Mit akart József Attila?^*

Csontjai már hatvanhat évesek a földben. Csontjai már hatvanhat évesek a Kerepesi Temetőben. Száraz, törékeny, szinte gyermeki csontváza együtt öregszik a földdel, öregszik ahogy a föld öregszik, öregszik ahogy a múlt öregszik, öregszik ahogy az idő öregszik, ahogy az idő öregszik a földben, egyszerűen és gyámoltalanúl, gyásztalanúl és gyönyörtelenűl. Pedig alíg harminckét-évesen kúszott a földbe, harminckét-évesen ugrott a föld múlt-idejébe, mászott a túlvilágba, az idő dermedt és végleges dolgai közé, harminckét-évesen ugrott a túlvilágba, a lehetetlenbe, a múlttalanba, a képtelenbe, a boldogtalanba, hogy itt már ne legyen, hogy köztünk már ne legyen, hogy ne mondassék elevennek az Ember, aki a tudatos eleven lét kemény és észvesztő lángjait viselni nem bírta már szívében, akinek teste, eszmélete, írtózata, magánya, társtalansága, ember-sajnálata, csontja, emlékezete lángolt már léte szégyenében, égett láthatatlan kemény nagy lángokkal önmaga írtózatában és a megsemmisülni-akarás önvesztő boldogtalan dühében. Én ismerem a depressziót, ismerem hatalmas halálba-szívását, ismerem a vak depresszió-éjszakában foszforeszkáló fehér mutatóujj kérdőjel-mozdulatát, fehér kérdőjel-hívását, a lét másik állapotából kivirágzó Fehér Mutatóujj világító hívását: hogy menjünk, oda menjünk, ott vár az Egyetlen Megoldás, vár ott a Teljes Föloldás, a Föloldozás: Létezésünk Bűntetése alól, ott vár minden ami már nem a tűz, vár ott minden ami harmat és virág, páfrány és tiszta kékség, párolgó zománcos növényi tiszta béke, az elvadúlt, kiszakállasodott és elveszett, önmagát fölgyalázó, elesett, elszikkadt, elhagyott emberségen túli magányos szép embertelenség, ember-utáni tiszta csönd, az anyag békéje és az anyag bizalma. Ismerem a Fehér Hívást, hogy hagyjuk ott a mocskos, köves, sárga penésznyálas parton, a dögszagú parton ember-létünket, mint levetett ruhát, s ugorjunk a világító tiszta Semmibe át, hagyjuk ott ember-létünk szenvedés-bozontokkal benőtt idő-szobájában létezésünk sebhelyes múltját és vérző jelenét, mint a békává varázsolt fiú, ahogy mirigyes zöld béka-öltönyét levetve, béka-önmaga vérző hideg bőr-varázslatát ledobva: ember-végzetét vállalja inkább, mintsem az aranycsipke-koronás hercegi békasorsot, hogy ott üljön lángfoltos, aranypettyes zöld kis szerelem-puttonyocska, lihegő eleven zöld selyem-szobrocska a duzzadt lány-emlő málna-csillagán, a fehér és kemény lányszív-dobbanáson, dobogó zöld szenvedés-szobrocska kuporogva a szerelem rózsás mutatóujjhegyén. Mert hiszen ez a varázslat, ez az elvarázslat maga a: pokol! Tudom hát: mit szenvedhetett ez a harminckét-éves ifjú ember, ez a sírnak még nagyon ifjú ember, ez a századunk legemberibb embere talán, ez a gyermeki csontvázú, könnyű, vékony, játékos-kedélyű, kötekedő, haragot-hirdető, mosollyal-betelt szívű, kék bánatokkal átszőtt húsú, ez az emlékeit és ősei emlékezetét, sorsa emlékezetét oly nehezen és oly bánatosan, oly büszkeség nélkűl viselő ember, huszadik századunk költészetének Mozartja, ez a Csokonai Vitéz Mihály és Petőfi Sándor elhagyott, átszúrt és vérző szívéből kinőtt Költészet-Csillagrózsafa, tudom hát: mit szenvedhetett ez a proletárság legalsó málladék-rétegéből, legalsó bánat-halmazából és vidámság-habjából, viháncolás-buborékjaiból fölvirágzott és zöld könnyű kacsos, növényszemölcs-tapadókorongos, szikrázó kemény-levelű létével a csillagok, a lüktető zöld végtelenség-tűzpontok felé kapaszkodó és növő ifjú ember, ez a boldogságra-áhítozó, sohase-gyáva, nem-bolond, szép, okos, eszelős, tiszta, játszani-éhes, játékra-boldogtalan, halállal-nem-beszélő, halállal-kötekedni-nem-tudó, csontvázzal-nem-pörlekedő, ez az anyaöl gyász-illatától káromlásos részeg, ez a semmi kristály-ághegyén kuporgó sápadt fehér törékeny Emberjaj, a semmi köd-ujjhegyén kuporgó emberszemű kis isten-levelibéka, jajgató fehér ködcsepp, emberré-varázsolt szégyen, szánalom, szeretet, szegénység, szigor, szabadság, szomorúság, ez a törékeny szép fehér ember, aki az Öröm előtt állt