A látható valóság émelye^*

A művészet, amely egyes fejezeteiben és állapotaiban egyre inkább elvonta önmagát a látható természettől, a látható dolgoktól, jelenségektől, természeti megvalósulásoktól, folyamatoktól, egy-összegű jelenség-halmazzá dermesztett történésektől, az anyag és az érzés, az anyag-történelem és az érzés-történelem méheibe bocsájtkozott le kutató és töprengő szellemével: egyszercsak érzett újra vágyat, egyre keményebbet, egyre olthatatlanabbat, hogy nyersen és keményen válaszoljon a látható valóság, a tárgyi valóság, ipari valóság, környezeti valóság, történeti valóság nyers, kemény, agresszív, dühödt, kínos, kényelmetlen, ostoba és durva kérdéseire és kihívásaira. És ez a művészet, korszakunk egyik válasz-formája, azzal válaszolt ami van ami körülötte és benne van: formáiban és indulataiban nyersen, keményen, agresszíven, dühödten, de mindíg őszintén, mindíg komolyan akarva adni válaszát. És ezért nem cinikus ez a művészet, ezért keserű és komor inkább, durva naturalitásaiban megjelenő formái és létmásolatai sívárságukban és kegyetlenségükben így: az őszinteség, a kopárságig vad őszinteség anyag-mondatai, az ipari valóság és az ipari valóságból fölvirágzó érzelem-csimborasszók leleplezései. Durván, szelleme lángja-fosztottan, átható szellemi akarata nélkűl így néz ki ez a civilizációs valóság, mondja. Ezért felel tárgyra tárggyal, értelmetlenségre értelmetlenséggel, nyerseségre nyerseséggel, üvöltésre üvöltéssel, sívárságra sívársággal. Az indulatos, titokzatos, lángoló teremtés-folyamat helyett azért vállalja inkább a másolás, az öszszehasonlítás, a komor, vagy gúnyos szembeállítás, a röhej és röhögtetés dühét. Hiszem, hogy legyőzzük egyszer ezt az émelyünket is. És egy tisztúltabb kor meghozza nekünk a teremtő tisztaság örömét is. Hisz bennünk is virágzik mindíg a teremtés, ahogy mi virágzunk a Teremtés Teljes Szívében.