A halandóság törékeny arcai
Bartók Béla a zöld levelibékával*Önkéntes, gyötrő, kopár, kegyetlen száműzetése utolsó éveiben, a még-nagyobb-megaláztatás, a végtelen kiszolgáltatottság, a tökéletes külső csönd idejében, amelyben, mint leforrasztott üveghólyagban, óriás csiszolatlan kék kristálygömbben állt merengve és árva szívére-hagyottan Bartók Béla, az óriás, lepecsételt üveghólyag-időben, a teremtő zord isteni kedélyt, panasztalan emberszívet ritmustalan idegesre gyötrő, légritka belső üveg-könnycsepp-térben, hisz az éltető levegőt majdnem teljesen kiszivattyúzta, mohón kiszippantotta a leforrasztott hólyagidő-belsőből a szánalomtalanság, a közöny, a szeretet-megtagadás; szenvedő, kristálylángokkal könyörtelen, lángoló égitest-végzetű életének utolsó, kopár, virágtalan sziklafal-kopár, önmagát-elfogyasztó, önmagát-semmivé-rágó tűz-kopár éveiben Bartók Béla egy tisztelő jóbarát vidéki házába járt dolgozni és pihenni, az Amerikai Egyesűlt Államok északi részére, egy kemény nagy erdők, fémes zöld lángolások, puszta és kőcsillag-szempillájú hegyek övezte házba, a kiáltozó szél alá és a kiáltozó füvek sárga kalász-gyűrűi örvényébe. Hallgatta a látható csöndet és ment az erdők nagy útjain, vagy úttalan zöld lángszövevényét törve, magányosan, mint a Teremtő Akarat, egyedűl, mint a Teremtő Szenvedés. Az Isten járhatott így: teremtő ideje közepén, a félig mindenség-időben, mert tudta: még mit kell tennie és nem tudta: szívében lesz-e még idő arra, amit meg kell tennie. Lesz-e még alázata, kegyelme és létének dühe elég: folytatni a teremtést és befejezni a befejezhetetlen teremtést. Az Isten járhatott íly töprengve és magányosan. Mert önmagában járt és léte teremtményeiben, mert hitében járt és magánya virágzó képzeteiben, féktelen teremtés-hangjaiban. Ez a nagyon-magányos és nagyon-szigorú ember, akinek nemcsak teste húsában, szíve piros döbbenetében, de léte elvirágzó állandóságában úgy növekedett ágazva, csillagozva, csipkézve, bokrozva, szilárd, feszes, szálkásan szétlövődő szétfröccsenéssel a szenvedés, mint a tűkristályok tüskésen, szálkásan, vonalasan, tűkötegcsillagosan, fonalas, hegyes, pálcikás tűcsillagrózsa-daganatként ahogy sarjadva dagadván nőnek, úgy járt, húsában és létében a szenvedés fehér kristálytű-bozótjával, szinte mereven már a létében szétágazó tűbokor-kristályfájdalomtól! Néha egy kidőlt, foszfortajtékos fatörzsre ült, szivacsos öreg kőre, mint lókoponyára, száraz fűbuckaszőrcsillagra, mert fájt nagyon és az út még hosszú volt. S virágoztak a tűszerű kristálykések. Egyszer a zöld lomb-csipketűzből, vagy a tiszta űrből talán: pihenő térdére kis zöld levelibéka ugrott. S ott lihegett pislogva aranysarló-ütéssel, izzadt zöld kis dadogás-csomó, ragacsos kocsonya-csillagkezű félelem. S Bartók Béla jobb hüvelykujja csúcsára ültette a kis zöld levelibékát, s az ott ült dermedten a rózsarögre ragadva, mint négykezű lihegő kis sírdomb, lüktető, zöld, gyermek-keze sarjadt szívecske, dagadt, lihegő, görnyedt, nyirkos selyemgolyó, ragacsos, puha aranygolyó-szemű könnycsepp, nyirkos zöld titok, pislogó gumirügy, átölelve enyves, kék gumilencsés selyemkesztyű-kezecskéivel az Ember hüvelykujját, mint kis zöld mirigy-Szűzanya a Keresztet, mint rettegő gyermek anyja nyakát, ült a lomb zöld könnycseppje, a lüktető zöld rémület-szívecske a Teremtő Hüvelykujjon, ült a néma zöld gumi-manócska, a Föld Döbbent Szelleme. Átölelve a Mirigyes Zöld Rügy, az iker-aranysarló szájú, verejtékező Állat-Kristály-Jézus: zöld selyemgumi-karjaival, aranylencse-ujjhegyű kristályüveg ujjaival a rózsarecezsák-Hüvelykujjat, mint Zöld Krisztus a Rózsaszín Keresztet! Mint Zöld Hírhozó Kicsi Angyal egy rózsaszín kopár csillagon. És Bartók Béla nézte a levelibékát, finom buggyadt hasoldala sárga selyemdobogását, pöffedt tokája fénylő finom gumidobogását, zöld selyemcsésze szemhéjai kúp-lüktetését. Nézte a szorongó, réműlt, görnyedt, kuporgó, pislogó zöld mirigyselyemangyal-csöndet. És hallotta a csöndet. Mert hallotta a levelibékát Bartók Béla, űlvén magánya irtózatában és irgalmában. Mert hallotta a kuporgó kicsi finom test bőre zöld gyűrődését, a bőr belső részei vad, virágzó élet-forrongását, izmai fonódását, húzódását, csipkés sarjadását és köteges, rostos szétáradását, mert hallotta a vér puha ütését, a véranyag, a vértestecskék, vérsejtek úszását, zajlását, hömpölygését, zuhogását és suhogását, mert hallotta a sejtek, a molekulák, atomok, atomi részecskék vad élet-dörejét, virágzó, enyves, hártyás, membrános, lélegző, táplálkozó, robbanó, rejtelmes élet-szövedékét és tűz-rendjét, mert hallotta az atomok közti terek, erők, vonzások, kötések, robbanások és szétfröccsenések, egymásba-robbanva megnövekedések, buborék-szétsugárzások felület-alatti roppant életét és életté-átlobogó haláldörgéseit, a békacsontváz atomjainak, s a békacsontváz-atom elemi részecskéinek dörejét, mert hallotta az anyag minden rejtelmét, ragályát és állapotát, a létezés minden felület-mögötti titkát, formáját, gyönyörét és gyalázatát hallotta Bartók Béla, úgy ahogy a hüvelykujján kuporgó kis zöld levelibéka testének, megvalósúltsága anyagának robbanásait, dörejeit, zörejeit, forradalmait, forrongásait, forrásait és sírásait, nyögéseit, vad atomi és elemi-részecske-dörejét. A létezés elemi hangjait és állapotait hallotta Bartók Béla. A fák tömény sejtjeiben, mikroszkópikus csőhálózatában a nedvek keringését és suhogását, a fény zöld robbanásait a lombban, a férgek mellkasának molekula-moccanását, a halottak földalatti lángolását, az őscsillagok, tékozló égitestek útja fény-süvöltését, a madarak hónaljában a gyöngéd pihe-növekedést, a föld mikro-szervezeteinek táplálkozás-bánatát, a baglyok, a rózsaszív-arcú baglyok testében a tojásnövekedést, az anyatestben a magzatnövekedést, a csillagok születését és a csönd üvöltését, sírását, jajongását, tébolyát, gyönyörűségét, könnyeit. Bartók Béla az anyag minden létformáját hallotta életével, az életet és a halált, a kőzetet és a puhát, a szilárdat és a ködszerűt, a dologi formába sűrűsödöttet és a fényporként gomolygó lazát, a majd összesűrűsödő, megcsomósodó tűzhömpölygést és a majd szétrobbanva ködgyűrűkké szétfröccsenő óriás kevély ősgömbtüzet. Bartók Béla a létezés, a Lét minden állapotát, szenvedését, félelmét, álmát, szépségét, esetlegességét, riadalmát, teremtményét, rémületét, diadalmát és káromlását hallotta, hallott minden anyagit, angyalit, képzeletit, istenit, minden emberen-túli nem-hallhatót és minden ember-körülötti világegyetemit. És hallott minden emberit, minden emberi örömöt és szenvedést, minden emberi életet és halált, minden emberi rémületet, megaláztatást és föloldozást, minden emberi magányosságot és boldog magánytalanságot, minden emberi emberit hallott Bartók Béla! Az embert hallotta és a világegyetemet, az életet hallotta és a halált, a világegyetem virágzását az emberben, s az ember fénypontszerűen lüktetve fölvillanó világegyetem-útját, s szép szíve szétfoszlását, fénylő ködpontszerű szétfoszlását a mindenség élettől-áldott, haláltól-nemzett ősanyagában. Ez volt Bartók Béla zenéje! E végzetes, gyötrő, boldog, tiszta hallások együtthallása volt Bartók Béla zenéje, mert zenéje a Lét hangjainak komor és fölemelő, konok és kristály-titokzatosságú együttese volt, a földre-teremtett ember, s a világegyetemnek kiszolgáltatott embert végtelen ősterébe záró világ-anyag hangjainak szent kúszaságában és szent zűrzavarában végülis oly keményen harmónikus együttese, vad, boldog és tiszta együtthangzása volt Bartók Béla zenéje. Ő a történelem hangjait is hallotta, a Föld őskezdet-óta-történelem hangját, az óriás őspáfrány-növekedést, a gigászi őssárkányképleteket és lépteket, népek riadt és boldog hömpölygését, a kopár őstengerek dörejét, népek sírását, jajját, szülőanya-ordítozását, a tűz örvényléseit, a kőzetek hűlését és titkos növekedését és népe tiszta énekét, a megtisztítót és kegyelmeset, a történelemből és szenvedésből-áradót, a harmatos ajkakról és átoklila ajkakról kivirágzót és csobogót. Az ő mindenséget-együtthallása maga volt a teremtő szabadság. Az ő mindenthalló tudása: a szabadság könyörtelen hite volt. Az ő szabad és végtelen zenéje az ember szabadságának legnagyobb vallomása volt. Ezért lett, ezért lehetett ez a Nagyon Magányos Ember, ez az Istennel-együtt-halló és együtt-teremtő Ember-óriás példája, hite és mámora sorsunknak, életünknek és hitünknek.
