Imák, apokrif mámorok^*

Dolgozószobámban négyszárnyú angyalok, sátánok, boszorkányok, táltoslovak, csontvázak és zöld halottak nyüzsögtek mostanában. Vállamra húlltak borzongó toll-özönükkel, szívembe szúrtak háromágú aranyszigony-tekintetükkel, a tortúra után mondtak világvarázsló vad meséket, töprengő homlokomon kopogtak sárga csont-ujjakkal, arcomhoz dörzsölték virágbársony csődörfejüket. Új verset írtam, hónapokig fogalmazódó hosszú éneket a megmaradni-akarásról, a lét szeretetéről, hitemről: a halottak királyáról: IV. Béláról. Könyv-versem írása közben, a harmadik harmad hajnali lángjaiban jött a hívás: mennék el meghallgatni néhány magnetofontekercset, hallani valamit, a magnetofon-szalagokról fölzengő csodát, valamit, ami a csoda, mert maga a hulló, kúsza, tétova, aranyszárnyú és vérző szépség, a kegyelem, a szegények, a földet-bolygatók, a földből létet-kivarázsolók, a romlandó húsukkal majd-a földbe-búvók kegyelme. Sokan voltunk a hallgatók: nyelvészek, néprajzi kutatók, irodalomtörténészek, költők, fordítók, a népművészet ihletettjei, s aligha túlzok, ha mondom, amit hallottunk, az valóban a vérző, aranyló, ősfán-virágzó, csoda-fában aranylángokkal csipkésedő, véres, csillagos csoda volt, s ha szánkat be nem tapasztja átlátszó kezével a tapintat, kilobbantak volna belőle „Kazinczy sikolyai”. Mert a magnetofonszalagokról ami fölhangzott, ami hömpölyögve, bukdácsolva, csipkésedve és kő-kötegekkel indásodva áradt: öreg parasztasszonyok sóhajos, elcsukló, nyögdécselve szájukból-kigöngyölgő, selypes, feketén bugyborékoló és vérbuborékokkal-fúvódó, vércsöppekkel loccsanó, vaskesztyűkkel csapdosó, aranyláncokkal csörgő, száraz vén tölgyfákként nyikorgó, angyalszárnyakkal megsuhogó, mely madárhangon, könnyű varázslat-hangon bugyborékoló, sokszor a tüdőbe visszanyelt, elharapott szó-végű imája volt, öreg parasztasszonyoké, akik csak a földet ismerték, a szoptatást és a halált, a szülést, a munkát és temetőket, s valaha a szerelmet, a szent kegyetlent. Öreg parasztasszonyoké, akik nem féltek a vértől, a szülés, a sebzés és az ölés vérétől, s akik több halált láttak, mint a katonák, akik úgy mosdatták le, s öltöztették föl a meztelen halottakat, oly egyszerűen, gyakorlottan, olyan szeretettel, mint hajdan a csecsemőket, mert tudták: halállal-romlandó húsunk is a miénk, halandóságunk sorsunk tiszta része. Ó ezek a fekete idő-csomóvá aszalódott kicsi öregasszonyok! Most is látom: nagyanyám koporsója körűl ahogy űltek, kis mohos réklikben, foszlott fekete bársonycipőkben, csupa-mirigy, csupa-lencse, csupa kék csomó arccal, mint gyászkendős, szőrös törpe hártya-kérdőjelek, fekete csont-kérdőjelek, ahogy űltek a halálban egyszerűen és kíméletlenűl, tisztán és a szép halálra várva és imádkoztak és énekeltek, fehér cérnácska-csipketorony hangon, horgolták végtelen imájukat és éneküket, míg a drága kis halott virágörvényben feküdt az óriás koporsóban, s csöpp arca, mint jádekő-szív, zöld szív-alakú csillag világított a gyászkendő csipke-keretében, s volt zöld légyzúgás, piros gyertyaláng-ropogás, fogatlan mirigycsengő-motyogás a zöld kápolna-csöndben. Öreg parasztasszonyok imáit hallottuk, akik nem félték a halált, mert mindíg együtt éltek a halállal, mint a természet maga, de félték az elvarázsolást, bűbájolást, a mirigyeket, torokgyíkot, eleven rothadást, férget, kelést, a fekete bajt, a fulladást, boszorkány-átkot, sátán-bűvöletet, a bűnt, bujakórt, hektikát, lidércet, a titkos rossz erőket, vihart, szelet, varangyot, mennykövet, búrjánzó