pusztulást-gyűlölő akaratommal. Ki voltam én, mit akartam én, miben hittem én, mit gyászoltam én: életemmel és esendő szavaimmal? Huszonöt éve, hogy a költészetben élek. Huszonöt éve, hogy szülőfalumból a fővárosba jöttem, vadcsikó-hajú, sovány, szorongásos, lázas, szólni-is alig-merő fiú, szegények szerelmes fia, akinek törékeny zászlajára a hűség és a hit vala írva, vékony, szőrös gyémántrózsa-szemekkel virágzó kitinszív-darázskoponyájú fiú, gyásszal és örömmel eljegyzett szívemmel, társat-kereső, társat-találó, társakat-kereső, társakat-találó, nagy hittel ifjúi életemben, a szegénység vadkaporszagú csöndjével, bodzafa-illatú rettenet-emlékeivel, nárcisz-illatú, krumplivirág-merengésű öröm-múltjával. Amit el akartam én mondani gyásztalanúl. Ez a huszonöt év! Miért mondanám el most és itt történetét. A bennem-történetét, a velem-történetét, az általam-is-történetét, az értem-történetét, a történelembe kristályosodott időt. A tegnapi múltat, ami mégis, mint eleven láng üvölt és fénylik létünk rostjaiban és kötődéseiben, sorsunk szövevényében, jelenünk nehéz lét-anyagában. Mert minden múlt: mi vagyunk. Mert minden múlt: jövőnk rettenete, reménye is. Mert minden múlt: kétségbeesésünk virágzó tartálya is. Mert minden múlt örömünk Tavasz-Szigete is. Az Örömök Halhatatlan Földje. Ki voltam én? Mit akartam én? Akartam én is: megváltani a világot. Akartam én is: megváltoztatni a világot. Hiszen a költészet: cselekvő akarat. Hiszen a költő: az akarat dacos cselekvése. Akartam én is: legyen más minden eddig-volt: szó, munka, öröm, megmaradás. Sovány, ifjúi vállaimra nekem is bíbor szárnyakat növesztett a történelem. És megkopaszította tollal-lombozó vállaimat izzó késeivel. Akartam én is: szavaimmal fölemelni egy népet, megismerni a mindenséget. Kimondani a mindenséget és ami nehezebb: fölismerni az emberlét törvényeit. Adni egy népnek: reményt, szerelmet, adni a múltnak hűséget, a jövőnek bizalmat. És akartam kiváltani önmagamat is: szorongásomból, nyomoromból. Szeretni az embert és elmondani: a Létezés miért méltó a Teljes Szeretetre? Lenni hű utóda arra-érdemes költő-elődeimnek, lenni az akaratban hűtlen utóda arra-érdemes költő-elődeimnek, s lenni Fékezhetetlen Teremtés, a Költészet Kegyetlen Mindent-akarása. Mindennek teremtője és elviselője. És a Türelmetlenség, a Kiáltás, a Megnevezés, a Kizárólagos Lét-Akarat. Ez a könyv: gyarló, gyötrött, szerelmes, boldog, balga, tiszta, mámoros ifjúságom éposza. És mégis: van-e szavam egy, mely megőrzi boldog méhében az időt? Van-e szavam egy, mely nem rothad el a történelem kegyetlen lángjaiban, emésztő nedveiben? Mondani tudtam-e szót, egyetlenegyet, tisztát, boldogot, hűségeset: a nyelvet-adó népnek, a fönntartó akaratnak? Tudtam-e ifjú apámat sírjából a jövőbe énekelni. Volt-e szavam, igézetes és varázslatos, mint a mindenség csillagai, hogy fénye dühével átüssön ködöt, homályt, gyászt, gyalázatot, rettenetet, s a pokolig leszúrjon arany-lándzsadöféssel? S ott megrettentse a tajtékzás ördögeit, a tékozlás vak kentaúr-kakasait? Volt-e szavam egy: kicsípett a mindenség virágzó és halálzó anyagából, mindenség-lázú, mindenség-érdemű, mindenség-ragyogású? Volt-e szavam egy, égő és tajtéktalan a szerelemről. A halálról. Az élethitről. A korról: amelyben élnem rendeltetett, a földről, amely majd húsába issza húsomat, körűltapasztja zsíros lángjaival kopasz csontjaimat, elrothadt-bozontú koponyámat. A lelkiismeretről, választásról, döntésről, önpusztításról, pusztulásról? Arról, hogy mi a bűn és mi a föloldozás. A Teremtő Akaratról? Az ágyékokról és a temetőkről. És a Teremtő Rejtelemről? Van-e szavam egy, amelyben Öröm van és Jövő? Van-e ifjúi szavam, szava lángoló és vérrel-átitatott ifjúságomnak, amely a Jövővel terhes? Mit tehet a költő? Adhat-e választ önmagának? A költő csak teremthet, mint az Anyag, teremhet, mint az anyaföld. Mást nem tehet. Ez a dolga. S a teremtésben és a teremtéssel kiszolgáltatottabb, mint a pusztai hóra kitett meztelen csecsemő, kiszolgáltatottabb, mint az önmagával teremtő Mindenség, hisz önmagát meg nem foszthatja önmagától. A költő csak áll Teremtése virágjában, gyászában, csillagzásában, szégyenében, ködében és vérpatakzásában, áll irgalomtalanúl és egyedűl. Áll a Második Mindenségben, ha szegényen: szegényen, ha gazdagon: gazdagon, szívében az őrjöngve lángoló Hiány vad, végzetes, kegyetlen virágrengetegével, virágzás-tűzcsipkebozontjával. És szemei szárazak. Mint a szitakötőknek.

 

A mindenség szerelme első kötetének (Összegyűjtött versek I. A szarvassá változott fiú) előszava.

