Töprengés sorsán a világnak^*

Erő, töprengés, irgalom: világot-teremtő erő, az elesettek nagy irgalom-vágya, a világot-magukban-hurcolók, a mindenség-egyetemet nehéz és komor szívükön átcsurgatók, konok agyukon átzuhogtatók, verdeső és kopár életükön átömlesztők töprengése virágzik Szalay Lajos munkáiban, keménység, harc, pontosság, valami ősi, biblikus termékenység és lét-tudás, a Teremtés Könyveinek ereje, nyugalma, bizalma, hite és lángolása. Munkáival előbb, vele 1946 nyarán ismerkedtem meg egy Izabella-utcai bérház műterem-lakásában. Einsteint olvasta éppen, mikor beléptünk hozzá, s mutatta friss rajzait, Cervantes Don Quijote-jához készűlt illusztrációit. Már akkor is: micsoda bűvölet volt munkáiban! Milyen zseniális kéz, milyen zseniális rajztudás építette csipkékből, szálkákból, vonalakból, redőkből, ráncokból, szögletekből és gömbökből a papírra a világegyetemet: az emberit, a történelmit, az anyag-megvalósulás végtelen formáit! Azután több mint két évtizedig nem láttam, Amerikában élt (s él ma is), s csak hallottam nagy művéről, a Genezis-ről. Most, hogy Genezisét lapozgatom, s többszáz rajzát volt látni módom újra: méginkább elbűvöl művészetének nagysága, kozmikus teljessége és emberi drámája. Egy világteremtő ember, egy mindenséget-megvalósító nagy művész töpreng itt: sorsán a világnak, mint Michelangelo prófétái, egy magánya kristálytűivel keresztül-kasúl szőtt teremtő ember küzdelme ez a nagy művészet: az emberi reményért, az értelmes fönnmaradásért.