Ifjúság. ifjúságunk. Illyés Gyula ifjúsága^*

Mikor is olvastam én ezt a verset először? Kamaszkoromban, vagy még annakelőtte, bejáró diákkoromban, a fölfűtött vonat egyik harmadosztályú kocsijában zötyögyvén Budapestre, vagy hazafelé: Biára, bejáró-ifjúságom Nagy Telében, amikor a személyvagónok ereszein, szar-mocskos WC-kagylóiban szennyes, rozsdasárga jégcsapok, vizelet-jégcsapok, húgy-jégcsipkeszalagok lógtak, s éltem a fagy-deres vonatkerekek, korlátok, ajtókilincsek, ütköző-tölcsérek függvényeiben; űlvén a sárga-faléces padon, mint szabadságát-akaró rab cellája deszka-ágyán; olvastam, ki-kipillantva a jégvirágos ablakra forró lehelletemtől fújt áttetsző korongon: a deres, hószálkaszakállas fákkal, melyek mint fehér pamutból font, horgolt vastag pamutnyelű csipke-csillagok, pamut-virágállatok, a dombokról lecsurgó havas földszalagokkal elfutó börtön-tájra, ifjúságom láthatatlan rács-ketrecére, lángoló ifjú vad, szabadságért-hörgő szívű, karcsú, vékony, fiatal fekete állat; vagy olvastam, nézvén a körhinta gerendaküllő-csillagaként forgó virághabos rózsaszín és zöld pamutlepedő-szalagos örvénylő és lebbenékeny tájat, vagy a nyárban arany-őrjöngő, őszben rozsdarothadó sárga és cafatos csontváz-világot? Vagy olvastam először a főváros egy parkjának padján zsibbadozva, a Gellérthegy tavaszlejtőjén félkönyökre dűlvén, a fénypettyekkel kavargó dunapart legalsó kőlépcsőjén, a Nemzeti Múzeum kertjében, vagy valamelyik kis antikvárium poros és porpihe-redőpaplanos, szürke, légypettyel csillagos villanykörtével gyéren bevilágított raktárában: igazságra és tudásra-mohó kisdiák? Nem tudom. Vagy olvastam: ifjúságom forradalmában talán, 1946–1947 fordulóján, otthon, torz, fűtetlen, padlás-lépcső-ferdeségtől különösre-metszett, a hidegtől nehéz és szikrázó kristály-idommá, gyémánt gótikus-kápolna-belsejűvé szigorodott szobámban? Amikor lehelletem, orrlikaimból, vagy számból kilökődő lélegzésem pára-tölcsérei, mint dér-trombiták, gőzölgő fehér kürtök, fehér ággá buggyanó és visszahúzódó csigaszarvak. Nem tudom. És hányszor olyastam? Nem tudom. Illyés Gyula verseinek első gyűjteményes kiadásában, vagy önálló füzetben? Nem tudom. Hányszor éghettem és virágozhattam e vers megejtő és lágy tiszta mámorában, e harmattal-tündökletes és lángporral-behintett vers ifjú, könnytelen és boldogságra-mohó bűvöletében hányszor ragyoghatott föl gyötört, forradalmi és tiszta kamasz, vagy legényke-szívem? Nem is tudom. Mert most, levéve könyvespolcomról az Ifjúság első kiadását, ezt a vékonyka rozsdasárga füzetet, s lapozván az időben-elöregűlt, törékeny, ropogó lapjait, olvasván az azonosúltság mosolyával, az ugyanaz-ifjúságom édes bűvöletével: e vad futással, csaholással, kiáltozással, csendőr-csákóval, csendőr-szuronnyal, fekete kalapon szivárványos csendőr-kakasfaroktollal lüktető vers, e szivárványos kemény tollbóbitákkal, penge-kék arcokkal sziklás és páfrányos vers, e burjánzó zöld füzes-bozontokkal, zöld halpikkely-levelű növény-szövevénnyel örvénylő vers, esti emberalom szalma-zizegéssel, lebbencstészta-páfrányként a föld-éji űrbe lecsurgó tejút zuhataggal, iszonyatos gyémánt-kévével, likacsos rózsatányér-orrú rózsaröfögéssel, rózsaszín és csöcsökkel-rengő disznó-röfögéssel, tehénbőgéssel, éjszakai csillagszerelemmel, hajnal-harmatos zöld ámúldozással, leves-bugyborékolással és esti piros gőzölgéssel, kese, pettyes, barna, vörös lódobogással, habzó nyálas barna lónyerítéssel, kék csődőrnyerítéssel, gyászbojt-bóbita lódobogással, tejes peremszélű, zöld növényi tejkorona peremszélű növény-harsogással, zöld papsajtcsomagos hónaljú mályvacsönddel, melyek, mint denevérszárnyak alatt kis zöld kenyerek, langyos kéve-hullással, kaszáktól aranykék növény-írással lüktető vers, láng-őrülettől és lét-aszálytól cserepes föld-szikkadtra