Illyés Gyula estéje?^*

Hetven éves? Én nem hiszem! Hetven éves lenne? Nem hihetem! Hetven éves volna Ő: a Teremtő Okosság, a Termékeny Bizonyosság, Tevékeny Állandóság, a Munka, a Szorgos és Kegyetlen Munka Állandóságának Gyakorlata, az Abbahagyhatatlanság, a Folytonosság és Konok Tiszta Folyamatosság, a Föld Bizalma és a Maradandóság Makacs Egyszerű Szívütése: Illyés Gyula? Hetven éves volna? Nem, nem hiszem, mert nem hihetem, hogy az idő és a tér retteneteiben és gyötrelmeiben, növekedésében, foszlásában, gyűrődésében és rezgésében, indulatában és búrjánzásában: Ő változott volna meg léte eredendő anyagában és szellemisége titkos és titoktalan gyötrődéseiben, alkat-anyaga és anyag-szelleme teremtő bizalmában, léte virágzó rejtelmeiben. Hiszen ő csak történik, van, történik egyetemesen, mint a Világegyetem, s benne történnek a dolgok, állandóságában történnek, vannak, születnek, halnak, káprázat anyag-köddé elrobbannak, s anyagpontokká, testanyagokká csomósodnak és tömörűlnek a dolgok, jelenések és jelenségek, mint az Egyetemes Világban. Dehát mégis: mi történt? Uramisten, mi történt? Állván a halhatatlan idő és a halhatatlan tér függvényeiben, a múlandóság koordinátáiban és nem-is-oly rejtelmes halmaz-szerkezetében, ellentétes és egymást-nem-nélkülözhető, egymást-szolgáló halmazat-kristálygömbháromszög-végtelen mértanába forrva, kristály-idomok szövevény-egymásbaforrottság gömbvégtelenében, belűl virágzó, erjedő és mindíg-újra-kezdődő áttetsző anyagában tűnődve állván: elámúlva és tiszta rettenettel kérdem: mi történt? Hát mi történt? Hiszen tegnap még: dacos, akaratos szív-robbanással reszkető kamaszból legényke-férj: egy fiatal férfival beszéltem, egy fiatal férfival, akinek nagy agyagtömbökből és vastag domborúság-kötegekből gyúrt arcán, kicsit a Föld Szíve felé hajtott fején nem mutatta, kilobbanva az arcbőr és a homlok-redők felületére oly emberi és oly múlhatatlan szégyenét a szorongás, egy fiatal férfival beszéltem, akinek kíváncsi, okos és tiszta tekintetéből nem szívárgott a szorongás kérlelhetetlensége, mint a dolgok és tárgyak szívéből a köd, a fehérré sűrűsödött remegés gyöngyöző, füstölgő, gomolygó bánata. Beszéltem egy fiatal férfival tegnap még, aki csak lázadó boldogtalan-boldog akaratunktól és megváltó-hitünktől fénylő kopár társbérleti szobánkban űlvén egy karszékben, karjára fogta csecsemő-lányomat, vaskos és tömény kezeivel oly óvatosan és gyöngéden fogva a csipkés pólyát, mint harmatos óriás fehér rózsafejet, aminek fodorgyűrűje szívében, fodor-örvénye illatos üstjében picinyke piheszőrös, fekete örvény-gyűrű hajú vércsöpp pislog és nyivákol habos mosolyos buborékolással. Kis síró piros csipkebogyó, gőgicsélve-nyafogó és bugyborékolva o-ázó vérszínű vadrózsa-termés, tojásdad-fejcsúcsán élő barna szőrcsipkecsillag-koronával. Úgy ült Ő ott, feszengve, magánya márványredő-fátylába burkolódzva, ott-létében is magára-hagyottan, mint a Tömör Árvaság, karjaiban és ölében a vászon-rózsafodrok közt nyávogó Öntudatlan Ember-Vércsöpp Árvasággal, a Csillag-Szempillás Titokkal, s voltak ők az Idő-Történelem deres zord hegycsúcsán az eleven jövőregörnyedő Bánat és az ölében gőgicsélő Jövő-Idő, a Piéta-Fordítottság, férfi-nő megcserélődés, anya-fia test-változás és szerep-változás, márványból forró hússá szelidűlve, a csöndből a Kettős-Titokká gyémántosodva. S mi ültünk szemben vele feszengve és magunkra-hagyottan, ifjúságunk forradalmában, s ő űlt ott szótlanúl: de így-a-bíztatás, de így a mégis-bíztatás, a ne-hagyd-magad, a hagyni-magunkat-nem-lehet, a tedd-a-dolgod múlhatatlanúl és halaszthatatlanúl, a kötelességed nem-abbahagyni bíztatása; az Erő és Kisded-Gyöngeség, a Komor Férfi-Bíztatás és Megváltót-ölében-tartó Titkolt Gyöngédség bájos együttese voltak ők, míg odakint a térben és a történelemben dér volt, köd, hó, fagy fújta ítéletét a dolgok felületéből, a dolgok közepéből bánat csobogott s idebent a csönd kék bársonycsöngettyűi szóltak és hallgatásunk, kongó hallgatásunk, mint Isten óriás köd-harangjai. Illyés Gyula hetven éves? Nem, nem igaz! Most hetvenévesként ünnepli Őt a Nemzet és a Világ, hetvenévesként ünnepli őt a Haza és Egyetemes Földgolyónk Jobb-Emberisége, ünnepli Őt Népünk Egyszerűsége és az Óceánokon-túli és az Óceánokon-inneni Tisztúltabb, Fölvilágosodottabb és Emberibb Szellemiség, fiaként Őt az az Egyetemes Szellemi Haza, amelynek határai nem azonosíthatók, amelynek határai nem vonhatók meg a földrajzi és történeti, vagy a történelem ideges, zord, önző és szívünkre-tapintatlan ceruzavonásaival, barbár grafitvonal-csipkéivel meghúzott, a bűnhődésre rajzolt határokkal, de amelynek határai nincsenek