Bartók kemény könnyei*Ha voltak könnyei! Könnyei ha voltak! Mert ez az arc, amely kemény, konok, dacos szívtől kapta sugárzását, lángja gyászát, diadalát és szégyenét, mintegy belűlről égve át izzóvá, égitest-fehérré, mint a hevített kristály tűzzel-beszélő porcelán, ez az izzó kristályszív-arc, különös-szögletűre vésett és csiszolt áttetsző kristályszív-arc, a szemgödrök nagy kristály-üstjében a hatalmas, külön élőlényként tenyésző szemekkel, ez a lángoló, deres gyémántliliom-arc: nem mutatja a könnyet! Ezek a féktelen, ásványi-ősiségű, tiszta nagy szemek: nem mutatják a könnyet! A könny kövér, vastag, vagy finom patakzásának mohos árkait, szétlegyezett árnyék-redőzetét, a lágy, édes könny-elömlés rózsás fölpuhúltságát nem mutatja ez a fehér lángarc. A könnyek mohó útját, amitől, sós legyező-csobogásától fölpuhúl a kőzet-arc, mint nehéz, kérges esőktől a taposott kemény föld, ránc-harang szétzilálttá, könnymosta likacsossá. Nem volt mit siratnia? Vagy sírni nem tudott? Vagy sírni nem akart ő, sírni, sírni, siratni, elsiratni? Siratni, elsiratni, sírni, sírni, sírni! Komor volt, kemény, kőzetes, tiszta, végzet-egyenes, ásvány-kötésű, kristályok tűszálka-csokrai virágzású, kőcsipkékből-összefont hallgatású, a természet kemény dolgai és tárgyai közt merengve szemlélődő, az anyag szilárd halmazai és lebegései közt keményen széttekintő, a lét szikár és szenvedő, kemény szövevényeiben tűnődve gázoló, lépte kristály, tekintete kristály, zenéje kristályok vérző virágzása szívében és a mindenség virágzó törvény-véletleneiben, ön-nemző végtelen akaratában. És ütésétől megrepedt a föld, s a föld vérző repedés-mélyeiből az anyag átka és könnye tódúlt ki lobogván sisteregve, és ütése árnyéka mögött szakállas szarvasok hörgése, nagy szarvas-átkok tüzes gőze gomolyog. Nem volt mit siratnia? Vagy sírni nem tudott? Vagy sírni nem akart ő? Zenéjében, amelyben legalább annyi közös akarat van, mint az új magánya, a végtelen újszülött-magányosság, zenéjében, amely a természet forradalma, a mindenség forradalmi lángolása, a makacs és kegyetlen anyag forrongó fölszabadúlása, az anyag rejtelmeinek és démoni reményeinek jajgatása és boldog, lázas, véres, égő, fekete, fehér, réműlt, madarakkal-beszőtt, árnyékokkal-átizzó, rovarokkal-kopogó, fákkal-suhogva-tántorgó kiáltozása, zenéjében az anyag jelene van, a mindenség mindíg-jelene, a történelem vak jelenideje él, az anyag jelenidejű mámora retteg, az anyag teremti önmagát újra önmagában, az irgalmatlan, gyönyörű őstűz ropog, üvölt és lüktetve, jajgatva beszél. Zenéjében nincs semmi tegnap. Semmi tegnap-akarása, tegnap-visszavágyás, tegnapot-siratás, semmi tegnap-öröm. Bartók Béla a Lét Hatalmas Szövevényének homályába és rétegeibe nézett kemény ősakarat-szemével, mint kristály-késsel fölhasítva vérzékeny virágbozontú homályszövevény öntudatlan-okos és öntudatosan tenyésző szövetét, hogy lássa a mélyek és homály-üregek titkos akaratát és halál-telepeit. És a történelem-holnapok, jövő-titkok, tiszta források ragyogása és tüze felé ment szarvas-lépésekkel, s lépte nyomai, mint kétkagylós zöld moha-szívek az időben, vitte fehér szarvaskirály-koronájú fejét a véres jövő elé, a poklos jövő felé, s koponyája mérhetetlen kristálybozontjában a teremtés tűzcsomói, a valóság lángködei, az izzó idő-anyag, az örökkévaló anyag tüzes történelme. És mit is siratott volna? A tegnapból mit is siratott volna? A tegnapból? Amit Richard Strauss oly mámorosan, oly édesen, oly bolond-bitangúl játszva, csipkézve, könnyezve, nevetve mondott? A történelem tegnapi közösét, az élet tegnapi közösét, aminek füstös vérszagát, sárga rothadás-bűzét csak Isten parfőmözte be sóhajával? A mi valceres, rózsás Ochsainkat? Mert Richard Strauss valamit mégis elsiratott. Hatalmas-hangzatú, lágy-habzású, dörgő-tajtékzású, vad röhej-rózsákkal, rezesbanda-tromfokkal, nyers, mohó, buta, durva, édes, csillogó, röhögés-csimborasszókkal, parfümös selyemfoszlányokkal, aranyzuhatag harmónia-foszladékokkal együttes zenéjében, amelyben zengő kék ária-liliomok nőttek, mint föltoluló rózsakék vízpáfrányok, boldog kék tűz-szökőkutak, tüzijáték-pálmafák, zenéjében, amelyben búcsúzó buja csipkekancák topognak selyem-kopogással, csipkeszörny-hajnalálmok sóhajtanak és poharat-szorító báró-markok lángolnak szőrösen és trampli valcer-pörgésben hal meg a bika-múlt álomkirálya, zenéjében Richard Strauss valamit mégis elsiratott. Lágy szivárványló könnyekkel, vad rózsavízeséssel porlasztotta be édes édene poklát, vad pokla édenét. Azt, ami nekünk átok volt, jaj és reménytelenség. Azt, ami nekünk volt: a gyötrelem-jaj! ami a Mámor Alkonya nekik, a Végzet Gyötrelme nekünk. Nekik ami a Mámor Rózsafája, a Rózsarothadás Bűze nekünk. Nekik aki arccal a Rózsa-asszony, fordítva hátat: Kukacok Hemzsegő Halálszobra nekünk. Boldog Bűn ami nekik, nekünk a Boldogtalanság Büntetése. Ami nekik Mámor, Jog, Szabadság, Ének: Megaláztatás, Jogtalanság, Rabság. Halálkoszorú nekünk! Mert az az ezüstruhás Rózsafiú, az az ezüstrózsát hozó Rózsalovag, az az ezüst Rózsakakas, kamasz-Rózsacsődör, csipkés és táncosléptű kis Báránybak jövőt nem hozott és nem vitt el jövőt. És nem hozott siratható múltat. Bartók Béla gyűlölte ezt a dögszagú Rózsa-Világot, múltunkat is, a Rózsakakasokat és Ochs-csődöröket, mert tudott gyűlölni rettenetesen. Szarvas-üvöltésű, vérsuhogású, csillagrobbanás-páfránytüzű zenéje a történelem ítélete is a Szimbiózis Rózsa-Múlton. Mert zenéje vérző éji üregeiben a futtában-ledöfött Petőfi Sándor jajgat és szakállcsillagos véres rózsa-szájában a jövő fekete halálvirága nő ki, a múlt átokfája növekszik. És ezek a fölsütött hajú, selyemcipellős polgár-apák, hivatalnokok, tollnokok, földesurak, katonatisztek, bárók, grófok, ezek a mi múltjaink is, akiknek parókája, mint selyemcsigákból ragasztott göndör sisak, púderes selyemcsiga-sisak, parfőmös, festett szőrtekercsekből, selyemgöndörítés selyemszirom-göngyölegekből ragasztott és szőtt púderes római harcos-sisak, ezek a fölsütött hajú tegnapok: Bartók Béla gyűlöletének jelene! Mert ezt gyűlölte a legjobban, ezt a piperkőc-elnyomást, ezt a valceres Ochs-trampliságot, ezeket a boldog, buta, selyemparókás, táncos-csipkeléptű földesúr-csődöröket, máslis-cipellőjű szép emberbikákat, Mozartot-hallgató édes selyem-kancácskákat! Mert ez is Bartók Béla volt! Ez a Gyűlölet. Gyűlölete az elnyomásnak, gyűlölete a rothadó-arcú és rothadék-szívű, dögbűz-párájú Rózsa-Tegnapnak. És az olyan jövőnek, amelynek virága dögvirág, hatalma Csontvázak Zörgő Mennyországa. Bartók Béla zenéje látomások és vérzések mindenség-foglalata. Zenéje a Tegnap gyűlölete, de a Múlt Tiszta Mámorának Gyönyörű Itatósa is! Olyan újat-virágzó ősanyag, amely magába fölitta a természeti és zenei múltak minden édes és éhes gyönyörét, olyan Élő Virág-Szövet, amelynek tenyésző boldog életében a múltak aranypáfrányai ragyognak. Mosolytalan, szigorú kristály-arca mélyeiben Bach, Beethoven, Liszt Ferenc árnyék-mosolya villódzik, mint vízörvény zöld fonadékában lobogó vizinövények fényes zöld levelei. Könnytelen, égő, óriás kristály-csillag szemében, az izzó, gyötrött kristályszívarc két ősmondatában: Akarat, Gyűlölet, Tisztaság, Konok Tudás, Fehér Gyötrelem, a Mindenség Legősibb Lángjai, a Természet és az Ember Nagy Temetői. Csillag-Temetők és Ember-Temetők. Mindenség-Lángok és Eredet-Tudások. Kezdetek és Bevégzések. Befejezések és Újra-Indulások. És látok könnyeket is kemény szemében. Kemény könnyeket is látok ásvány-erejű Ős-Tudás Szemében! Olvadt gyémánt-kérgesen elfolyva a pupilla titkos fekete korongján és az írisz arany-csipkepáfrányain. Úgy lángolnak ott a vércsipkés, aranypórusos gömbfelületen az elfolyó lassú könnyek, mint égő gyémánt-lepényrózsák. Mint elolvadt angyalok az Isten szemén. Mert az Ember kemény könnye ez a szemekben, az Emberé, aki tudja, milyen nehéz megváltani és fölemelni a világot. És milyen reménytelen. És tudja azt is, hogy nem lehet reménytelen. És ezért, hogy ott égnek kemény könnyei szemében. És könnyezik föloldhatatlan, végtelen Kemény Szeretetében!
Imák, apokrif mámorok*Dolgozószobámban négyszárnyú angyalok, sátánok, boszorkányok, táltoslovak, csontvázak és zöld halottak nyüzsögtek mostanában. Vállamra húlltak borzongó toll-özönükkel, szívembe szúrtak háromágú aranyszigony-tekintetükkel, a tortúra után mondtak világvarázsló vad meséket, töprengő homlokomon kopogtak sárga csont-ujjakkal, arcomhoz dörzsölték virágbársony csődörfejüket. Új verset írtam, hónapokig fogalmazódó hosszú éneket a megmaradni-akarásról, a lét szeretetéről, hitemről: a halottak királyáról: IV. Béláról. Könyv-versem írása közben, a harmadik harmad hajnali lángjaiban jött a hívás: mennék el meghallgatni néhány magnetofontekercset, hallani valamit, a magnetofon-szalagokról fölzengő csodát, valamit, ami a csoda, mert maga a hulló, kúsza, tétova, aranyszárnyú és vérző szépség, a kegyelem, a szegények, a földet-bolygatók, a földből létet-kivarázsolók, a romlandó húsukkal majd-a földbe-búvók kegyelme. Sokan voltunk a hallgatók: nyelvészek, néprajzi kutatók, irodalomtörténészek, költők, fordítók, a népművészet ihletettjei, s aligha túlzok, ha mondom, amit hallottunk, az valóban a vérző, aranyló, ősfán-virágzó, csoda-fában aranylángokkal csipkésedő, véres, csillagos csoda volt, s ha szánkat be nem tapasztja átlátszó kezével a tapintat, kilobbantak volna belőle „Kazinczy sikolyai”. Mert a magnetofonszalagokról ami fölhangzott, ami hömpölyögve, bukdácsolva, csipkésedve és kő-kötegekkel indásodva áradt: öreg parasztasszonyok sóhajos, elcsukló, nyögdécselve szájukból-kigöngyölgő, selypes, feketén bugyborékoló és vérbuborékokkal-fúvódó, vércsöppekkel loccsanó, vaskesztyűkkel csapdosó, aranyláncokkal csörgő, száraz vén tölgyfákként nyikorgó, angyalszárnyakkal megsuhogó, mely madárhangon, könnyű varázslat-hangon bugyborékoló, sokszor a tüdőbe visszanyelt, elharapott szó-végű imája volt, öreg parasztasszonyoké, akik csak a földet ismerték, a szoptatást és a halált, a szülést, a munkát és temetőket, s valaha a szerelmet, a szent kegyetlent. Öreg parasztasszonyoké, akik nem féltek a vértől, a szülés, a sebzés és az ölés vérétől, s akik több halált láttak, mint a katonák, akik úgy mosdatták le, s öltöztették föl a meztelen halottakat, oly egyszerűen, gyakorlottan, olyan szeretettel, mint hajdan a csecsemőket, mert tudták: halállal-romlandó húsunk is a miénk, halandóságunk sorsunk tiszta része. Ó ezek a fekete idő-csomóvá aszalódott kicsi öregasszonyok! Most is látom: nagyanyám koporsója körűl ahogy űltek, kis mohos réklikben, foszlott fekete bársonycipőkben, csupa-mirigy, csupa-lencse, csupa kék csomó arccal, mint gyászkendős, szőrös törpe hártya-kérdőjelek, fekete csont-kérdőjelek, ahogy űltek a halálban egyszerűen és kíméletlenűl, tisztán és a szép halálra várva és imádkoztak és énekeltek, fehér cérnácska-csipketorony hangon, horgolták végtelen imájukat és éneküket, míg a drága kis halott virágörvényben feküdt az óriás koporsóban, s csöpp arca, mint jádekő-szív, zöld szív-alakú csillag világított a gyászkendő csipke-keretében, s volt zöld légyzúgás, piros gyertyaláng-ropogás, fogatlan mirigycsengő-motyogás a zöld kápolna-csöndben. Öreg parasztasszonyok imáit hallottuk, akik nem félték a halált, mert mindíg együtt éltek a halállal, mint a természet maga, de félték az elvarázsolást, bűbájolást, a mirigyeket, torokgyíkot, eleven rothadást, férget, kelést, a fekete bajt, a fulladást, boszorkány-átkot, sátán-bűvöletet, a bűnt, bujakórt, hektikát, lidércet, a titkos rossz erőket, vihart, szelet, varangyot, mennykövet, búrjánzó csillagot, tékozló üstököst, az ördög-fejedelem föld alól kilobbanó piros sóhaját. Halált-váró ágyba tapadt, vakon tántorgó, tévetegen tipegő görbe gyászangyalként ücsörgő kis hártya-Máriák, csont-Erzsébetek, mirigy-Terézek, bütykös gyökérszobor-Katalinok titkos imáit hallgattuk ott merengve, öreg parasztasszonyok rejtelmes titkos imáit, amit mondtak századokon át paptalanúl, reggel, este, csillag-jövésekor, csillagapadáskor, haldoklók izzadtság-fényes fejénél, haldoklók lucskos haját figyelve, halottak erjedő kőcsepp-szíve mellett űlve, munkába-menet, munka-ebédidőben, betegek mirigy-lobos, gennyel-lángoló torkára téve töredezett-körmű rózsakőgyökér-ujjukat, csecsemők gennycsipás szempillacsillagára ejtve fekete föld-varratos ujjuk bögyét, mint apró lüktető sárga koponyát. Amit mondtak a papok tudta nélkűl, nem papoktól, nihil obstat imakönyvekből tanúlva, de anyjuktól, nagyanyjuktól, dédanyjuktól, jelzés-nélküli ponyvákból olvasván, hallván és tanulván s amit mondtak talán szelídebb, vagy istenesebb férfiak is, levestől és pipanyáltól kifakúlt bajszuk rostkévéibe motyogva. Imák, apokrif mámorok áradtak, lüktettek, csobogtak aranyban, vérben és könnyben a gépi hangszalagokról, imák, titkos kegyelmek, könyörgések és mámorok. Jézusos bűvölök és bájolók, imák, amik néha az elmondó-asszonyok szájából kiágazva egyre följebb ágaskodtak gótikus hangcsipkéikkel, mint a kakaskukorékolás, vagy belealvadtak a ködös dünnyögésbe, mint a haldoklók halál-sóhaja. Imák, mindíg-ugyanazok és mégis mindíg-mások, a népköltészet aranyhálóját hordozva húsukban, az ősköltészet aranyláncaival áttekert szárnyakkal, a népköltészet fényes, nem-foszlékony ütemeit, ritmusait, gyémántkapcsait viselve testük szerkezetében és szövetében, aranylángokkal benőve és befolyva, sámánszavak, sámándobok forró habzását és száraz kopogását, sámán-csöngettyűk aranyszáraz cirpelését lüktetve megfeszített szívükből és Mária-palástjukról. Hihetjük talán, hogy a magyar kora-középkor, a kódex-kor, a keresztesháborúk kora, az első klastromok kora, vagy még-kezdetibb idők: ez ima-sarjadások földje! S azóta búrjánzik, ágazik, virágzik, indázik az ima, mint szívben a titkos szerelem, mint magányunkban a rejtett megváltás, mint mindíg-megpróbált hitünkben a búvó segítség, mint a létünk-köré kövesedő bánatban a hozzáfordulás lehetősége és bizalma, ez a Krisztus-vérével telecsöppent és arany-lángokkal megpikkelyesedett imalánc, a földdel-bajlódók, a földnek-hagyottak titkos fohásza, népköltészetté átaranyló rejtett ígérete. És én, amit mondanék most, annyi csak: íme, hatalmas kincs birtokába jutottunk most, ezek a legtisztább népköltészetté vedlett imák nemcsak történeti múltunk, de költészetmúltunk a nép szívéből kitemetődött lángoló aranyleletei, erejük, igézetük, tisztaságuk, mint az aranyláncoké és a tiszta csontoké. Íme, a nép szívébe temetődött múlt-idő kristály-koporsója fölnyittatott, s e koporsóban a költészet eleven égő virága van, nem költészet-tetemek sárga hamva, emlék-hullák zöld pora. Én népköltészetünk legfénylőbb rétegéhez hasonlónak mondom ezeket az imákat, amikben a nép élt, s amik századokon át népünkben éltek titokban. És szépségük és erejük nemcsak tartalmaikban van, de nyelvükben is, mert hallván őket, oly erővel ráz meg népem beszélt nyelvének gyönyörűsége, bátorsága, tisztasága és látomásossága, hogy költő-szívemben ámúldozva és szégyenkezve csak édesdeden mosolyogni és könnyezni tudok, mint Bartók Béla zene-örvényeiben, lángoló látomásaiban.