A szép létezés tudatos boldog rettenete^*

Ülök az éjszakában. A csillagtalanságban. Magányom írtózatos éjében ülök. Az éjszaka kegyetlen vermében ülök. A fekete kútban, az óriás éjszaka-vödörben, a fekete világegyetem-zsákban. Ülök a végtelen mindenség-éjszakában. Mert nincs láng, szikra, lobbanás, őrült és tiszta lobogás, lüktető fénypetty, üvöltő óriás tűzpont, nincs a fénynek boldog és halott, virágzó és halált-sugárzó izzó tenyészete fölöttem, körülöttem, bennem. A mindenségben. És szívemben: a mindenség anyagában és halállal-habzó, élettel-rengő piros serlegében. A mindenség tüzeit és üszkeit, romlását és örökös sarjadását hordozó halandó edényben. Csak éjszaka van. Tömény és kemény éjszaka, fekete csillagtalanság, fekete feketeség. Mint a gyász gyásza, mint a halál halála: most szívem! Súlyos és féktelen sötétség. Mint kőben a kő, mint a kő, határfelületein belűl: önmagában, oly önmaga most ez a sötétség. Buboréktalan, pórustalan, kristálypont-nélküli, kristályok tűszálka-csillaga nélküli, az aranyláng széthulló hajszál-legyezője nélküli, göndör gyémánt-csigaszálak nélküli kő. Kő. Sötétség! Éjszaka. Sötétség. Kő. Kő-sűrű éjszaka. Éj-sűrű kő-sötétség. Csak a növények rezzenéstelen éjszakai tenyészet-hidege, csak a nyáréjszakai föld melegség-örvényei, csak a madarak forró hús-szövet koporsóba zárt éneke, csak a virágok csipkecsillag-árnyék hideg lihegése, csak a kövek fekete párolgása, csak a bogarak, lepkék harmatos fedőszárny-koporsófödele, hímzett szerelemkönyve, harmatpárás páfrány-koponyatolla, homlok pamut-kaporszála, csak az éjszaka éjszakája magányom csillagtalanságában. Az éjszakában. A csillagtalanságban. És sehol egy kockányi fény, óriás tűzpontokból, apró égő anyagpontokból, rég-halott csillagok ősidőtlenségből sugárzó őspontjaiból szőtt fénykocka, az Isten-ősfény beroppanása, őshő-összeroppanása, a Kezdet örökös lángoló derengése összeroppanás-katasztrófájából született hatalmas ősi anyagpontok, csillagtömegek, halottan is égő óriás tömegpontok halálos bíztatása, a Kezdet-Idő ősjelei, a Kezdet-Előtti-Örökös-Sugárzó-Állapot végtelen bizalma. Csak az éjszaka. A csillagtalanság. A csönd. A csönd magányos, a csönd elmagányosodott konok tenyészete. Sötét virágzása. Fekete tenyészet-álma. Ez az én éjszakám. Ez az én éjem éjszakája. Ez az én csillagtalanságom sötét vérzése. Jajtalan jajgatása. Üvöltéstelen üvöltése. A némaság-temetője. De a mégis-föltámadások földje. De a mégis-megvírradás éjszakája. A virradat-előtti kő-sötét, a hajnal-előtti vak hajnaltalanság. És tudom: eljöve majd a Hajnal! És tudom: eljöve majd a Reggel! És eljön-e az Emberiség Éjszakája? Eljöve majd az Emberiség Örökös Éjszakája? A Végtelen Éjszaka. Az Örökös Kő-Éjszaka. Az Üveggolyóvá főtt, forrt, olvadt, sűlt, égett, lángolt, dermedt és alvadt Földgolyó Ember-nélküli Vak Éjszakája. E csöppnyi zöld-bozontú, kék könnycsepp-tengerű bolygó Örökös Ember-nélküli Önmaga. Az Embernélküliség Földgolyó-Éjszakája. Éjszakája az Ember-nélküli Oktalan Tenyészetnek. A Csak-Önmaga Boldog Buja Tenyészet-Éjszakának. Legyen nappal akár, akár éji éj legyen, zöld, kék, sárga, piros, arany, hulla-viola fénypontok halmazaival és laza szövetségeivel telepetézett istentelen kopár űr a Földi Éj körűl, vagy a Napcsillag forró élet-özöne a Föld Magányos, Önmagának-Is-Árva Tenyészetén. Eljöve majd az Örökös Éj, legyen világosság, vagy sötétség akár, amikor az Ember-utáni Boldog Létezők Irgalmatlan Élő Homálya tenyészik ezen az árva anyagponton, ezen az elvadúlt állat-növény-virágzásában is sivár tömegponton: Földgolyónkon. És nem tudja miért? Mert nem tudja önmagát önmagának. Csak van. Csak él. Csak létezik. Csak születik. Csak meghal. Csak nemz. Csak terem. És nem temet. Amíg az Örökös Fénylő Porló Semmibe hull szét, atomjaival a Semmi atomjaiba olvad fénylő semminek, porfénynek, fényködnek, haláltalan halálos anyagnak, mint majd a földben szívünk, a létünkben-legerősebb, a könnyen-rothadó, a gyalázatosan tiszta, boldogtalanúl egyszerű. Eljön-e majd az a nap, az az éj, az az idő? Az Örökös Halál Kezdete. A Végső Halál Pillanata. Amikor az Ember kitörlődik a Lét Emlékezetéből, mint halálunkkal szemgolyónkból a látás, amikor az Ember kihagyatik a Lét Gyakorlatából, mint gyermekkoromból az öröm. Amikor nem emlékszik az Emberre a Lét, nem tudja ki volt, nem tudja volt-e, kihagyja jövőjéből teremtményeit és teremtéseit, az embert, az emberiséget és összes művét az emberiségnek, a szellemit és az anyagit, művét, hitét, képzeletét és látomását, kőben, szóban, írásban, zenében, az amúgyis romlandót, ahogy léte történetéből máris kihagyta ősállatait és ősnövényeit, a népeket és a temetőket, ős-sárkányait és ősmadarait, őshalait és történelme kő-bronz-réz-vas-történetét, amely kirohadt múltjából, mint mésztoronykürt házából a csiga, s maradt az üres csigaház, a radiolária-csipkesugárcsillag kovatest-likacs-szálkacsillag, a foraminiféra pórusos üresség-mészkürt, likacs-szita-kőtrombita, a tekert kőcsipke-pórus-őscsillag-spirál, amíg a föld el nem temette, az idő anyagába, múltjába nem ásta a templomokat és városokat, s maradtak a templomok kőcsontvázai, csipkés csontváz-kő gerendaházai, őssárkányok kőtemplom-csontvázai, amelyekbe bújva emlékezetünk tenyészik, mint üres csigaházban a remeterák, a meztelen kőcséve-horgony, a vörös szemnyelű ragadozás, nem tudja mi történt, mert nem ismer történelmet, időt, jövőt, reményt, reménytelenséget, boldogtalanságot, boldogságot, hitet és gyászt, jövő-várakozást és múlt-siratást. Mert az Embernélküli Tenyészet, a Földgolyó-tenyészet, a csillagtenyészet, égitest-tenyészet, a Térben virágzó anyag-golyók, idő-tartamok és anyaghalmazok tenyészete, a Tér Örökös Végtelen Sötéten Lángoló Tenyészete, az Üresség-Teljesség, az Örökös Jelen, a Virágzó Jelen Örökös Szemérmetlen Ragyogó Homálya. Elemi részecskékből szerveződött anyag, virágzás kristályban, kőben, szilárd, folyékony, ködszerű, gáznemű anyagban, a tűzben és az időben, a térben és a tér felületei alatt, az anyagban és az anyag burkolatai alatt, a tér mélyén és a tér üregeiben, a tér örvényeiben és üregkocka-végteleneiben és gömb-teljesség-vákuumában, az anyagban és az anyag belső bővületében, a testekben és a testek határfelületei alatt, a dolgokban és a dolgok héjazata alatt, a formákban és a formák alak-felülete mélyén, a jelenések és jelenségek húsában és szívében és lényegében, az atomok óriás-halmaza, vagy törpe pont-irgalma, csak forma, a Teremtő Akarat dologi formákba teljesűlt tevékeny és elvirágzó Egyszerűsége, Emléktelen Örökös Jelenidő, Virágzó Halál, Időtlen Halandóság, Halhatatlanság Öntudatlanúl. Mert a dologi forma, az állat, a növény, a csillag, a virág, a kő, a test, a csontváz, a csigakürt a Lét Homálya csak, az Őshatározat Célszerű Élet-alakja, a Halandóság Virágzása a Halálban, a Halál Virágzása a Halhatatlan Akaratban. És lényegében emléktelen. Véges-emlékezetű. Hát eljön-e majd az a nap, legyen nappal akár, vagy éjszaka, az az Irtózat-Idő, az az Iszonyat-Éjszaka, amikor az Emberiség kitörli önmagát önmagából, amikor kivégzi önmagát ez az oktalan, tehetetlen, gyanútlan, tétova, hiszékeny, gyalázatában is édes, édes Emberiség? Amikor önmagát kivégzi. Öngyilkos lesz, mert nem hitt önmagában, a küldetésben, jóságban, szánalomban, szeretetben, szolgálatban és a szép halálban. Abban, hogy le kell győznie önmaga gyűlöleteit, hogy meg kell fojtania az Ördögöt szívében, a büdös bak-kakast, a Szőrös Szégyentelent. Mert nem hitte, hogy nélküle ez a Lét csak anyag, táplálkozószerv, nemzőszerv, ürítőszerv, szülőszerv, hallószerv, szájszerv, rágószerv, emésztőszerv, tojószerv, látószerv, tapíntószerv, tapogatószerv, kiválasztószerv, táplálószerv, légzőszerv, szív, vér, sejt, táplálék, vizelet, ürülék, nyál, nyák, nyirok, méreg, kocsonya, hártya, membrán, pórus, cső, csövecske, hálózat, feszültség, elektromosság, mágnesesség és magzat és rothadás. Tűz és hittelenség. Mert nem hitte, hogy csak Vele: Különös a Lét, Nélküle, mint a Boldog Középszerűség, mint az ébredés-nélküli Örökös Álom, különös alakzataival, alakjaival, létezőivel, szörnyeivel, szörnyetegeivel, szárnyas csődöreivel, szárnytalan istennőivel, kopár tájaival és buja szőreivel, búrjánzó nemzőszerveivel, pettyes lókakasaival, kristályszikla-csillagálmaival, aranyfoltos kentaúr-királyaival, balga virágaival, verejtékes szerelem Laokoon-tekeredéseivel, szőrös szerelemrózsáival, epét-hörgő Jézusaival és fekete dög-virágzásával, hogy ez az Álom a Lét Múltja csak és nem az Idő Jövője, a Szép Létezés Tudatos Boldog Rettenete. Az Emlékezet Temetője és nem Jövője a Reménykedésnek. Az Emberi Reménynek. S ha elpusztítja önmagát az emberiség, legyen oka bármi is a pusztítás-kezdetre, a Végzetes Rózsa-Robbanás, a Végső Robbanás-Rózsa kihajtatására, ha a Világegyetemet-benövő Rózsa szirmait kibontja, amelynek vérpettyes, vérgyűrűs, vérkorongos, vérgolyós, vérgolyvás, füst-koponyás és rózsa-karikás, vér-koszorús rózsafeje tűzből és lángból és iszonyatból és ember-jajból, állat-sírásból, anyag-üvöltésből: Önmaga Múltját ölte meg vele, Önmaga Sorsát lökte szégyentelenűl e Tűz-és-lánghabrózsa fodros halálszívébe. Ez a könyv a Halál ellen kiált a Szép Halálért. Ez a könyv: a Rettenet Könyve és a Reményé. Könyve a Reménynek és a Rettenetnek. Ez a könyv: a Hit Könyve és nem a Reménytelenségé. A Hité, amelyben élnem rendeltetett. A Hité, amely gyötrött emberszívemet habzásig betölti. A Hité, amely nélkűl élni percig se tudnék, mert hogyan is élhetnék hittelenűl? Mert miért is élnék hittelenűl? Ez a könyv rettenetem és reményem époszi vallomása. És nem a Félelemé. És nem félek a Haláltól! De félek az Oktalan Haláltól. Én nem félek az Élettől. De félek a Hazúg Élettől, a Félelem Vasketrecébe Zárt Élettől, a Rabság Félelem-Kőbarlangjába Dugott Élettől. Az Élettől, amely szíve rongyaiból, léte kacatjaiból kitagadja a Szeretetet és a Bizalmat. Reménykedést és a Jövő Bátorságát. A bátorságot, a Szép Létezés Bátorságát, a bátorságot, a Szép Halál Bátorságát. Ez a könyv: rettenete ember-szívemnek a balgaságában is édes, édes Emberiségért. Ez a könyv reménye költő-akaratomnak a bűneiben is édes, édes Emberiségért. Ez a könyv Hitem Könyve, hajthatatlan és végső hitemé, hogy meg nem történhetik, költő-szívem amitől retteg és fél, amitől költő-gyászom merengő szívemet szörnyekkel és szörnyetegekkel hemzsegő virágzó és vérző feketébe öltözteti. Ez a könyv Hitem Könyve az Életben. Sírás az Életért. Mert könyvem Buta Csodás Vak Óriás Tétova Isten-nélküli Ember-Gyíkszörnye, Szörnyszülött Szívem Istenűlt Gyík-Emberalakja, az Emberlét Maradék-Utód-Lépegetője, a Butaság Boldogtalan Múlt-Maradék-Királya, a Maradék-Egyetlen Zagyva Lét-Kettősség: a Feledhetetlen, Csodás, Ámulatos, Szentséges Szent Léten vándorol át kő-lépteivel. Az Emberen és az Emberiségen, Szívem Ős-Élethitén: hogy a legszebb, ami megadatott nekünk: az Élet Maga, a Lét Tudatos Tisztasága, a Létezés Elemi Gyönyöre, a Halhatatlanság Reménye és a Halandóság Kegyelme. Ezért minden szó. Az ilyen megmaradásért! És költőnek van-e kötelessége nagyobb, mint szólni a Szép Megmaradásért. És hinnie azt: szava nem kopár kő, amely az űrben mindörökre keringve hull, hogy szava nem puszta kristály, amely a Halált lángoltatja és ragyogtatja. Hogy szava, ha van szava érdemes még, érdemes az ember szeretetére és irgalmára, az ember bizalmára és örömére, hogy szava: legyen pajzs a Bűn Villámai ellen, hogy szava a Létezés Virágoskertje legyen, ne a Haldoklás Szégyene, ne Csontváz-Végtelen. Hit nélküli halmaza az anyagnak. De hite az Örömnek és a Fönnmaradásnak. Hite az Életért. Mert a költőnek hinnie kell az életben. És hisz úgy is az Életben, ha a Halálról beszél, szavai szívében az életért-esdeklő szánalommal. Mondatai szív-tenyészetében, halál-mondatai búrjánzás-végtelenében az Élet Szerelme lángol. És ez a Láng átragyog ködöt, csonvázat, óriás szörny-ember-ocsmányságot, tűzözön-tengert és halál-éjszakát. Mint az Eredendő Létakarat a létezés Boldogtalan Végtelen Halállal-eljegyzett Titkos Gyásztalan Homályát.

