Hódolat a zenének^*

Költő vagyok; s ez az egyszerű, s a Létezés akaratában oly sokszor fölöslegesnek tetsző tény: nemcsak napjaim múlása, életem történésének és történetének folytonossága, örökös izgatottsága, kegyetlen lángja, aranypiros öldöklő parázs-tornya szívemnek és szívem kevélytelen hatalmának, nemcsak teremtést-akaró életem gyásza, szégyene, ritka öröme, a megvalósúltság ritka és boldog önmagamra-ismerése, ez a tény nemcsak a költői teremtés állandó írtózata, a teremtést-akaró költői kedély, a teremtésre vágyó égő és oly sokszor megszégyenülő költői akarat írtózatos és gyönyörű mindennapisága, de ez az egyszerű és mégis alíg-elviselhető tény: létem állandósága, létezésem anyaga, szívverése, magzatburka, virágzása és halála! Ezért, hogy nekem a zene (akárcsak a festészet, a szobrászat, a színház, vagy a teremtő építészet) nem gyönyörűség, vagy bánat, nem mámor, vagy megaláztatás, nem az öröm arany-habzása, vagy a gyász redőtlen vastag koromzuhataga, nem a merengés tiszta virágméze, vagy az ember-idő esti harmata, hajnali kristályos páracsöppje eszméletemen, vagy szívemen, nem vígasz, nekem-vígasz, értem-vígasz, vagy helyettem-vígasztalanság, de a zene nekem testvér-azonosság, testvér-akarat a teremtésben, teremtő testvér-ugyanaz, gyönyörű és szenvedő testvériség a művészi akaratban, a kimondás, a megnevezés, a Dolgok lényének, lényegének, rejtelmének és titka tisztaságának kimondására és fölmutatására; tiszta és szenvedő akarat a teremtő testvériségben. Így hát nem is élvezet, de résztvevés mintahogy a művészet (költőnek különösen) nem is lehet a Művészi Megteremtettségben fürdőző élvezet (ha a gyász gyötrelmének és gyámoltalanságának élvezete is), de izgatott és habzó és állandó és szívünket is fölégetni-kész rettentő-szép résztvevés a Teremtő Más Teremtő Akaratában. Kemény föloldozódás és rettegő, de akaratos, vele és benne-égni tudó föloldódás a Testvér-teremtésben! Falun születtem és nagyon szegénynek. Ott is nőttem föl (igaz: vonattal bejárva Budapestre: középiskolába) tizennyolc éves koromig. Kőszínházat, operaházat, hangversenytermeket nem ismertem; rádiónk is ha volt: kis kezdetleges kristály-detektoros készülék (lehet, hogy én csináltam), s később egy öreg cifra, gótikus templom-külsejű, barna vászon-arcú barna szerkezet-készülék, ami még a budapesti adóállomást is alíg fogta és ha közvetítette: hát nagyon recsegve, foszforeszkálva szinte szégyenében: nemhogy a világ és a század, a múltak valódi zenéjét, a Lét-Zene Üzenetét. Falun születtem 1928-ban, s nőttem kölyökből kamaszodván az 1930-as években, oly időben, oly korban (pedig szülőfalum csak húsz kilométerre van Budapesttől!), amikor bivalyos és négyökrös szekerek szórták a szalmát a térdig-por országúton, s szombat délután sárga szarvasbőr-comb-belsejű nadrágban, karcsú barna lovakon kilovagoltak az uraságok, a rózsacsipkeharangba-bújtatott kisasszonyok, a velem-korú fiúk, fényes hintókon poroztak végig a jegenyés Fő-utcán, s rá-rápöccintettek, „játékos” ostorukkal a lányok máslis copfjára, a szegények fekete kalapjára. Az én falumban a népzene halott volt. Az én falumban halott volt a népdal. Még csak ravatalon se feküdt; de enyészve volt a földben, csontváza-se-tudtam-merre-lehet! Ott fúvós zene járta búcsúkban, lakodalmakban, temetéseken, Húsvétkor, Úrnapján, Karácsonykor, a Nemzet ünnepein és a háború alatt; fúvós zene, sramli, s az alsó-vég kocsmájában cigányzene, ha bál volt. Ó, ne higgyék, hogy nem szeretem én ezeket a zenéket, hisz nagyon hazudnék, ha ezt mondanám, hiszen gyermekkorom és kamaszkorom víg vígalma, véres és részeg végzete is volt e zene-hármasság! Apám rothadt tüdeje és rothadni-kész