Bartók Béla a zöld levelibékával^*

Önkéntes, gyötrő, kopár, kegyetlen száműzetése utolsó éveiben, a még-nagyobb-megaláztatás, a végtelen kiszolgáltatottság, a tökéletes külső csönd idejében, amelyben, mint leforrasztott üveghólyagban, óriás csiszolatlan kék kristálygömbben állt merengve és árva szívére-hagyottan Bartók Béla, az óriás, lepecsételt üveghólyag-időben, a teremtő zord isteni kedélyt, panasztalan emberszívet ritmustalan idegesre gyötrő, légritka belső üveg-könnycsepp-térben, hisz az éltető levegőt majdnem teljesen kiszivattyúzta, mohón kiszippantotta a leforrasztott hólyagidő-belsőből a szánalomtalanság, a közöny, a szeretet-megtagadás; szenvedő, kristálylángokkal könyörtelen, lángoló égitest-végzetű életének utolsó, kopár, virágtalan sziklafal-kopár, önmagát-elfogyasztó, önmagát-semmivé-rágó tűz-kopár éveiben Bartók Béla egy tisztelő jóbarát vidéki házába járt dolgozni és pihenni, az Amerikai Egyesűlt Államok északi részére, egy kemény nagy erdők, fémes zöld lángolások, puszta és kőcsillag-szempillájú hegyek övezte házba, a kiáltozó szél alá és a kiáltozó füvek sárga kalász-gyűrűi örvényébe. Hallgatta a látható csöndet és ment az erdők nagy útjain, vagy úttalan zöld lángszövevényét törve, magányosan, mint a Teremtő Akarat, egyedűl, mint a Teremtő Szenvedés. Az Isten járhatott így: teremtő ideje közepén, a félig mindenség-időben, mert tudta: még mit kell tennie és nem tudta: szívében lesz-e még idő arra, amit meg kell tennie. Lesz-e még alázata, kegyelme és létének dühe elég: folytatni a teremtést és befejezni a befejezhetetlen teremtést. Az Isten járhatott íly töprengve és magányosan. Mert önmagában járt és léte teremtményeiben, mert hitében járt és magánya virágzó képzeteiben, féktelen teremtés-hangjaiban. Ez a nagyon-magányos és nagyon-szigorú ember, akinek nemcsak teste húsában, szíve piros döbbenetében, de léte elvirágzó állandóságában úgy növekedett ágazva, csillagozva, csipkézve, bokrozva, szilárd, feszes, szálkásan szétlövődő szétfröccsenéssel a szenvedés, mint a tűkristályok tüskésen, szálkásan, vonalasan, tűkötegcsillagosan, fonalas, hegyes, pálcikás tűcsillagrózsa-daganatként ahogy sarjadva dagadván nőnek, úgy járt, húsában és létében a szenvedés fehér kristálytű-bozótjával, szinte mereven már a létében szétágazó tűbokor-kristályfájdalomtól! Néha egy kidőlt, foszfortajtékos fatörzsre ült, szivacsos öreg kőre, mint lókoponyára, száraz fűbuckaszőrcsillagra, mert fájt nagyon és az út még hosszú volt. S virágoztak a tűszerű kristálykések. Egyszer a zöld lomb-csipketűzből, vagy a tiszta űrből talán: pihenő térdére kis zöld levelibéka ugrott. S ott lihegett pislogva aranysarló-ütéssel, izzadt zöld kis dadogás-csomó, ragacsos kocsonya-csillagkezű félelem. S Bartók Béla jobb hüvelykujja csúcsára ültette a kis zöld levelibékát, s az ott ült dermedten a rózsarögre ragadva, mint négykezű lihegő kis sírdomb, lüktető, zöld, gyermek-keze sarjadt szívecske, dagadt, lihegő, görnyedt, nyirkos selyemgolyó, ragacsos, puha aranygolyó-szemű könnycsepp, nyirkos zöld titok, pislogó gumirügy, átölelve enyves, kék gumilencsés selyemkesztyű-kezecskéivel az Ember hüvelykujját, mint kis zöld mirigy-Szűzanya a Keresztet, mint rettegő gyermek anyja nyakát, ült a lomb zöld könnycseppje, a lüktető zöld rémület-szívecske a Teremtő Hüvelykujjon, ült a néma zöld gumi-manócska, a Föld Döbbent Szelleme. Átölelve a Mirigyes Zöld Rügy, az iker-aranysarló szájú, verejtékező Állat-Kristály-Jézus: zöld selyemgumi-karjaival, aranylencse-ujjhegyű kristályüveg ujjaival a rózsarecezsák-Hüvelykujjat, mint Zöld Krisztus a Rózsaszín Keresztet! Mint Zöld Hírhozó Kicsi Angyal egy rózsaszín kopár csillagon. És Bartók Béla nézte a levelibékát, finom buggyadt hasoldala sárga selyemdobogását, pöffedt tokája fénylő finom gumidobogását, zöld selyemcsésze szemhéjai kúp-lüktetését. Nézte a szorongó, réműlt, görnyedt, kuporgó, pislogó zöld mirigyselyemangyal-csöndet. És hallotta a csöndet. Mert hallotta a levelibékát Bartók Béla, űlvén magánya irtózatában és irgalmában. Mert hallotta a kuporgó kicsi finom test bőre zöld gyűrődését, a bőr belső részei vad, virágzó élet-forrongását, izmai fonódását, húzódását, csipkés