 

A mindenség szerelme második kötetének (Összegyűjtött versek II. Titkok kapuja) első előszava.

Ami csontjaim után marad^*

Ha marad valami utánam. Ha marad valami utánam, majd ha a földbe megyek. Ha valami marad. Ha tenni tudtam valamit a Fönnmaradásért. Lenni ha tudtam: Építő, Megtartó, Fönntartó, Megőrző, Formáló, Akarat, aki lángol, dobog, ég, vérzik, folytatódik és lényege tudatával teremt tovább az önmaga-teremtette Mindenség kizárólagos egyetemében. Egyszeri végtelenében. Ha tudtam tenni valamit: itt a Földön, a Föld felszínén, mielőtt én is a Földbe leszállok, ha valamit akarni és teremni tudtam a Fölbomlás, az Összekeveredés előtt. Ma vagyok negyvenhárom éves. Égek, elégek: kiáltanám! Égek, elégek: ordítanám! Égek, elégek: üvölteném! Mint ajtaja-ablaka beszögezett égő házban, mint nagy izzó vaslécekkel, fémgerendákkal berácsozott ablakrésű, ajtónyílású lángoló házban sikoltozom e halott és élő csillagsugarakkal beszőtt égő világban: égek, elégek Édes Mindenem! Ma vagyok negyvenhárom éves. Nyár van. Láng, láng, láng, tűz, tűz, tűz, tűzözön, lángözön, tűz-iszony, láng-temető égő mindenem, húsom, csontom és szívem, tűz és kiáltás, tűzözön, ének, époszok mindenség-virágzása, tűzözön éposz-végzete, kegyetlen mindent-akarása. Kint tűz, tűz, tűz. Nagy nyári tűz. A nyár óriás-tűzvésze tombol, dörög. És bennem is tűz, tűz, tűz: a húsban, a csontokban, a sejtekben és a molekulákban, atomjaim héjazatában, erőtereiben, atomjaim rezgés-pontjaiban, atomjaim rezgéspont-hálózatában. És belűl is izzó aranyrácsokkal vagyok behálózva, testemben keresztben és összevissza-szőtt izzó kristályparázs-sziták, égő szitarácshálózat-tömegek szövik át húsomat: belső aranytűz-ketreceim! Ma vagyok negyvenhárom éves. Nagy füstös zöld lánggal sistereg, habzik, tajtékzik, hömpölyög, örvénylik önmagában a nyár, zöld kemény lángokkal üvölt a növényzet, csipkéjük, kacsuk, rostjuk, csészéjük, tokjuk, erezetük, szőrük és pórusuk zöld lángot lőve keményen lobog és hánytorog a növényeknek, citromlepkék és káposztalepkék őrűlten tántorognak a fehér-füst nyári fényben és pettyezetük és hegyes levél-testük és szőrös csipkézetük és sokszögűre csiszolt üvegdoboz-szemük, sejtes üvegkripta-szemük, szőrös gyémánt-ponthalmaz kristály-koponya szemük, szívalakú kristálykoporsó szemük, állatásvány üregükben a mindenség csontvázával, szőrspárga-lécen pihecsillag, tollpamacs, csipkés és csillagos pamutlegyező csápjuk és zöld és fehér szárnyerezetük állatdrót hálócsillaga izzó tántorgás a fehértűz nyárban, égő örvénylés, ha fújja lángoló aranyszőrzsák szájával a forró nyári szél. És a csillagok is éjszaka! A vérző nagy csillagok éjszaka. Ég, ropog, lángol a Mindenség: süvölt véres nagy csillagokkal, aranyszőr óriáspontokkal lüktetve dadog, hemzseg és sistereg óriás tűzgolyókkal, vérző őspettyekkel, vérrel-jajgató aranykoponya-halmazokkal. Ma vagyok negyvenhárom éves. Mi vár rám? Mi vár rám, mielőtt én is bemászok a földbe? Mielőtt én is bebújok a földbe: hogy odaadjam csontom és húsom, agyvelőm a földnek, hogy legyen föld csontom és húsom és agyvelőm. Föld, mint a föld. Föld, föld, föld. Mi vár rám: milyen halál, miféle Végzés, Bevégzés, Bomlás, Elfoszlás, Pusztulás, miféle Folyamat, milyen Abbahagyódás, milyen Befejeződés, miféle Nem-lét-Kezdete, milyen Kín, Kegyelem, Kárhozat, Szégyen, Megszégyenülés, Elzuhanás, Gyötrelem, Elkábíttatás, Konokság, Hörgés, Fuldoklás, Sikoly, Sóhaj és Beszennyeződés? Mi vár rám, mielőtt odaadnám csontjaim a Földnek, mielőtt a Létből magamat végleg kitakartam? Mi vár rám, Édes Mindenem: Valóság? Valóság: Édes Mindenem, mi vár rám? Nem tudom. Mert nem tudom. Még nem tudom. S ha eljön a Pillanat: tudom-e majd? Tudom-e majd, ami Van, ami Jön, ami Eljön, ami Eljövend: tudom-e majd? Tudom-e majd a Lehetetlent? Csak azt tudom: akartam tenni valamit a Létért, hogy ne legyen olyan egyedűl. Tenni akartam valamit a Létezésért, hogy kiváltódjon: messzeségeiből és magányából. Szavaimmal valamit tenni akartam az emberért, hogy kioldódjon messzeségeiből és magányaiból. Hozni megváltást szavaimból és szavaimmal a Létnek, s a Létben az Embernek magának, hogy szabad legyen és tiszta, mint a gyermekkori ritka boldog álom: ahol nagy virágos mezőben fut nevetve körbe a barnapettyes-fehérpettyes csődörcsikó, nagy fehér zuhatag-hajakkal, szügyig és csődör-ágyékig gázolva az óriás aranycsésze-hemzsegés virágban. És darazsak, méhek, dongók, lepkék, bogarak, tücskök, szöcskék és sáskák beszélnek és rezegnek a nyár boldog tűzözönében. A kimondás, a megnevezés kioldja szívünket és a Lét Szíveit a magány kristály-özönéből. A kiváltás: megváltás, föloldozás. Mert a Lét maga: a teljes Szomorúság, a Magány Szomorú Végtelen Szorgalma és Fegyelme. A Mindenség a Szomorúság Áttetsző Hártyáiba Csomagolt Végtelen, a Szomorúság Átlátszó Mindenségbe Burkolt Szervezett Egyedi Állandóság. A csillagok szomorúak. Az atomok szomorúak. A növények szomorúak. A vizek szomorúak. A kőzetek, ásványok, ércek szomorúak. Az állatok, a madarak szomorúak. A föld szomorú. Szomorú az anyag. A szomorúság átlátszó hártyáiba burkoltatott minden Lény, Jelenség, Állapot, Állandóság, Jelenés, Dolog, Forma, Alakzat, külön-külön darabonként és egyedenként, részleteiben és szervezett együttes egészében. A Természet nem tudja kiváltani önmagát és jelenség-együttesét, külön-önmagát Szomorúsága Eredendő Gyászából: önmagába-zárt önmagából. Öntudatlansága szomorúságából. Önmaga tenyészetének szomorúsága állandóságából. Léte homálya negatívumából. Léte virágzó semmijéből. A Van tudatlan Nem-Valóságából. Abból, hogy csak létezik. Virágzik, tenyészik, meghal és újrakezdi. Mert a Természetben nincs Hit. A természet ömagában: csak hit-nélküli halmaza az anyagnak. Égő és elhamvadó s újra-föllángoló folytonos hittelenség örökösen újraszerveződő szomorúság-halmaz. Magányok szomorúságba burkolt szervezettség-halmaza, szerv, szervezet anyag-sokasága. A Megváltatlanság. A Homály. Az Égő Magányos Homályok Szomorúság-Sokasága. Az ember azért ismeri az örömöt, mert az egyetlen tudatos halandó. A költő azért ember, mert hitével át tudja égetni az Anyagot, hitével ki tudja égetni a Kimondott Létből a Szomorúság Gyászát, a Magány Szomorúságát. A költő, ha tudja kimondani a Létet: meg is tudja váltani a Létet! Ki is tudja váltani a Létet Virágzó és Gomolygó Gyász-Önmagából Égő Szomorúság-Kristályát a Létnek: föloldja. Fölolvasztja a Magány Áttetsző Kristálykőzeteit, a Világmindenség Kristályőstest-Magányát. Hiúság volna: hinni e hitünket? Hiúság volna: hinni a megváltó küldetésben? És épp ma? Épp mai időnkben: idején a reménynek és a rettenetnek, idején: a tébolyoknak és az újat-akaró tisztaságnak? De hiszen: a Költészet: mind hiúság! Hiszen a Szó: mind hiúság! Hiszen a Szó által föllángoló akarat: mind hiúság! És hiúság minden remény és kegyelem. A megterhesűlt anyatest kiváltja önmagából önmagával az embert a Lét Általános Homályából. Ezért áldott áldottsága, szülő-nyílása, emlője és reménye. A költő akarata a szó szülő-reménye, megváltó-küldetése. Ezért feszíttetik föl a Világmindenség-Tűzözön-Éjszakára. A költő a Tűzözön-Világegyetem Éjszakán lebegő magánya átok-csónakából ha énekelve kiszáll, vagy virrasztó szívét világegyetem-naggyá dagasztja, hogy a szív forrongó, dolgozó húsában gomolyog már virágzó gyászával az égő mindenség-egész: a Létben Hisz, az Anyagban hisz, az Anyag Jelenéseiben hisz, a Lét Akaratában hisz, az Anyag Lényegében hisz, az Ember Érdemében és Értelmében, az Ember Különösségében és Küldetésében hisz, a Lét Történelmében, a Létezők Történetében, az Ember Történelmében hisz, és Népe Reményében hisz a költő, ha szavaival eleven virágzássá bontja az Egyetemes Szomorú Hemzsegő Gyászos Némaságot. Vállal ezért hiúságot és legyőzettetést. És ezért kiáltozik Égő Világegyetem-Ketrecéből. Mert hisz az Anyagban, hisz a Létben, hisz az Emberben, hisz a Történelemben, hisz Népe múlttal-gyönyörű és jövővel-anya-áldott szavaiban: a boldog nyelvben, amelyen szólnia rendeltetett, amellyel szolgálnia rendeltetett. Ezért beszél. Amíg föl nem falja a föld. És akarja hinni: nem foszlik el, mint a köd, amit szavával a Létből kiváltott, nem oszlik el, mint a füst Hiúsága Könyve, a Szavakból-épűlt Világegyetem, ami földbe-zuhanó csontjai után az Időben Kivirágzó Titkos Jövőre marad. Rád, Édes Mindenem: Egyetlen Valóság! Valóság: Édes Mindenem! Egyetlen Hitem és Reményem. Börtönöm, Temetőm, Bizalmam, Poklom, Édenem: Valóság!

