Dacos pontosság^*

A Szépirodalmi Könyvkiadó munkatársai megtiszteltek azzal, hogy én köszöntselek: valamennyiük, s a magam nevében hetvenedik születésnapodon! Mit is mondhatnék én most? És éppen én, aki kerűlvén ide szinte gyermek-fővel: előtted, szíved és szereteted sugárzásában és szigorú gyámolításában nőttem emberré s költővé: s kívánhatnék-e többet, mint hogy tartson még nagyon sokáig az az embert-növesztő sugárzás, a boldog féktelenségek tiszta gyámolítása. E szép és tiszta megbízatás: épp gyönyörű áldottságával, és terheivel oly nehéz, s épp gyönyöre gyászával oly gyötrően pontosságot-kívánó, hogy csak dadogni tudok, a pontos szavakat, vagy legalábbis a pontosságra-törekvő szavakat keresvén. Hiszen Te tanítottál meg Bennünket, munkád fegyelmével és magatartásod teljességével és erejével: a pontosságra!; arra a pontosságra, amit a reménytelen sorsával oly korai halálra ítéltetett csodánk: József Attila megkívánt, akart mindannyiunktól, megtanulván azt a Világegyetemtől, fölismervén az Áldott Mindenség szerkezetét! Hogy dolgozni másképp nem lehet! Hogy élni másképp nem szabad! Hogy embernek lennünk másképp lehetetlen! Mert hiszen lehetünk emberhez-hasonlító lények, emberszabásúbb biológiai szerkezetek, biofizikai szervezettségű szenvedések, örömök, tékozlások és pusztulás-előtti kegyetlen lángolások, de emberek, az ember-megnevezésre méltó evangéliumi akaratok: csak életünk, munkánk, szerelmünk, cselekvésünk, föladat-vállalásunk és áldozat-tudásunk pontosságával lehetünk. Ezt tanultam meg Tőled, ezt tanuljuk Tőled, ezt kell megtanulnunk Tőled: folyamatosan, állandóan, percnyi-feledés, pillanatnyi részegség-önfeledtség nélkűl: mindannyiunknak. Jó, okos, irónikus, tiszta, indulatos, reménységre-érzékeny, a Múltat és a múltakat-ismerő és a Jelent sejtjei, élő lüktetés-egységei, eleven virágzó halmazat-kötegei utolsó moccanatáig, legelső kivirágzásában ismerni-akaró és ismerni-tudó, te a Jövőre, a Jövő napcsillag-dühére, vagy fémes árnyék-kötegeire, tűz-viharaira, vagy földrengés-szülőgörcseire oly mohó szívvel és tétovátlan tekintettel figyelő, tolladdal és hiteddel vigyázó Barátunk, Barátom, Te Ősz Hetvenéves és hetvenesztendős fehér fejeddel is oly lángolóan fiatal, lángcsipke-tobzódású ifjú szív, Barátunk, Barátom: Illés Endre, Bandi: mit mondhatnék én, minden munkatársad nevében, hogy tétova és esett szavaimat valahogy gömb-egységbe fogva, egyetlen szilárd és törhetetlen csöppé szorítva rácsöppentsem szívedre, hullassam rá életed virágzó és harcos hetven esztendőjére, hogy jellemezvén munkád és sorsodat: az öröm egy hitben égő rózsaszálát, az ünnep egy fehér nárcisz-csillagát, lángoló csillag-arcú nárcisz-pillanatát nyújtsam át mindannyiunk mosolyával, e Kis Közösség kezével, e Kicsi Tevékeny Ország (bár sokszor oly laza-kötésűnek és háló-rengésűnek tetsző), de mégiscsak nagyon tevékeny Haza-Picínység, Mikro-Haza, a Szépirodalmi Könyvkiadó: nevében? Az időben és az idővel nem-romlékony Műved oly sok-rétegű, módszereiben, jellemeiben, jellemzéseiben, meghatározásaiban, fölismeréseiben, megsebzettségeiben, vérzéseiben, leleplezéseiben, fölboncolásaiban, düheiben, átkaiban és mint gyémánt-fonalakból-szőtt csipke-arcok és csipke-szívek: törékenynek-tetsző és mégis törhetetlen árnyék-rajzaiban és bizonyosság-kötegeiben oly rétegződés-rengetegből épűlt: egyetlen tömb, hogy ezt a Szellemi Lét-Tömböt most és itt elmondani, akárcsak laza és porlékony, vagy zsírosan-törlékeny grafit-vonalakkal, ceruzavonásokkal ez ünnepi pillanatra rajzolni szinte lehetetlen. Lehetetlen ez inkább annál is, mert szólván Rólad, Kedves Barátom: kellene és kell szólnom: a harcos, egyértelmű, ítéleteiben és