csillagot, tékozló üstököst, az ördög-fejedelem föld alól kilobbanó piros sóhaját. Halált-váró ágyba tapadt, vakon tántorgó, tévetegen tipegő görbe gyászangyalként ücsörgő kis hártya-Máriák, csont-Erzsébetek, mirigy-Terézek, bütykös gyökérszobor-Katalinok titkos imáit hallgattuk ott merengve, öreg parasztasszonyok rejtelmes titkos imáit, amit mondtak századokon át paptalanúl, reggel, este, csillag-jövésekor, csillagapadáskor, haldoklók izzadtság-fényes fejénél, haldoklók lucskos haját figyelve, halottak erjedő kőcsepp-szíve mellett űlve, munkába-menet, munka-ebédidőben, betegek mirigy-lobos, gennyel-lángoló torkára téve töredezett-körmű rózsakőgyökér-ujjukat, csecsemők gennycsipás szempillacsillagára ejtve fekete föld-varratos ujjuk bögyét, mint apró lüktető sárga koponyát. Amit mondtak a papok tudta nélkűl, nem papoktól, nihil obstat imakönyvekből tanúlva, de anyjuktól, nagyanyjuktól, dédanyjuktól, jelzés-nélküli ponyvákból olvasván, hallván és tanulván s amit mondtak talán szelídebb, vagy istenesebb férfiak is, levestől és pipanyáltól kifakúlt bajszuk rostkévéibe motyogva. Imák, apokrif mámorok áradtak, lüktettek, csobogtak aranyban, vérben és könnyben a gépi hangszalagokról, imák, titkos kegyelmek, könyörgések és mámorok. Jézusos bűvölök és bájolók, imák, amik néha az elmondó-asszonyok szájából kiágazva egyre följebb ágaskodtak gótikus hangcsipkéikkel, mint a kakaskukorékolás, vagy belealvadtak a ködös dünnyögésbe, mint a haldoklók halál-sóhaja. Imák, mindíg-ugyanazok és mégis mindíg-mások, a népköltészet aranyhálóját hordozva húsukban, az ősköltészet aranyláncaival áttekert szárnyakkal, a népköltészet fényes, nem-foszlékony ütemeit, ritmusait, gyémántkapcsait viselve testük szerkezetében és szövetében, aranylángokkal benőve és befolyva, sámánszavak, sámándobok forró habzását és száraz kopogását, sámán-csöngettyűk aranyszáraz cirpelését lüktetve megfeszített szívükből és Mária-palástjukról. Hihetjük talán, hogy a magyar kora-középkor, a kódex-kor, a keresztesháborúk kora, az első klastromok kora, vagy még-kezdetibb idők: ez ima-sarjadások földje! S azóta búrjánzik, ágazik, virágzik, indázik az ima, mint szívben a titkos szerelem, mint magányunkban a rejtett megváltás, mint mindíg-megpróbált hitünkben a búvó segítség, mint a létünk-köré kövesedő bánatban a hozzáfordulás lehetősége és bizalma, ez a Krisztus-vérével telecsöppent és arany-lángokkal megpikkelyesedett imalánc, a földdel-bajlódók, a földnek-hagyottak titkos fohásza, népköltészetté átaranyló rejtett ígérete. És én, amit mondanék most, annyi csak: íme, hatalmas kincs birtokába jutottunk most, ezek a legtisztább népköltészetté vedlett imák nemcsak történeti múltunk, de költészetmúltunk a nép szívéből kitemetődött lángoló aranyleletei, erejük, igézetük, tisztaságuk, mint az aranyláncoké és a tiszta csontoké. Íme, a nép szívébe temetődött múlt-idő kristály-koporsója fölnyittatott, s e koporsóban a költészet eleven égő virága van, nem költészet-tetemek sárga hamva, emlék-hullák zöld pora. Én népköltészetünk legfénylőbb rétegéhez hasonlónak mondom ezeket az imákat, amikben a nép élt, s amik századokon át népünkben éltek titokban. És szépségük és erejük nemcsak tartalmaikban van, de nyelvükben is, mert hallván őket, oly erővel ráz meg népem beszélt nyelvének gyönyörűsége, bátorsága, tisztasága és látomásossága, hogy költő-szívemben ámúldozva és szégyenkezve csak édesdeden mosolyogni és könnyezni tudok, mint Bartók Béla zene-örvényeiben, lángoló látomásaiban.