 

A mindenség szerelme második kötetének (Összegyűjtött versek II. Titkok kapuja) második előszava.

A csönd-szigetről száműzetés után^*

Összegyűjtött verseim először 1956-ban jelentek meg A tenyészet országa címen. Lángoló, füstös hónapokban, vérrel-átitatott időben. Akkor még nem tudtam, hogy a Sors nekem nem hagy időt a megnyugvásra. Száműzött ugyan: a csönd, a bénultság, a befelé-tűzvész-tombolás kis kopár szigetére, s ültem a nem-lét, a szorongás köteleivel az elmúlás vérző sziklájához kötözötten, kezeim és lábaim a virágzó semmibe ejtve, fejem a mindenség égő csillagkoszorúiba hajtva. De bennem minden mindíg egyszerre együtt él, múlt, jelen, jövő, idő és anyag, tér, hatalom, halál, bennem a mindenség egyszerre virágzik, ott virágzik az idő a mindenségben bennem. Most már tudom, hogy az idő, a sors csak a vacogásra és önismeretre hagyott nekem hatalmat, de nem a hallgatásra. Nem forrasztotta be számat pórusos aranylemezzel: hogy hallgassak a csonttá-kopárodásig. Most már tudom: a mű csak a halállal végleges. Csak a halállal befejezett. Munkáim új kiadásaiban mindíg javítottam verseimen: ami változtatni-valót éreztem: megváltoztattam, ami javítani-valót: kijavítottam! Én nem szégyellem ezt a költészet-módszert, vagy munkafolyamatot. A befejezettség, a megelégedettség része sohase volt költői és emberi természetemnek. De mindíg a kemény ítélet, a tevékeny szorongás, a konok izgalom! A jövő-idő embere, ha egyszer ráhajol sárrá-olvadt szívemre, könyveimben ha tűnődve lapoz, megérti majd költői létem természetét, megérti tán: mit miért tettem. És nem oktalanúl!

Kis vércsepp^*

Sokszor megvallottam már, hogy költészetemet a pontos tervezés és tervszerű építés vágyával próbálom megvalósítani. A költészettel fölépíteni egy világegyetemet, megfogalmazni létezését, elmondani benne az embert magát, a teremtő, tervező, szerető, szenvedő és halandó embert, aki sohasem él a történelmen kívűl, de mindíg a történelembe-szövötten, s ezért felelős nemcsak önmagáért, de embertársaiért is, tehát a történelemért. A költő talán többet nem is tehet, de mivel a költészetet cselekvő folyamatnak hiszem, cselekvésnek a fönnmaradásért, a teremtő fogalmazás a legszebb kötelessége.

