A költészet ünnepe, a költészet hétköznapjai^*

A költészet mindíg ünnep, a költészet a mindíg-ünnep! A lét gyönyörűségének ünnepe, a lét gyötrelmének, gyászának, szégyenének és magányának ünnepe, ünnepe a pusztulásnak, romlásnak, hervadásnak, haldoklásnak és halálnak, és ünnepe a szentséges és egyszeri és megváltoztathatatlan, másképp-el-nem-képzelhető és másképp-nem-folytatható életnek magának, ünnepe az Egyetemes Örökös Virágzó Létnek, Részleges-Halálaiban-Is-Mindíg-Virágzó Egyetemes Féktelen, Tevékeny, Robbanó, Befejezhetetlen Létezésnek, amely a tér-idő, vagy idő-tér végtelen egységében és kúszának tetsző bonyolúlt szövevényhalmazaiban mondja ki önmagát, önmaga akaratát és szelleme szerelmét. A költészet ünnepe önmagunk önhitt és tébolyúlt szép szerelmének, szigorának, nemzésének, dühének, átkainak, szelídségének, teremtő vad nyomorának, lázas fuldoklásának, termékeny megtisztúlni-akarásának, vagy dühödt tisztaságának, ünnepe fogcsikorgatva-merengve, tűnődvén-mosolyogva tevékeny önmagunknak, elbúrjánzásunknak, rothadásunknak és ravatalunknak, a földbe-szétfolyni leszálló szívünknek, az ősanyag-földbe lemerülő kristály-kocsonyás emberi szemünknek, látásunknak és hitünknek. Mert a költészet a Látás maga! A Látni-Tudás Ünnepe. Örökös Iszonyata, Megszégyenítő Titkos Magánya, Titok-tudó Öröme, és a Titkok Homálya Belsejét látni-alíg-sejtő Nézés Végtelen Szégyene. És a költészet ünnepe a milliárd-részletű, részlegű és alakzatú, formájú és reményű és mégis egyazon Anyagnak, a Létezés Szent Anyagának, aki a Szellem nemzés-szerelmében bújdokolván és virágozván rejtelemtelenűl formálja létté Egyetlen Akaratát! És a költészet mindíg hétköznap, a költészet a mindíg-hétköznap, a tétovaság és gyötrődés, a megfutni-akarás, a nem-lenni-akarat, a fogvacogás, a gyomor-émely, a belek kristálytű-kévékkel átszúrt rángásának és vonaglásának hétköznapjai is, örökös ünneptelen hétköznap-halmazatának gyászos reménytelensége, rothadni-nemzett szívünk reménytelensége, tudatlanságunk, vagy nem-tudásunk végtelen lángoló homálya, amely perzsel és éget és izzít és jajgatásra-rág sötét csipkéivel és barna csáptömeg-iszonyatával, a költészet a hétköznapok beláthatatlan és elmondhatatlan anyag-rettenete és szívverés-fölgyorsulása, a mellkasban rángó gyerek-ökölnyi rejtelmes anyag-csomó, sejtekből-szervezett lüktető véres csomag piros motor-ütemének fullasztó és riasztó rettenetes-gyors dörömbölése, mint koporsóba zárt tetszhalott, aki eszméletre-ébredvén, jajgat és sikít és ordít és hörög és fuldoklik, rúgdos és dörömböl! Mintha mikroszkóp alatt néznél elkülönített sejt-lüktetést, a rángó sejtet, ahogy vonaglik, dobog, gőzt lövell páfrányosan és szégyent és szerelmet. A költészet a szenvedések és megaláztatások, megalázkodások, reménytelenségek, hit-keresések és abbahagyások, epileptikus dacok, kemény megszégyenülések, kevély újrakezdések, kutatások és robotok, mindíg-lehetetlenségek, ön-megaláztatások, mindíg-újat-akarások és rengeteg legyőzettetések hétköznapjainak állandósága, olyan átkozott és gyönyörű végtelen hétköznap-láncolat, sejtes szögesdrót-hálózat, amelynek göngyölegébe tekertetvén jajgatunk, átkozódunk, ragyogunk, haldoklunk, szűljük és temetjük élő önmagunkat. A költészet szívünk, akaratunk, teremtő-mámorunk és tehetetlenség-szégyenünk hétköznapjainak Örökös Reménytelen Násza a Megvalósításért, és oly sokszor Telhetetlenségünk Verejték-Kapuja, a Megvalósúlni-Nem-Tudás legyekkel és csillagokkal körűldöngött Ravatal-csöndje, Tehetetlenség-ravatala. De nem folytatom! Mert a költészet Vakság is, mert épp a kimondással vakítja meg szemünket a Látható előtt, zárja le mohos kalapjával, homály-gombájával szemgolyónkat a Láthatótól, takarja be szavakból-szőtt szövetével szemünket és látásunkat, hogy ne láthassuk a Dolgok és Jelenségek Szívében Rejtőző és Mégis Önmaga-Egyszerű Lényegét Kimutató Titoktalan Teljesség-Csírát, a Lét Rezgő és Bonthatatlan