szíve, szorongó kamaszkorom boldog bánata. De hát az én falumban a népdal halott volt. Mert halott volt szülő-népem önismerete. Vagy csak tetszhalott talán? És micsoda döbbent döbbenet, létem teljes meghódítása volt a teljes népköltészettel, a végzetes-tiszta, virág-irgalmú és halál-szárnyütésű, Föld-Anya bánatú, vadrózsa-léptű népdallal, népballadával való: szívemet boldog máglyára ítélő szent találkozásom! Szóljak hát Török Erzsivel e szent ítélet-találkozásról, az Ő telt, tiszta, kristály-dicsőségű asszonyi hangján, amelynek egyszerűsége, mint a jázminok, vadrózsák tiszta édessége és boldog lángja, szóljak hát Vele önmagamról önmagunknak! Létemben a zenei megismerés: önmagam megismerése volt! Létemben a zene nem önismeretre-vágyódásom és a Létet-megismerni-vágyódásom, dühödt és örvénylő ismeret-akaratom temetője, de a zenében élet-hitem és Lét-hódolatom mindensége virágzik. Nekem a Zenében, akárcsak a Költészetben nincsenek (hogy éljek az itt „csúnya” szóval) kedvenceim! Mert a Művészetben (és így a Költészetben és a Zenében is) a Teremtő Akarat Állandósága és folyamatos Megújulása Virágzik. És a Teremtő Akaratban nincsenek és nem is lehetnek kizárólagosságok. A kizárólagosság a Teremtés-Hit gátoltsága, az áradó teremtés-folyamat vasfüggönye. Népek ős-zenéje, népek ős-dalai éppúgy teremtő részei embervoltom akaratának, mint a középkori himnuszok, mint a gregorián énekek, vagy Palestrina, Pergolesi, Monteverdi, Schütz, Vivaldi, vagy az édes Couperin, vagy Bach, a mindenségre-fölszentelő, vagy Händel, az istenség-óriás, vagy a csoda-csoda-csoda-szavú Mozart; létem állandósága a teljességre-intő lángelme-csillag Beethoven éppúgy, mint Verdi, de megigézte teremtésre-vágyó agyamat Mahler is, vagy Bruckner, Franck, ígézetes nagy himnuszaival Muszorgszkij és Puccini is, Stravinszkij, Ravel és Honegger, Anton Webern, Alban Berg éppúgy, mint Boulez; a konok, tiszta, kemény Schönberg, szólva nem is Bartók Béláról, a gyémánt-szívűről, a kristály-arcúról. És a többiről: Schumannról, Schubertről, Chopinről. És a többiről: a meg-nem-nevezettekről. Miféle választással mondhatok hát: igent e mindenség-egészből, törékeny ember-kezemmel mit markolhatok ki a lángoló mindenség-egészből, hogy fölmutassam bennük-magamat? Szóljon hát Rácz Aladár édes cimbalom-szava, mondva a gyöngéd és gyöngédségében félelmetes Couperint az ő tücsök-színű kezével. És szóljon az 1950-es évek három lángelméje: Dylan Thomas, Marilyn Monroe és Kathleen Ferrier közűl a második asszony: Kathleen Ferrier, akinek áradó, hatalmas, mély ének-szava, mint az óriás szikla-csúcsok és szakadék-falak közé szorúlt Isten szív lüktet és ver és dobog és visszhangzik a lét üregeiben piros óriás szívverése, szóljon Ő, akinek istenség-boldog énekét oly sokszor hallgattuk a beteg-béna drága Ferenczy Bénivel, mondja hát az Asszony-Teljesség Gluck-ot, mint egyik époszomban! És szóljon Johann Sebastian Bach: a szívem buja tenyészetét benövő Végtelenség-tenyészet-Óriás: Máté passiójával, aki a teremtés teljességére, a szenvedés teljességére és a boldogság teljességére bíztat és tanít, és megtisztít abban, hogy sorsunk nem marad megváltatlanúl! És szóljon Händel, a beláthatatlan-mámorú, aki Dante mellett legnagyobb példám és igézetem volt a művészi teremtésben, aki azt mondja minden zene-szavával: tedd a Teljességet, nem akarhatsz kevesebbet te sem, akarnod kevesebbet nem szabad neked sem, mert az ember csak a teremtés teljességében valósíthatja meg küldetés-önmagát, bizalmát abban, hogy nem maradhat magára a Teremtésben az Emberiség. Beszéljen Teremtés-himnuszával Ő, a Talán Lét-Teljességű Örök Virágzás. És mondja Mozart, akinek szavára csak sírni tudok, mint