Bartók kemény könnyei^*

Ha voltak könnyei! Könnyei ha voltak! Mert ez az arc, amely kemény, konok, dacos szívtől kapta sugárzását, lángja gyászát, diadalát és szégyenét, mintegy belűlről égve át izzóvá, égitest-fehérré, mint a hevített kristály tűzzel-beszélő porcelán, ez az izzó kristályszív-arc, különös-szögletűre vésett és csiszolt áttetsző kristályszív-arc, a szemgödrök nagy kristály-üstjében a hatalmas, külön élőlényként tenyésző szemekkel, ez a lángoló, deres gyémántliliom-arc: nem mutatja a könnyet! Ezek a féktelen, ásványi-ősiségű, tiszta nagy szemek: nem mutatják a könnyet! A könny kövér, vastag, vagy finom patakzásának mohos árkait, szétlegyezett árnyék-redőzetét, a lágy, édes könny-elömlés rózsás fölpuhúltságát nem mutatja ez a fehér lángarc. A könnyek mohó útját, amitől, sós legyező-csobogásától fölpuhúl a kőzet-arc, mint nehéz, kérges esőktől a taposott kemény föld, ránc-harang szétzilálttá, könnymosta likacsossá. Nem volt mit siratnia? Vagy sírni nem tudott? Vagy sírni nem akart ő, sírni, sírni, siratni, elsiratni? Siratni, elsiratni, sírni, sírni, sírni! Komor volt, kemény, kőzetes, tiszta, végzet-egyenes, ásvány-kötésű, kristályok tűszálka-csokrai virágzású, kőcsipkékből-összefont hallgatású, a természet kemény dolgai és tárgyai közt merengve szemlélődő, az anyag szilárd halmazai és lebegései közt keményen széttekintő, a lét szikár és szenvedő, kemény szövevényeiben tűnődve gázoló, lépte kristály, tekintete kristály, zenéje kristályok vérző virágzása szívében és a mindenség virágzó törvény-véletleneiben, ön-nemző végtelen akaratában. És ütésétől megrepedt a föld, s a föld vérző repedés-mélyeiből az anyag átka és könnye tódúlt ki lobogván sisteregve, és ütése árnyéka mögött szakállas szarvasok hörgése, nagy szarvas-átkok tüzes gőze gomolyog. Nem volt mit siratnia? Vagy sírni nem tudott? Vagy sírni nem akart ő? Zenéjében, amelyben legalább annyi közös akarat van, mint az új magánya, a végtelen újszülött-magányosság, zenéjében, amely a természet forradalma, a mindenség forradalmi lángolása, a makacs és kegyetlen anyag forrongó fölszabadúlása, az anyag rejtelmeinek és démoni reményeinek jajgatása és boldog, lázas, véres, égő, fekete, fehér, réműlt, madarakkal-beszőtt, árnyékokkal-átizzó, rovarokkal-kopogó, fákkal-suhogva-tántorgó kiáltozása, zenéjében az anyag jelene van, a mindenség mindíg-jelene, a történelem vak jelenideje él, az anyag jelenidejű mámora retteg, az anyag teremti önmagát újra önmagában, az irgalmatlan, gyönyörű őstűz ropog, üvölt és lüktetve, jajgatva beszél. Zenéjében nincs semmi tegnap. Semmi tegnap-akarása, tegnap-visszavágyás, tegnapot-siratás, semmi tegnap-öröm. Bartók Béla a Lét Hatalmas Szövevényének homályába és rétegeibe nézett kemény ősakarat-szemével, mint kristály-késsel fölhasítva vérzékeny virágbozontú homályszövevény öntudatlan-okos és öntudatosan tenyésző szövetét, hogy lássa a mélyek és homály-üregek titkos akaratát és halál-telepeit. És a történelem-holnapok, jövő-titkok, tiszta források ragyogása és tüze felé ment szarvas-lépésekkel, s lépte nyomai, mint kétkagylós zöld moha-szívek az időben, vitte fehér szarvaskirály-koronájú fejét a véres jövő elé, a poklos jövő felé, s koponyája mérhetetlen kristálybozontjában a teremtés tűzcsomói, a valóság lángködei, az izzó idő-anyag, az örökkévaló anyag tüzes történelme. És mit is siratott volna? A tegnapból mit is siratott volna? A tegnapból? Amit Richard Strauss oly mámorosan, oly édesen, oly bolond-bitangúl játszva, csipkézve, könnyezve, nevetve mondott? A történelem tegnapi közösét, az élet tegnapi közösét, aminek füstös vérszagát, sárga rothadás-bűzét csak Isten parfőmözte be sóhajával? A mi valceres, rózsás Ochsainkat? Mert Richard Strauss valamit mégis elsiratott. Hatalmas-hangzatú, lágy-habzású, dörgő-tajtékzású, vad röhej-rózsákkal, rezesbanda-tromfokkal, nyers, mohó, buta, durva, édes, csillogó, röhögés-csimborasszókkal, parfümös selyemfoszlányokkal, aranyzuhatag harmónia-foszladékokkal együttes zenéjében, amelyben zengő