A nép szolgálatának vágya^*

Elindúlt újra egy fiatalember a költészetben. A halhatatlanságba? A középszerbe? A kudarcba? Ezt majd sorsa útja és műve lángja, rejtelme, döbbenete, vagy lángtalansága fogja elmondani. Sorsa végzetes, vagy bánattalan útja, műve megvalósúltsága és reménye. Igen, elindúlt újra valaki a költészet kegyetlen térségei kezdetén, a sivatagvörös, ásványi kaktuszokkal árva, az őserdő-növény-bozontos, vagy suhogó puszta-füves, kék lángcsipkedermedés hegyek térségeibe, mert keres valamit, mert tudni akar valamit, mert megtalálni akarja önmagát, vagy legalábbis a vérző világot. Fiatalember? Hisz családos apa már, fiatal férfi, aki nem-könnyű gyerekkor és nem-bánattalan ifjúkor árnyék-fejfáit hagyta maga után, nehéz emlék-porát hordozza szívén, piros sebhelyeit, forradásait és hegedéseit, a fönnmaradni-akarás és a porba-keveredni-nem-akarás hártyás és dúdoros piros lét-jegyeit, viseli emlék-önmagán a szegénység és a küzdelem, a kiemelkedés-vágy kis bíbor címereit az emlék-test anyagtalan, múlt-időből épűlt húsába szőve, felületére forrasztva. Ez a fiatal férfi verseket ír, mert a versben találta meg, mert a versben vélte megtalálni léte értelmét és jelentését, mert segíteni is akar a verssel ez a fiatal férfi, adni másnak, a körülötte és benne torlódó, pusztuló és virágzó népnek, népe szegényeinek, az elesetteknek és a mindíg-jelenkort építőknek, a kétkezieknek, a föld művelőinek, az anyag formálóinak és leigázóinak. A kétkezieknek, a boldog és küzdelmes, a nehéz-szívütésű és kőzetesen megvastagodott-kezű hódítóknak, ennek az egyszerű, halált-ismerő, fáradtság-tajtékban mellkasig-gázoló, történelmet-elviselő emberiségnek. Nekik, hisz, mint oly sokan e század tollat-fölvevő ifjai közűl, ő is a szegény-világból jött, mint oly sokan a falu-széliek és város-széliek, fehérségbe-töppedt, sejtes darázsház-csipás és sárcsipke-csésze fecskefészek-csipás kis vályogházsorok törpe csöndjéből, a város peremének rozsdás drótkazlai, lukas kék zománcfazekai, pihés mályvái és gutaütéses, szederjes, kő-kéreg-tekervény bodzafái közűl, hogy énekeljenek és megváltassanak. Miért tagadjam, hogy szívemhez nagy közelségben állnak ezek a fiatal férfiak, hisz én is onnan jöttem, abból a keserű és tiszta világból, abból a mohos csöndből, abból a temetői árvaságból! Ez a költő, vallomása szerint, szolgálni őket akarja, népét, az egyszerűt és teremtőt. Bár versei még nem azt a világot adják, annak a világnak tárgyi léte, szelíd és tűnékeny jelenség-halmaza, virágzó állapot-sokasága, története és anyagi jelenkora még nem építi be verseit boldog tenyészetével, vagy deres szerkezeteivel, komoly csöndjével, tiszta fogalmaival, könnyével, halálával és reményével; a vers belső terét, tiszta tartályait nem tölti be anyagával, anyaga és élete formáival, sugárzó, vagy penészes dolgaival, virágzó és elvirágzó valóságával. Versei érzelmek inkább még, nem valóságok, a népköltészet arany-lélegzetével, zöldlábú madárlépteivel, piros kiáltás-emlékeivel beszőve, s így hitek inkább, érzelmes dal-kezdetek, mintsem érzékeny dalok, érzékeny valóságok: amelyekben egy tiszta és törékeny, kúsza és végülis összetörhetetlen világ teremtené meg önmagát, a költő szolgálata és teremtő-akarata lét-teremtő tüzében. Ez a lobogó, indulatos, érzelmes fiatal férfi, Izes Mihály, vállalt valamit, ami kedves szívemnek, de hogy meg is valósítsa lobogó vállalását, még sokat kell dolgoznia. Ehhez a munkához, ehhez a nem-könnyű munkához kívánok neki teret, időt, teremtő kedélyt, fáradhatatlan töprengést, ki-nem-hamvadó munkakedvet.