Petőfi Sándor vers-szavára, mondja az Ő szent és halálos Requiem-jét, mondja Mozart az Ave verum Corpust, hogy áldassék hite és halála a testben, csillagban, életben, halálban, a talán-sohase-föltámadásban! És most egy percnyi tiszta csönd! Azután halljuk Menuhin harmat-lángú és kék tűkristály-törékeny hegedűszavát: akiből Beethoven Hegedűversenyének kádenciája sírván kihamvad, mintha egy szupernóva, mintha egy óriáscsillag óriás kristálykévékkel és aranycsóva-kalász-végtelenséggel a zord és árva űrben kilángol, és végzethalálába hamvad. Mert esendő életemnek, életem egyik legzordabb szakaszának vígasza volt ez a Zene! És mert szenvedünk és szenvedtetünk, halljuk még Richard Strauss Rózsalovagjának nagy keringőjét, a halálba borospoharat-markolva táncoló, röhejes, röhögő, Halál-Úr, Ezüst-Gyász, Pléhgyászlobogó-Vígasztalanság báró Ochsét, mert szenvedünk és szenvedtetünk népek, nemzetek, hatalmak, elnyomók, és elnyomottak, halljuk a végzet-valcert, a rózsaszökőkút-mámort, részeg, mámoros, ordináré, csipke-dühödt rózsaörvényét azoknak, akik búcsút vettek nekik valami Édes Rózsa-Múlttól, attól ami volt nekik Rózsa-Mámor, Rózsa-Édesség, Rothadás Rózsa-Csoda, de nekünk ami volt, az ő rothadás rózsa-nosztalgiájuk, az ő részeg rózsatáncuk: elnyomás, halál, kizsákmányolás, szabadság-reményünk és szabadság-hitünk fojtása vérbe, gyalázatba, irtózatba, reménytelenségbe, önmagunk tébolyúlt elveszítésébe! És mert megállíthatatlan a szenvedés, mert elmondhatatlan a magány, mert kiordíthatatlan szívünk békességre-vágya, létünk tisztaságra-vágya, mert le akarjuk rombolni a Gőgöt, Önhittséget, Önáltatást, Vagyonok-tébolyát, Reménytelenségét, hallgassuk a talán legmagányosabban szenvedő és óriás-újító zord lángjait, a Mózes és Áronból Schönberg jajjait és átkait! És hallgassuk Stockhausen ember-gyalázatunkat megismertető, ember-önmagunkat megszégyenítő ember-szenvedés végtelenségét, mintegy a Bűn vérző homorulataiban, a Megaláztatás izzó kemence-szégyenében égő árva gyermekkórus-éneket, a Gesang der Jünglinge égő gyermek-tisztaságát, azt az égő és tűzhalálra-ítélt tiszta gyermekséget, amelyet sokszor úgy gyűlölt, amelyet úgy gyűlöl Századunk, ez a nemcsak teremtő, de oly sokszor tékozló és öldöklő, a Gyermekdalokat gyűlölő század, hallgassuk az égő gyermek-ifjak énekét és sírjunk szégyenünkben, mert ölni akar és ölet még mindíg a Rosszabb Emberiség, hallgassuk hát e jajgatás-negatívitást, hogy érezvén bűneinket: jobbak legyünk általa, vagy törjünk üveg-porrá ez üvegcsöngettyűk sokasága égő virágzásában és olvadásában. És végezetűl, hadd mutassam meg Benne tiszta végzetemet, teremtő szívemet és nem-gyáva arcomat, Benne, Bartók Bélában, századunk legzordabb, legörvénylőbb, legkristályosabb, a Létezés Titkait mindenkinél jobban tudó zenei lángelméjében, hadd zárjam le vallomásomat Vele, Bartók Bélával, aki a Lét minden titkát, homályát, moccanását, virágzását és halálát tudta, Vele, aki múlhatatlan hatással volt költészetemre, ember-hitemre és költészet-akaratomra, Vele, aki sok belső homály, önpusztítás, elveszettség és szenvedés után megtanított az átváltozásra, megtanított arra, hogyha mennünk rendeltetett: hát mennünk kell, válva szarvasokká, válva szabad szarvasokká, a Lét, a Világegyetem, az Emberszív, a Megváltás-hit Tiszta Rengetegében, Boldog Vadonában, Mindenség-aggancsú, Csillag-lángot, Arany-lángírást hordozó szarvassá alakulván a szent Átváltozásban, aki megtanított arra, mert hiszen tudnunk kell, aki megtanított a Cantata Profanában (s ez létünk lényege!), hogy nem ihatunk másból, csak tiszta forrásból. Hogy nem ihatok másból: csak tiszta forrásból!

 

Előadás, zenével, a Magyar Rádióban.