A halandóság törékeny arcai^*

Ime: a Halandóság Törékeny Arcai! A halandóság törékeny üvegarcai. Üveg-létek: akik már összetörtek a Halál vasgolyókból-fűzött, fénylő, halállal-csiszolt ujjai között, akik már összetörtek üveg-cserepekké és csont-cserepekké a földben, s akik majd összetörünk a Halál vas-jelek ujjai között, s a földben, akik majd végűl összetörnek, akik végülis eltörünk nem-lét cserepekké, elhabzunk üveg-foszladékká: a rendeltetett törvény szerint! Mintha komor lennék, de csak a Csönd beszél szívemből fehér és véres és pontos szavakkal, a megértő tiszta csönd, az átoktalan és káromlástalan: hogy így van, hogy így a teljes törvény, hogy így jó, ha másképp már nem lehet, ha másképp lehetetlen! Mert: íme, a Maradandóság Törhetetlen Arcai! Arcok, fejek, töprengésbe, gyászba, mosolyba, tétovaságba és kérdőjelek ránc-kacs-rengetege, kréta-vagdaltsága redő-hömpölyegébe burkolt koponyák, dacok, hitek, hiszékenységek, győzelmek, félelmek, gyávaságok, árvaságok, magányok, szégyenek, elhagyottságok és teremtő áldott lobogások, halálon-győztes merengő lángolások, szent tisztasággá kopárodott fehér bizalmatlanságok, temető-szemű, gyászörvény mosolyú, piros csődör-villogású és Krisztus halotti-leple mosolygású arcok, szemek és fejek: emlékezetünk és jelenünk véres szív-ütései, jelenünk és emlékezetünk törékeny teljessége. A tegnap, a ma, a holnap és talán az oly nehezen hitt és oly szegényesen és szorongva hitt jövő-idő eleven szobor-fejei, élő szobor-arcai, az arcok, a fejek, a halandóságukban is múlhatatlanok, a múlandóságukban is maradandóak! Arcok és fejek fénykép-másai, barátaim és nem-barátaim, szellemet-őrző, vagy szellem-múltú testek, ember-testek, elbomlottak már és még a Lét-idő eleven Tereit járók és bejárók, hiszékeny, tűnődő és vallani-akaró, sorsot-kiénekelni-tudó, vagy dacot-hallgató, a csönd köveiből megmaradást hirdető tornyot építő embertársaim fénykép-győzelme az Időn, fénykép-fejek és fénykép-arcok: akik merengve, halálosan, bizalmatlanúl, vagy mosolyogva visszanéztek e falakról, vagdalkozó szívünkre és álmodó hitelünkre, akik a szívünkben, szívünk körött és szívünk mögött csipkésedő, lángoló és növényi daccal, kristály-végzettel teljesedő Időre néztek és a Volt Ember-Időre visszanéztek: teremtő akaratotokkal hittétek és hiszitek, a teremtés hiszékenységével tudjátok, hogy az ember nem maradhat magára! Ezt mondjátok esendő, vagy végztetes műveitekkel és mondjátok ezt a csöndre kopírozva most a csönd tél-eleji pontos mosolyában. Fénykép-arcok, fénykép-fejek! Jaj, barátaim és nem-barátaim, de társaim a Történelemben, az előttem-valóban és a most történelem dolog-özönében, költő-múltam és költő-jelenem történelmének gyémánt-kürtjei, vagy föld-kürtjei, kő-vígaszai, vagy virág-csöndjei, magam is köztetek: hát voltatok-e, hát vagyunk-e még? Hát tudunk-e lenni még, hát voltunk-e, hát vagytok-e, hát leszünk-e majd: múltán puha tajték-oszló ember-időnknek és teremtés-időnknek, halandó embertársaim, kérdezem, gyermeteg halandó én is, vagy csak így maradunk meg, e képekre-lopva, e képekre szeretve: egy szelíd-mosolyú és nagyon-okosan-figyelő Asszony fénykép-bizalmában, fénykép-áhítatában