jövőt-sejtésében biztos, sohase-bizonytalan irodalom-szervezőről; a kemény, láng-életű, ha-kell-konokúl-kegyetlen, tárgyilagos, hiténél-semmitse-sohasem alábbadó, sokszor tévedni-is-bátor (mert nagy bátorság az!) irodalom-kritikusról, az, ítéletet-mondóról, a szellemi múltat feledhetetlen pontossággal, ragyogásában, hullásában, árnyék-csipkézetében és arany-rácsozatában a jelen szívére és sokszor oly hitetlen arcára, a jelen omlékony ködeire és csobogó füst-falaira rajzoló költő-portréfestőről, poéta-arcképfestőről, író-tájfestőről és idő-grafikusról, Düreri rézkarc-élességű és pontosságú Múltat-Jelenbe-Metszőről, aki sose-gyáva hinni azt, amit mer, aki sose megadó, bátor aki mindíg: hinni azt, amit kell, hinni azt, amit hinni oly sokszor lehetetlen! Műved, Kedves Bandi, oly bonyolúltan és összeszövötten, gyökereivel, húsával és erezetével oly érzékenyen Egy-teljesség, hogy törvényszerűen szólni Róla, most, e törékeny pillanatban szinte lehetetlen. Hisz Műved és műved rétegeiben és kötéseiben örvénylő és szikrázó Jellemed együttes összegét ez áldott ünnepi pillanat-kristály visszaragyogtatni tudja bár, lángoltatni vissza összes lapjával, belső tüzével most nem tudhatja! Szóljak: a hamisság, hazugság, lustaság, álság, álnokság, bűn-mocsok koszos és sokszor fodros selyem-ruhába és törékeny aranyfüst-álarcba öltözött, fekete csipkekesztyűbe bújtatott kezű, és mégis dögbűzös és hullabüdös Átkozottait leleplező, róluk a rothadtság, selyem és aranyhazugság élő, de hulla-életű rétegeit letépő novelláidról és színműveidről? Vagy szóljak Rólad, e voltaképpen hatalmas és a magyar történelemben így először megvalósúlt, élő és reméljük sokáig virágzó, éparcú, és épp törhetetlen, akaratos és tudom, rendkívűl körűltekintő tevékenységedtől oly okosan virágzó Kiadó Vállalat Igazgatójáról, akit ismerek huszonegy éve már, s ismernem akit adatott gyötrelmesebb, gyötrőbb (s kevés a szó: ha mondom azt:), nehezebb időkben, a Rettenet és a Gyávaság Esztendőiben, amikor a könyvkiadás nemcsak munka, olykor nagyon szép munka, de hősi munka volt, s amikor oly sokszor megaláztattunk az értelmetlenségben, gyűlölségben és gyanakvásban: mindnyájan, akik éltünk és dolgoztunk itt, ahogy lehetett, s megaláztattál Te különösen, drága Barátom, Bandi, Illés Endre! Nem! Nem! Örüljünk inkább a Te Ünnepednek! Örüljünk inkább munkánk tevékeny hétköznapjainak. Lehetőségeinknek és ünnepeinknek. Kultúránk, magyar szellemi kultúránk virágzása lehetőségének, s annak, hogy épp Veled és Általad virágozhatott föl e törékeny, tiszta és mégis oly sok esendőséget teste szent anyagában és szívverése olykor boldog ütemében hordozó Kis Hazában ifjúságunk, felnőttségünk, hogy kivirágozhatott teremtő kedélyünk és termő akaratunk Rossz Végzések és Fene Viharok után. A művészet: erkölcs! Az írás a legtisztább erkölcsiség, kötelező erkölcsiség! A művészet: dühödt és dacos törekvés a pontosságra. Az írás a megfogalmazás lehetősége akaratának kegyetlen pontossága. És hát ez: a munka is! Az a munka, amit végeznünk kell: halálunkig! Hadd köszöntselek hát Drága Barátunk, Kedves Barátom: minden munkatársad nevében, születésnapodon: a hetvenediken, s éppen én, aki „vigyázó szemed” alatt nőttem költővé és férfivá, oly korban, amely, hiszem: nemcsak az Átok kora volt, de a Kiválasztódás kora is, hadd köszöntselek boldogan, egy nemzet felelősség-érzetének tudatával, kívánva Neked még hosszú ideig tiszta okos erőt a test, a változó anyag életében, s kívánva termékeny boldog teremtő életet a szellemiségben, hogy alkothass és teremthess még sokáig (hogy is mondták volna abban a gyönyörű Reformkorban?): a Haza Üdvére és Jóra-Fogékony, Szépre-Érzékeny Szívünk Örömére.