Tárgyszerű megnyilatkozás^*

Írószobámnak három fala van. A tégladoboz negyedik oldalát, a kertre-nézőt, faltól falig, mennyezettől a padlózatig: üveg borítja, négyszárnyú ablak-ajtó. A fehér fa-keretekbe foglalt iker-üvegtáblák előtt nagy, karám-szerűen épített erkély van. Alatta a kert. A kertben: kőből-kirakott útak, lépcsőzetes föld-abroszok, körtefák, almafák, mandulafák, orgonafák, szilvafák, bodzafák, ribizli-bokrok, málna-bokrok, rózsák, rózsafák, szőlők, leánderek, szekfűk, tulipánok, őszirózsák, ibolyák, krizantémok, muskátlik, violák, tűzliliomok, napraforgók, kapor-csipketornyok, vadtormalevélbokrok és fű. A téglalapalakú fűtáblán, vén körtefa alatt fehér vaskacskaringókból és vassziromhurkokból forrasztott kerti bútorok: asztal és négy szék. Íróasztalom: szobám közepén. Az asztal barokk-utánzatú társalgó-asztal lehetett valaha. A szék: mint négy vastag barna szőlőkacs-tekeredésre vízszintesre font háncs-szövet kocka, fabordás támlával. Mindkettőt húsz évvel ezelőtt vettük a Bizományi Áruházban. Asztalom: tintafoltos, tintaolvadék-pecsétes, páfrányszerűen és szitahálószerűen befonva írásnyomaim hínárköpenyével, negatív spárgafonat-páfrányok, vonal-vésetek, vers-részletek barna fába vésődött csipkés vonalcérna-üregeivel drótszerűen beszőve. Írószobámból a Sashegyet, Szabadsághegyet, Naphegyet látom és egy zöld ujjbögyű téglaujjat, az ujjbögy, a zöldmoha-fém ujjhegy közepén zöld fémtüskével: a Lőportornyot, a várbeli templom hajdani tornyát. És látok: jegenyefákat, tölgyfákat, nyírfákat, cseresznyefákat, fenyőfákat, vérbükköket és a lenti szomszéd házak öreg piros cseréptetőit, háromszöglet-arcú, kutyaól-alakzatú manzárd-szobáit, padlás-lakásait látom. Este a Déli Pályaudvar környéke színes neonszövevény-mélytenger-életét és pontháló fénypetty-szalagait. Íróasztalomnál ha ülök: szívemtől balra és hátam mögött az egész falfelületet betöltő, mennyezetig épített könyvespolcok. A hátam-mögötti polc-hálózatba hajókabinszerű fenyőfadeszka-féldoboz: beleépítve abba az ágyam. Fekvőhelyem sötétzöld zsákhuzatú. Azon piros báránybőr és piros-feketekockás gyapjútakaró. Íróasztalom lámpája és olvasó-lámpám, a könyvszekrényre-csavarozott, fordított, levágott-kúphegyű sárgarézkúpok. Űlvén asztalomnál, jobbkarom-felől: széles, alacsony, fekete, fehér-fugás cserépkályha. Fa-fűtéses. A szív-felőli könyv-állványomba építve üvegszekrény és fa-ajtajú szekrény. Az üvegajtajú szekrényben a magam munkáit tartom. A fa-ajtajúban: írópapírt, géppapírt, indigót, füzeteket, iratokat, még-ki-nem-adott kézirataimat, radírt, bélelt levélborítékokat, számlákat, szerződéseket, üres könyv-füzeteket. Szobámban még két szekrényke van: a hátam-mögötti könyves-állványba építve, mintegy fekvőhelyem satú-ajkai, fejtől, lábtól egy-egy, ezekben: gyógyszerek, altatók, töltőtolltinta, golyóstoll-betétek, ragasztók, rádió-elemek, cigaretták, öngyújtók, zsebkések, tűzkövek, irattartók, újság-kivágások kötegei, frissen érkezett levelek, egy tartalék gyapjútakaró és könyvkiadóbeli munkáim iratai, kéziratai. Fényképeinket, levelezésünket: feleségem őrzi. Írószobám, ahol alszom is persze, tárgyai még: két zömök nagy karszék, sötétbarna csíkozott bársonyhuzatú, nagy fekete tulipántos-láda: feleségem kapta nagyanyjától. E ládában kézirataim őrzöm, verseim, vers-prózáim kézzel-írott halmazait, a rólam-írt cikkeket, kritikákat, bírálatok gyűjteményét, könyvlevonataim javított első példányait. Titkos rekeszében egy finn kés van: bécsi festőbarátomtól kaptam ajándékúl. A tulipántos-láda ágyam fej-végénél: a két könyvespolc és a fekvőhely képezte négyszög-űrt tölti be fekete tömegével. Rajta: táskarádió, folyóiratok, újságok, most-vásárolt, vagy könyvtári könyvek, újonnan érkezett levelek, levelezőlapok, külföldi könyvek, antológiák, hamutartó. A két nyersfa-könyvespolc között, az ablak-üvegkockákhoz és a tulipántos-láda hátához tapadva ráncredősen: nikkelezett fémcsőre szerelt, esztergált fehér nagy fagyűrűkre máslizott sötétbarna bordázott kordbársonyfüggöny. Földig-érő. Írószobám falai és mennyezete világos mogyorófehér meszelésűek. Ajtajai: tömör, világos, nyersfa-hajókabinajtók. Szőnyegei: egy nagy piros-alapozású fekete, virágrombusz-mintázatú műperzsa és egy kisebb valódi perzsa: piros és kék és sárga és fekete virágoskertekkel, virágtornyokkal és szövés-templomokkal, szövés-kacskaringókkal. Írószobám falain fényképek, nyers fa-keretben: az Anyám című könyvem fotói fölnagyítva. És fényképe: Petőfi Sándornak, Ady Endrének, József Attilának, Babits Mihálynak, Tóth Árpádnak, rézkarc-fényképmásolata Baruch de Spinozának. És két kép: egy Hantai Simon-kalligráfia és Kassák Lajos fotómontázsa, 1967-ben kűldte: a Húsvét-szigeti kőfej-óriások. Van itt még, szobámban egy kis asztalka, azon: téglányi kockás lila gyertya, hamutartó, cigarettás-ládika, gyufásdoboz. A szív-felőli könyvespolc előtt a földön öreg táska-írógép: Mercedes Superba. És az ablak-ajtó mellett háromlépcsős, hosszúnyelű zsámoly sárga fából, könyveimet, hogy a magasban elérjem. Az ablak-ajtón rózsabarna-rózsasárga csíkozású függöny, a padlózatig-omló: szövetből. Íróasztalomon: egymáson-fekvő, s élükre-állított könyvek, óriás üveg ivópohár, feleségem ajándéka: ráfestve kék nefelejcsek, s fehér napkorongban középkori könyvprés, azon mint nagy fehér lepke: nyitott könyv, a könyv-lepkén barna könyv-háromszög. Teát iszom e pohárból munka közben. Asztalom tartozékai még: márvány-hamutartó, fehér; kis barna, virágmintás cserépköcsögben: ceruzák, golyóstollak, kis levélkés; nagy fehér fém-szivarosdoboz hullámzó aranyírással, tetőlapján vörös-zöld-arany osztrák rokokó festmény-másolat aranypénz-koszorúban, bádogbelsőjében színes filctollaim; dossziék: kézirataimmal; lapos rézkockák: iratlenyomóknak, s egy vaskos bronz-korong: fedőszintjén éneklő, bronzpontüreg-szájú, bronzerezet-szitatégla-kötényű, sarlós, kalász-köteget, bronz-tollas kéve-lángot hordozó tömeg-vonulás. Micisapkások, facipősek. Zsákzászló-kötényűek, bronztéglakeretben: bronzkockákban bronzpontlikak, bronzpórusok tejút-lövellése. Szemük bronz-mélyedés vonal, szájuk bronzpont-zsák. Fekvőhelyemnél, fejem fölött a deszkakocka-szekrény fedőlapján könyvek, állandó olvasataim: az Újszövetség, Spinoza ifjúkori művei, egy Ősállattan, egy kötet Nyelvemléktár és az Általános Kórbonctan. Íme: írószobám. Itt élek, itt dolgozom 1969 novembere óta. Három könyvet írtam eddig itt: az Anyámat, a Vázlat a mindenségrőlt és A halottak királyát. Írván, asztalomnál, mit látok még? Asztalomon: ülő nagy barna lakkfényű cserépsündisznó, lábai: cserépcsillag-lábfejű cseréprudak, szemei nagy cserép-gombok, orra kétlukú, vízszintes-szájvágatú cserépdugó, fülei cserépszirmok, tüskéi: cseréphurkafonadék zsákhalmaza. Dohánytartónak készülhetett. A cserépsündisznó gyomorüregében: csavarok, gémkapcsok, bélyegek, befőttesgumik, szögek, spárga. És asztalomon még: nagy szürkefekete-életű lapos kavics, egy kisebb fehér kavics J. F. karcolás-vésettel, lányom adta tíz-éves korában. S végűl: egy réz-krajcár, 1848-as, másik felén a nemzeti címer, a királyi koronával, kör-irata: Magyar Királyi Váltó Pénz. S egy lapos, tojásalakú, reszelőcsipke peremszélű alumínium-hártyakorong: mozdonykerék alatt szétlapított tízfilléres. És mit látok még ülvén asztalomnál, ha írok? Könyvespolcomon, a szív-oldalin: nagy tekert kos-szarvat; festett piros tojást; kék posztó-nyergű, piros-kantárú, borzas sarlókéve-sörényű raffia-csikót; a Willendorfi Vénusz másolatát; két mézeskalácshuszár-életű égetett agyagkezet; egy lúdtojás-nagy tojásalakú barna-fekete pórusos meteoritot; s egy tizennyolcadik századbeli fehér porcelánpipafejet, ráfestve idilli kép: tenyér és kártyajós öregasszony, szemüveggel, ifjú párnak jósol, a lány tenyerét vizsgálva. Ajándékaim. Egy ifjú hippi-költőtől, lányomtól, bécsi barátomtól, egy szövőnőmesterasszonytól, a cserép-kezek Schéner Mihálytól, a meteorit-tojás Illyés Gyulától. A kertben látok olykor egy fekete macskát, látok feketerigókat, cinkéket, galambokat, varjakat, verebeket. És Balzsamot, a négyéves pulit, angyal-okos kutyánkat: ott ül a harmatos fűben, a napraforgó alatt, szimatol, szagol, lépeget, morog, s rászól a tücskökre, őszikékre, rigókra, csillagokra, vagy a hóban bögyig-süllyedten-gázoló, csőrig-süppedve lépegető nagy kék betűkre: a varjúkra. Negyvenhárom éves múltam. Ennél a tintafoltos, a papíroson átvésődött írásnyomaimmal páfrányosan, csipkésen behínározott asztalnál írtam legtöbb könyvemet. 1960-ig a Szemlőhegy-utcai társbérleti lakásban: mintha ülnék üvegdobozban, vagy levegőkockában, oly kiszolgáltatottan: a napi létezésnek. És azelőtt? Szív-utcai albérletünkben egy kis öreg asztalkánál: egylábú barna fatányéron, a láb, vaskos és fa-csipkepikkelyes, mint őskori sárkánygyík kőcsipke-láboszlopa. És azelőtt? A József Attila Népi Kollégium társalgójának hosszú asztalánál, a Bajza-utcában; az akkor fiatal-házas Hantai Simon társbérleti rom-lakásában, ülvén a földön, a Damjanich-utcában; inflációs-idejű albérletemben egy réztojás oszlopfejű fehér vaságyon az Üllői úton; kávéházakban és otthon, Bián, tóparti házunkban, a kék virágmintás viaszosvászonnal letakart zöld konyhaasztalon, vagy a padláslépcső melletti kis-szoba, fürdőszoba lett volna az, magam-szögezte kis X-lábú deszka-asztalánál, amely vala a falhoz támasztva, fölötte a falon: öreg tükör, vastag, aranyozott farózsákkal és fa-levélszirmokkal kacskaringós keretben. A tükör is, a keret festékaranyozása is foszlott és hámlott és pergett és kunkorodott, és arany és ezüst szirompernyéket köpött, mint csillaghalálát az őszi ég, véres ezüstfoszladékait, véreres aranycafat-rongyait a nappalát vedlő szeptemberi alkonyat. A tükör, mint feketehimlős gyerekhát, gyermekarc: csupa sebhely, penészes luk, fekete seb-gödör, foszlott ezüstcsipke-szélű fekete üresség-korong. Abban néztem sokszor lángoló, fehér, gyermekkorát-vesztett, rettegését verejték-álarcként ökrendve levedlett rémület-arcomat, az ifjút, a jól-tudta-mire-készülőt. Íme, írószobám, s költészet-megvalósításom tér-állapotai, tárgy-múltjai, emlékezet-állandóságai! És most, ülvén itt asztalomnál, írószobám óriás ablak-ajtaján ha kinézek, ha az óriás sebhelyes kőgolyó, a hold úszik lassan sárga lázzal éjszakámban, ha a nehéz hózuhatag redős márványköpenyét, michelangelói márvány-Szűzanya ránchömpölyeg ruháját lökdösi fújván nehéz szőr-szájával a téli szél, ha az őszi eső istenördög-kristályvizelete zuhog fröcskölve és lángolva szinte ölembe, ha asztalra-görnyedő csontvázamig ér az égő ködgomolygás, ha bezuhog pikkelyes világ-kövér aranylövelletével, lángoló, szögletes kásacsurgású gyémánt-ejakulátumával foganó szívemig lő a tejút, ami mi lenne más, mint Kisjézus hányadéka, hisz a Szűzmária-szoptatta isten-csecsemő túl-sokat szopott, aztán az ősasszonyanya emlője tejét habosan, buborékosan kihányta, s az a tej, az isten-gyomrát-betöltő mesefolyadék a világűrben óriás kristálykéve-csávában pépesen, kalászosan szétzuhogott és elömlött, és szívemig folyik a Szűzanya teje, Jézus boldog tűzanyagpont-kása tej-hányadéka, és füstölgő aranykásájával szobámat betölti: legtöbbször azt gondolom: mit tettem én eddig, mit, mit, mit? Mit, mit, mit, mit tettem én eddig? Mit, mit, mit? És lesz-e időm még, és lesz-e erőm még, és lesz-e hitem még: hogy tegyek valamit, mielőtt meghalok? Hogy szóljak valamit! Rólad: Valóság és Nem-Valóság: két iker-egyetlenem? Érted Nem-Valóság és Valóság: két iker-egyetlenem. Mielőtt meghalok. Mielőtt meghalok.