Hódolat a zenének*Költő vagyok; s ez az egyszerű, s a Létezés akaratában oly sokszor fölöslegesnek tetsző tény: nemcsak napjaim múlása, életem történésének és történetének folytonossága, örökös izgatottsága, kegyetlen lángja, aranypiros öldöklő parázs-tornya szívemnek és szívem kevélytelen hatalmának, nemcsak teremtést-akaró életem gyásza, szégyene, ritka öröme, a megvalósúltság ritka és boldog önmagamra-ismerése, ez a tény nemcsak a költői teremtés állandó írtózata, a teremtést-akaró költői kedély, a teremtésre vágyó égő és oly sokszor megszégyenülő költői akarat írtózatos és gyönyörű mindennapisága, de ez az egyszerű és mégis alíg-elviselhető tény: létem állandósága, létezésem anyaga, szívverése, magzatburka, virágzása és halála! Ezért, hogy nekem a zene (akárcsak a festészet, a szobrászat, a színház, vagy a teremtő építészet) nem gyönyörűség, vagy bánat, nem mámor, vagy megaláztatás, nem az öröm arany-habzása, vagy a gyász redőtlen vastag koromzuhataga, nem a merengés tiszta virágméze, vagy az ember-idő esti harmata, hajnali kristályos páracsöppje eszméletemen, vagy szívemen, nem vígasz, nekem-vígasz, értem-vígasz, vagy helyettem-vígasztalanság, de a zene nekem testvér-azonosság, testvér-akarat a teremtésben, teremtő testvér-ugyanaz, gyönyörű és szenvedő testvériség a művészi akaratban, a kimondás, a megnevezés, a Dolgok lényének, lényegének, rejtelmének és titka tisztaságának kimondására és fölmutatására; tiszta és szenvedő akarat a teremtő testvériségben. Így hát nem is élvezet, de résztvevés mintahogy a művészet (költőnek különösen) nem is lehet a Művészi Megteremtettségben fürdőző élvezet (ha a gyász gyötrelmének és gyámoltalanságának élvezete is), de izgatott és habzó és állandó és szívünket is fölégetni-kész rettentő-szép résztvevés a Teremtő Más Teremtő Akaratában. Kemény föloldozódás és rettegő, de akaratos, vele és benne-égni tudó föloldódás a Testvér-teremtésben! Falun születtem és nagyon szegénynek. Ott is nőttem föl (igaz: vonattal bejárva Budapestre: középiskolába) tizennyolc éves koromig. Kőszínházat, operaházat, hangversenytermeket nem ismertem; rádiónk is ha volt: kis kezdetleges kristály-detektoros készülék (lehet, hogy én csináltam), s később egy öreg cifra, gótikus templom-külsejű, barna vászon-arcú barna szerkezet-készülék, ami még a budapesti adóállomást is alíg fogta és ha közvetítette: hát nagyon recsegve, foszforeszkálva szinte szégyenében: nemhogy a világ és a század, a múltak valódi zenéjét, a Lét-Zene Üzenetét. Falun születtem 1928-ban, s nőttem kölyökből kamaszodván az 1930-as években, oly időben, oly korban (pedig szülőfalum csak húsz kilométerre van Budapesttől!), amikor bivalyos és négyökrös szekerek szórták a szalmát a térdig-por országúton, s szombat délután sárga szarvasbőr-comb-belsejű nadrágban, karcsú barna lovakon kilovagoltak az uraságok, a rózsacsipkeharangba-bújtatott kisasszonyok, a velem-korú fiúk, fényes hintókon poroztak végig a jegenyés Fő-utcán, s rá-rápöccintettek, „játékos” ostorukkal a lányok máslis copfjára, a szegények fekete kalapjára. Az én falumban a népzene halott volt. Az én falumban halott volt a népdal. Még csak ravatalon se feküdt; de enyészve volt a földben, csontváza-se-tudtam-merre-lehet! Ott fúvós zene járta búcsúkban, lakodalmakban, temetéseken, Húsvétkor, Úrnapján, Karácsonykor, a Nemzet ünnepein és a háború alatt; fúvós zene, sramli, s az alsó-vég kocsmájában cigányzene, ha bál volt. Ó, ne higgyék, hogy nem szeretem én ezeket a zenéket, hisz nagyon hazudnék, ha ezt mondanám, hiszen gyermekkorom és kamaszkorom víg vígalma, véres és részeg végzete is volt e zene-hármasság! Apám rothadt tüdeje és rothadni-kész szíve, szorongó kamaszkorom boldog bánata. De hát az én falumban a népdal halott volt. Mert halott volt szülő-népem önismerete. Vagy csak tetszhalott talán? És micsoda döbbent döbbenet, létem teljes meghódítása volt a teljes népköltészettel, a végzetes-tiszta, virág-irgalmú és halál-szárnyütésű, Föld-Anya bánatú, vadrózsa-léptű népdallal, népballadával való: szívemet boldog máglyára ítélő szent találkozásom! Szóljak hát Török Erzsivel e szent ítélet-találkozásról, az Ő telt, tiszta, kristály-dicsőségű asszonyi hangján, amelynek egyszerűsége, mint a jázminok, vadrózsák tiszta édessége és boldog lángja, szóljak hát Vele önmagamról önmagunknak! Létemben a zenei megismerés: önmagam megismerése volt! Létemben a zene nem önismeretre-vágyódásom és a Létet-megismerni-vágyódásom, dühödt és örvénylő ismeret-akaratom temetője, de a zenében élet-hitem és Lét-hódolatom mindensége virágzik. Nekem a Zenében, akárcsak a Költészetben nincsenek (hogy éljek az itt „csúnya” szóval) kedvenceim! Mert a Művészetben (és így a Költészetben és a Zenében is) a Teremtő Akarat Állandósága és folyamatos Megújulása Virágzik. És a Teremtő Akaratban nincsenek és nem is lehetnek kizárólagosságok. A kizárólagosság a Teremtés-Hit gátoltsága, az áradó teremtés-folyamat vasfüggönye. Népek ős-zenéje, népek ős-dalai éppúgy teremtő részei embervoltom akaratának, mint a középkori himnuszok, mint a gregorián énekek, vagy Palestrina, Pergolesi, Monteverdi, Schütz, Vivaldi, vagy az édes Couperin, vagy Bach, a mindenségre-fölszentelő, vagy Händel, az istenség-óriás, vagy a csoda-csoda-csoda-szavú Mozart; létem állandósága a teljességre-intő lángelme-csillag Beethoven éppúgy, mint Verdi, de megigézte teremtésre-vágyó agyamat Mahler is, vagy Bruckner, Franck, ígézetes nagy himnuszaival Muszorgszkij és Puccini is, Stravinszkij, Ravel és Honegger, Anton Webern, Alban Berg éppúgy, mint Boulez; a konok, tiszta, kemény Schönberg, szólva nem is Bartók Béláról, a gyémánt-szívűről, a kristály-arcúról. És a többiről: Schumannról, Schubertről, Chopinről. És a többiről: a meg-nem-nevezettekről. Miféle választással mondhatok hát: igent e mindenség-egészből, törékeny ember-kezemmel mit markolhatok ki a lángoló mindenség-egészből, hogy fölmutassam bennük-magamat? Szóljon hát Rácz Aladár édes cimbalom-szava, mondva a gyöngéd és gyöngédségében félelmetes Couperint az ő tücsök-színű kezével. És szóljon az 1950-es évek három lángelméje: Dylan Thomas, Marilyn Monroe és Kathleen Ferrier közűl a második asszony: Kathleen Ferrier, akinek áradó, hatalmas, mély ének-szava, mint az óriás szikla-csúcsok és szakadék-falak közé szorúlt Isten szív lüktet és ver és dobog és visszhangzik a lét üregeiben piros óriás szívverése, szóljon Ő, akinek istenség-boldog énekét oly sokszor hallgattuk a beteg-béna drága Ferenczy Bénivel, mondja hát az Asszony-Teljesség Gluck-ot, mint egyik époszomban! És szóljon Johann Sebastian Bach: a szívem buja tenyészetét benövő Végtelenség-tenyészet-Óriás: Máté passiójával, aki a teremtés teljességére, a szenvedés teljességére és a boldogság teljességére bíztat és tanít, és megtisztít abban, hogy sorsunk nem marad megváltatlanúl! És szóljon Händel, a beláthatatlan-mámorú, aki Dante mellett legnagyobb példám és igézetem volt a művészi teremtésben, aki azt mondja minden zene-szavával: tedd a Teljességet, nem akarhatsz kevesebbet te sem, akarnod kevesebbet nem szabad neked sem, mert az ember csak a teremtés teljességében valósíthatja meg küldetés-önmagát, bizalmát abban, hogy nem maradhat magára a Teremtésben az Emberiség. Beszéljen Teremtés-himnuszával Ő, a Talán Lét-Teljességű Örök Virágzás. És mondja Mozart, akinek szavára csak sírni tudok, mint Petőfi Sándor vers-szavára, mondja az Ő szent és halálos Requiem-jét, mondja Mozart az Ave verum Corpust, hogy áldassék hite és halála a testben, csillagban, életben, halálban, a talán-sohase-föltámadásban! És most egy percnyi tiszta csönd! Azután halljuk Menuhin harmat-lángú és kék tűkristály-törékeny hegedűszavát: akiből Beethoven Hegedűversenyének kádenciája sírván kihamvad, mintha egy szupernóva, mintha egy óriáscsillag óriás kristálykévékkel és aranycsóva-kalász-végtelenséggel a zord és árva űrben kilángol, és végzethalálába hamvad. Mert esendő életemnek, életem egyik legzordabb szakaszának vígasza volt ez a Zene! És mert szenvedünk és szenvedtetünk, halljuk még Richard Strauss Rózsalovagjának nagy keringőjét, a halálba borospoharat-markolva táncoló, röhejes, röhögő, Halál-Úr, Ezüst-Gyász, Pléhgyászlobogó-Vígasztalanság báró Ochsét, mert szenvedünk és szenvedtetünk népek, nemzetek, hatalmak, elnyomók, és elnyomottak, halljuk a végzet-valcert, a rózsaszökőkút-mámort, részeg, mámoros, ordináré, csipke-dühödt rózsaörvényét azoknak, akik búcsút vettek nekik valami Édes Rózsa-Múlttól, attól ami volt nekik Rózsa-Mámor, Rózsa-Édesség, Rothadás Rózsa-Csoda, de nekünk ami volt, az ő rothadás rózsa-nosztalgiájuk, az ő részeg rózsatáncuk: elnyomás, halál, kizsákmányolás, szabadság-reményünk és szabadság-hitünk fojtása vérbe, gyalázatba, irtózatba, reménytelenségbe, önmagunk tébolyúlt elveszítésébe! És mert megállíthatatlan a szenvedés, mert elmondhatatlan a magány, mert kiordíthatatlan szívünk békességre-vágya, létünk tisztaságra-vágya, mert le akarjuk rombolni a Gőgöt, Önhittséget, Önáltatást, Vagyonok-tébolyát, Reménytelenségét, hallgassuk a talán legmagányosabban szenvedő és óriás-újító zord lángjait, a Mózes és Áronból Schönberg jajjait és átkait! És hallgassuk Stockhausen ember-gyalázatunkat megismertető, ember-önmagunkat megszégyenítő ember-szenvedés végtelenségét, mintegy a Bűn vérző homorulataiban, a Megaláztatás izzó kemence-szégyenében égő árva gyermekkórus-éneket, a Gesang der Jünglinge égő gyermek-tisztaságát, azt az égő és tűzhalálra-ítélt tiszta gyermekséget, amelyet sokszor úgy gyűlölt, amelyet úgy gyűlöl Századunk, ez a nemcsak teremtő, de oly sokszor tékozló és öldöklő, a Gyermekdalokat gyűlölő század, hallgassuk az égő gyermek-ifjak énekét és sírjunk szégyenünkben, mert ölni akar és ölet még mindíg a Rosszabb Emberiség, hallgassuk hát e jajgatás-negatívitást, hogy érezvén bűneinket: jobbak legyünk általa, vagy törjünk üveg-porrá ez üvegcsöngettyűk sokasága égő virágzásában és olvadásában. És végezetűl, hadd mutassam meg Benne tiszta végzetemet, teremtő szívemet és nem-gyáva arcomat, Benne, Bartók Bélában, századunk legzordabb, legörvénylőbb, legkristályosabb, a Létezés Titkait mindenkinél jobban tudó zenei lángelméjében, hadd zárjam le vallomásomat Vele, Bartók Bélával, aki a Lét minden titkát, homályát, moccanását, virágzását és halálát tudta, Vele, aki múlhatatlan hatással volt költészetemre, ember-hitemre és költészet-akaratomra, Vele, aki sok belső homály, önpusztítás, elveszettség és szenvedés után megtanított az átváltozásra, megtanított arra, hogyha mennünk rendeltetett: hát mennünk kell, válva szarvasokká, válva szabad szarvasokká, a Lét, a Világegyetem, az Emberszív, a Megváltás-hit Tiszta Rengetegében, Boldog Vadonában, Mindenség-aggancsú, Csillag-lángot, Arany-lángírást hordozó szarvassá alakulván a szent Átváltozásban, aki megtanított arra, mert hiszen tudnunk kell, aki megtanított a Cantata Profanában (s ez létünk lényege!), hogy nem ihatunk másból, csak tiszta forrásból. Hogy nem ihatok másból: csak tiszta forrásból!
Előadás, zenével, a Magyar Rádióban.
