A megismeréssel átvilágított létről^*

Amikor először léptem át a küszöböt, a kis újpesti lakás küszöbét, s szemem a fölmérő látás gyors lángolásával fölitta a megvalósúlt tevékeny csöndet, a képekkel mozaik-sejtelemmel derűsen benőtt és áhítatosan világító falakat, már tudtam, amit sejtve hittem eddig is, hogy egy önmagát-tudni akaró, önmagát és léte rejtett és derengve-remegő állapotait ismerni tudó, önmagát akarni-akaró ember, egy a harmóniáért harcolni-akaró, a csönd bánat-törvényeit és a csönd teremtéstörvényeit ismerő ember szelíd, tiszta műhelyébe léptem. Egy hiteles művész műhelye tiszta csöndjébe, ebben a kis hitekkel, álnok kis akarásokkal a művészi hitelt nem igénylő, látomás-reményekkel és teremtés-kedvvel csak játszadozó, sok utánzással, hetyke szélhámoskodással, felelőtlen tajték-köpködéssel, cifra szellemi maskarákban páváskodó butasággal önmagában-örvénylő korszakunkban, amikor oly olcsó, oly könnyen-megvásárolható, oly könnyedén-ellopható lett a látomás, az igazi, a valósághűség, az igazi, az ésszerű: lángtalan, a valóság-mögötti: hittelen, az anyag féktelen és boldog virágzása, mert ismerni nem-tudják, magányos, s az anyagot-átható erő, vagy akarat, vagy szellemiség: bohóckodások hazája. Igen, egy hiteles művész csöndje termékenységét és erkölcsét itták föl kíváncsi és kutató szemeim a megérkezés pillanatában, s álltam a műhely-szobában, a kis lakás derűs csöndjében, mint a tél havas kopárságára akasztott levegő-akvárium világító csöndjében, boldog képek között, melyek, mint a tél havas és homály-szagú kő-dobozai közé épített csönd-üvegdoboz virágzó lényei és teremtményei: tisztán, derűsen és világosan világítottak és befénylették és bevilágították eszmélkedésemet és csöndemet: színkockáikkal, szín-szeleteikkel, korongjaikkal, pontjaikkal, íveikkel, pettyeikkel, pepitáikkal, indáikkal, gyűrűikkel, szálkáikkal, csápjaikkal, uszonyaikkal, tekervényeikkel,   fodraikkal,   erezetükkel,   csipkézetükkel,   négyszögeikkel   és gyűrű-gömb-egymásba-ágazó-kötőanyaghidacska-szövevényükkel. Mert tudnom kellett ott nyomban, a képekre-pillantás első csóváiban, hogy ez a művész amit tesz: hittel teszi és a bizonyosság önkéntes örömével, tudni, amit addig nekem egyetlen ismert képe mondott, egy hármas-szentségű meztelen anyák-csoportja, egy kövér lángokkal sárga, vastag napraforgók és vemhes kancák kövérsége sárga dáliák rostos és pórusos és zsákszövésű horzsolt lángjaival átégő és átizzó meztelen anyatestek csoportja: nagy kövér magzatoktól hatalmas élet-golyókká, zsíros aranyrost-buborékokká, láng-foltos bőrű óriás-almákká földagadt hasú asszonyok állnak merengve, önmagukban szinte, mint világegyetemben, s világegyetem-nehéz boldog hasuk alját fogják boldog nehéz kezükkel, összekúlcsolván a szeméremdomb gyapjas lángjaiban kezeiket, mint öreg parasztasszonyok, ha imádkoznak, s köldökük, mint a nehéz érett almakocsány. Ezek a vaskos és tömött, nagylábú munkás-Madonnák, proletár-Szűzmáriák, zsíros asszony-almák, lángoló nehéz élet-tojások, gyapjas árva hasas tehénkéi a külvárosnak, a magány tömény aranyüszői, mintha Rouault zsíros és kövér és rostokra-olvadt ember-látomásának, zsíros festék-lángokkal és olvadt, festék-rostokkal átragyogó, mégis az átlényegülés üdvét, a szellem és szenvedés teremtő tiszta kegyelmét húsukban-hordozó, a lét-titok boldog magányos akaratát lényükből: pórusaikból, húsuk döbbenetéből és magányuk nehéz lángjaiból sugárzó megváltatlan és megváltó embereinek külvárosi, vagy pusztai rokonai lennének, közép-európai unokák, a rouault-i látomás inkarnációi, Angyalföld és Újpest nehéz, öreg gyárai, elvirágzott tegnapjai, emlékkocsmái, fuvaros-utcái csönd-szigetein, kő-patakjain, ahol még nem is olyan régen nagy nehéz herélt söröslovak trappogtak, nyakukban kövér, piros rézlepényekkel díszített bőrhurka-koszorúkkal, raffia-zászlókkal befont nagy sárga sörény-hajakkal. A rouault-i lét-látomás és ember-látomás itta át zsíros kövér lángjaival Fritz Éva teremtő korszakának korábbi műveit. De a művészet nemcsak szenvedés a cselekvésben, nemcsak cselekvés a szenvedésben, nemcsak újra-lényegítés, újra-megjelenés, néha állapot-azonosság, igézet-láng, váratlan azonosság-kegyelem, a tárgyak és a jelenségek vaskos, nehéz