A Radnóti Miklós-díj átvételekor^*

Késni nem szoktam én, nem tudok késni dolgaimban, késni nem tudok dolgaimról, sem életről, sem halálról, sem a figyelemről, sem a vallomásról, sem a szerelemről, sem hittevésről és elmúlásról. Jó szüleim arra tanítottak, életükkel inkább, mint szigorú szűk szavukkal, hogy a késés, az elkésés valahonnan: a legnagyobb emberi tiszteletlenség, maga a szégyen. Hogy most mégis késve érkeztem Önökhöz, az a sors akaratából történt, nem a magam feledékenységéből, vagy akarattalanságából: külföldön voltam éppen, Zágrábban, egy európai költői találkozón, s ott ért a megtisztelő hír, hogy Önök a Radnóti Miklós-díj elsőjeként jutalmazták költészetemet, költői indulataimat, nem-könnyű-természetű és nem-könnyű-sorsú költői munkásságomat. Köszönöm Önöknek a díjat, köszönöm Önöknek azt a figyelmet és szeretetet, amellyel bátorították költői létemet, költő-harcaimat és költő-hitemet. Mert a költőnek, mert minden költőnek szüksége van a szeretetre! A legnagyobb szüksége a szeretetre van! És arra, hogy higgyenek benne, költőakaratában és dolgairól a Költészetben. Mert ez a hit és szeretet a költői cselekvés legszebb emberi ellen-cselekvése, legszebb közösségi cselekvés-válasza! És erre a hitre, szeretetre, erre a cselekvés-válaszra szüksége volt Radnóti Miklósnak éppúgy, mint elődeinek, mint Ady Endrének, József Attilának, vagy Petőfi Sándornak! Mit mondhatnék még? A költészet kemény kötelesség. A költészet kegyetlen tiszta akarat. De nem nélkülözheti a hitet és a szeretetet. És nem nélkülözheti ezt a Jelenkor esendő gyermeke se, aki a Végzet, vagy a Nem-Tudom-Mi akaratából költőnek született, édes szülőanyja testéből kicsúszván, az időre ocsúdván: látván, hallván, érzékelvén, tapasztalván és tudatosodván: látta és tudta a Létet olyannak, hogy elmondania kellett, hogy rejtelmei, titkai, reményei, vágyai, építkezései és szerkezetei egyetlen pokollá tüzesítették szívét, egyetlen láng-tengerré növekvő és dacos tudatát. S tudta már, hogy szólnia kell! Mert nem szólni: nem lehet! Mert nem szólni: a Halál! Mert nem szólni: a Bűn Iszonyata, nem a Bűnhődés Szent Szép Szégyene és Föloldozása! A Költészet: léte eredendő természetéből: nem nélkülözheti a közösséget. A költészet nem az absztrakt fekete űrbe fölnövő elvont, lángoló fehér virág. Amely ég önmagából önmagáért, bevilágítván körülötte a béna és néma, lények-nélküli tér-sötétet. De a Költészet: Cselekvés a Közösségben, olyan egymásra-utaltság a Közösséggel, amely a végleges és végzetes összefonódottság milliárd kötelével szövi be és hálózza be egymást. Igen: a Költészet Cselekvés, Akarat, Megváltoztatni-Akarás, Szent Hit a Cselekvés Értelmében, a Jobbá-lenni-akarás, a Megváltoztatni Tudás Indulatában és Lényegében. Persze: nem akármilyen Cselekvés, vagy Akarat! Persze: joga csak a jóra van, a rosszra sohase! Jóra a közösségben, jóra a Cselekvésben. És mi hát: a Közösség? Kérdezhetném azt is: ki hát a Közösség? A Közösség: az Ember! Az Ember Maga! A maga gyarlóságában és tisztaságában. És nemcsak: Haza, Ország, Nép, Társadalom, Emberi Csoportosulás, Nemzet, Történelem, Emberiség-Csoportok Múltja, Jelene és Jövője. És mi az Ember? És ki az Ember? Az Ember: a Közösség! És mert a Költészet: a Létezés Tudata, Tudatossága és Tudatosítása a Közösségben: Cselekvés. És ezért Szolgálat! Nem lehet akármilyen szolgálat! Nem lehet rossz ügyek, vélt veszélyek, gonoszságok, rettenetek, reménytelen gyarlóságok, árulások és bűnök, ostoba gőgök és szégyen-megadások szolgája a költő, legyen szó Hazáról, Emberről, Társadalomról, vagy Szerelemről, Hitről, vagy a Világegyetemről. Ezt tudta Radnóti Miklós, tudta ezt Radnóti Miklós, feledhetetlen szép elődöm, kortársam aki lehetett volna, ha nem él oly tisztán, oly nagy hittel azért a Közösségért, amelyért élnie rendeltetett. Amelyért meghalt megalázó kegyetlen halállal: a maga-ásta sírba zuhanva csontváz-egyszerű panasztalanúl. Mert Ő, Radnóti Miklós hitt az Emberben, tarkón-lövetvén a földbe-omolva: ott is hitt a Megváltó Szép Közösség erejében és szeretetében. Abban, hogy a Költő ember-szolgálata: halálos kötelessége. Mit mondhatnék még? Én hiszek az Emberben és hiszek a Költészetben. És ezt a hitemet szolgálom életemmel, halálommal ha kell. Mert ez a kötelességem. Ha élek, ha halok!

Levél Böszörményi Zoltánnak: a halálról^*

Nagyon fölizgattál, képzeletemet és költészetem képzeletét nagyon föl-lángoltatta reggeli rövíd találkozásunkkor a mondatod, hogy megírnád könyvedben a halál pszichológiáját! De mindegy: minek is nevezzük a dolgot, nevét hogy találjuk meg a dolognak, ennek az elemien lényegi, vagy lényegien elemi állapotnak! Csak írd meg, csak csináld meg, az istenért! Hiszen erről: a más-minőségbe kerülés állapotáról, folyamatáról és állapot-részleteiről oly keveset tudunk, oly keveset sikerűlt megtudnunk emberi évezredeinkben. Az ős-könyvekben, az egyiptomiakban és tibetiekben, a misztériumok és rejtelmek könyveiben ami megfogalmazódott a halálról, az az őstudás, ami a népek ősmítoszaiban és legendáiban kimondatott, csak a gyarló és gyötrelmes és gyönyörű része az emberi szellem töprengő és kutató magányának, csak mámor és fölhívás az elkövetkezőre, a mindenképp-eljövendőre! Még a tibetiek mondanak el legtöbbet belűlről, ha lehet egyáltalán belűlről beszélni a halálról, a mi bennünk-ből, erről a titkos titokról, kegyetlen kegyelemről. Én sok halált (haldoklást és meghalást és nemcsak halottat) láttam magam is, és hidd el, az örökös halállal élek boldog-boldogtalanúl folyamatos hétköznapjaimban, annak félelem-nélküli állandósúlt tudatával. Ez költészet-kutatásaim és lét-kutatásaim alapja, állandósága, ez minden percem lényegi foglalata vagy tartálya: ez az, ami, mint egy gömb: magába, belsejébe zár gyakorlatot, cselekvést, gondolatot, döntést, ítéletet és életszeretetet. Lehet: túl általánosnak és elvontnak hangzik ez így, de tudom, a meghalás, (tehát: nem a megtörtént halál) a mi emberi állapot-láncolatunk legfontosabb és legtökéletesebb része, cselekvő állapot az, nemcsak kegyelem és föloldozás, de döntés is, olyan cselekvés, mely ha sikerűl az utolsó rángásig, szív-moccanatig, vagy agysejt-bezápulásig tudatosítanunk robbanva, vagy lassúdadan befejeződő önmagunkban (majdnem azt mondtam: önmagunk egyre-növekvő vákuumában, egyre-táguló negatív terében, egyre-bővülő lét-foszlásában): életünk, emberi létezésünk leglényegibb cselekedete. Persze: az ember nem tudja, milyen halállal áldja meg a sors, mi vár rá, majd ha elkezdődik a pillanat, vagy a hosszú, vagy hosszan elhúzódó utolsó aktivitás. A kereszténység (és e szempontból mindegy, hogy dogmatikusnak, eretneknek, vagy modern középutasnak neveztetik sors-értelmezéséért), a legfontosabb választás pillanatának tartja a halál-pillanatot, az utolsó pillanatgörcsöt: mondván: az üdvösség (a túlvilági hovakerülés) döntéséről, a túl-lét helyéről dönthet még a megváltással fölruházott ember. Csakhogy ez egy picit: lehet igazolás visszafelé. Az élet felé. És ezért nincs bizonyossága: embert-tisztító ereje. Mert az sem mindegy: hogyan él az ember. Persze ki tudja: a meghaltság (a megvalósúlt halál) szempontjából lényeges-e, hogyan haltunk meg? Tud-e valamit a bomló szervezet volt-önmagáról, léte hajdani emberi egyetemességéről? (És az állatok, rovarok, egysejtűek, mikrobák, növények?) És fontos-e a megvalósúlt halálnak: milyen is volt a meghalásom, hősi-e, gyáva-e, hosszadalmas-e, rövíd-e, gyors-e, huzamos-e? Erre nincs a Létben semmi bizonyíték! Se materiális, se szellemi. Erre csak a mi erkölcsiségünk válaszolhat! De hiszen éppen a mi erkölcsiségünkről van szó! Arról, hogy mit kell tennünk a szép, az okos, a tiszta halálért. Az érdemes halálért! És a tudomány, és éppen ez a Te dolgod, el kell mondja mi történik velünk, bennünk, általunk, mivelünk: a föld-gödörig, vagy a hamvasztótűzig. Túl a kiterítésen és innen a rothadáson és nemcsak a szervezet-elbomlás, de a tudat-elbomlás kezdetén. Hogyan és miért hal meg a Teremtmény? Hogy győzhet a szép halálért önmaga gyarlóságán és fizikai, vegyi kúszaság-kezdetén, biológiai foszlás-igenjén, önmaga anyagi romlásán az ember? Az ember, a Lét egyetlen ismert teremtménye, aki tudja: meghalni fog és tudja megélni saját halálát büszke, vagy dacos, vagy gyáva, vagy elszenesedő tudatával. Lehet: nem erre gondoltál, de én erre is ma reggel! A föladat: kegyetlenűl gyönyörű, dehát a költészet is az, ezért is mertelek fárasztani gyors és esendő soraimmal.

