A fák^*

Ó, a fák! A fák! Talán a természet legtitokzatosabb létezői! Ó, a fák, a fák, az époszi fák, a göcsörtösek és dúdorosak, a gubancosak és óriás kőtoll-egyenesek, a tekervényesek és görcs-daganatosak, a hajnalban és az éjben csoportosan, dühödten lüktetők, az eleven idő-magányban árván dermedezők és borzongók, a bársonyos, lakkos, zöldzománc taréj-tömegükkel a csöndet paskolók, ó, a fák, a behavazottak, a mohás csontúak, a bársony-gomba-ajkúak, erdők, temetők, útak fái, tiszta mezőkön, páfrányos dombokon töprengő magányos zöld kristály-óriáscsöndek, koporsóink fái és merengésünk asztalának anyagai, fejfáink jövői, keresztjeink ágai majd, ó, a fák, a földből-kitülekvő zöld megmaradások, óriás zöld csigabigaszarvak, égő csillagbozontot rengető hatalmas mindenek, gyökerek, ágak, törzsek, gallyak, kérgek, nedvek, drótkazal-anyaggubancok eleven reménység-kötegei, a fák, a tiszták, tisztítók, a hideg csipke-árnyékúak és forró rost-árnyékúak, a teremtés csöndjei és a halálukkal is létet-adók, a föld kitolódó, lombozó, rostos csigaszarvai, a fák, a virágzók, lombozók, gyümölcsözők, példát-adók és hűséget-hirdetők, a megkötötten-is-hűségesek, a fák, az ős-tér, az ős-akarat űrbe-tolódó örök pillanatai, majd magukra vonnak minket, majd magukba-vesznek minket, a fák, a fák: a lét titkos, kimondhatatlan, tűz-akaratú, földbe-szőtt angyalai!