kék ária-liliomok nőttek, mint föltoluló rózsakék vízpáfrányok, boldog kék tűz-szökőkutak, tüzijáték-pálmafák, zenéjében, amelyben búcsúzó buja csipkekancák topognak selyem-kopogással, csipkeszörny-hajnalálmok sóhajtanak és poharat-szorító báró-markok lángolnak szőrösen és trampli valcer-pörgésben hal meg a bika-múlt álomkirálya, zenéjében Richard Strauss valamit mégis elsiratott. Lágy szivárványló könnyekkel, vad rózsavízeséssel porlasztotta be édes édene poklát, vad pokla édenét. Azt, ami nekünk átok volt, jaj és reménytelenség. Azt, ami nekünk volt: a gyötrelem-jaj! ami a Mámor Alkonya nekik, a Végzet Gyötrelme nekünk. Nekik ami a Mámor Rózsafája, a Rózsarothadás Bűze nekünk. Nekik aki arccal a Rózsa-asszony, fordítva hátat: Kukacok Hemzsegő Halálszobra nekünk. Boldog Bűn ami nekik, nekünk a Boldogtalanság Büntetése. Ami nekik Mámor, Jog, Szabadság, Ének: Megaláztatás, Jogtalanság, Rabság. Halálkoszorú nekünk! Mert az az ezüstruhás Rózsafiú, az az ezüstrózsát hozó Rózsalovag, az az ezüst Rózsakakas, kamasz-Rózsacsődör, csipkés és táncosléptű kis Báránybak jövőt nem hozott és nem vitt el jövőt. És nem hozott siratható múltat. Bartók Béla gyűlölte ezt a dögszagú Rózsa-Világot, múltunkat is, a Rózsakakasokat és Ochs-csődöröket, mert tudott gyűlölni rettenetesen. Szarvas-üvöltésű, vérsuhogású, csillagrobbanás-páfránytüzű zenéje a történelem ítélete is a Szimbiózis Rózsa-Múlton. Mert zenéje vérző éji üregeiben a futtában-ledöfött Petőfi Sándor jajgat és szakállcsillagos véres rózsa-szájában a jövő fekete halálvirága nő ki, a múlt átokfája növekszik. És ezek a fölsütött hajú, selyemcipellős polgár-apák, hivatalnokok, tollnokok, földesurak, katonatisztek, bárók, grófok, ezek a mi múltjaink is, akiknek parókája, mint selyemcsigákból ragasztott göndör sisak, púderes selyemcsiga-sisak, parfőmös, festett szőrtekercsekből, selyemgöndörítés selyemszirom-göngyölegekből ragasztott és szőtt púderes római harcos-sisak, ezek a fölsütött hajú tegnapok: Bartók Béla gyűlöletének jelene! Mert ezt gyűlölte a legjobban, ezt a piperkőc-elnyomást, ezt a valceres Ochs-trampliságot, ezeket a boldog, buta, selyemparókás, táncos-csipkeléptű földesúr-csődöröket, máslis-cipellőjű szép emberbikákat, Mozartot-hallgató édes selyem-kancácskákat! Mert ez is Bartók Béla volt! Ez a Gyűlölet. Gyűlölete az elnyomásnak, gyűlölete a rothadó-arcú és rothadék-szívű, dögbűz-párájú Rózsa-Tegnapnak. És az olyan jövőnek, amelynek virága dögvirág, hatalma Csontvázak Zörgő Mennyországa. Bartók Béla zenéje látomások és vérzések mindenség-foglalata. Zenéje a Tegnap gyűlölete, de a Múlt Tiszta Mámorának Gyönyörű Itatósa is! Olyan újat-virágzó ősanyag, amely magába fölitta a természeti és zenei múltak minden édes és éhes gyönyörét, olyan Élő Virág-Szövet, amelynek tenyésző boldog életében a múltak aranypáfrányai ragyognak. Mosolytalan, szigorú kristály-arca mélyeiben Bach, Beethoven, Liszt Ferenc árnyék-mosolya villódzik, mint vízörvény zöld fonadékában lobogó vizinövények fényes zöld levelei. Könnytelen, égő, óriás kristály-csillag szemében, az izzó, gyötrött kristályszívarc két ősmondatában: Akarat, Gyűlölet, Tisztaság, Konok Tudás, Fehér Gyötrelem, a Mindenség Legősibb Lángjai, a Természet és az Ember Nagy Temetői. Csillag-Temetők és Ember-Temetők. Mindenség-Lángok és Eredet-Tudások. Kezdetek és Bevégzések. Befejezések és Újra-Indulások. És látok könnyeket is kemény szemében. Kemény könnyeket is látok ásvány-erejű Ős-Tudás Szemében! Olvadt gyémánt-kérgesen elfolyva a pupilla titkos fekete korongján és az írisz arany-csipkepáfrányain. Úgy lángolnak ott a vércsipkés, aranypórusos gömbfelületen az elfolyó lassú könnyek, mint égő gyémánt-lepényrózsák. Mint elolvadt angyalok az Isten szemén. Mert az Ember kemény könnye ez a szemekben, az Emberé, aki tudja, milyen nehéz megváltani és fölemelni a világot. És milyen reménytelen. És tudja azt is, hogy nem lehet reménytelen. És ezért, hogy ott égnek kemény könnyei szemében. És könnyezik föloldhatatlan, végtelen Kemény Szeretetében!