Kései előszó^*

Ez a könyv: valaminek a fele! Fele a gyötrelem és a harc teljességének, a szenvedés, mámor, pusztító megmaradás halottaskönyvének. Félholdja a teljes megvalósúltságnak, fele a verseknek, amik megírattak. Mert meg valék írva már minden: kiénekelt, kiüvöltött, kihörgött az önmaga gyászával és élet-dühöngő részegségével virágzó gúzsba és kék láng-kötegekbe kötözött szív húsfonadékpilléres és gyönyörrel-szivacsos barlangjából az Egyszerre-Szerelem-és-Halál-Kettős Egy-fia. És a Titokba üvöltött szenvedő tiszta szájjal, és éneke vala titok és jövője és reménye is a titok vala! Ez a könyv: kettészakított Halottaskönyv, kettőbe-tépett papíros, amire az Élet és a Halál vala írva. Ahogy írnom megadatott, ahogy hitem kiáltani parancsolt. Ordítozni a Mindenütt-Tűzvész-Világban, az Égő Belső Világegyetemben. Ez a könyv az ének fele csak, fele a gyilkos gyémánt-időnek. Mert a bűvös, átkozott és kegyetlen kört fölrajzoltam én már az idő falára: véres krétával, fölrajzoltam az Elmúlás Eleven Szívfalára, véres és átkozott ujjakkal szorítva a krétát: amiről nem tudtam, amiről hinni nem akartam: hogy az varázs-porból gyúrt fehér kése: a Halálnak. Véres és átkozódó szájjal, átok-mocskos tisztasággal üvöltöztem, hogy legyen élet. És ne legyen halál. Mert nem szabad! Mert nem lehet! És ez a krétakör, mint arany-gyásszal töltött korong, mint az égő halál-nap, hívém pedig, hogy foszlékony és olvadékony köd-alakká bűvöli őket, kiszívta a gyásszal-vemhes titok-sötétből: a rémeket, szörnyeket, szörnyetegeket, alávalókat és a becstelenséggel-pikkelyeseket, a gyűlölet és ocsmányság Pihepofájú Pikkelydisznóit. Így történt! És ezt az önmagát telhetetlen és tehetetlen gyászba gyűrűző kört pontosan kettőbe vágta, két pontos vérbefagyott kör-félszeletre vágta szikrázó fehér megváltó aranykarddal: Kék Angyala a Halálnak. A Kegyetlen, a Tiszta, az Édes, az Egyetlen Remény, aki volt. Az Egyetlen, az Egyetlen, az Egyetlen. Ő, a Minden-Volt, az Áldás és az Átok, aki gőgös hitében, betegsége kés-alázatával, gyűlölete tündökletével világegyetemmé gyötörte csillag-hitű szavaimat, Ő, aki szívemet magával vitte: szorítva halál-szívéhez kis törékeny viaszrózsa, viasz-csillagcsipkeállat kezekkel, a fagyott kékpiros decemberi földbe, Ő, aki nincs már és nem lesz sohatöbbé, Ő, aki az Egyetlen volt a Hitben és a Megmaradásban! Aki hitte, hogy így nem lehet, pedig én úgy szorítottam dacos ujjaimmal az igemondó krétát, hogy gyász-fehér bögyeiből, hegyeiből és bőrléces buborékkorongcsúcsaiból kiserkedt a vér, s ujjam, mint a harmatos kutyatej, pedig én sírva úgy kiabáltam, hogy számból füstölgö vér ömölt, vérző fekete tűzözön. Aztán hazamentem. A lépcsőház kivilágítva. Balzsam, a puli: a kertben egy rózsatőhöz kötve. A lakás fényben. Köröttem: fagyott szívek, száraz, roskadt tűzben égő szemek! S az előszoba piros szőnyegén óriás fehér vászon-lepel alatt a Törékeny Kicsi Titok. A Hallgatás. Mintha a deres és száraz világűrben állnék, kopáran szikrázó csillag-golyók között, lángoló kék gyűrűik: a bűntudat glóriái, a lehetetlen cérna-koronái. S a fehér vászonlepedő alatt a Test, mint gipsszel-leöntött, fehér gipszbe merevedett tört kicsi kiáltás. Horpadt, szögletes, csúcsos Gipsz-Kérdőjel. A Némaság. A fehér lepedő alatt, a gyűretlen, ráncolatlan lepedő alatt: törékeny domborulatok. A Sejtelem. És fehér csúcsok és fehér horpadások és fehér hajtogatottság, a másra-szántság fehér vászonvonalai és vászonkockái, fehér szögletesség. S mikor a leplet letérdepelvén visszahajtottam: a jobbra félre-fordított fej aranylila ragyogása, kékarany szögletekből és vonásokból, indigó-arany hajtogatottságokból és indigókék, száraz papírtörékeny gyémántkövekből, gyászarany kristály-zártságból összeégett, végtelenné forrt csöndje oly édesdeden tiszta volt, oly dacosan és elszántan bíztató, oly kegyelmesen és komolyan árva, oly engem-magába-itatott, hogy tudtam: aki meghalt, értem halt meg a Titok, az Egyetlen, az Édes, hogy halálával megváltotta szavam a haláltól, hogy tudtam: halott vagyok én már, meghaltam én is Édes Kék Titok, hogy föltámadjak halottaiból. És az az indigókék édes kicsi fej, az a redőtlen tiszta homlok, az a horpadt halántékpár, a szemhéjak kék, szőrsarlós félhold-kettőssége, az orrhegy, az ovális orrlikak üregcsönd-duplasága, közte a kékviasz gótikus pillérfallal, az ajkak gyűrődés-ráncos indigó-liliomszirmai, az arccsontok, az áll, a gégekúp, a tört vékony kicsi nyak a piros huroknyom-szalaggal, telisteli, mint gyermekirka, mint kék bársonypárnán aranycsipkevirághímzés: arany kérdőjelekkel vala teleírva. Aranyéposszal, aranyból csipkézett betűk éposz-soraival volt az a szögletes, vonalazott, kockás, csúcsos, kúpos és horpadt-homorú kristály indigópapír-szobrocska édes fej teleírva! Az a hártyás, pórusos, legyezős, zacskós kelyhekből hajtogatott száraz-törékeny indigópapír-koponya, zárt serleg-üregében a feszes kékhártya bőrön átderengő és aranytűzzel foszforeszkáló megvalósúlt túlvilággal: arany kérdőjelekkel volt teleírva! Úgy feküdt ott az Édes Kis Titok, mint kéken lángoló, éles, szigorú, keskeny, kicsiny Aranykard! A fej kék gyémánt-markolatával. Barna bojtja: kicsi konty. És ez az égő vékony aranykard aranyvéset kérdőjelekkel vala teleírva. Az aranyba-karcolat virágkacskaringó, aranykacs-kérdőjeleivel volt teleírva. Aranypórusok buborék-pontláncolat cérnaszál-likacsaiból pettyezett kérdőjelekkel vala teleírva! Mint a mesék Aranyvirágkard-Asszonya: kontyától talpa kagylójáig. Arany kérdőjelekkel. És rendőrség és fényképezőgépek fényrobbanásai, mint az örvénylő aranyfolyondár napkilövellések és halottszállítók és deszkaláda-zuhogás és a mezítelen, emlőivel árva, szőreiben szégyentelen pici test porcelán-merev könnyű koppanása, kék zománc-szobor fegyelme! És telefonok és Elmegyógyintézet. És a fürdőszobában halom ruha: rost-árvaság, fehérnemű, melltartó, harisnyatartó, harisnyák, a romlatlan maradék. És a telefon mellett kis égő aranykupac: láncok, karkötők, karóra, karikagyűrű! És Kórbonctani Intézet. Fulladás. Gégeporctörés. És halotti ruhák. És mentem a koporsó után, oly egyedűl, mintha Isten temetné a halott világot. S lennének már csak ketten az üres, tátongó űrben: ő és a világ-halott; mentem a fehér-csipkeszemfödős barna koporsó után, belelógatva fejemet a motoros gyászkocsi üvegdobozába, és láttam a gyászkocsi üveglapján: ahogy arcom tükörképe, födetlen fejem belecsavarodik a fehér szemfödőbe, mintha a Tejút gyémántcsipkefüggönyébe dugnám fejemet, s hideg homlokom áttörve töretlenűl az üveglapot, a koporsódeszkát: az Ő fadobozba-zárt forrósodó kicsi barna kontyába hull. Mentem, mint balga és bitang ősvilági szörny, a mégis-mindent-tudó, belelógatva fejem a halottaskocsi-üvegbe, mint buja és tehetetlen föld-őskori gyík-szörnyeteg, kő-léptekkel, s a tengerszem halál-tükrébe lógatja bolond fejét, s a halál-tükörben arca: az Aranyhártyákból-gyúrt Pórusos Hallgatás, meg a téli fák, meg a téli ég, meg a téli égben téli madarak. Aztán: az alkonyat, aztán a sírgödör, aztán a zsíros, zománcos, fémes, durván csipkézett, vastag olajos-szirmú, szivárványos-levelezésű ősanyag-ajkak, aztán a kékfekete, vérlila, zöldarany föld. A föld. A föld. A föld! Miért is mondom nektek mindezt, Barátaim? Pórusos üvegdobozba zárt az Üresség, s az Ő-Utána-Ürességet pórusos üvegdobozba zártam. S élünk egymással-lélegző, egymásban-lélegző, egymást egymásba-zárt pórusos üvegdobozok: egymásban-élve egymásban-halottak. Miért is mondom mindezt nektek, Barátaim? Mert el kellett mondanom, hogy értsétek úgy ezt az Élet-Halálkönyv-felet, ahogy volt, ahogy van, mert másképp nem tudtam volna ítélő szívetek elé bocsájtani kegyetlen és tiszta verseimet, hittem: amiket, a szavakat, hittem és akartam amit, szántam amit a megváltás arany-harangjainak, a szó-sokaságot, lett ami aranyláng-harang mindenség helyett: a Halál Éposz-Töredéke, lett ami: Éposz-Töredék a Halálnak! Ez a könyv: mintegy szív-fél, amely mégis az eleven szervezet vérkeringés-buzgalmát dolgozza, irgalmatlan életerővel és lét-akarással. S a Halál zöld ujjhegye érintésétől gyémántfüst-örvényeket fagyott jéghúsában tölcsérező, szikrázó légbuborék-kürtöket, rejtelmes és csipkés levegő-golyó páfrányokat virágoztató és fellövő másik szív-fél, a halál-fulladástól, a Fojtó Angyal fulladás-halálától gyémánt-életűvé szigorodott, s az élő, eleven szív-féllel együttlétező gyémánt-félszív boldog lesz, ha majd reménnyel újra kivirágzik. S addig? Addig: így függ az idő mellkasában: a szív, a rettenthetetlen, a szív, a halállal-áldott, a szív, a Halál szikrázó indigókék-arany kardja ütésétől: felében deres kristállyá égett. Addig? Addig? Addig? Majd jön az Élet: piros haraggal, piros haranggal, piros lovon, kezében piros virággal: tűzliliommal. Addig? Éneklek tovább, a halál után, halál előtt, a lét örömére. Addig? Vegyétek ezt a könyvet, ahogy mondom: mert most már tudom: ez a könyv minden sorában és minden sorával a Halotté, most már tudom: az Ő könyve ez, az Ő magányának és szenvedésének, nemességének, bölcsességének és tisztaságának gyötrelmes és töredékes éposza! Az Ő könyve ez a könyv, az Ő törékeny, mosolyos, szorongó kezével írtam sorát, mindegyiket. Igen, a halál hitében az Ő könyve ez a könyv, a Halotté. Most már tudom! Halálának előtte akárhogy is akartam!

