A fehér halál^*

Mert van sárga halál, piros halál, zöld halál, fekete halál, kék halál és ki tudja még hány halál van szívünkben és a világegyetemben, a Föld népei között és a létezők képzeletében, az emberiség hitében. Ki tudja, még hányfajta halál van, hányfajta rettenet, gyász, hányfajta sírás, siratás, sírás, siratás, elsiratás? Hányfajta gyászpompa, gyönyöre hányfajta a gyásznak, gyönyöre, félelme, romlása, reménye és hallgatása, fajtája hány a sírásnak, elsiratásnak, pompának, viaszos, márványos rettenetnek? Mert ez a halál, amit Moldován Domokos, ez a nép sorsára, népe-múltjára, emlékezetére és hagyományaira, maradék kincseire és az idő üvegrétegeibe temetett foszladék jajongására, bánatfosszíliáira oly érzékeny fiatalember mutat meg nekünk emlékező és föltámasztó gyönyörű kis filmjével: a fehér halál. A Fehér Halál. A halál fehér pompája, pompázatos és tömör fehér márvány-hallgatás, fehér vásznak súlyos és rengeteg omlása, fehér leplek, burkolatok, kendő-vásznak, főkötő-sisakok és homlok-pántok, fehér csipkék és beszövések, fehér csipke-áttörések és sejtes ráncolat-halmozások, fehér vászon-kúpok, vászon-háromszögek és vászon-hajtogatások lángja, villogása, szikrázata és homálya, mint fehér vászon-kápolnák, redős és márványos szobrai a hónak, jégcsipkék és jéglapok deres könnytelen halmazai. Mint gubbasztó nagy fehér madarak, virrasztó fehér kócsagok a halott körűl, a fehér ravatal körött, mint lobogó, nehéz márvány-ráncok, fehér márvány-redők, márvány-hajtogatások és márvány-leomlások csonka kúpjai, paraszti fehér márvány-Szűzmáriák, fehérmárvány paraszti Szűzmáriák a fehér burkolatok és leplek alatt nagy útra készülődő halott körűl, fehér paraszt-Szűzmáriák, a ráncosak, törtek, kis bőrszárnyacska kezűek, a májfoltosak, lencsések, a szűzi lesütött-szeműek, az egész-létükkel mosolygók, a följajgatók, a borosüvegből jó nagyokat húzók, a zöld borospalackot méltósággal körbe-adogatók, a borosüveg elzsírosodott száját tenyerük élével letörlők, a kopasz asztal kőrűl ülők, mint pusztai fehér sólymok egy kőlap körűl, a halottra rábukó, jajgatva nyögdécselő töpörödött, csupa ránc-kúszadék, ember-száradék kis ősmese-Szűzanya, a halott előtt, akinek fekete kalapja a fehér vászon-szemfödőtakarón, mint egy fekete káromkodás. Ez a film a Fehér Halált mutatja, mert hiszen a halál a végső kifehéredés, a teljes végső nagy fehérség, a vak fehér elcsöndesedés, a titkok fehér gyalázat-összege, a gyönyörűség fehér halál-hullása, a csönd fehér szobor-közönye, a tisztaság bánat-kővidéke, a kitisztulás fehér rettenet-mennyországa. Valami ősi jaj és ősi egyszerűség, valami ősi tisztaság és a kősivatagok halhatatlansága szól fehér halállal ebből a patyolat gyászból, gyolcs-zokogásból. Népünk ős-sírása ez a fehér halál, mindent elviselő fehér hallgatása, a halhatatlanság fehér ős-tüze, a végső fehér virágzás tisztasága, a kifehéredett csontok szárazsága, a kifehéredett csontok mindent-tudása. Így lenni halottnak és lenni így gyászolónak: egy nép hite a megmaradásban és a fönnmaradásban. Ez a hit: fehér ravatal a világfa tetején. Fehér anyák és gyászfehér lányok a világfa ágain. Nem a mítosz ágain ülnek ők fehérben, de a halhatatlanság fehér hitén, az éltető gyász fehér ködfáján, a mítoszi idő-fán, mint az élet, a jövendölés, a gyász fehér angyalai. Mit tudhatott ez a pusztai kicsi nép, mit tudhatott ez a nagy füves térségek, gubancos rengeteg erdők, rénszarvas-ősök hajdani népe, én kicsi vándornépem: mit tudhatott a sorsról és időről, hogy gyásza fehér lett, fehér virágzás, fehér kegyelem. Mit tudhatnak ezek a száraz, hallgatag, csönddel-eljegyzett-szívű emberek, akik fűzfavesszőből a koporsót fonják, a rothadás gyönyörű tokját, a csontváz hatalmas sárga kosarát, az óriás fehér fonadék-ládát, a halál fehér szekerét, amiben halottaink le a földbe mentek, húzatva láthatatlan nehéz gyászlovakkal, mit tudhattak a mocsarak, nádasok, lápok, folyópartok, rétségek szikkadt szegényei, az annyit bújdokolók és annyit üldözöttek: hogy a halált látták fehérnek, mint a pusztai hó, mint a kövek fehérsége? Mert tudtak a halandóság létet-újjászülő hatalmas erejéről, a halandóság élet-szülő fehér tüzéről, a halandóság végtelen élet-kegyelméről, a megmaradásról a halandóságban. És tudtak nemcsak kuporogni és sírni fehér gyászban, de vad élet-táncban újjászületni, mint a csillag, amikor az örökös szent gerjedett asszonyiság, a szent nősténytűz a halottra borúl, a halálra hull, életté gyúrván a létet-adó tiszta nemiséget, a halál fehér közönyéből az élet tüzes virágját fölnövesztve a hullámzó asszonyi láng boldog dühével, társkérő mámorával, termékenységet-váró, megtermékenyülést-áhító boldog, szilaj, szent szégyenével a halott férfi-ágyékból a teremtő életet kinöveszti, mert a szerelmes szent szilajság az élet forrása csak. Mert az Asszonyiság húz a Jövőbe minket. Az Örök Asszonyiság emeli a Jövőbe halandó szívünket. Az örök Asszonyiság a Jövő forrása, kapuja, végzete, földje. Az örök Asszonyiság a Megmaradás Halhatatlan Keresztfája. Az Asszonyiság a halandóság örök élő keresztfája. A föltámadás virágzó föld-keresztje. Mert halandó a Fehér Halál és halhatatlan a Piros Élet. Mert ez a törvény. Mert ezt tudta ez a nép. Jobban, mint Goethe Faustja tudta!