A halandóság törékeny arcai*Ime: a Halandóság Törékeny Arcai! A halandóság törékeny üvegarcai. Üveg-létek: akik már összetörtek a Halál vasgolyókból-fűzött, fénylő, halállal-csiszolt ujjai között, akik már összetörtek üveg-cserepekké és csont-cserepekké a földben, s akik majd összetörünk a Halál vas-jelek ujjai között, s a földben, akik majd végűl összetörnek, akik végülis eltörünk nem-lét cserepekké, elhabzunk üveg-foszladékká: a rendeltetett törvény szerint! Mintha komor lennék, de csak a Csönd beszél szívemből fehér és véres és pontos szavakkal, a megértő tiszta csönd, az átoktalan és káromlástalan: hogy így van, hogy így a teljes törvény, hogy így jó, ha másképp már nem lehet, ha másképp lehetetlen! Mert: íme, a Maradandóság Törhetetlen Arcai! Arcok, fejek, töprengésbe, gyászba, mosolyba, tétovaságba és kérdőjelek ránc-kacs-rengetege, kréta-vagdaltsága redő-hömpölyegébe burkolt koponyák, dacok, hitek, hiszékenységek, győzelmek, félelmek, gyávaságok, árvaságok, magányok, szégyenek, elhagyottságok és teremtő áldott lobogások, halálon-győztes merengő lángolások, szent tisztasággá kopárodott fehér bizalmatlanságok, temető-szemű, gyászörvény mosolyú, piros csődör-villogású és Krisztus halotti-leple mosolygású arcok, szemek és fejek: emlékezetünk és jelenünk véres szív-ütései, jelenünk és emlékezetünk törékeny teljessége. A tegnap, a ma, a holnap és talán az oly nehezen hitt és oly szegényesen és szorongva hitt jövő-idő eleven szobor-fejei, élő szobor-arcai, az arcok, a fejek, a halandóságukban is múlhatatlanok, a múlandóságukban is maradandóak! Arcok és fejek fénykép-másai, barátaim és nem-barátaim, szellemet-őrző, vagy szellem-múltú testek, ember-testek, elbomlottak már és még a Lét-idő eleven Tereit járók és bejárók, hiszékeny, tűnődő és vallani-akaró, sorsot-kiénekelni-tudó, vagy dacot-hallgató, a csönd köveiből megmaradást hirdető tornyot építő embertársaim fénykép-győzelme az Időn, fénykép-fejek és fénykép-arcok: akik merengve, halálosan, bizalmatlanúl, vagy mosolyogva visszanéztek e falakról, vagdalkozó szívünkre és álmodó hitelünkre, akik a szívünkben, szívünk körött és szívünk mögött csipkésedő, lángoló és növényi daccal, kristály-végzettel teljesedő Időre néztek és a Volt Ember-Időre visszanéztek: teremtő akaratotokkal hittétek és hiszitek, a teremtés hiszékenységével tudjátok, hogy az ember nem maradhat magára! Ezt mondjátok esendő, vagy végztetes műveitekkel és mondjátok ezt a csöndre kopírozva most a csönd tél-eleji pontos mosolyában. Fénykép-arcok, fénykép-fejek! Jaj, barátaim és nem-barátaim, de társaim a Történelemben, az előttem-valóban és a most történelem dolog-özönében, költő-múltam és költő-jelenem történelmének gyémánt-kürtjei, vagy föld-kürtjei, kő-vígaszai, vagy virág-csöndjei, magam is köztetek: hát voltatok-e, hát vagyunk-e még? Hát tudunk-e lenni még, hát voltunk-e, hát vagytok-e, hát leszünk-e majd: múltán puha tajték-oszló ember-időnknek és teremtés-időnknek, halandó embertársaim, kérdezem, gyermeteg halandó én is, vagy csak így maradunk meg, e képekre-lopva, e képekre szeretve: egy szelíd-mosolyú és nagyon-okosan-figyelő Asszony fénykép-bizalmában, fénykép-áhítatában és fénykép-kegyelmében? Te, kréta-földgömb biztonságú Veres Péter; az árva Istennel kacéran szembe-mosolygó Tamási Áron; Füst Milán: akinek az ingerült Ördög húzta, szőrös hüvelykujj-kampóját szája szélébe akasztva, holdsarló-vicsorgássá Náhum-mosolyát; te kristály-csipke-kötésű boldog-vígasztalan Szelíd Óriáskérdőjel: Tersánszky Józsi Jenő; önmagad gyötrelemmé és bizalmatlansággá-kaszabolta Kodolányi János; halottan is kőműves szó-özönlés Szabó Pál; csipkelődő, hetyke és ámúlattal-kiáltozó zsenik-krónikása: Hatvany Lajos; gőgöske-dühödt fiú Kamondy László, hát hol vagytok, voltatok-e, hát vagytok-e még Idő-Űzöttek, a Halál Koporsó-Lován vágtatók, fehér köd-hallgatók, a Pegazus égő toll-lomb ősangyal szárny-hónalja izzadatlan tüzében melegedők! Földet-Fázók és Földet-Megismertek, ti, már Belülről-Lakók, a Föld-Belső Szerelem-Szégyenében Csontvázra-Olvadt Élet-Szerelmesek, Halál-Halandók. Ti Bajszosak és Pala-Legyező Arcúak, Hegyes Madár-Tekintetűek és Zománc-Csipke-Sólyom-Figyelők! És mi, akik teremtünk még: hittel, vagy megaláztatással, gyásszal, vagy örömmel: tudunk-e tenni és teremteni a Halál ellen valami emberi szép jövőt? Tudjuk-e megvalósítani teljessé ember-önmagunkat, végül-is az ember örömére? Hogy jobb legyen. Mert az ember a jóra teremtődött, és a szép halálra, nem a Rossz Halál gyászára és a vak sors esendőségeire. Tudunk-e mi akár egy fénylő, lángoló cserépdarabkát letörni a Valóságból: hogy rámutassunk: ő ilyen! A Lét ilyen: darabka égő cserepében. Tudjuk-e élő ujjhegyünkkel megérinteni, vagy megütni a Valóság Rettentő Égő Szívét, a Valóság Érzékeny Szívét, hogy az visszalüktessen ujjunk, ujjhegyünk ütő mosolyára: és kivirágozván azt mondja léte ütésével: igen, én vagyok az! Én! Mert ez a kötelességünk. És ez az Ő kötelessége is, Molnár Edité, a fényképész-asszonyé, aki nagyon tudatos érzékenységgel figyeli a teremtő ember és a temető ember múlandó és halandó arcát, arcunkat is, ahogy virágzik, föllángol, vagy elhal az Idő üveg-moccanataiban, mint az űrben a lángoló, vagy összesűrűsödő csillag-történések, az űr nem-üres tereiben, hogy a lényeg életének és történésének, a burkolat-mögöttinek rávetítődését az arc-burkolat kőzet-csöndjére, pala-pálmáira és palakő-páfrányaira, gyűrt, vagy vonalakkal összekaszabolt, csomós gipsz-csömörére: megfejtse, vagy megfejteni segítse a Lényeg Titkát, a nem-pillanat-virágút, a nem-elfoszló-émelyűt, de azt a Jelentést, amely a burkolat mögött ég virágozván, míg elporlad keservében. Halandó arcunk csönd-mélyének, mosoly-mélyének, töprengés-mélyének, halál-mélyének titkát keresi Molnár Edit figyelmes és okos szemével, figyelmes és okos képeiben: azt, amik vagyunk, azt, amik voltunk talán, lehettünk volna amik! Lehetőségeinket, győzelmünket, bukásunkat, veszteségünket, gyávaságunkat, gyászunkat, vagy halálunkat és hitünk hitelét keresi Molnár Edit, hogy megőrízzen a lepkeszárny arany-mohájánál könnyebben elfoszló ember-lényünkből valamit. Ő, akinek műve: a megőrzés művészete. Valamit, amit nem tudtunk, nem mertünk, nem akartunk kimondani! Amit letagadtunk, vagy eltagadtunk, vagy ami talán kimondani tiltva volt nekünk. Mert féltünk önmagunktól.
A föltámadt magyar középkor*Sorsomban meggyötört szívvel és művészi, történelmi hitemben és akaratomban tiszta áldottsággal köszöntöm barátomat, Móser Zoltánt, e kíváló tehetségű fiatal férfit, akinek volt bátorsága és ereje arra, hogy képekben újra-teremtse, vagy újrateremteni akarja a kőben és hitben virágzó magyar középkort, a kőben és imában fölvirágzó korai magyar középkort, azokat a véres, harcos, építő, önmagunkat-megvalósító (és nemcsak önmagunkat megvalósítani képzelő), önmagunk pusztai tüzét, keleti fű-hömpölygését és rénszarvas-mámorát, lóáldozat-rejtelmeit európai lánggá, kő-lánggá, láng-hitté változtató századokat, azokat a teremtő, hazát, kultúrát, megmaradást teremtő századokat, azokat a vérrel és daccal népünk ajkáig fölhabzó századokat, azokat a kő-csúcsokkal, kő-bárányokkal, kő-keresztekkel és kő-megváltókkal átszőtt századokat, azokat a fönnmaradást-teremtő és önmagunkat a Jövőbe-kötő kegyetlenűl-szép és kegyelmesen-gyönyörű századokat, amelyek e Nép, Nemzet, Haza történelmének máig is a legszebb század-csillagai, gyémánt-tüzű, kristály-égésű csillag-századai! Az államalapítás, az Európává-formálódás, a Múltba-visszafordúlni-nem-hagyás, egy laza, sivatagokon, erdőkön, folyókon és hegyeken áthömpölygő, büszke és okos, sámán-dobokkal zaklatott szívű nép kő-jövőbe-fonásának, kőnél keményebb élet-hitté, megmaradás-akarattá faragásának, a Jövő-Időbe tornyosodásának századai voltanak (ahogy Kölcsey Ferenc mondaná) e századok, a máig-is-büszkeségünk, a máig-is-örömünk századai! És jaj, mi maradt e kőfilozófiába és kőhitbe, kőnél szikárabb és tartósabb csodálatos vágyba sűrűsödött gyakorlatból és akaratból? Mi maradt féktelenűl és tajtékos lázzal teremtő, államkezdő és állam-irgalmat, önálló kötött Magyarországot, európai Magyarországot akaró kezdeti századainkból? Abból, ami épűlt: imában, hitben, erőben, kőben, hogy ez az ország-terület, ha így igaz (és hiszem, hogy nem lehetetlen!), mint egy kőből (és így imából) font háló, amelynek kötéspontjai a templomtornyok piramiséletű kő-ceruzahegyei, a templomtornyok kő-keresztjeinek egymást-szikráztató országos sokadalma. Mert mi maradt ez ország-megvalósító kő-akaratból, ez országot-teremtő kő-reményből, kő-hitéből a hús és vér és lélegzet-Jövőnek? A Volt-nak szomorú, átkozott, bemohosodott, omló, kő-forgácsokkal-foszló és kő-pórusokkal-virágzó és füvekkel, moha-sarjadékkal kiszőrösödött és szakállzó törmeléke csak, valami átkos és gyönyörű kő-iszonyat, kő-csonkok, kő-csontok, kő-csontvázak, kő-koponyák szálkás és íves, tört-bordázatú, bezúzott-agykoponya-falú, csonka karcsontú, megtört, vagy letört lábszárcsontú földből-kisarjadt maradéka csak, magányosan merengő kőcsillagküllős ablakrózsák, mint a Teremtő Isten világító köldöke, néhány Istencsodája-megmaradt hegytetői, vagy völgybeli ép-testű árva templom, mint kővé-meszesedett, dobogástalan tiszta emberszív, amelynek bejárható üregeiben, homályaiban, csönd-mértani-idomaiban, némaság-kristály-csiszolat tömbjeiben, meszes-szálkái, pórusos gerendái, bordás, hosszanti-hurkás oszlopai, pórusos ív-csúcsai, kőrózsa-köldökű ívbordacsúcstalálkozásai, penészes kőbuborékbelseje, mohos kőszálkaszivacsai között a Néma Múlt borong és ott gomolyog likacsos, pórusos kő-csésze aortájában, kő-serleg-aortájában az Elhamvadt Magyar Történelem! Népek és Királyok, Építők és Építtetők, Harcosok, Földművelők, Lovasok, Halászok, Papok, Hittérítők, Szerzetesek, Lázadók, Vezérek, Uralkodók, Asszonyok: imásak és énekesek, boszorkányosok és megégetésre-mégse-kegyetlenek, vízbe-fúlásra-mégse-átkozottak, vagy átkozhatók, Hercegek, Irástudók és Irástudatlanok árnyék-sokasága ámúldozik és hallgatván tűnődik sorsán az Időnek, e kőcsontváztörmelékek, a szikrázó, vagy szikrátalan űrbe ágaskodó Kő-Múltak födetlen és penészes csontjai között, földbe-szövötten, árnyékba-kötötten, levegőbe-horgoltan, kőből hínáros lobogással kifüstölögvén, s világít fehér gömb-csillagként egy-egy fostos, vérrel-foltos, zöld-ürülékkel-pettyes, maszatos, varangyos, vérrel-szeplős és véres tollpihével teleragadt tyúktojás a tetőtelen templomromok kőpadlózatából kibokrosodott, a kőlap-mozaikot buján és mindenségesen begyapjasító fűben. Mert mi maradt e Kő-Hitből, tiszta és káprázatosan tömör, okosan fönséges Akkori Lét-Bizonyosságból, a Hajnalcsillagként-világító Magyar Középkorból, Középkori Alakulás-Magyarországból, kezdeti középkorunk csodás-tiszta és csoda-erejű Akarat-Létéből? Hívő Lét-Akaratából? Az Életből és a Halálból? Az Egymásra-épűlt Időből? A kőbefaragott Hitből, Bizonyosságból és Reményből? A népi, a román-stílusú, a gótikus csipkézetű Kő-Fönnmaradásból, Kő-Dacból, a Szent Kő-Kötésből, lüktető, eleven országunk virágzó kőcsontváz-emberségéből, Szent István, Szent László, III. Béla, Könyves Kálmán, IV. Béla zseniális Országot-Tudásából és Nemzetet-Akarásából? Ebből a népért-hozott szent Kő-Áldozatból? Csak tört, összezúzódott, összezúzott, szétkalapált, fölégetett, berombolt és lerombolt, beomlott és önmaga kő-csöndjébe, füves, penészes és mohás kő-dermedtsége szálkái, gödrei és üregei közé húllt kő, kő, kő, puszta, puszta kő, s valami Maradék Áldott Megmaradottsága! Bizonysága Hatalmas Teremtő Erőnknek, Hitünknek és Tudásunknak! Hogy nem voltunk és nem lehettünk kevesebbek, mint Európa nálunk-szerencsésebb népei, nemzetei, hazái, országai, történelmei! Mert mi maradt? Mi maradt: annyi dúlás, pusztítás, barbárság, megszállás, elnyomás, lerombolás, tűzvész és önpusztító barbár butaság után? Törpe korom-köpenyű, koromálarcú templom, körötte rothadott temetővel; tatár vasnyílhegy a kőben; bumfordi és balga Isten Báránya, hátából kinövő kereszttel, szétroncsolt kőből, fölötte törtszirmú kő-liliom, fara és feje fölött kőpikkely-testű és kőpáfrány-farkú, kő-madárfejű pogány páva-sárkány; fejnélküli, kőredős-ruhájú Szűz-Anya, ölében feje-letört kőránc-ingű kicsi Jézus; üregesre és kagyló-likacsosra, csigaház-göndörségűre összezúzott pofájú kő-oroszlánok, a Hatalom, az Erő kőjelképei; kőben és kőből a Jó a Rossz, a Túlvilág, a Transzcendencia; Isten (a fejnélküli Isten) fölnyújtott mutató-ujja és középső-ujja, kőből barbár szentséggel vaskosan kifaragva, ahogy a Mindenség Szívébe döfnek fölágazván a kőből: bizony az Úr Áldó Keze Ő: a kőből kinövő, önmaga szívébe mutatva; tört és csigolyás kőliliomoszlopok és ívek és kő-istenrózsák és szögletes homályos homorulatok és bennük csöndje az időnek, csöndje a kőnek, bennük és rajtuk és szívükben szorongása, dermedtsége és láza az időnek, csöndnek, történelemnek, pusztulásnak, pusztításnak és halálnak! Móser Zoltán hatalmas föladatot vállalt, mondhatom bátran: az önfeláldozás és tiszta öröm termékeny óriás-föladatát vállalta, amikor bejárván (mondhatnám: bezarándokolván) ez országot (s országunk hajdani részeit is) gyönyörű munkáival, példásan-hozzáértő szemével és példásan-hozzáértő szívével: ahogy lehetett és amiből lehetett, ez árva, roncsolt kőmaradékokból, kő-kupolákból, kő-buborékokból, kőkúpokból és kő-oszlopokból és a Mégis-Megmaradt Épségből már-nem-is-tetszhalottaiból föltámasztva, de Mindenség-Sírjából kiásva életre-varázsolta, életté-igézte azt a teremtő, tevékeny, tiszta, okos, zseniális magyar középkort, amelynek lét-hite és teremtő-akarata nem veszett ki esendő szívünkből, amelynek termő-tisztasága nem rohadt el (holt magzatként, mint beteg anyaméhben) a mi törékeny és oszlékony szívünkben, népünk törhetetlen és föl-sose-bomló szívében.