 

A megváltó aranykard előszava

Vers egy műanyag-koponyán, a koponya-búb pont-közepétől gyűrűsen körben a nyakig lefelé írva^*

Mi van a fejben, e titkos, titokzatos, merengő, mámoros, zárt, önmagát-derengő, önmagát befejező, fehér buborék-kehelyben? A Világ? Az Átok? A Szégyen? A Szomorúság? A Hit a Reményben? A reménytelen-Szépben? A Halálom és a Halálod, az Élet, a Gyász, a Gyönyör, a Rettenet? A Csönd, ami majd betemet, vagy aki eltemet? Fagy fehér gömb-üregében a: Semmi? A porló és időtlen némaság? Vagy, hogy lenni kell, vagy, hogy menni kell, menni! Vagy ami volt, az: Ifjúság? Vagy ami lesz, a: Pusztaság? Vagy az, hogy Nem-Reménytelen, mert nem lehet reménytelen! Mi van e zárt szemhéjak alatt? Az átok-szemhéjak mögött? A ki-nem-mondott gondolat, az elmondhatatlan gondolat? A tiszta, a féktelen, a gyásztalan, haláltalan, a vad? Vagy Jobb-Magunk, vagy Szebb-Szemünk, az ellökött, a meggyötört? Mi van a fehér ős-edényben? E fehér kripta-buborékban? Az ősgömb-világhüvelyben? E mosoly-dac Messzeségben? E mosoly-akaratban? E halhatatlan dacban? Ez ős-tojás teljességben? Mi van e tiszta fejben? A hódolat, a nem-szabad, a szerelem, a csupa-nem? A gyűlölet, az áldozat, hogy sose adhatod meg magad, lehet, vagy lesz akárhogyan, boldogtalanúl, vagy boldogan! Mi van e fehér dac-mosoly mögött, e fehér mosoly-gyász alatt? Mit rejtenek e fehér gömb-ősfalak? A világegyetem kása-köd? Az Isten hüvelyéből kiköpött?! A forró csillag-őstüzek, a csillag-halmaz ős-csecsek, a csillag-ősanya Szűzek? Az ősanyagok, ősterek, az őshomályok, ős-sebek? A Teremtés, a Kábulat, a Van-Értelme Őstudat? A Mítoszok, Álmok, Mesék, vagy a léttel-virágzó gömb-ősmesszeség, a bennünk ősközeliség, a Benne ős-eredetiség? Krisztusok, Buddhák, Szűz-Anyák, Világszülő Kis Máriák, Világmegváltó Mosolyok, Őstérre-szögzött Jézusok! Mi van e tojás-ősmosolyban? E halandó halálos Titokban? A Betű, a Szó, Betűk, Szavak? Ez a sok virág, ez a sok salak? Ez a virág-világegyetem, ez a ganéj-halom végtelen, e trágya-füst, virág-öröm, a szó, Ki tőlünk elköszön, aki elhagy egyszer engem is, a szó, aki a földbe visz! Mert a szónak van ám fogsora, nemcsak gyötrelme, iszonya, nemcsak öröme, vígasza, mert a szó, a szó, a tiszta Szó: nemcsak e Halálos Kis Haza! De megőröl engem is a szó, az iszonytató, irtóztató, a gyalázatos-gyönyörű, a Benne-Minden-Van Szívű! Megrág, kiköp, s a földbe nyom, elégeti nagy mosolyom! Mi van e fejben odabent? A gomolygó tiszta-tiszta csend? Vagy a Dübörgő Egész Világ, s a Létre-Éhes Szomjúság? Mert az akaratnak lenni kell! A létnek mindíg lenni kell! Halálosan és édesen: van, ami van, a Lét-Egyetem! Én hiszek ebben, úgy hiszek, mint anyjában hisz a gyerek! Írtam e verset tiszta lázban, 1972 júniusában, hittel életben és halálban! Mert élet-halálban hiszek: majd aki majd Földbe leszek! Mert hiszek az Életben én, és hisz Ki benne: nem szegény! Sors, sorsom, áldott: kinevetsz? Adj kevesebb átkot, több virágot! Mert velem általad üzensz! Én tudom, tudom én: Juhász Ferenc.

1971 november 12^*

Olyanok ezek az írások, ezek az éjszakák, mint az Isten próbái! Meddig élek még? Mi lesz velem? Élni ki tud velem és ki akar élni velem? Olyanok ezek az éjszakák, mint próbái a Létnek: amit Valaki akar! Dehát Ki ez a Valaki? Ki akarja, hogy ilyen legyek, ilyen megátalkodottan makacs és bolond! Ilyen veszettűl őrjöngő, ilyen kegyetlen önmagamhoz is! Mi lesz velem? Mi lesz velem? Mi lesz velem? Mi lesz velem? Olyanok ezek az éjszakák, mint az Isten próbái. Próbálgatja szívemen az Isten: mit bírok még? Próbálgatja sorsomon az Isten: mit tudok még? Tudok-e élni még? Tudok-e halni már? Tudok-e lenni még, tudok-e nem-lenni már?