az Időben se előre, se visszafelé, mert ez a Haza: maga a Szellemi Lét Időtlen Egyetemessége, ugyan a Térből kinövő, de a Tér Törvényeit tudomásúl venni nem tudó, a Tér földrajziságát legyőző Állandósúlt Virágzó Akarat. Egyidejűség a szellemi létben, a Mindíg-Ugyanaz új és új kivirágzása, egyetlen, határok közé, se idő-határok, se nemzet-határok közé nem szorítható, a kizárólagos megkövetelés penész-zsákjába nem gyömöszölhető Folyamat Mindíg-Új Állandósága. Illyés Gyula hetven éves? Nem, nem igaz! Szívem, merengő szívem előtt az a tűnődő, töprengő, roppantúl kimunkált kezű fiatal férfi áll, aki egy lucskos köddel szorongó késő-őszi estén, ősz-kései ködszorongásban kitoppant az izzadt, gomolygó sötétből, s a higanygőz-lámpa rózsasárga fénypermet-buborékjában (mint sárga borostyán-kőben ősidők pikkelyes gyűrt lény-dermedettsége) kopott viharkabátban, födetlen fővel, kesztyűtlenűl, nehéz bakancsban, fekete mosolygással toporgott, s kezét nyújtva, kezemet fogva egy percig, a fáradt és vízzel-ragyás komor köd-sötétbe foszlott újra: mert jött: magányát cipelve magányából, s ment magányát-megosztani-se-tudva, ment magányát-föloldani-nem-tudva: magánya Csönd-csigaházába húzódva, a Magány-Hazába, a Haza-Magányba, kövér magányosságát szívéről leolvasztani nem tudva, ifjú forradalmi magányom kezét egy kézfogás-pillanattal keményen megszorítva, magányomat magányomra hagyva, s hitte tán: nem maradtam oly egyedűl, s hittem: tudja, hogy tudom Őt, s nem marad oly egyedűl. Én így ünneplem Őt! Őt, aki hetven éves! Hetven éves? Nem, nem igaz! Hiszen ha kőbütykös és kőhurkás ujjaival darabosabbá gyúrta is fejét, testanyagát a Múlandóság, ha mohó és tűzpikkely-ujjaival fosztogatta is fekete fürtjeit a Nem-az-Ő-Tele, ha bemeszelte is koponyatarkó-tincseit a mészcsillagpöttyös ujjú Végzés: Ő nem változott erejében, hitében és szívében. De hát mi történt mégis, Uramisten, mi történt a Létezés Kristály-anyag Időkockájának belsejében? Mi történt? Történt a Történelem és történt az Idő! Nem ő történt az Időben és a Történelemben, de ővele történt az Idő és a Történelem, de benne történt a Történelem és az Idő! Magányában! De bennünk történt a Történelem és az Idő. Magányunkban. És ezt a magányt forró angyal-lehelletével, tüze őrjöngő szép dühével föl nem oldja: hírnév, dicsőség, fölmagasztalás, ha az Angyal, ez a Balga és Mohó Tétovaság, ez a Mámorra-buzdító Szárnyas Isten-Kegyetlene rátapasztja is forró száját a költő szívére, s úgy fújja vélt irgalma tüzét a szív, a költő-szív sajgó és gyötrődő üregeibe, a Titkos Csönd és a Gyász Magzatát vére örvényeiben lebegtető rángó burkolatába! Igen, maradt a Lét és az Eszmélet Ifjúsága és közben történt a Történelem és nőtt a fosztó, sajdító és építő Idő a Tér történelmében, a tér anyagát történtetve, s benne a téranyag megvalósulása, mert hiszen a Tér történelme az Idő. Mert hiszen a Térben Változó és Önmagát-megvalósító Anyag dacos, múlással-ellenkező növekedése, megtörténése az Idő Teremtődése és Teremtése, s az üveges idő-folyamatok láthatatlan belsejében tenyésző és megvalósuló anyag-állapotok változása és akarata a Történelem. A Költészet is: a dac, a munka, a védekezés, a megmaradás, a kifogyhatatlan szorgalom fönntartó és megtartó kegyelme. A munka, a munka, a munka: az egyetlen biztos bizonyosság! Illyés Gyula egyetlen biztonsága és bizonyossága! Mindnyájunk egyetlen biztonsága és bizonyossága. Mert miközben Ő volt, munkás és munkálkodó kemény szorgalomban: a Léten átütött piros gyászával és forró örömével, kékülő ragacsos szégyenével a Történelem, mint paraszti közkatonák sebkötésén a vérzés! Mert közben voltak: háborúk, forradalmak, árulások, hűtlenségek, megvalósulások, születések, országnyi depressziók, búskomorságok és mélabús megmaradások, világ-irgalmatlanságok, változások, szégyenek, és a világ-örömök és az ember-örömök ritka és tiszta pillanatai is. És mennyi hullás, Uramisten, mennyi hullás e hazában is, mennyi veszteség és földbe-omlás, és a föld közönyébe futás is mennyi volt, Uramisten, e hazában is, a Csontbütyök Halál-Mutatóujj milyen röhejesen és irgalmatlan közönnyel nyomkodta a földbe, mint gyermekkorunkban mi kegyetlenűl és mohó irgalmatlansággal az óriás-kristályóra-szemű és kitin-pamut margaréta csápú bogarakat a sárba, belefullasztván pórusaikat, potrohszelvény-lüktetésüket, szülő, légző, ürítő és szájnyílásaikat a zsíros meleg ragacsba; a Halál pimasz közönnyel nyomkodta a földbe a Halhatatlanokat és a halhatatlanságra-vágyó szívűeket, mennyi konok és árva hullás volt e hazában is, Uramisten, és nem másképp és ugyanúgy, mint ahogy a Megrendítő-Csoda Arany János írta 1856 márciusában:

 

Halnak, halnak, Egyre halnak, Szine, lángja a magyarnak. Itt is egy név, Ott is egy név, Hányat elvisz minden egy év.

 

Mert közben ez történt. A nem-változó, az össze-nem-törhető, a megmarad ifjúságban ez történt. És Illyés Gyula írta műveit rendíthetetlenűl és akaratosan, írta műveit rendületlenűl, Vörösmarty Mihály nemzet-tudó hitével és irgalmával és Vörösmarty Mihály nemzetismerő hevületével, gyászával és vígaszt-tudásával írta műveit kifogyhatatlan buzgalommal és akarattal. A dolgos agy, a dolgos kéz örömében, a munka megállíthatatlan fegyelmében keresve és találva az egyetlen vígaszt a létre, a létért és a fönnmaradásért. Létünkért is, és fönnmaradásunkért is. Közben csak ez történt, ez történt, ez a legtöbb. És közben a sokszori komorság gipsz-arcából, amely mögött, mint csigaház mészkürt-tekervényében a test, ott tenyészik és virágzik az élő fájdalom, az oly érthető és oly szívszorító komorság gyűrt gipsz-álarca mögűl kiszívárgott a fény, vastag vonalakkal és kőkésekkel összevagdosott és összetört agyag-álarca szemréseiből, a gipszráncolat korong-üregéből, a gyűrődés-álarc zártságát fölnyitó agyag-gyűrűk fekete gödréből úgy lövődött ki égő, aggódó és társkereső tekintete, lényének titkos tiszta tüze, hogy tudtuk: vele nem vagyunk egyedűl, hogy visszanézve rá égő, ifjú szemekkel, tüzes, konok pillantással, dacos gyémánttal, lángoló magunk-tudásával: tudnia kellett: magunkkal nincs egyedűl! Bár szellemiségünk, szellemi hazánk történelmének legrejtőzködőbb szelleme, legbúvóbb költészete talán Ő: mert fájdalmát a szemérem gyolcsaiba tekeri, mert hiszi azt: a fájdalom létének gyászt-ki-nem-mutatható magánügye, mert mi másképp és mások vagyunk, mert én másképp és más vagyok: hadd köszöntsem Őt most szemérmetlen szeretettel, nem estéjén, de maradandóságának ifjúság-hajnalán, én, a mást-mondó és másképp-beszélő, ha másból nem: szavaimból fonva koszorút, hogy e történelmi és szellemi Haza és Világ akaratával (mert figyel rá az élő Magyarország, és mert figyel rá a földalatti Magyarország, az élő és a földbe-múlandott történelmi és szellemi Haza, mert figyel rá az Eleven és a Halál-Világ, az Egyetemes Gond, Gondolat, Szellemiség), hogy a pályatárs szeretetével és szemérmetlen nyíltságával tegyem a tisztaság babérlevél-patkó abroncsát világ-ősz fürtjeire és mégis-ifjú, komor, tiszta, halandóságunkat-ismerő, szívünk dacait talán nem is ismerő szívére, országos-komoly homlokára.