megmutatkozás-döbbenete, de tevékeny kegyetlen vegetáció, fékezhetetlen, részeg, szent virágzás a teremtés jelenidejében, olyan akarat, amely épp a léttel való folyamatos együttélés és az időben és az idővel csobogó és virágzó létből önmagunkat kiválasztani akarás, hitünket kiváltani akarás akarata szerint: nemcsak cselekvő változtatás, de cselekvő változás is! Nem a Lét egyetemes állandósága változik, de mi látjuk az állandóságának egyetemességében virágzó Lét változékony, romlékony, rothadékony, és újra-nemződő részleteit egyre lényegibben, sejtelmesebben, tűnékenyebben, bánatosabban, vagy az atomok őstűzirgalmáig részletesebben. Egyre pontszerűbbnek, sejt-szerűbbnek, foltszerűbbnek, kristály-szerkezetűbbnek, ködszerűen átderengőnek, foszladékos-foszlányszerűnek, rostokból, szünetekből és hézagokból, tér-hiányokból össze-szőttnek a Valóság oly szilárdnak, zártnak, áthatolhatatlannak, csiszoltnak, keménynek tetsző dolgait, burkolatait és felületeit, lényeit és állapotait. Hogy egyszercsak áttetszik a sok anyag-állapot, az élet-állapotok habzó sokasága, az állapot-anyag nehézkessége, mint a láng, átragyog, mint a hajnal, s kicsap a jelenségek és dolgok szövevényes halmaz-sokaságából, az anyag réseiből a Lényeg hőrobbanása, a belső lét titkos egyetemes folytonossága, s bár minden bonyolúltabb lett, lényege megmutatkozásával mégis egyszerűbb. A rejtélyes, rejtelmet-hordozó így lesz: rejtelmét-megmutató. És ez a rejtelem-fölismerés nem a gyötrelem végzete, de a harmónia kezdete. Fritz Éva új műveiben, a mostaniakban és az itt-még-nem-látható befejezetlenekben: ez a lényeg kezdi kimutatni magát, belülről világítva át a dolgokat és jelenéseket, fölbontva ezzel a tér, a térben állandósúlt, vagy mozgó, lebegő tárgy, lény, alakzat, építmény, virágzás gyakorlati állandóságát, látszólagos egyidejűségét, zártságát, magánya egyetlenségét, szétlazítva a szilárdnak vélt, s az ember-szem által szilárdnak látott anyag és felület zárt egységét: lánggá, csipkévé, folttá, lobogássá, mozaikká, fonadékká, radiolária-kőcsipke-kőszivacs-csillagbozonttá, lángoló molekula-szövevénnyé, égő szögletes folthalmazzá, vagy kacsos, bajszos, belűlről-lobogó kék szem-korongokkal pontozottá, kék láng-golyókkal pettyezetté világítva szét a tárgyit, dologit, szilárdat, szövevény-részletekké égetve a felület látszat-egységét, kemény homályát. Mint óriás szívben magzat, magzatban szív, magzatszívben erek, falak, sejtek, vér, vérben a testek, s e szív-fonadékban magzat csírája megint: így látszik egyszerre befelé az anyag Fritz Éva új művein. S az ágaskodó kakasok kék-piros lángcsipke-viaskodása, a Cethalas Jónás rózsafonat sárga mozaikháromszög hal-tenger-merengése ugyanúgy átfénylik, átviláglik a lényeg belső tüzével, mint a köd a nagy ős-csillagok, kövér újszülött csillagok lángja boldog dühétől a mindenség sötét ölében, az anyag-semmi fekete ágyékszőre. A művészet halott: ha megállapodottság. Mint halott magzat erjedve bomlik el az anyaméhben és halált hoz: ha örökös élet-cseréje megáll. A művészet: nem lehet a csak-a-most, a mindíg-ugyanaz. Mert a mindíg-ugyanaz: a Hazúg Pokol! A Hazúgság Lángtengere. A művészet az örökös cselekvő újat-akarás. Így folytatás: a befejezhetetlenségig. A megismerés befejezhetetlen. A művészet a megismerés egy formája is. És erkölcs: mert a megismeréssel a hűségre és a pontosságra kötelez. A tovább-élés és a többet-látás kötelességére kötelez. És kötelez: a Lét szeretetére. És kötelez: a Halál kegyetlen ismeretére is. Fritz Évának most világlani és világítani kezdtek a dolgok, tündökleni a jelenések, mint csillagok az éjszakában. Hiszem, egyszer el tudja mondani azt is: miért lángol a csillag, miért az a tűz, mitől az a tűz, ami nagy konok csillagokkal lüktet ember-éjszakánkban, világegyetem-szövevényünkben? Mert akit anya szűlt, s a művészet termékeny indulatával, kegyetlen ámulatával szívében csúszott a világra: tudni akarja a Tűz akaratát, a Tűz okát is! Mert a Rejtelmek bűnös, ködös, égő, szenvedő, gőgös, rettegtető, kúsza, gyötrődő, gyötrött, magányos, homályos, rettenetes, kegyetlen, közönyös, komor halmaza: a Lét Egyetemessége, csak így lesz a Megismeréssel Átvilágított Lét Ragyogó Gyönyörűsége. Szívünkre-érdemes. És szívünkért maradandó.