A titok hártyái közé ragadva^*

Valami elemi erő áramlik, árad, sugárzik Deim Pál műveiből: valami eredendő jóság, tisztaság és pontosság fénylik és ragyog föl munkáiból, valami az alíg megfogalmazható maradandóból és lényegből. Pedig ezek a képek (ha van értelme itt az oly esendő és formátlan műfaji meghatározásnak), mintha csak a valóság (vagy a valóság formáinak és alakzatainak), az Egyetemes Lét felületei, takaró-burkai, hámrétegei, határ-síkjai lennének! Mintha a Valóság és a Lét ábrái, vonalai, négyzetei és határozott horpadás-hullámai, vagy bemélyedés-amőbái, kidudorodás-hullám-alakzatai, a kihólyagosodás határozott és éles-vonalú buborék-szétfolyásai lennének, a sík tér, a kiegyenesített tér felső jelentései, a sík vallomásai. Dehát ezek mögött a síkká lapított felületek mögött: ott a görbe tér, az egyetemleges tér minden érzelmével, érzékenységével és dolgával: a dolgokkal, amiket a Lét formáinak és fájdalmainak mondunk, akárcsak az embert, a teremtőt, a tündöklőt, elfoszlót, megvalósítót, majd-elrohadót és hitében mégis örökkévalót. Mert e művekben, ha jól megcélozzuk szívünkkel lényegük és rejtelmük szívét: ott van az ember-által fölépített valóságos ház, a valóságos utca, az igazi ablak, a sors, az árnyék, a homály, a temető: de ott a titkokban sokszor magát elveszettnek hitt árva ember is, vagy az ember (az emberforma és emberlét) fehér ányéka, vagy fekete árny-alakja, mint a XVIII. század feketén derengő és merengő csipkés árny-képei. Ott a teremtő és temető ember Deim Pál művein, aki, mintha elbújna a dolog-felületek titkok-álarca mögött, mintegy a Titok Hártyái közé ragadva, hogy onnan lopakodjam elő, onnan dugja ki nap-csókra és csillag-lángolásra éhes tiszta ember-arcát: mert van, mert bátornak kell lennie ahhoz, hogy lenni legyen. Mert így akarja megvalósítani léte igazi küldetését és értelmét.