sarjadását és köteges, rostos szétáradását, mert hallotta a vér puha ütését, a véranyag, a vértestecskék, vérsejtek úszását, zajlását, hömpölygését, zuhogását és suhogását, mert hallotta a sejtek, a molekulák, atomok, atomi részecskék vad élet-dörejét, virágzó, enyves, hártyás, membrános, lélegző, táplálkozó, robbanó, rejtelmes élet-szövedékét és tűz-rendjét, mert hallotta az atomok közti terek, erők, vonzások, kötések, robbanások és szétfröccsenések, egymásba-robbanva megnövekedések, buborék-szétsugárzások felület-alatti roppant életét és életté-átlobogó haláldörgéseit, a békacsontváz atomjainak, s a békacsontváz-atom elemi részecskéinek dörejét, mert hallotta az anyag minden rejtelmét, ragályát és állapotát, a létezés minden felület-mögötti titkát, formáját, gyönyörét és gyalázatát hallotta Bartók Béla, úgy ahogy a hüvelykujján kuporgó kis zöld levelibéka testének, megvalósúltsága anyagának robbanásait, dörejeit, zörejeit, forradalmait, forrongásait, forrásait és sírásait, nyögéseit, vad atomi és elemi-részecske-dörejét. A létezés elemi hangjait és állapotait hallotta Bartók Béla. A fák tömény sejtjeiben, mikroszkópikus csőhálózatában a nedvek keringését és suhogását, a fény zöld robbanásait a lombban, a férgek mellkasának molekula-moccanását, a halottak földalatti lángolását, az őscsillagok, tékozló égitestek útja fény-süvöltését, a madarak hónaljában a gyöngéd pihe-növekedést, a föld mikro-szervezeteinek táplálkozás-bánatát, a baglyok, a rózsaszív-arcú baglyok testében a tojásnövekedést, az anyatestben a magzatnövekedést, a csillagok születését és a csönd üvöltését, sírását, jajongását, tébolyát, gyönyörűségét, könnyeit. Bartók Béla az anyag minden létformáját hallotta életével, az életet és a halált, a kőzetet és a puhát, a szilárdat és a ködszerűt, a dologi formába sűrűsödöttet és a fényporként gomolygó lazát, a majd összesűrűsödő, megcsomósodó tűzhömpölygést és a majd szétrobbanva ködgyűrűkké szétfröccsenő óriás kevély ősgömbtüzet. Bartók Béla a létezés, a Lét minden állapotát, szenvedését, félelmét, álmát, szépségét, esetlegességét, riadalmát, teremtményét, rémületét, diadalmát és káromlását hallotta, hallott minden anyagit, angyalit, képzeletit, istenit, minden emberen-túli nem-hallhatót és minden ember-körülötti világegyetemit. És hallott minden emberit, minden emberi örömöt és szenvedést, minden emberi életet és halált, minden emberi rémületet, megaláztatást és föloldozást, minden emberi magányosságot és boldog magánytalanságot, minden emberi emberit hallott Bartók Béla! Az embert hallotta és a világegyetemet, az életet hallotta és a halált, a világegyetem virágzását az emberben, s az ember fénypontszerűen lüktetve fölvillanó világegyetem-útját, s szép szíve szétfoszlását, fénylő ködpontszerű szétfoszlását a mindenség élettől-áldott, haláltól-nemzett ősanyagában. Ez volt Bartók Béla zenéje! E végzetes, gyötrő, boldog, tiszta hallások együtthallása volt Bartók Béla zenéje, mert zenéje a Lét hangjainak komor és fölemelő, konok és kristály-titokzatosságú együttese volt, a földre-teremtett ember, s a világegyetemnek kiszolgáltatott embert végtelen ősterébe záró világ-anyag hangjainak szent kúszaságában és szent zűrzavarában végülis oly keményen harmónikus együttese, vad, boldog és tiszta együtthangzása volt Bartók Béla zenéje. Ő a történelem hangjait is hallotta, a Föld őskezdet-óta-történelem hangját, az óriás őspáfrány-növekedést, a gigászi őssárkányképleteket és lépteket, népek riadt és boldog hömpölygését, a kopár őstengerek dörejét, népek sírását, jajját, szülőanya-ordítozását, a tűz örvényléseit, a kőzetek hűlését és titkos növekedését és népe tiszta énekét, a megtisztítót és kegyelmeset, a történelemből és szenvedésből-áradót, a harmatos ajkakról és átoklila ajkakról kivirágzót és csobogót. Az ő mindenséget-együtthallása maga volt a teremtő szabadság. Az ő mindenthalló tudása: a szabadság könyörtelen hite volt. Az ő szabad és végtelen zenéje az ember szabadságának legnagyobb vallomása volt. Ezért lett, ezért lehetett ez a Nagyon Magányos Ember, ez az Istennel-együtt-halló és együtt-teremtő Ember-óriás példája, hite és mámora sorsunknak, életünknek és hitünknek.