A jövő-árnyékú halhatatlan múlt^*

Mit őrzünk emlékeinkből? Minek az emlékezet? Miért az emlékezés? Miért a múlt? Minek a múlt? Tudjuk? Nem? Miért és minek környezetünkben és idő-múltunkban, agyunk tükörcserép-halmazatában, élő üveggolyó-sírdomb ganéjdombjában, izzó, lángoló, fényes tükör-cserép-kupacában a megőrzött emlékezet? Hát sohase rothad el: ami volt? Hát sohase enyészik köddé, pára-tiszta nem-volttá, ami volt valaha, hát sohase rothadnak el a halottak, az elmúltak, az emlékek, a testek, a szerelmek, mámorok, önvesztések, sikolyok és vallomások? A tárgyak, jelenségek, vágyak? Mint őskőzetben a páfrány negatív kőlécvonal-árnyékcsipkéje, pórusos kőbe kövesedett ősmadár-csontváz, ősdarázs buzogánybunkós kőpontos csáprúdja, a pórusos és pihés bütyök-csuklós: úgy él rothadatlanúl agyunk és vágyódásunk, reménytelenségünk, vagy dacos hitünk tükörcserép-óriásszivacsában: ami volt, tárgy, stílus, akarat, halál, elmúlás, lehetetlenség és minden, minden, minden. Hát nem tudunk felejteni? Miért vágyódunk oly sokszor a tegnap után? A halál után? Az után, ami volt és nem tudjuk, valaha lesz-e még? A tegnap, a múltak tárgyai, tárgyi környezete, lét-stílusa, dologi világa után. Mert önmagunkat szeretjük abban: az elmúlt virradatban, alkonyatban, romlásban és akaratban? Ez: emberségünk visszafelé-vágya minek? Hogy jobban értsük és szeressük a jelent és azt, ami majd jön? Ki tudja? Mert vissza-virágzik a múlt? Mert a múlt halhatatlan? Ez a halhatatlanság? Vagy árnyéka a jövőnek? Talán ezt kérdezi Fekete Tamás is: alakzat-nosztalgiáiban, bronz, pléh, bádog, vascsipke, doboz, rúd, esernyő-vágyaiban: a dolgokban, amik a tegnapot idézik, a rejtelmet ma már; vagy az akkori durván valóságos valódit, ami igaz se volt talán, talán a kiszolgáló hamisság. Ki tudja?