Az önismeret és sors-ismeret csillagai^*

Borsos Miklós szobor-fejei: remekművek! Remekművek: márványban, kőben, agyagban, bronzban. Mondhatom ezt így, ilyen szemérmetlen nyíltsággal és tisztasággal, mert e fejek: valóban azok: az anyagban-kimondás remekei! Mitől? A megformálás komoly és kemény tisztaságától, zárt, tömény egyszerűségétől, a teljes érzékenység: konok, mesteri ujjakkal, kemény kezekkel az anyagból kigyötört, a szikrázó fehér, vagy aranysárga puha anyagból kivésett hitelétől és mámorától? Ritka vállalkozás az övé, meggyötört, tépelődő, vívódó, kereső, nyugtalan és milliárd részletre fölboncolt korunkban. Amikor a Lét, mint holttest a boncasztalon: fölbontva, fölvágva, szétfűrészelve és kinyitva, s a szerv-együttes, a csak-együtt-lehetséges és dologra-érdemes egyetemes test darabjaiban és csomagjaiban, külön-külön a Múlandóság Asztalán. Amikor: szétszedtük tudásunkkal: az Időt és a Teret: s ott az aranyrugók, fogaskerekek, gyémánt-tengelyek: de tudjuk-e még, de tudjuk-e majd a Világegyetemet újra összeépíteni? És benne az Egyetemes Embert? Az Ember Lényegét! Borsos Miklós: hűségesen az Eredendőhöz, a Szobrászat Őslényegéhez és szép-hűtlenül a kor-divatokhoz: a Teremtő és Megvalósúlt Lényeget találja meg és mondja ki egy-egy fej-remekében. Illés Endrében a létet-átvilágító fehér keresést, Illyés Gyulában a megőrző dacot, Bartók Bélában a teremtő láng szigorúságát, a festett fehér márvány-asszony-félben: az élet termékeny, szíve felé mosolygó telt egyszerűségét, mint fehér madár márvány-énekét. És mind a többiekben: a Belső Legfontosabbat, hogy lángol szinte a fej, mindegyik, és lángjával múltunkba, jövőnkbe, hiteinkbe, bűneinkbe, szégyenünkbe és boldogtalan, vagy boldog élet-homályunk virágzó tenyészetébe világít. Az önismeret és a sors-ismeret bronz-csillagai és márvány-csillagai ezek a fejek: az érzékenység okos remekművei.