Egy költő tavasz-ága^*

Megvallottam már Kiss Benedekről, és nem is oly régen, a Költők egymás közt című antológiában, bemutatva őt önmagunknak és a jövőnek, hogy milyen örömmel és lobogással olvastam verseit, hogy mennyire megszerettem költészete tavaszi kedvét és tavaszi lángját, hogy verseit olvasván tavaszi rétek, virágos nagy mezők, vad csillagokkal lüktető éjszakák nyár-illata és reménység-álma örvénylik körülöttem, a mohó és kíváncsi szív körűl, hogy verseinek lét-anyaga az eleven létezés színeit, szagát, illatát, lüktetését, áramlását és sugárzását hordozza és küldi magából, hogy Kiss Benedek a valóság szülötte és küldötte, a valóság ihletettje és éneklője. Most, hogy újra szólok róla, elmondhatom már azt is, hogy újabb verseiben a szigorúság, szorongás, keménység, a töprengő magányosság feketébb és rejtelmesebb vonásai is kiütköznek, feketébb és görcsösebb-rajzú vonalak, hurok-ábrák a fiatal költő-arcon, hogy nagy kérdőjelek és nagy felkiáltójelek hálója, térkép-összegzése is már ez a költő-arc, ez a költészet-arc, amely kutató szemünkbe visszanéz verseiből. Kiss Benedek felelősséget vállal a létért, nemcsak önmagáért, de értünk, miattunk, vállalja a lét-felelősséget, a történelem-felelősséget, a töprengés és vizsgálódás felelősségét, szükséges magányát. Mert Kiss Benedeknek nem mindegy a lét, a történelem, az élet, a múlt, a jelen, nem mindegy mi történik és hogyan történik szívében és a szívünkben, múltunkban, jelenünkben, történelmünkben. Ragaszkodása és áhítata nagy és tiszta költészet-múltunkhoz, történelem-múltunkhoz, magyarságunkhoz és szellemi jövőnkhöz, olyan utód ő, aki tud töprengő és játékos arccal szellemi őseire és testi őseire visszanézni, füstös-keserűen, és mosolyában-föllángolva is, mert tudja: ő is része az óriás boldog szövedéknek, a magyar múltnak és a magyar költészet rothadástalan, végtelen szövetének, része a vele-is-teremtő időnek. S tudja: ezt vállalni a magyar költő legszebb kötelessége.