A föltámadt magyar középkor^*

Sorsomban meggyötört szívvel és művészi, történelmi hitemben és akaratomban tiszta áldottsággal köszöntöm barátomat, Móser Zoltánt, e kíváló tehetségű fiatal férfit, akinek volt bátorsága és ereje arra, hogy képekben újra-teremtse, vagy újrateremteni akarja a kőben és hitben virágzó magyar középkort, a kőben és imában fölvirágzó korai magyar középkort, azokat a véres, harcos, építő, önmagunkat-megvalósító (és nemcsak önmagunkat megvalósítani képzelő), önmagunk pusztai tüzét, keleti fű-hömpölygését és rénszarvas-mámorát, lóáldozat-rejtelmeit európai lánggá, kő-lánggá, láng-hitté változtató századokat, azokat a teremtő, hazát, kultúrát, megmaradást teremtő századokat, azokat a vérrel és daccal népünk ajkáig fölhabzó századokat, azokat a kő-csúcsokkal, kő-bárányokkal, kő-keresztekkel és kő-megváltókkal átszőtt századokat, azokat a fönnmaradást-teremtő és önmagunkat a Jövőbe-kötő kegyetlenűl-szép és kegyelmesen-gyönyörű századokat, amelyek e Nép, Nemzet, Haza történelmének máig is a legszebb század-csillagai, gyémánt-tüzű, kristály-égésű csillag-századai! Az államalapítás, az Európává-formálódás, a Múltba-visszafordúlni-nem-hagyás, egy laza, sivatagokon, erdőkön, folyókon és hegyeken áthömpölygő, büszke és okos, sámán-dobokkal zaklatott szívű nép kő-jövőbe-fonásának, kőnél keményebb élet-hitté, megmaradás-akarattá faragásának, a Jövő-Időbe tornyosodásának századai voltanak (ahogy Kölcsey Ferenc mondaná) e századok, a máig-is-büszkeségünk, a máig-is-örömünk századai! És jaj, mi maradt e kőfilozófiába és kőhitbe, kőnél szikárabb és tartósabb csodálatos vágyba sűrűsödött gyakorlatból és akaratból? Mi maradt féktelenűl és tajtékos lázzal teremtő, államkezdő és állam-irgalmat, önálló kötött Magyarországot, európai Magyarországot akaró kezdeti századainkból? Abból, ami épűlt: imában, hitben, erőben, kőben, hogy ez az ország-terület, ha így igaz (és hiszem, hogy nem lehetetlen!), mint egy kőből (és így imából) font háló, amelynek kötéspontjai a templomtornyok piramiséletű kő-ceruzahegyei, a templomtornyok kő-keresztjeinek egymást-szikráztató országos sokadalma. Mert mi maradt ez ország-megvalósító kő-akaratból, ez országot-teremtő kő-reményből, kő-hitéből a hús és vér és lélegzet-Jövőnek? A Volt-nak szomorú, átkozott, bemohosodott, omló, kő-forgácsokkal-foszló és kő-pórusokkal-virágzó és füvekkel, moha-sarjadékkal kiszőrösödött és szakállzó törmeléke csak, valami átkos és gyönyörű kő-iszonyat, kő-csonkok, kő-csontok, kő-csontvázak, kő-koponyák szálkás és íves, tört-bordázatú, bezúzott-agykoponya-falú, csonka karcsontú, megtört, vagy letört lábszárcsontú földből-kisarjadt maradéka csak, magányosan merengő kőcsillagküllős ablakrózsák, mint a Teremtő Isten világító köldöke, néhány Istencsodája-megmaradt hegytetői, vagy völgybeli ép-testű árva templom, mint kővé-meszesedett, dobogástalan tiszta emberszív, amelynek bejárható üregeiben, homályaiban, csönd-mértani-idomaiban, némaság-kristály-csiszolat tömbjeiben, meszes-szálkái, pórusos gerendái, bordás, hosszanti-hurkás oszlopai, pórusos ív-csúcsai, kőrózsa-köldökű ívbordacsúcstalálkozásai, penészes kőbuborékbelseje, mohos kőszálkaszivacsai között a Néma Múlt borong és ott gomolyog likacsos, pórusos kő-csésze aortájában, kő-serleg-aortájában az Elhamvadt Magyar Történelem! Népek és Királyok, Építők és Építtetők, Harcosok, Földművelők, Lovasok, Halászok, Papok, Hittérítők, Szerzetesek, Lázadók, Vezérek, Uralkodók, Asszonyok: imásak és énekesek, boszorkányosok és megégetésre-mégse-kegyetlenek, vízbe-fúlásra-mégse-átkozottak, vagy átkozhatók, Hercegek, Irástudók és Irástudatlanok árnyék-sokasága ámúldozik és hallgatván tűnődik sorsán az Időnek, e kőcsontváztörmelékek, a