Az állandóság akarata, a múlandóság örökléte^*

A művészet amit akar: az állandóság. Megtalálni a törvényt, a kristály-pontokat, azokat az elemi összetevőket, amikre a Lét összege épűl. A Lét: jelenségeiben, dolgaiban és halmazaiban, csöndjében és virágzásában. A Lét jelenségeiben múlandó, törékeny és tűnékeny, állandóság-nélküli az elvirágzásban, virágzó köd-tolongás, eleven forró tajték-lüktetés. És mi az ami megmarad? És érdemes-e kimondásra és megfogalmazásra, ami megmarad? Vagy csak a változékonyság, a töredékesség, a foszladékosság, a síkok, tömbök, terek, üregek, belső homályok és ragyogások elvirágzását és csobogását az időben, vagy csak a valamit, ami a semmiből kiáll, s formát kap, arcot, kócot és hajat egy pillanatra, vagy csak a semmiből a halálba áttűnő jelenség-időket, jelenlét-pillanatokat kell egy pillanatra rögzítenünk, hogy merengésükkel, fintorukkal, habból-kiálló fölemelt eres kezükkel az elmúlásra intsenek? Schaár Erzsébet ezt mondja, ezt teszi mostani műveivel, a fehér és zöld és kék jelenség-részletekkel, amelyek kiállnak a dermedt fehér gomolyból, a habos szilárd, szivacsos tömbből, vagy ott állnak önmagukat nézve, raffia-hajjal az Elmúlás fehér tükrös kirakatában.