A fehér halál*Mert van sárga halál, piros halál, zöld halál, fekete halál, kék halál és ki tudja még hány halál van szívünkben és a világegyetemben, a Föld népei között és a létezők képzeletében, az emberiség hitében. Ki tudja, még hányfajta halál van, hányfajta rettenet, gyász, hányfajta sírás, siratás, sírás, siratás, elsiratás? Hányfajta gyászpompa, gyönyöre hányfajta a gyásznak, gyönyöre, félelme, romlása, reménye és hallgatása, fajtája hány a sírásnak, elsiratásnak, pompának, viaszos, márványos rettenetnek? Mert ez a halál, amit Moldován Domokos, ez a nép sorsára, népe-múltjára, emlékezetére és hagyományaira, maradék kincseire és az idő üvegrétegeibe temetett foszladék jajongására, bánatfosszíliáira oly érzékeny fiatalember mutat meg nekünk emlékező és föltámasztó gyönyörű kis filmjével: a fehér halál. A Fehér Halál. A halál fehér pompája, pompázatos és tömör fehér márvány-hallgatás, fehér vásznak súlyos és rengeteg omlása, fehér leplek, burkolatok, kendő-vásznak, főkötő-sisakok és homlok-pántok, fehér csipkék és beszövések, fehér csipke-áttörések és sejtes ráncolat-halmozások, fehér vászon-kúpok, vászon-háromszögek és vászon-hajtogatások lángja, villogása, szikrázata és homálya, mint fehér vászon-kápolnák, redős és márványos szobrai a hónak, jégcsipkék és jéglapok deres könnytelen halmazai. Mint gubbasztó nagy fehér madarak, virrasztó fehér kócsagok a halott körűl, a fehér ravatal körött, mint lobogó, nehéz márvány-ráncok, fehér márvány-redők, márvány-hajtogatások és márvány-leomlások csonka kúpjai, paraszti fehér márvány-Szűzmáriák, fehérmárvány paraszti Szűzmáriák a fehér burkolatok és leplek alatt nagy útra készülődő halott körűl, fehér paraszt-Szűzmáriák, a ráncosak, törtek, kis bőrszárnyacska kezűek, a májfoltosak, lencsések, a szűzi lesütött-szeműek, az egész-létükkel mosolygók, a följajgatók, a borosüvegből jó nagyokat húzók, a zöld borospalackot méltósággal körbe-adogatók, a borosüveg elzsírosodott száját tenyerük élével letörlők, a kopasz asztal kőrűl ülők, mint pusztai fehér sólymok egy kőlap körűl, a halottra rábukó, jajgatva nyögdécselő töpörödött, csupa ránc-kúszadék, ember-száradék kis ősmese-Szűzanya, a halott előtt, akinek fekete kalapja a fehér vászon-szemfödőtakarón, mint egy fekete káromkodás. Ez a film a Fehér Halált mutatja, mert hiszen a halál a végső kifehéredés, a teljes végső nagy fehérség, a vak fehér elcsöndesedés, a titkok fehér gyalázat-összege, a gyönyörűség fehér halál-hullása, a csönd fehér szobor-közönye, a tisztaság bánat-kővidéke, a kitisztulás fehér rettenet-mennyországa. Valami ősi jaj és ősi egyszerűség, valami ősi tisztaság és a kősivatagok halhatatlansága szól fehér halállal ebből a patyolat gyászból, gyolcs-zokogásból. Népünk ős-sírása ez a fehér halál, mindent elviselő fehér hallgatása, a halhatatlanság fehér ős-tüze, a végső fehér virágzás tisztasága, a kifehéredett csontok szárazsága, a kifehéredett csontok mindent-tudása. Így lenni halottnak és lenni így gyászolónak: egy nép hite a megmaradásban és a fönnmaradásban. Ez a hit: fehér ravatal a világfa tetején. Fehér anyák és gyászfehér lányok a világfa ágain. Nem a mítosz ágain ülnek ők fehérben, de a halhatatlanság fehér hitén, az éltető gyász fehér ködfáján, a mítoszi idő-fán, mint az élet, a jövendölés, a gyász fehér angyalai. Mit tudhatott ez a pusztai kicsi nép, mit tudhatott ez a nagy füves térségek, gubancos rengeteg erdők, rénszarvas-ősök hajdani népe, én kicsi vándornépem: mit tudhatott a sorsról és időről, hogy gyásza fehér lett, fehér virágzás, fehér kegyelem. Mit tudhatnak ezek a száraz, hallgatag, csönddel-eljegyzett-szívű emberek, akik fűzfavesszőből a koporsót fonják, a rothadás gyönyörű tokját, a csontváz hatalmas sárga kosarát, az óriás fehér fonadék-ládát, a halál fehér szekerét, amiben halottaink le a földbe mentek, húzatva láthatatlan nehéz gyászlovakkal, mit tudhattak a mocsarak, nádasok, lápok, folyópartok, rétségek szikkadt szegényei, az annyit bújdokolók és annyit üldözöttek: hogy a halált látták fehérnek, mint a pusztai hó, mint a kövek fehérsége? Mert tudtak a halandóság létet-újjászülő hatalmas erejéről, a halandóság élet-szülő fehér tüzéről, a halandóság végtelen élet-kegyelméről, a megmaradásról a halandóságban. És tudtak nemcsak kuporogni és sírni fehér gyászban, de vad élet-táncban újjászületni, mint a csillag, amikor az örökös szent gerjedett asszonyiság, a szent nősténytűz a halottra borúl, a halálra hull, életté gyúrván a létet-adó tiszta nemiséget, a halál fehér közönyéből az élet tüzes virágját fölnövesztve a hullámzó asszonyi láng boldog dühével, társkérő mámorával, termékenységet-váró, megtermékenyülést-áhító boldog, szilaj, szent szégyenével a halott férfi-ágyékból a teremtő életet kinöveszti, mert a szerelmes szent szilajság az élet forrása csak. Mert az Asszonyiság húz a Jövőbe minket. Az Örök Asszonyiság emeli a Jövőbe halandó szívünket. Az örök Asszonyiság a Jövő forrása, kapuja, végzete, földje. Az örök Asszonyiság a Megmaradás Halhatatlan Keresztfája. Az Asszonyiság a halandóság örök élő keresztfája. A föltámadás virágzó föld-keresztje. Mert halandó a Fehér Halál és halhatatlan a Piros Élet. Mert ez a törvény. Mert ezt tudta ez a nép. Jobban, mint Goethe Faustja tudta!
A készülődők és akarók láng-hite*Tihanyi Lajos: forradalmár volt, s a forradalmat mondta minden művében. A készülésről, a Készülődőkről beszélt mindíg: rajzban, képben, gyötrelmes és gyönyörű kezével. A magyar századelő és Európa nagy szellemi és gyakorlati forrongásának, dacainak és akaratának hívőit és harcait rajzolta, festette: gyűrten, szögletesen, ragyásan és csipkésen, szólva bennük és velük magáról is, az ő ugyanaz-hitéről, rajongó, lázadó és boldog szívét fonva a képben-kimondott arcok gyötrelmébe, szigorába és hitébe. Egy forradalomra-készülődő dacos haza szellemi térképét rajzolta jelenkora és a jövő eszmélkedésére ideges, gyötrött, hatalmas kezével, látva meg a hús, a koponyacsontok kelyhe, az arc-pajzs, a fej szögletességei, gyötrelem-gyűrődései, szenvedés-apadtságai, láng-horpadásai, temető-földje és öreg sírkereszt-szorongása mögött: a Készülődők léte közös lényegét: akarását annak az újnak, amely magzatilag érett volt már méhében az időnek, ott lebegett megszületésre várva a századelő forró magzatvízében, s tudott amely mégiscsak a Készülődők és Akarók hite és cselekvő vágya ellenére évtizedek múlva megszületni. Mert végűl is megszületett!
A gyönyörűség-láncolat*Századunkban, amely művészetében is annyi gyötrelemmel, önzéssel, gyűlölködéssel, ellentmondással és kizárólagosságot-követelő indulattal vemhes, századunkban, amely annyi művészi találékonysággal, izgatottsággal, újat-akarással, lényeget-kereső dühhel és átkozódó tagadással áldott, századunkban, amely annyi robbanó-anyagot, hitetlenséget, új-hitet-keresést, valóság-áhítatot, pontosság-akaratot, küzdelmet, önkimondási gyönyörűséget és önfeladó rajongást, forradalmat és vélt-forradalmat, tajtékzó önkívületet, kegyetlen tékozlást, a lét lényegét, az anyag akaratát és titkos mélyeit, a formák felületeit, sugárzását és gyámoltalan szépségét, a jelenségek, lények, létezők, alakzatok formáit, határfelület-életét és rejtelem-mélyeit tudni-akaró és kimondani-vágyó izgalmat hordoz áldott idő-terhében, szép és boldogtalan századunkban, amely annyi visszavágyódást, múltba-vágyódást, tisztaság-hitet és tisztaság-akaratot, virágrejtelem-egyszerűséget is hordoz méhe szent jelenében: mégis, mintha a tegnapot-tagadás dühe féktelen lángja özönlené el tajték-tengerével: legalábbis a művészetet. Én hiszek a mindíg-újban! Én hiszek a mindíg-többet-akarásban! Tudom és hiszem: csak előre-lépni lehet, vissza sohase, bűn nélkül, önmagunk, művészetünk, teremtő hitünk föladása, eladása, ostoba eltékozlása nélkűl. De előre-lépni csak hittel lehet, hatalmas nagy indulattal, sandán sohase kémlelve körűl, hogy lehet-e?, hogy szabad-e? De lépni előre csak úgy lehet, hogy adjuk vérünket érte, hogy belehalunk, ha már kell belehalni! És mondom éppen ezért: a művészetben újat-vágyó jelen: nem lehet lényegi tagadása a tegnapi, vagy tegnapelőtti újat-akaró múltnak. Nem kizárja, de föltételezi és kötelezi a jelenvaló művészet a tiszta szép tegnapit. Bartók Béla nem semlegesíti, de magyarázza, és megérteti, szükséglet-állandóságunkká akarja Bachot, Schönberg Mozartot, Webern, Berg, vagy Stockhausen Beethovent, vagy Gustav Mahlert. Picasso kívánja a Raffaellót, Hantai Simon Giottót, Klee, vagy Kandinszky Masacciót! Mert ez a szent, szép, okos és fontos folytonosság, a gyönyörűség-láncolat, a művészet örökös tudatos tenyészetének végtelen állandósága. E tudattal és hittel köszöntöm Bernáth Aurélt, a nagy mestert, költészet-kezdetem egyik mámorát és barátját.
Töprengés sorsán a világnak*Erő, töprengés, irgalom: világot-teremtő erő, az elesettek nagy irgalom-vágya, a világot-magukban-hurcolók, a mindenség-egyetemet nehéz és komor szívükön átcsurgatók, konok agyukon átzuhogtatók, verdeső és kopár életükön átömlesztők töprengése virágzik Szalay Lajos munkáiban, keménység, harc, pontosság, valami ősi, biblikus termékenység és lét-tudás, a Teremtés Könyveinek ereje, nyugalma, bizalma, hite és lángolása. Munkáival előbb, vele 1946 nyarán ismerkedtem meg egy Izabella-utcai bérház műterem-lakásában. Einsteint olvasta éppen, mikor beléptünk hozzá, s mutatta friss rajzait, Cervantes Don Quijote-jához készűlt illusztrációit. Már akkor is: micsoda bűvölet volt munkáiban! Milyen zseniális kéz, milyen zseniális rajztudás építette csipkékből, szálkákból, vonalakból, redőkből, ráncokból, szögletekből és gömbökből a papírra a világegyetemet: az emberit, a történelmit, az anyag-megvalósulás végtelen formáit! Azután több mint két évtizedig nem láttam, Amerikában élt (s él ma is), s csak hallottam nagy művéről, a Genezis-ről. Most, hogy Genezisét lapozgatom, s többszáz rajzát volt látni módom újra: méginkább elbűvöl művészetének nagysága, kozmikus teljessége és emberi drámája. Egy világteremtő ember, egy mindenséget-megvalósító nagy művész töpreng itt: sorsán a világnak, mint Michelangelo prófétái, egy magánya kristálytűivel keresztül-kasúl szőtt teremtő ember küzdelme ez a nagy művészet: az emberi reményért, az értelmes fönnmaradásért.