szikrázó, vagy szikrátalan űrbe ágaskodó Kő-Múltak födetlen és penészes csontjai között, földbe-szövötten, árnyékba-kötötten, levegőbe-horgoltan, kőből hínáros lobogással kifüstölögvén, s világít fehér gömb-csillagként egy-egy fostos, vérrel-foltos, zöld-ürülékkel-pettyes, maszatos, varangyos, vérrel-szeplős és véres tollpihével teleragadt tyúktojás a tetőtelen templomromok kőpadlózatából kibokrosodott, a kőlap-mozaikot buján és mindenségesen begyapjasító fűben. Mert mi maradt e Kő-Hitből, tiszta és káprázatosan tömör, okosan fönséges Akkori Lét-Bizonyosságból, a Hajnalcsillagként-világító Magyar Középkorból, Középkori Alakulás-Magyarországból, kezdeti középkorunk csodás-tiszta és csoda-erejű Akarat-Létéből? Hívő Lét-Akaratából? Az Életből és a Halálból? Az Egymásra-épűlt Időből? A kőbefaragott Hitből, Bizonyosságból és Reményből? A népi, a román-stílusú, a gótikus csipkézetű Kő-Fönnmaradásból, Kő-Dacból, a Szent Kő-Kötésből, lüktető, eleven országunk virágzó kőcsontváz-emberségéből, Szent István, Szent László, III. Béla, Könyves Kálmán, IV. Béla zseniális Országot-Tudásából és Nemzetet-Akarásából? Ebből a népért-hozott szent Kő-Áldozatból? Csak tört, összezúzódott, összezúzott, szétkalapált, fölégetett, berombolt és lerombolt, beomlott és önmaga kő-csöndjébe, füves, penészes és mohás kő-dermedtsége szálkái, gödrei és üregei közé húllt kő, kő, kő, puszta, puszta kő, s valami Maradék Áldott Megmaradottsága! Bizonysága Hatalmas Teremtő Erőnknek, Hitünknek és Tudásunknak! Hogy nem voltunk és nem lehettünk kevesebbek, mint Európa nálunk-szerencsésebb népei, nemzetei, hazái, országai, történelmei! Mert mi maradt? Mi maradt: annyi dúlás, pusztítás, barbárság, megszállás, elnyomás, lerombolás, tűzvész és önpusztító barbár butaság után? Törpe korom-köpenyű, koromálarcú templom, körötte rothadott temetővel; tatár vasnyílhegy a kőben; bumfordi és balga Isten Báránya, hátából kinövő kereszttel, szétroncsolt kőből, fölötte törtszirmú kő-liliom, fara és feje fölött kőpikkely-testű és kőpáfrány-farkú, kő-madárfejű pogány páva-sárkány; fejnélküli, kőredős-ruhájú Szűz-Anya, ölében feje-letört kőránc-ingű kicsi Jézus; üregesre és kagyló-likacsosra, csigaház-göndörségűre összezúzott pofájú kő-oroszlánok, a Hatalom, az Erő kőjelképei; kőben és kőből a Jó a Rossz, a Túlvilág, a Transzcendencia; Isten (a fejnélküli Isten) fölnyújtott mutató-ujja és középső-ujja, kőből barbár szentséggel vaskosan kifaragva, ahogy a Mindenség Szívébe döfnek fölágazván a kőből: bizony az Úr Áldó Keze Ő: a kőből kinövő, önmaga szívébe mutatva; tört és csigolyás kőliliomoszlopok és ívek és kő-istenrózsák és szögletes homályos homorulatok és bennük csöndje az időnek, csöndje a kőnek, bennük és rajtuk és szívükben szorongása, dermedtsége és láza az időnek, csöndnek, történelemnek, pusztulásnak, pusztításnak és halálnak! Móser Zoltán hatalmas föladatot vállalt, mondhatom bátran: az önfeláldozás és tiszta öröm termékeny óriás-föladatát vállalta, amikor bejárván (mondhatnám: bezarándokolván) ez országot (s országunk hajdani részeit is) gyönyörű munkáival, példásan-hozzáértő szemével és példásan-hozzáértő szívével: ahogy lehetett és amiből lehetett, ez árva, roncsolt kőmaradékokból, kő-kupolákból, kő-buborékokból, kőkúpokból és kő-oszlopokból és a Mégis-Megmaradt Épségből már-nem-is-tetszhalottaiból föltámasztva, de Mindenség-Sírjából kiásva életre-varázsolta, életté-igézte azt a teremtő, tevékeny, tiszta, okos, zseniális magyar középkort, amelynek lét-hite és teremtő-akarata nem veszett ki esendő szívünkből, amelynek termő-tisztasága nem rohadt el (holt magzatként, mint beteg anyaméhben) a mi törékeny és oszlékony szívünkben, népünk törhetetlen és föl-sose-bomló szívében.