aszalódott arcokból: a megmaradás szőrös és vonalakkal összetorlódott, póruspontokból krétavonalakká húzódott fehér írással összefirkált gyűrt, szőrös aranylegyező-aranyhártyaredő arcokból, a megmaradás, a bizonyosság, az ember-biztonság és fönnmaradás száraz bógáncs-bajszos, száraz mohakéve-bajszos, szőrös pala-pajzsaiból kidörmögő bíztatás, ígéret és biztonság férfi-füstjével átszőtt vers; a menekülés, életbe-visszafutás, oktalan bűntetés elől futás, halál-előtt fuldokolva loholás, a futásban lihegve-lerogyás aranypihés és csillag-harmattal beszórt tisztásain, a csönd és a tétovaság és a boldog önámítás édes szigetein: borjúlehellet-édességű, borjú-rózsaorr cukros rózsafújású, gólyahír aranylakk-pénzecske szirom-csészéje tisztaságú és üdvösségű szerelem születését párázó vers, ez a kapor és vadtorma-tornyok, pihés csipke-tornyok, növényi szőrös toronylepedők létét mondó vers, a szerelem-megvalósulás szemérmes ifjú férfi-szégyenét, virágillatú tehénke-ballagását sóhajtó vers, a kis növényke-levél tisztaságú, virág-aranykehely tisztaságú szerelem édes bizonyosságát és szívdobogtató, tudott bizonytalanságát indázó és látomásodó vers (amelyre úgy száll a bánat, mint a nyár arany-füstjében a katicabogár: a fekete pettyekkel csillagzó forró vércsöpp, pórusos fekete lakk-homlokán rézlaprózsa-csápcsillagokkal); ez az eres, rózsaboldog, duzzadt tehéntőgy-illatú és csillag-szikrázat hajnalú vers: Illyés Gyula Ifjúsága: úgy megejt megint, mosolyos édes párás mámorával úgy besző megint, mesés aranyléptű tündér-ihletével úgy beragyogja merengő férfi-szívemet: most is és megint, mint hajdanában, ifjúkorom űzött, zaklatott, szorongó és a szorongás gyűrődéseivel, korom-redő gyűrődés-lepedőivel begöngyölt idejében, bánatba-bugyolált, émelygésbe és vad akarásokba csomagolt kamasz és legényke-koromban. Látom a nyúrga fekete kamaszt, a forradalmár fiút, aki fut lihegve, bukdácsolva, el-elbukva a kukoricásban, mint a barna légy-szeme-szakállas szakállú Petőfi Sándor futhatott egykoron a kukoricásban! A kukoricásban: a zöld-eres szárnyú zöld angyalkatonák, zöld visszeres-lábú, zöld térdbütykű, zöld bütyök-könyökű, bajszos kukoricacső-kardú zöld katonák között, fut az élet felé, mint Petőfi Sándor futhatott egykoron, a halál előtt, a kukoricásban, s az eres zöld kukoricalevelek, a zöldhártya pengeélű kardok arcának csapódva kaszabolják, vércsíkot ütnek a szorongás-arc verejtékes lobogásába, s az arc, mintha nyállal megpuhított piros tintaceruza hegyével lenne ragacsos-pirosan, piros szövedék-vágásokkal összevonalazva! Mintha futna lihegve zöldkardú, zöldbajszú zöld katonák gyűlöletében, sújtásában! S látom, az ifjú költő Illyés Gyulát, akinek kezét ihlete szorongó tündökletében: az áldott és léte-sorsával és írása sorsával példára-buzdító Petőfi Sándor fogja, vezetvén az ifjú Illyés Gyula teremtő kezét; a Tündérálmot,A négy ökrös szekeret, A puszta télen-t, A Tiszá-t Petőfi Sándor fogta és vezette szellemkezével az ifjú Illyés Gyula kezét: az Ifjúság írásakor. Mint a boldogtalan, magányos, gyötrött és szenvedő Arany János írta Petőfi Sándorról és magáról az Emlények-ben, 1855 júniusában! Mert micsoda azonosságok és szent és tündökletes újra-mondások, a nem-ugyanazok, de Petőfi Sándorral teherbeesett boldog újramondásai, egy-szívdobogású újramondott folytatásai az ugyanannak Illyés Gyula akkor forradalmian új és forradalmian bátor vers-époszában, a magyar forradalom legszebb vers-emlékezetében, az: Ifjúságban! Ebben a forradalom bukásából futást, csöndet, A négy ökrös szekér csillagválasztó, ökörballagás-szagú, reménytelen, boldogságot-hazudó szerelmét, munkát, nyugalmas munkás jelent és gyerekekkel és unokákkal sürgölődő, vagy körűl-sürgött öregséget áhítozó versben, ebben a lomha, méla és ahogy a tehenek, lovak isznak: szürcsögve, cuppogva, nagy habos hörböléssel és kortyolással, szálkásan és szálasan nyálazva, hogy a nyál ezüst pókfonala hurkosan és hurkagyűrű tekergő omlással a vízbe szálazik és nyúlik: aranyrengésű tisztasággal és lágysággal hömpölygő elbeszélő lírai tündöklés-csóvában. Az Ifjúságban. Forradalmian bátor lírai epika (vagy epikus líra) Illyés Gyula rettegésből-futó boldogság-verse, ez a boldogság-sziget, az üldöztetés, a verejték, az ellenforradalmi bosszú-düh, és a munka és az egyszerűek, a kétkeziek tisztasága megmaradásának hitéből összeszövődött lüktető, eleven űrszövetén világító sziget-boldogság, az égő nyári nagy zöld csillag, az aranyköd-mámorsziget az ellenforradalom-éjszakában, az Ifjúság! Ez az édes borjúszagú, harmatos copfos mezítláb-leányballagású, kaszapengéssel-fenyegető, Petőfi Sándor tündér-emlékezetét igéző és újra-mondó vers-forradalom, az Ifjúság, századunk magyar lírai költészetének egyik legszebb elbeszélő verse! És most, lapozván tűnődve s olvasván merengve újra ezt a mámoros verset, olvasván megtisztúlt és megtisztító mosollyal: ez arany-oszlopütésű télben, olvasván újra az Ifjúságot, nemcsak a versében futó forradalom piros léptei harmatoznak szívemen, a vérrel-befutott fiatal költő-lábnyomok, nemcsak a versében fölszikrázó kék szőr-szív légy-szeme-szakállas szellem-lény: Petőfi Sándor élet-kiáltó fényes köd-alakja ragyogtatja át hite mosolyával szívemet, mint az Illyés Gyula verséét, nemcsak az én-is-ezt-éltem, én-is-így-szerettem-egyszer, én-is-így-dolgoztam-egykoron, én-is-így hajtottam a korsót-cipelő, kék vizeskannát-cipelő lány kemény mellére boglyas és lázas fejemet, az én-is-így-hittem, én-is-így-hallgattam bogár esti barna dörmögését, nyáréji csillag arany-szuszogását boldogsága ragyog mosolyomban, nemcsak az Illyés Gyula Ifjúságban hörgő nyár nagy arany rózsamancsú tombolása ütései vérzik föl szívemet, de megnyugtat, bíztat és igazol az a remény-tudat és folytonosság-tudat is, amit e versgyönyörűség mond, hiszek amit magam is: tudva azt, hogy nemcsak önálló virágzások vagyunk, a hit önállósúlt égő teremtés-örvényei, de egy hatalmas láncolat részei is, egymáshoz-kapcsolt, egymásba-kulcsolódó lánc-szemei a magyar költészetnek, a kezdetek óta, és folytatni, megismételve újra-mondani azt, amit elődeink is mondtak: nem szégyen, de költői eszmélkedésünk és költő-gyakorlatunk kötelessége is! Hogy megismételve is folytatva egymást, a földből és az idő-történelemből kinyúló előd-kezeket fogva előd-kézzé váljunk mi is, így építve föl, így kovácsolva ki a magyar költészet gyönyörű kézfogás-láncolatát. Igy is teremtve: a múltból a magunk jelenét és múltját majd: a jövőnek! Újra-teremtve és újra-mondva mindent, makacsúl mondva a csak-mi-tudjuk-és-mondhatjuk-újat-is! Az eddig-nem-voltat! Ez a Magyar Költészet Gyönyörű Egyetemessége! Egyetemes Szent Folyamatossága! Ezért olvasom most, ez arany-ütés-pillanatú télben Illyés Gyula remekművét: szívemet termékenyítő aranyporral behintő mosolygással. A tisztaság mosolyával és szégyentelenségével. Mert bűn-e, mert szégyen-e, ha Illyés Gyula Ifjúságát olvasva: magamra is gondolok? És nemcsak arra, hogy az éposz se halott! Se benne. Se általunk. Mint ahogy nem halott, mint ahogy nem lehet halott: forradalmunk, a forradalom: él az futásban, virágzásban, csöndben, pokolban, a Mennyek látható közönyében! És nem halott és nem lehet halott az ifjúság! És bűn-e és szégyen-e, ha ez elbeszélő vers-remeket újra-olvasva: tűnődvén mosolygok virágzó tenyészetén az időnek és mosolygom a Halál Fogsorát, mert el nem rághatja szív-alakú pikkelyekből épült torony-szárait, zöld pikkelypamut-szárait, zöld növényszív-pikkelyekből egymásra tobzosodott, egymásra-sejtesedett oszloprúdját, zöld pamutsugarát emlékeink és eszmélkedésünk virágainak: szívünkből amik kinőnek!