Az önismeret és sors-ismeret csillagai*Borsos Miklós szobor-fejei: remekművek! Remekművek: márványban, kőben, agyagban, bronzban. Mondhatom ezt így, ilyen szemérmetlen nyíltsággal és tisztasággal, mert e fejek: valóban azok: az anyagban-kimondás remekei! Mitől? A megformálás komoly és kemény tisztaságától, zárt, tömény egyszerűségétől, a teljes érzékenység: konok, mesteri ujjakkal, kemény kezekkel az anyagból kigyötört, a szikrázó fehér, vagy aranysárga puha anyagból kivésett hitelétől és mámorától? Ritka vállalkozás az övé, meggyötört, tépelődő, vívódó, kereső, nyugtalan és milliárd részletre fölboncolt korunkban. Amikor a Lét, mint holttest a boncasztalon: fölbontva, fölvágva, szétfűrészelve és kinyitva, s a szerv-együttes, a csak-együtt-lehetséges és dologra-érdemes egyetemes test darabjaiban és csomagjaiban, külön-külön a Múlandóság Asztalán. Amikor: szétszedtük tudásunkkal: az Időt és a Teret: s ott az aranyrugók, fogaskerekek, gyémánt-tengelyek: de tudjuk-e még, de tudjuk-e majd a Világegyetemet újra összeépíteni? És benne az Egyetemes Embert? Az Ember Lényegét! Borsos Miklós: hűségesen az Eredendőhöz, a Szobrászat Őslényegéhez és szép-hűtlenül a kor-divatokhoz: a Teremtő és Megvalósúlt Lényeget találja meg és mondja ki egy-egy fej-remekében. Illés Endrében a létet-átvilágító fehér keresést, Illyés Gyulában a megőrző dacot, Bartók Bélában a teremtő láng szigorúságát, a festett fehér márvány-asszony-félben: az élet termékeny, szíve felé mosolygó telt egyszerűségét, mint fehér madár márvány-énekét. És mind a többiekben: a Belső Legfontosabbat, hogy lángol szinte a fej, mindegyik, és lángjával múltunkba, jövőnkbe, hiteinkbe, bűneinkbe, szégyenünkbe és boldogtalan, vagy boldog élet-homályunk virágzó tenyészetébe világít. Az önismeret és a sors-ismeret bronz-csillagai és márvány-csillagai ezek a fejek: az érzékenység okos remekművei.
Az állandóság akarata, a múlandóság örökléte*A művészet amit akar: az állandóság. Megtalálni a törvényt, a kristály-pontokat, azokat az elemi összetevőket, amikre a Lét összege épűl. A Lét: jelenségeiben, dolgaiban és halmazaiban, csöndjében és virágzásában. A Lét jelenségeiben múlandó, törékeny és tűnékeny, állandóság-nélküli az elvirágzásban, virágzó köd-tolongás, eleven forró tajték-lüktetés. És mi az ami megmarad? És érdemes-e kimondásra és megfogalmazásra, ami megmarad? Vagy csak a változékonyság, a töredékesség, a foszladékosság, a síkok, tömbök, terek, üregek, belső homályok és ragyogások elvirágzását és csobogását az időben, vagy csak a valamit, ami a semmiből kiáll, s formát kap, arcot, kócot és hajat egy pillanatra, vagy csak a semmiből a halálba áttűnő jelenség-időket, jelenlét-pillanatokat kell egy pillanatra rögzítenünk, hogy merengésükkel, fintorukkal, habból-kiálló fölemelt eres kezükkel az elmúlásra intsenek? Schaár Erzsébet ezt mondja, ezt teszi mostani műveivel, a fehér és zöld és kék jelenség-részletekkel, amelyek kiállnak a dermedt fehér gomolyból, a habos szilárd, szivacsos tömbből, vagy ott állnak önmagukat nézve, raffia-hajjal az Elmúlás fehér tükrös kirakatában.
Belső tűzvészek dühe*Mámorítóan nagy művészet az övé: Szabó Vladimíré! Teremtő képzeletének és kezének rajzolni-tudása, mint a legnagyobb mestereké, Leonardóé, Dűreré! És mennyi szorongás, lemondás, bűntudat, lelkiismeretfurdalás, belső tűzvészek dühe, önmarcangolás, a fordított tébolyodott, öntelt, Bruegheli, törpe, grafitszálka-csipke-buborékszőrgolyós, püffedt, torz, púpos, sátán-röhejű, torzan vigyorgó, önismeret-nélküli lét-valóság és ember-valóság leleplezése komorlik és lángol fekete zuhatag-örvény műveiben. És mennyi jóságra-vágy, vágy, hogy a világ jobb legyen, az ember jobb legyen, hogy a természet is jobb legyen! Mert ez az irgalmatlan jóság-vágy az ő művészetének csillagi lángja, szívéből szétágazó rács-hálózat-szövedéke! A jóságra vágyik ő és a tisztaságra, ezt mondja Szabó Vladimír minden rajz-szavával. Mert tudja: nélkülük inkább a halál!
Aki a teremtés szívére hajtja a fejét*Hantai Simon 1922-ben született, Bián. 1949 óta Franciaországban él. Nagy fölfedezője és bemutatója André Breton volt, 1953-ban. Hantai Simon korunk egyik legnagyobb festője. Azé a koré, amelyben élnünk rendeltetett, s amely nemcsak jelenét, de jövője idő-gömbjét is benövi lánggal, reménnyel, pusztulással és virágzással. Ez a lángelme, mert hiszen az, festő-lángelme, mint az emberlét legnagyobbjai: mindíg a Titkot keresi, gyötrődve, töprengve, szenvedve, jajtalanúl és magányosan. Könyvnyit tudnék írni sorsáról, gyötrelmeiről és műveiről. A művészetében kimutatkozó lét rejtelmeiről, homályáról és fényeiről, arról a gyűrtségeken növekedve táguló fényes repedésről, amelynek repedezettség-lángjaiba ha belenézünk: a Titkok Kapujáig látunk. Ha el nem vakúl szemünk, mint a napba-nézőnek. Együtt nőttünk Bián, testvéri mesterem volt Ő. S azóta is, ha két ország állampolgárai vagyunk is, a szívünk közt épűlt aranyhídon egymáshoz-ballagunk létünk minden pillanatában. Hantai Simon mindent ért és tud a lét valóságából. Mégis azt kérdezte tőlem egy levelében: „mi korunk valósága”? Hantai Simon mindíg a rejtelmek barna ködébe nyúl zseniális kezével, eszmélkedése titok-finom tapogató-csápjaival. Mintha habzó, őrjöngő, fortyogva forrongó tengervízbe nyúlna lehajolván, kezével. Belenyúl szívünkbe, erkölcsiségünkbe és a világegyetembe. Mit keres, mit kutat fáradhatatlan-magányosan, lángban, egyedűl, döbbenten és tisztán? A Lét Szívét talán, a Végtelenül Dobogó és Felületén Eresen Remegve Gyűrődő Bársonyos Tiszta Mindenség-Mozgatót, a Teremtés-Erő Lüktető Ősközpontját, hogy Forró Bizalmára hajthassa, egy pillanatra akár, megnyugodni: okos, tiszta, gyötrödő, boldogtalan, magányos szép fejét.
A titok hártyái közé ragadva*Valami elemi erő áramlik, árad, sugárzik Deim Pál műveiből: valami eredendő jóság, tisztaság és pontosság fénylik és ragyog föl munkáiból, valami az alíg megfogalmazható maradandóból és lényegből. Pedig ezek a képek (ha van értelme itt az oly esendő és formátlan műfaji meghatározásnak), mintha csak a valóság (vagy a valóság formáinak és alakzatainak), az Egyetemes Lét felületei, takaró-burkai, hámrétegei, határ-síkjai lennének! Mintha a Valóság és a Lét ábrái, vonalai, négyzetei és határozott horpadás-hullámai, vagy bemélyedés-amőbái, kidudorodás-hullám-alakzatai, a kihólyagosodás határozott és éles-vonalú buborék-szétfolyásai lennének, a sík tér, a kiegyenesített tér felső jelentései, a sík vallomásai. Dehát ezek mögött a síkká lapított felületek mögött: ott a görbe tér, az egyetemleges tér minden érzelmével, érzékenységével és dolgával: a dolgokkal, amiket a Lét formáinak és fájdalmainak mondunk, akárcsak az embert, a teremtőt, a tündöklőt, elfoszlót, megvalósítót, majd-elrohadót és hitében mégis örökkévalót. Mert e művekben, ha jól megcélozzuk szívünkkel lényegük és rejtelmük szívét: ott van az ember-által fölépített valóságos ház, a valóságos utca, az igazi ablak, a sors, az árnyék, a homály, a temető: de ott a titkokban sokszor magát elveszettnek hitt árva ember is, vagy az ember (az emberforma és emberlét) fehér ányéka, vagy fekete árny-alakja, mint a XVIII. század feketén derengő és merengő csipkés árny-képei. Ott a teremtő és temető ember Deim Pál művein, aki, mintha elbújna a dolog-felületek titkok-álarca mögött, mintegy a Titok Hártyái közé ragadva, hogy onnan lopakodjam elő, onnan dugja ki nap-csókra és csillag-lángolásra éhes tiszta ember-arcát: mert van, mert bátornak kell lennie ahhoz, hogy lenni legyen. Mert így akarja megvalósítani léte igazi küldetését és értelmét.
A jövendölés szövetei*Hajnal Gabriella művei, ezek a lángoló és komor, izzó csillag-beszédű és zöld-örvénylésű, fekete koponya-arcú és fehér-szemgödrű, messzi, űrbeli, titkos tüzekkel és a tenger kék könyörtelenségével és bánatával átszőtt és behömpölygött faliszőnyegek, szenvedés-szövődmények és dacos föloldozás-keresések, ezek a szenvedésből, gyötrelemből, emberi humánumból és konok megadásból szőtt képek, látomások és jövendölések, magányunk, reményünk, hitünk, sok gyalázatnak-kiszolgáltatottságunk jövendölés-szövetei és példázat-szövődményei, ezek a sors jeleivel és a végzet szavaival teleírt, szövés-írással behímzett létparancsok és szenvedés-parancsok: nemcsak az ember létnek-kiszolgáltatott magányát mondják, de mondják az egyedűlvaló, csillagok-sorsa-közé-szőtt ember hitét is a szenvedésben és az értelemben, mondják az ember létének értelem-parancsát, hiszen e végtelen, lángoló, füstölgő, üvöltöző, gomolygó, egymásban-gabalyodottság csillag-csomó-végtelenség-gubanc testvértelen embere, ha nem is élhet örökké, hiszen miért is élne örökké, nem élhet hiába! Ha már e virágzó zöld könnycseppre, ha már e megkristályosodott zöld őskönnycseppre, a Csönd Titkos Ős-szeméből kihullott könnycseppre, ha már e Földre született!
A jövő-árnyékú halhatatlan múlt*Mit őrzünk emlékeinkből? Minek az emlékezet? Miért az emlékezés? Miért a múlt? Minek a múlt? Tudjuk? Nem? Miért és minek környezetünkben és idő-múltunkban, agyunk tükörcserép-halmazatában, élő üveggolyó-sírdomb ganéjdombjában, izzó, lángoló, fényes tükör-cserép-kupacában a megőrzött emlékezet? Hát sohase rothad el: ami volt? Hát sohase enyészik köddé, pára-tiszta nem-volttá, ami volt valaha, hát sohase rothadnak el a halottak, az elmúltak, az emlékek, a testek, a szerelmek, mámorok, önvesztések, sikolyok és vallomások? A tárgyak, jelenségek, vágyak? Mint őskőzetben a páfrány negatív kőlécvonal-árnyékcsipkéje, pórusos kőbe kövesedett ősmadár-csontváz, ősdarázs buzogánybunkós kőpontos csáprúdja, a pórusos és pihés bütyök-csuklós: úgy él rothadatlanúl agyunk és vágyódásunk, reménytelenségünk, vagy dacos hitünk tükörcserép-óriásszivacsában: ami volt, tárgy, stílus, akarat, halál, elmúlás, lehetetlenség és minden, minden, minden. Hát nem tudunk felejteni? Miért vágyódunk oly sokszor a tegnap után? A halál után? Az után, ami volt és nem tudjuk, valaha lesz-e még? A tegnap, a múltak tárgyai, tárgyi környezete, lét-stílusa, dologi világa után. Mert önmagunkat szeretjük abban: az elmúlt virradatban, alkonyatban, romlásban és akaratban? Ez: emberségünk visszafelé-vágya minek? Hogy jobban értsük és szeressük a jelent és azt, ami majd jön? Ki tudja? Mert vissza-virágzik a múlt? Mert a múlt halhatatlan? Ez a halhatatlanság? Vagy árnyéka a jövőnek? Talán ezt kérdezi Fekete Tamás is: alakzat-nosztalgiáiban, bronz, pléh, bádog, vascsipke, doboz, rúd, esernyő-vágyaiban: a dolgokban, amik a tegnapot idézik, a rejtelmet ma már; vagy az akkori durván valóságos valódit, ami igaz se volt talán, talán a kiszolgáló hamisság. Ki tudja?