és fénykép-kegyelmében? Te, kréta-földgömb biztonságú Veres Péter; az árva Istennel kacéran szembe-mosolygó Tamási Áron; Füst Milán: akinek az ingerült Ördög húzta, szőrös hüvelykujj-kampóját szája szélébe akasztva, holdsarló-vicsorgássá Náhum-mosolyát; te kristály-csipke-kötésű boldog-vígasztalan Szelíd Óriáskérdőjel: Tersánszky Józsi Jenő; önmagad gyötrelemmé és bizalmatlansággá-kaszabolta Kodolányi János; halottan is kőműves szó-özönlés Szabó Pál; csipkelődő, hetyke és ámúlattal-kiáltozó zsenik-krónikása: Hatvany Lajos; gőgöske-dühödt fiú Kamondy László, hát hol vagytok, voltatok-e, hát vagytok-e még Idő-Űzöttek, a Halál Koporsó-Lován vágtatók, fehér köd-hallgatók, a Pegazus égő toll-lomb ősangyal szárny-hónalja izzadatlan tüzében melegedők! Földet-Fázók és Földet-Megismertek, ti, már Belülről-Lakók, a Föld-Belső Szerelem-Szégyenében Csontvázra-Olvadt Élet-Szerelmesek, Halál-Halandók. Ti Bajszosak és Pala-Legyező Arcúak, Hegyes Madár-Tekintetűek és Zománc-Csipke-Sólyom-Figyelők! És mi, akik teremtünk még: hittel, vagy megaláztatással, gyásszal, vagy örömmel: tudunk-e tenni és teremteni a Halál ellen valami emberi szép jövőt? Tudjuk-e megvalósítani teljessé ember-önmagunkat, végül-is az ember örömére? Hogy jobb legyen. Mert az ember a jóra teremtődött, és a szép halálra, nem a Rossz Halál gyászára és a vak sors esendőségeire. Tudunk-e mi akár egy fénylő, lángoló cserépdarabkát letörni a Valóságból: hogy rámutassunk: ő ilyen! A Lét ilyen: darabka égő cserepében. Tudjuk-e élő ujjhegyünkkel megérinteni, vagy megütni a Valóság Rettentő Égő Szívét, a Valóság Érzékeny Szívét, hogy az visszalüktessen ujjunk, ujjhegyünk ütő mosolyára: és kivirágozván azt mondja léte ütésével: igen, én vagyok az! Én! Mert ez a kötelességünk. És ez az Ő kötelessége is, Molnár Edité, a fényképész-asszonyé, aki nagyon tudatos érzékenységgel figyeli a teremtő ember és a temető ember múlandó és halandó arcát, arcunkat is, ahogy virágzik, föllángol, vagy elhal az Idő üveg-moccanataiban, mint az űrben a lángoló, vagy összesűrűsödő csillag-történések, az űr nem-üres tereiben, hogy a lényeg életének és történésének, a burkolat-mögöttinek rávetítődését az arc-burkolat kőzet-csöndjére, pala-pálmáira és palakő-páfrányaira, gyűrt, vagy vonalakkal összekaszabolt, csomós gipsz-csömörére: megfejtse, vagy megfejteni segítse a Lényeg Titkát, a nem-pillanat-virágút, a nem-elfoszló-émelyűt, de azt a Jelentést, amely a burkolat mögött ég virágozván, míg elporlad keservében. Halandó arcunk csönd-mélyének, mosoly-mélyének, töprengés-mélyének, halál-mélyének titkát keresi Molnár Edit figyelmes és okos szemével, figyelmes és okos képeiben: azt, amik vagyunk, azt, amik voltunk talán, lehettünk volna amik! Lehetőségeinket, győzelmünket, bukásunkat, veszteségünket, gyávaságunkat, gyászunkat, vagy halálunkat és hitünk hitelét keresi Molnár Edit, hogy megőrízzen a lepkeszárny arany-mohájánál könnyebben elfoszló ember-lényünkből valamit. Ő, akinek műve: a megőrzés művészete. Valamit, amit nem tudtunk, nem mertünk, nem akartunk kimondani! Amit letagadtunk, vagy eltagadtunk, vagy ami talán kimondani tiltva volt nekünk. Mert féltünk önmagunktól.