Ősképletét. És miért is mondanám tovább az alíg-mondhatót, vagy a talán-túlságosan-is-leegyszerűsítettet, azt, amit kortársam és barátom: Vihar Béla éppúgy tud, él, szenved és naponta elvisel, mint mindannyian mi, akik e sorsra ítéltettünk és átkoztattunk, külön-külön is nehezen-viselhető önmagunkban! Mert szenvedjük, éljük, tudjuk a költészetnek nemcsak a természetét, de erkölcsét is! Mert a költészet, legvégső fogalmiságában, de elemi gyakorlatában is: erkölcs! Vihar Béla, akinek költészete ünnepét éljük most, e pillanatokban, így mondja ezt: „A vers sorsból épűl. Hiszem, hogy a vers erkölcsi műfaj, s megóv bennünket attól, hogy embervoltunk alá sűllyedjünk.” Igy igaz! Szebben ennél és pontosabban nem lehet és nem is kell megfogalmazni a költészet egyik, igaz, elemi lényegének természetét és föladatát! Mert a vers sorsból épűl, mert a vers sorsból is épűl, mert a vers nemcsak a Lét kristályragyogása, vagy száraz, kő-erekkel átszőtt, vagy vérző denevér-bársonysuhogású homálya, de a vers szép ember-voltunk, akarni-tudó gyönyörű ember-milyenségünk őrízője, Emberségünk, Ember-voltunk, Ember-örömünk, Ember-gyászunk Tiszta Aranykelyhe, Vért-lángoltató Kristály-serlege! A Létért Felelős Erkölcsiség Gyönyörű Mámora. Hit a föloldozásban, hit a megváltásban, hit a föloldozhatóságban, hit a megválthatóságban. A vers, mondom én ezt, és épp századunkban, amikor oly kevesen hisznek e kevesek-hitében: a hit értelme maga! Ez az elemi hit-tudat, lét-tudat, erkölcsiség-vállalás itatja át Vihar Béla költészetét vérzésével, komorával, mosolyával és édenével, beszéljen bármiről is szelíd szavával, vagy kemény, ostoros mondataival. A verseivel. Verseiben, amelyek nemcsak az elmondás versei, de a megújúlni-akarás, a megújúlás versei is. Verseiben, amelyek tárgyi, tudati, formai, jelenség-állapotai, ős-motívumai, alap-képletei világrésznyit változtak épp ez utolsó tíz esztendőben. Verseiben, amelyekben a költő újjászületett. Verseiben, költészetében, amelynek titkos ősképeit talán az Ószövetség Szent Írásaiban és Burjánzó Fejezeteiben, a késői, az elrohadt-gégéjű, a Jónás Könyvét író Babits Mihályban, Kassák Lajos édes és szomorú énekében, a mítikus-látomást-tudó, zöld-arcú és zöld-kezű, hanyatt-röptű, lila mélyhegedűt vonózó, zöld levegőben háton-fekve repülő, bíbor rabbinus-szakállú rabbikban, sárga bársony-kocka fejű tehénben, rózsatölcsér, piros nyálrózsa-orrlikú borjút élő és látó festő Chagallban, s Walt Whitmanban, a prófétaszakállúban jelölhetném társ-ujjammal, ha jelölni akarnám, ujjam forró bögyével érintvén termékeny, virágzó és jövőt-tudó, jövőt-jósoló, jövőt-akaró szívüket. Vihar Béla a kevesen-hívő költők közűl való. Mert ő hisz az életben és az értelemben, mert ő hisz a jóság, a mindíg-jobbá-lenni-akarás jogában. Hisz a dolgok, tárgyak, jószágok, természetek, alakzatok és teremtmények szépségében, jóságában és ragyogásában. Hisz a hűségben, örömben, a barátok tiszta szemében, a Lét Mosolyában. Az emberben hisz, a meggyalázott és megalázott, a magát-mégis-meg-nem-adó emberben hisz. Bizonyítsam ezt? Hisz nem kell rá szebb bizonyság, teljesűltebb felelet, mint amit éppen ő adott, költészetének egyik legteljesebb mondatában, az Egy katona megy a hóban című époszi sóhajában! Ez a vers a halálba-menetelő, sárral-befröcskölt-arcú, a véres mosolyú és vérző homlokú Radnóti Miklós szelíd őszi jajgatásának, szívünket-rettentő tiszta őszi könnyeinek, szörny-átok halálát tudó krisztusi ember-vágyakozásának akaratlan ellen-verse. Vagy az éppen-is-nagyon-akart, a bánatát-így-hurcoló? Mert ebben a versben, az élet-makacs, a magát-soha-meg-nem-adó, a magát-megsemmisíttetvén-lealáztatni-nem-akaró, a magát-a-mégis-életbe-visszazuhogó ember hite lángol époszian! A törhetetlen és múlhatatlan életszeretet lobog és jajgat ebben a hóban-vánszorgó, hóban-bukdácsoló, hóba-fulladni-nem-akaró versben! És ezzel elég! A költőt hallgassuk most, az ő szavát!