A teremtő rettenet*Az ősi kultúrák, nagy pusztai kultúrák, nagy füves térségek, féktelen sivatag-tájak kultúráinak rokona ez a nyers, eleven, tiszta, nemes művészet, Samu Géza darabos, darabosságában is lángoló szobrászata. Ahogy a végtelen puszták mélyeiből, fodros aranyláng sivatagok szívéből kinőtt a mítosz: kőben, égetett agyagban, fában, az isten-állatok, állat-istenek; szárnyas, emberfejű bikák, kőcsigafürt szakállal, kőcsipkefodorszalag szakállal, kőcsipkeszív-szakállal, kőgyűrűláng-szakállpajzzsal, az istenek, királyok, oroszlánok, kő-szárnyú lovak, kőcsipke-szárnyú csődörök, vastagon-erezett, kövér kő-eres fejjel, combokkal, nyakkal, ahogy az emberiség-kezdet mítikus ősalakjai: őstárgyai, agyag-istenkéi, idolai, csupa-tömb, csupa-buborék kő-ősanyái, csupa-lángtömb ősasszonyai kinőttek az ősemberiség ágyékából és szívéből, nemiségéből és rejtelem-tudatából, ahogy az ős-eszközök megteremtődtek az ember kezéből, a teremtő, rettegő, ős-szívében az idő végtelen virágbokrát növesztő ember akaratából: úgy alakítja, úgy formázza ez a fiatal szobrász a maga művészetének tárgyait, teknő-angyalait, vonópad-huszárait, vájt teknő-szárnyú ősi ökrös-taligáit, mítoszi tárgy-megjelenéseit, elemi lét-ismeretének tudásával, a paraszti kultúra, paraszti munkaeszközök hagyományaiból és részleteiből, az elemi anyagokból, a fából, a vasból, az agyagból, a gyúrható, gumi-képlékeny, szikkadó, égethető zárt tiszta anyagból: a földből, az agyag-földből, építi a mángorlófákból és cséphadarókból, dagasztóteknőkből, jármokból, vellákból, sulykolókból és búzalapátokból egységes, eredendő, nagyerejű tiszta látomássá, egyetlen gyönyörű bilincsbe verve ezzel: a foszló időt és a történelmet, jelenkorunkét és a történelem idő-végtelenébe olvadt teremtő ősi századokat.
Múlt és mindenség: spárgából, cérnából, vászonból*Rojtok, kötelek, cérnák, vásznak, zsákszövetek, rávarrások, ráhímzések, csipkegyűrűk, cérnacsipkecsillagok, színes fémkorongocskák, színes üvegbuborékok, cérnakacsok és szempillás spárga-csillagok, lobogó, lengő, csilingelő, rojtszálon lógatott bádogpénzecskékkel rezgő rojt-zászlók és rongybojt-medúzaszoknyák, Whitman, vagy Tagore zuhogó nehéz szakállaként lecsüngő spárga-mindenségek és rost-kötegek, üveghólyagos kötélszakállak, népművészeti ősmotívumok, ünnepi kantárfejek rézgombokkal és rézcsillagokkal kivert szíj-díszei, hámok kaktuszfarkú szalagjai, lányok hímzett virág-életű párta-szalagjai, akár a tulipántos koporsók, a tulipántokkal kívűl s belső egyiptomi szarkofág-üregükben kifestett színes koporsók, falvédők csipkeírása, csizmák, menték, mellények zsinór-páfránya és zsinór-csontváza, a századvégi regények nénikéinek, tántijainak és nagyanyáinak kötélkorong-gyűrű hajú, óriás cérnacsipkecsillagszemű, cérnacsipkehernyó-szemöldökű emlék-feje, máslis és gyöngyfűzéres vászon-arca: ez Szilvitzky Margit modern és ódon látomása, s a szőrök, rojtok, vásznak, lebenyek az anyag ősállapotaiként s a kimutatkozás ősnyomataiként élnek előttünk ezeken a falra-akasztható vásznakon, mennyezetről-lecsüngő szőr-zászlókon, rost-seprűkön, rojt-lobogókon. Csupa emlék ez a művészet, csupa szép nosztalgia és az anyag elemi állapotaiból font és varrt merengés.
A megismeréssel átvilágított létről*Amikor először léptem át a küszöböt, a kis újpesti lakás küszöbét, s szemem a fölmérő látás gyors lángolásával fölitta a megvalósúlt tevékeny csöndet, a képekkel mozaik-sejtelemmel derűsen benőtt és áhítatosan világító falakat, már tudtam, amit sejtve hittem eddig is, hogy egy önmagát-tudni akaró, önmagát és léte rejtett és derengve-remegő állapotait ismerni tudó, önmagát akarni-akaró ember, egy a harmóniáért harcolni-akaró, a csönd bánat-törvényeit és a csönd teremtéstörvényeit ismerő ember szelíd, tiszta műhelyébe léptem. Egy hiteles művész műhelye tiszta csöndjébe, ebben a kis hitekkel, álnok kis akarásokkal a művészi hitelt nem igénylő, látomás-reményekkel és teremtés-kedvvel csak játszadozó, sok utánzással, hetyke szélhámoskodással, felelőtlen tajték-köpködéssel, cifra szellemi maskarákban páváskodó butasággal önmagában-örvénylő korszakunkban, amikor oly olcsó, oly könnyen-megvásárolható, oly könnyedén-ellopható lett a látomás, az igazi, a valósághűség, az igazi, az ésszerű: lángtalan, a valóság-mögötti: hittelen, az anyag féktelen és boldog virágzása, mert ismerni nem-tudják, magányos, s az anyagot-átható erő, vagy akarat, vagy szellemiség: bohóckodások hazája. Igen, egy hiteles művész csöndje termékenységét és erkölcsét itták föl kíváncsi és kutató szemeim a megérkezés pillanatában, s álltam a műhely-szobában, a kis lakás derűs csöndjében, mint a tél havas kopárságára akasztott levegő-akvárium világító csöndjében, boldog képek között, melyek, mint a tél havas és homály-szagú kő-dobozai közé épített csönd-üvegdoboz virágzó lényei és teremtményei: tisztán, derűsen és világosan világítottak és befénylették és bevilágították eszmélkedésemet és csöndemet: színkockáikkal, szín-szeleteikkel, korongjaikkal, pontjaikkal, íveikkel, pettyeikkel, pepitáikkal, indáikkal, gyűrűikkel, szálkáikkal, csápjaikkal, uszonyaikkal, tekervényeikkel, fodraikkal, erezetükkel, csipkézetükkel, négyszögeikkel és gyűrű-gömb-egymásba-ágazó-kötőanyaghidacska-szövevényükkel. Mert tudnom kellett ott nyomban, a képekre-pillantás első csóváiban, hogy ez a művész amit tesz: hittel teszi és a bizonyosság önkéntes örömével, tudni, amit addig nekem egyetlen ismert képe mondott, egy hármas-szentségű meztelen anyák-csoportja, egy kövér lángokkal sárga, vastag napraforgók és vemhes kancák kövérsége sárga dáliák rostos és pórusos és zsákszövésű horzsolt lángjaival átégő és átizzó meztelen anyatestek csoportja: nagy kövér magzatoktól hatalmas élet-golyókká, zsíros aranyrost-buborékokká, láng-foltos bőrű óriás-almákká földagadt hasú asszonyok állnak merengve, önmagukban szinte, mint világegyetemben, s világegyetem-nehéz boldog hasuk alját fogják boldog nehéz kezükkel, összekúlcsolván a szeméremdomb gyapjas lángjaiban kezeiket, mint öreg parasztasszonyok, ha imádkoznak, s köldökük, mint a nehéz érett almakocsány. Ezek a vaskos és tömött, nagylábú munkás-Madonnák, proletár-Szűzmáriák, zsíros asszony-almák, lángoló nehéz élet-tojások, gyapjas árva hasas tehénkéi a külvárosnak, a magány tömény aranyüszői, mintha Rouault zsíros és kövér és rostokra-olvadt ember-látomásának, zsíros festék-lángokkal és olvadt, festék-rostokkal átragyogó, mégis az átlényegülés üdvét, a szellem és szenvedés teremtő tiszta kegyelmét húsukban-hordozó, a lét-titok boldog magányos akaratát lényükből: pórusaikból, húsuk döbbenetéből és magányuk nehéz lángjaiból sugárzó megváltatlan és megváltó embereinek külvárosi, vagy pusztai rokonai lennének, közép-európai unokák, a rouault-i látomás inkarnációi, Angyalföld és Újpest nehéz, öreg gyárai, elvirágzott tegnapjai, emlékkocsmái, fuvaros-utcái csönd-szigetein, kő-patakjain, ahol még nem is olyan régen nagy nehéz herélt söröslovak trappogtak, nyakukban kövér, piros rézlepényekkel díszített bőrhurka-koszorúkkal, raffia-zászlókkal befont nagy sárga sörény-hajakkal. A rouault-i lét-látomás és ember-látomás itta át zsíros kövér lángjaival Fritz Éva teremtő korszakának korábbi műveit. De a művészet nemcsak szenvedés a cselekvésben, nemcsak cselekvés a szenvedésben, nemcsak újra-lényegítés, újra-megjelenés, néha állapot-azonosság, igézet-láng, váratlan azonosság-kegyelem, a tárgyak és a jelenségek vaskos, nehéz megmutatkozás-döbbenete, de tevékeny kegyetlen vegetáció, fékezhetetlen, részeg, szent virágzás a teremtés jelenidejében, olyan akarat, amely épp a léttel való folyamatos együttélés és az időben és az idővel csobogó és virágzó létből önmagunkat kiválasztani akarás, hitünket kiváltani akarás akarata szerint: nemcsak cselekvő változtatás, de cselekvő változás is! Nem a Lét egyetemes állandósága változik, de mi látjuk az állandóságának egyetemességében virágzó Lét változékony, romlékony, rothadékony, és újra-nemződő részleteit egyre lényegibben, sejtelmesebben, tűnékenyebben, bánatosabban, vagy az atomok őstűzirgalmáig részletesebben. Egyre pontszerűbbnek, sejt-szerűbbnek, foltszerűbbnek, kristály-szerkezetűbbnek, ködszerűen átderengőnek, foszladékos-foszlányszerűnek, rostokból, szünetekből és hézagokból, tér-hiányokból össze-szőttnek a Valóság oly szilárdnak, zártnak, áthatolhatatlannak, csiszoltnak, keménynek tetsző dolgait, burkolatait és felületeit, lényeit és állapotait. Hogy egyszercsak áttetszik a sok anyag-állapot, az élet-állapotok habzó sokasága, az állapot-anyag nehézkessége, mint a láng, átragyog, mint a hajnal, s kicsap a jelenségek és dolgok szövevényes halmaz-sokaságából, az anyag réseiből a Lényeg hőrobbanása, a belső lét titkos egyetemes folytonossága, s bár minden bonyolúltabb lett, lényege megmutatkozásával mégis egyszerűbb. A rejtélyes, rejtelmet-hordozó így lesz: rejtelmét-megmutató. És ez a rejtelem-fölismerés nem a gyötrelem végzete, de a harmónia kezdete. Fritz Éva új műveiben, a mostaniakban és az itt-még-nem-látható befejezetlenekben: ez a lényeg kezdi kimutatni magát, belülről világítva át a dolgokat és jelenéseket, fölbontva ezzel a tér, a térben állandósúlt, vagy mozgó, lebegő tárgy, lény, alakzat, építmény, virágzás gyakorlati állandóságát, látszólagos egyidejűségét, zártságát, magánya egyetlenségét, szétlazítva a szilárdnak vélt, s az ember-szem által szilárdnak látott anyag és felület zárt egységét: lánggá, csipkévé, folttá, lobogássá, mozaikká, fonadékká, radiolária-kőcsipke-kőszivacs-csillagbozonttá, lángoló molekula-szövevénnyé, égő szögletes folthalmazzá, vagy kacsos, bajszos, belűlről-lobogó kék szem-korongokkal pontozottá, kék láng-golyókkal pettyezetté világítva szét a tárgyit, dologit, szilárdat, szövevény-részletekké égetve a felület látszat-egységét, kemény homályát. Mint óriás szívben magzat, magzatban szív, magzatszívben erek, falak, sejtek, vér, vérben a testek, s e szív-fonadékban magzat csírája megint: így látszik egyszerre befelé az anyag Fritz Éva új művein. S az ágaskodó kakasok kék-piros lángcsipke-viaskodása, a Cethalas Jónás rózsafonat sárga mozaikháromszög hal-tenger-merengése ugyanúgy átfénylik, átviláglik a lényeg belső tüzével, mint a köd a nagy ős-csillagok, kövér újszülött csillagok lángja boldog dühétől a mindenség sötét ölében, az anyag-semmi fekete ágyékszőre. A művészet halott: ha megállapodottság. Mint halott magzat erjedve bomlik el az anyaméhben és halált hoz: ha örökös élet-cseréje megáll. A művészet: nem lehet a csak-a-most, a mindíg-ugyanaz. Mert a mindíg-ugyanaz: a Hazúg Pokol! A Hazúgság Lángtengere. A művészet az örökös cselekvő újat-akarás. Így folytatás: a befejezhetetlenségig. A megismerés befejezhetetlen. A művészet a megismerés egy formája is. És erkölcs: mert a megismeréssel a hűségre és a pontosságra kötelez. A tovább-élés és a többet-látás kötelességére kötelez. És kötelez: a Lét szeretetére. És kötelez: a Halál kegyetlen ismeretére is. Fritz Évának most világlani és világítani kezdtek a dolgok, tündökleni a jelenések, mint csillagok az éjszakában. Hiszem, egyszer el tudja mondani azt is: miért lángol a csillag, miért az a tűz, mitől az a tűz, ami nagy konok csillagokkal lüktet ember-éjszakánkban, világegyetem-szövevényünkben? Mert akit anya szűlt, s a művészet termékeny indulatával, kegyetlen ámulatával szívében csúszott a világra: tudni akarja a Tűz akaratát, a Tűz okát is! Mert a Rejtelmek bűnös, ködös, égő, szenvedő, gőgös, rettegtető, kúsza, gyötrődő, gyötrött, magányos, homályos, rettenetes, kegyetlen, közönyös, komor halmaza: a Lét Egyetemessége, csak így lesz a Megismeréssel Átvilágított Lét Ragyogó Gyönyörűsége. Szívünkre-érdemes. És szívünkért maradandó.
A csönd szívdobbanásai*Egy induló pálya, egy kezdődő teremtő sors mindíg megindít izgalmával, bájával és léte harmatával. Móser Zoltán a fotóművészetben keresi a világot és kutatja önmagát, összetett lencsék, titkos mozdulatok, finom derengések és ködben-elporló merengések varázslatával és varázslatában teszi láthatóvá és érezhetővé a dolgokat és a tárgyakat, kiemelvén egy-egy dolgot, egy-egy jelenést, egy-egy csöndből-kivirágzó létezőt: embert, magányt, fejfát, szemet, sugárzást, ködöt, könnyet a zsúfolt világból, a dolgok egymásra-halmozott sokaságából. Ez a nagyon érzékeny fiatal művész a csöndet keresi és a csöndet kutatja, a csönd fölé hajol izgatott szívével, hogy a csönd szívdobbanásait meghallja, hallja a csönd szívütés-válaszait, tenyészet-válaszait és lássa és láttassa a csöndből kiágazó és kitömörülő természetet, az emberit és az embert körűlvevőt. A fényporban és ködfényben tétován derengő világ részleteit adja elénk, kimetszve szemével a neki létre-érdemes részleteket a világból, hogy a magányos tárgyak, emberek, eszközök, az árva arcok kegyetlen gyűrődései és konok táncai, a művészet és a civilizáció foszlott maradékai, kőhánccsal, kő-penésszel habzó alakjai, a tájak, a fák, fények és temetők magányosságukkal is a hozzánk-tartozás, a velünk-egy-élet szépségét és titokzatosságát dicsérjék.
A látható valóság émelye*A művészet, amely egyes fejezeteiben és állapotaiban egyre inkább elvonta önmagát a látható természettől, a látható dolgoktól, jelenségektől, természeti megvalósulásoktól, folyamatoktól, egy-összegű jelenség-halmazzá dermesztett történésektől, az anyag és az érzés, az anyag-történelem és az érzés-történelem méheibe bocsájtkozott le kutató és töprengő szellemével: egyszercsak érzett újra vágyat, egyre keményebbet, egyre olthatatlanabbat, hogy nyersen és keményen válaszoljon a látható valóság, a tárgyi valóság, ipari valóság, környezeti valóság, történeti valóság nyers, kemény, agresszív, dühödt, kínos, kényelmetlen, ostoba és durva kérdéseire és kihívásaira. És ez a művészet, korszakunk egyik válasz-formája, azzal válaszolt ami van ami körülötte és benne van: formáiban és indulataiban nyersen, keményen, agresszíven, dühödten, de mindíg őszintén, mindíg komolyan akarva adni válaszát. És ezért nem cinikus ez a művészet, ezért keserű és komor inkább, durva naturalitásaiban megjelenő formái és létmásolatai sívárságukban és kegyetlenségükben így: az őszinteség, a kopárságig vad őszinteség anyag-mondatai, az ipari valóság és az ipari valóságból fölvirágzó érzelem-csimborasszók leleplezései. Durván, szelleme lángja-fosztottan, átható szellemi akarata nélkűl így néz ki ez a civilizációs valóság, mondja. Ezért felel tárgyra tárggyal, értelmetlenségre értelmetlenséggel, nyerseségre nyerseséggel, üvöltésre üvöltéssel, sívárságra sívársággal. Az indulatos, titokzatos, lángoló teremtés-folyamat helyett azért vállalja inkább a másolás, az öszszehasonlítás, a komor, vagy gúnyos szembeállítás, a röhej és röhögtetés dühét. Hiszem, hogy legyőzzük egyszer ezt az émelyünket is. És egy tisztúltabb kor meghozza nekünk a teremtő tisztaság örömét is. Hisz bennünk is virágzik mindíg a teremtés, ahogy mi virágzunk a Teremtés Teljes Szívében.
A megismerés hatalmáról*Van-e több, mint a megismerés? Lehet-e a létben valami több, mint a megismerés? Volt-e nagyobb, teljesebb, tisztább, kegyetlenebb, szebb és végzetesebb akarata az embernek, mint a megismerés? Mint a vágyakozás és a dac a megismerésre, kibontására a titoknak, a homályok kiboncolása, mint a felületek, tér-határok alatt, erőtömbök, lét-kötegek mélyeiben borzongó, gomolygó, feszülő és robbanva-átlényegülő elemi lét, elemi titok, elemi állapot megismerésére induló és indító akarat? Az ember akarata, hogy fölismerje léte környezetét, környezete létét, hogy fölismerje az egyetemes lét, az egyetemes tér, a térben fölépülő idő, az anyaggal-megvalósúló magányok egymáshoz-láncolt sokaságának természetét, az anyagot és az anyagból-áradó időt, az anyaggal, térben és térrel-kivirágzó idő örökkévaló magányát. A megismerést-akaró ember, aki önmaga mélyeibe, múltjaiba és rettenetébe is ás töprengése késeivel, s idegszövet-érzékeny kutatóhálóját szíve féktelen örvényeibe is lebocsátja, már ember-léte kezdetétől akarta megismerni az anyagot, a Föld, a világtér anyagát, az őt-is-fölépítő anyagot, hogy tudja titkát, s titka tudását hasznára váltsa. A megismerés a jóság forrása is a szereteté, mondhatom: a kegyelemé, örömé, de a fölismerés, a törvény-tudás kétneműsége, hermafroditizmusa teszi, hogy ugyanúgy a rossz, a gonoszság embriója is ott rejtezik titoktalan törvényeiben. Korunk nagy forradalmi megismerés-vágya és tudása, a tudomány és technika gyakorlati forradalma: hisszük, meghozza nekünk, mai és holnapi emberiségnek, a nagyobb megismeréssel az anyagot-uraló nagyobb hatalmat, boldogságunk reményének része is lesz talán, de nem hoz-e ez a tudás-hatalom ránk és jövőnkre teljes pusztulást, nem ad-e Földünknek nyálzó sivatagmagányt, biológiai szűrreális létdadogást, nem hozza-e keverék-szörnyetegek hatalmát, a vegetatív szörnyekké-olvadást, rémekké-bomlást? A szellem-hebegését, vagy teljes pusztulását. Szörnyözönt vagy tűzözönt. Vagy semmi-özönt! Akarjuk hinni, hogy aggodalmunk az emberszív éjszakájának árnyéka csak. Csak félelem. És nem hit: a reménytelenségben!
A csöndbe sűllyedt tegnap tárgyai*Ó, hova sűllyedt az a gyerekkor, miféle tengeromlásba, és vízgörgetegbe fúlt az a gyermekkor, a mi gyermekkorunk is, a történelem milyen vízpalástja, zöld és habzó üveg-hömpölyegei alá az a gyerekkor, amelynek sejtelmes és titkos környezetéhez a kegyes-kegyelmű tárgyak és képek tartoztak, a festett üvegképek Illés égbe lángoló szekerével, a kövér útmenti kő-Krisztusok, vagy festett, zománcos vére-csurgású útmenti, temetői Jézusok, a festékkel vérző-sebűek, a búcsúban vehető népi kegytárgyak, görcsös és szögletes feszületek, őrző porcelán-szentek, kegyes, gyermektartó, tojásdad-hosszú Máriák, fába és kőbe-faragott hitek és menedékek, amikről és akikről hittük akkoron, hogy megvédenek a bajtól, bűntől, betegségtől: amik ott derengtek és virágoztak történelem-parti magányos életünkben. Az utak széleinél és keresztjeinél, szőlőhegyek útkanyarulataiban, nagyanyáink mohos-csöndű szobáiban ott virágzanak, porosodnak és lángolnak még, hogy az elvirágzó időre és a csöndbe-sűllyedt tegnapra emlékeztessenek.
A fák*Ó, a fák! A fák! Talán a természet legtitokzatosabb létezői! Ó, a fák, a fák, az époszi fák, a göcsörtösek és dúdorosak, a gubancosak és óriás kőtoll-egyenesek, a tekervényesek és görcs-daganatosak, a hajnalban és az éjben csoportosan, dühödten lüktetők, az eleven idő-magányban árván dermedezők és borzongók, a bársonyos, lakkos, zöldzománc taréj-tömegükkel a csöndet paskolók, ó, a fák, a behavazottak, a mohás csontúak, a bársony-gomba-ajkúak, erdők, temetők, útak fái, tiszta mezőkön, páfrányos dombokon töprengő magányos zöld kristály-óriáscsöndek, koporsóink fái és merengésünk asztalának anyagai, fejfáink jövői, keresztjeink ágai majd, ó, a fák, a földből-kitülekvő zöld megmaradások, óriás zöld csigabigaszarvak, égő csillagbozontot rengető hatalmas mindenek, gyökerek, ágak, törzsek, gallyak, kérgek, nedvek, drótkazal-anyaggubancok eleven reménység-kötegei, a fák, a tiszták, tisztítók, a hideg csipke-árnyékúak és forró rost-árnyékúak, a teremtés csöndjei és a halálukkal is létet-adók, a föld kitolódó, lombozó, rostos csigaszarvai, a fák, a virágzók, lombozók, gyümölcsözők, példát-adók és hűséget-hirdetők, a megkötötten-is-hűségesek, a fák, az ős-tér, az ős-akarat űrbe-tolódó örök pillanatai, majd magukra vonnak minket, majd magukba-vesznek minket, a fák, a fák: a lét titkos, kimondhatatlan, tűz-akaratú, földbe-szőtt angyalai!
A kéz*Mi a kéz, a kéz, emberi kezünk, ember-kezünk, ez a teremtő csoda, ez a megvalósító ötujjú, karcsú, vékony, könnyű, nehéz, tömpe, tömör, vaskos, láng-tiszta, kőtömör, száraz agyag-repedezett, ez a fakéreg-arcú, kősír-keserű, csecsemő-boldog, gyászpettyes, pihés, rózsaholdas, pehelypamacs-felhős titkos és egyszerű gyönyörűség: a kéz, a kéz, a kéz, teremtő, temető, gyilkoló, építő, hódító, megalázott, megcsókolt és csókolatlan, ölelö, ölő, tapogató, tapintó, repdeső, lángoló, gyászoló, vadakat-fékező, emlőket-boldogító, testet-gyönyörítő, csontvázat-fogdosó, koponyát pörgető, szőrzetet, húst, szerves és szervetlen anyagot simító, cibáló, formáló testrész, csontból és húsból és bőrből és pórusból, sejtből, körömből, pihéből formázott csodás csillagalakzat, a kéz, a kéz, megváltó emberkezünk, a megbilincselt, megkötözött, emlőket és párzószerveket fogó, szőrös és mézes asszonyrózsába nyúló, az anyaméhből újszülöttet-kihúzó, a holtakat lemosó, akasztó, csecsemőket fürdető, kivégző, anyák rózsaszőr-szülőkapuját fölnyitó, holtak pórusos, csipkeperemű aranykupak-szemhéját a dermedt szem-kocsonyára rászorító, a halottakat fölöltöztető, koporsót leszögező és holtakat elásó: a kéz, a kéz, a teremtő, temető, átkozó, gyűlölő, fenyegető, a gyilkos, a kegyetlen és tiszta! A Kéz a teremtett világmindenség maga, a Kéz a teremtő anyag maga, nemcsak húseszköze a teremtésnek, de a Teremtés Megvalósító Akarata: minden eszköz, anyagból-megvalósítottság, tárgy, ősiség-anyagképzelet, a népmese és a népművészet megvalósúltsága, ő a Teremtett Világ, mert teremtetett a Lét általa, eszköz, város, művészet, zene, költészet, gép, gépezet, álom és valólág: ő a kéz, a kéz, a kéz: mi csodás halhatatlan emberkezünk. Vele szeretünk, élünk, vétkezünk, vele és általa, mi kezünkkel, mi gyönyörű Ember-Kezünkkel! Schéner Mihály, e töprengő, építő, gyötrődő és boldog magányos művész az Ember-Kéz titkait kutatja, formálja őt százezer alakban, rongyban, kőben, fában és salakban: s e kezekben ott az emberi minden és ott a csillagzó világegyetem: ott a végtelen ember-világ s ott a véges gömb-világegyetem szomorúság és csillagzó szigorúság!
A végtelen részletei*Valami fölragyog a végtelenből ezeken a lángoló és sötéten-ragyogó, árnyékosan-bemélyülő és láng-domborulattal létet-megvalósító bronzkorongokon, ezeken a csipkés, vonalas, szitásan-pontozott, karcolt, bemélyített, gyűrt, domborított, valósággal átszőtt, pórusosra-tördelt, tűszálkásra-kihúzott, fényesre-gyúrt kerek bronz-lapokon, a végtelenből lángol ki és ragyog föl valami ezeken az érmeken, e zárt, tömény és sokszor mégis csipkésen-áttetsző felületeken. Mert a Lét dologi formákban testesűl meg a Valóságban, mert a dolgok, formák, jelenségek, alakzatok: részletei a végtelennek. Emberiek, vagy mítikusak, az ember-alkotta tárgyak, eszközök, vagy mese és mítosz-emlékek, a kultúra emlékezeti részei, vagy a természet jelenései: részletei mind a feledhetetlen és titkos végtelennek: életünk részei akár, vagy emberiség-múltunk árnyai, vagy könny-lámpásai, kristály-csillagtömbjei, vagy a természet töredék-álma, virágzás-töredéke. Ezek az érmek valamit mutatnak a végtelenből, az emberiből és a természeti ember-nélküliből, és mert magyar művészek munkái, külön részei szeretetünknek és szívünknek is, mint ahogy része a Végtelen Szívének és Szeretetének ez a kis haza is: Magyarország!
Írás egy jövendő őskoponyán*Fejek, fejek, fejek: emberfejek; mámorosak, törtek, repedezettek, véresek, gyönyörűek! Fejek: a tudást, a technikát, a vérzést, a gyönyört, a veszteséget, vereséget és halált hordozók, csodálatos és megbűvölő szerkezetek, szenvedések áldott csontserlegei, tébolyok és tudások rettenetei: fejek, kúlccsal-lezártak, kúlccsal-lezárt száj-szírmúak, konzervnyitó-kúlccsal oldalt fémlevélként fölgöngyölített, hengeresre, tekercs-papíruszosra csavart koponya-oldalcsontúak, igazolványszám-homlokúak, vért-csurgató szalag-vérzés-szájúak, motorsisakos nylonzsáktömött halál-állkapocsnyerges halálszemüvegesek, rádióbelső-szerkezettel beépítettek, tojásként a koponyabuborékcsúcstól szemhéjig-megrepedtek, szekfűvel, rózsával megkeresztelt-szájúak, üveg-bélrendszerrel gyomrosak, spermával és ondóval megtöltöttek, elektronikus agyakkal-agyúak, skizofrén vonal-átmetszetűek, lebegő ember-embriókkal, atomokként, molekulákként hemzsegő embrió-rózsalárvákkal izzóan kristály-átragyogóak és tömöttek, mint orvosi befőttesüvegek; fejek, szerelemmel-megnyitottak: fejek: Kass János gyötrelmének és töprengésének, örömének léttel-telt kelyhei, világ-gyomrok, halál-villanykörték: hirdessétek az Élet Érdemét!
|