volna mindíg könnyű fehér ruhában, hogy megmondja: ő lenne az övé, mindíg az örömé, az öröm ura, gyermeke, fia, apja lenne ő, az örömé, a nem-egyszerű okos örömé, a nyári tiszta örömé, a tébolytalan örömé, tudom hát: mit szenvedhetett ez a kegyetlenséget-gyűlölő, a lét kegyelmét nem ismerő ifjú ember, ez a semmi szigetén, a lét bicegve és forogva, hattyúzva, kacsázva, bukdácsolva és pörögve úszó szikrázó és világító dolgai közt ücsörgő törékeny ifjú árva ember, ez a költészetünk Petőfi Sándorral legőszintébb embere, ez a, szava: jácint-harangozás és gyémánt-tapsolás, ez a, szava: kutyatej sárga merengés-mirigycsipke-csillaga a tőkés és proletár idő-óceánban, mint mélytengeri merengő égő sárga állatkaporszálak világító mirigycsillag-koszorú-feje, ez a, szava: tehervonat zökkenése és csörömpölése a sárga, lombtalan kopár külváros-éjszakában, ez a, szava: ritkán átok és kemény átok, szava: fájdalom-ordítozás a semmi fehér szívében, ez a semmi fehér szívében tántorgó herélt bikák és csődörök szája habját, orrlika sárga habját sírva ismerő könnyű ifjú ember, ez az ürítő pulik gyámoltalan gyönyörű kuporgását, fekete szőr-rózsán átsütő mámor-pillantását ismerő, ez a vizelő mének szeme hatalmas lángját szíve üszkeiben hordozó, ez a párducok szája habját, törékeny dühét törhetetlen szívébe építő, ez a, szava: jajgatás, reménytelenség, sikoltozás, föloldhatatlan fehér zokogás, ez az ólomkatonákkal őrzött szívű, ez a lepkék alkonya aluszékony, ez a darazsak dörmögése boldogságú, ez a dolgok, jelenések, anyagok, állatok sírását ismerő, ez a, szava: iparvidékek éjszakai lángja, külvárosok tél-hajnali ködében fuldokló kopár fák grafit-szégyene, ez a, szava: kérés, kín, a téli csönd fehér ágbogai közt, szabálytalan csönd-hálózata üregeiben ugráló szárnyas kicsi csöndek reggele, ez a, szava: az iparosodott Rend árnyékában lopódzkodó magányos görnyedt szegények térde reszketése, hasa csikarása, ez a, szava: kopár és sárgán gőzölög, mint gyermekkorom zöld konyha-asztalán a krumplifőzelék, ez a, szava: a kauzalitás hasábjainak száraz mindenség-halmaza, ez az Alföld sárga bütykein és kőrózsa tyúkszemein ücsörgő Gond és Gyötrelem, akinek ifjúi szívében a semmi égő csillagbokra virágzik, s aki a semmi szívében virágzott égő csillagbokorként, ez az Összefüggések hasáb-halmazán tűnődve és könnyezve ülő, mint a Világ-Mindenség tetején, mint hatalmas mindenség-nagy hideg és kopár lét-kupacon, mint világa hideget-lehelő, fagyot-lihegő, kúszadék-kazla tetején a Teremtő, magányosan és magányának kiszolgáltatottan, s tudja: alatta az összefüggés-kazal az ő akaratának, az egymást-nyomó, egymásnak-nélkülözhetetlen dolgok, rideg égő végtelensége, mégis könnyezik és mégis árva, mert ő akarta, mert másképp nem tehette, mert másképp nincs mód a létre, létezésre, ül, néz lába elé, a semmibe-ejtett kezeit nézi, s körötte kopár köd, fehér lángolás, komor semmi, porló semmi-permet, gomolygó nincs, örvénylő végtelen halál. Tudom hát mit szenvedett ez a törékeny ifjú ember, ez a boldogságra-készülő ifjú ember, ez az önérzet pokolkövét szopogató, ez a szorongó szívünkbe-száműzött, ez az önfeledten nevetni nem tudó, ez a hetykén gyalogló, szoknyák alá kapkodó, ez a zokogó, panaszkodó, kéken kiáltozó, ez az ordítozó, toporzékoló, ez a kedves, ez a csöndes, ez a tétova bütykös sárga ujjaival a semmiben semmit tapogató, ez az irgalomtalan árva, aki ott üvöltözött a világmindenség aranyketrecébe zárva, ez az égitest-aranyrácsok fehér köd-majma, szegény, ez az őz és tigris léptét hallgató, ez a piros béka-esőt az égből leátkozó, béka-hideget, varangy-bolhákat szoknyák alá átkozó, ez a gyöngéd, ez a csillagok kövét megharapó, ez a mosolyos mosolytalan, ez a felnőttségben gyermek, gyermekségben árva ifjú ember, tudom mit szenvedett magányában, félelmében, szégyenében és írtózatában, mit szenvedett ez a mindenségnek-kiszolgáltatott kiszolgáltatottságában, hogy végülis harminckét-évesen ugrott a földbe, harminckét-évesen mászott a vonatkerekek közé, késekkel szívében, a gyötrelem, vacogás, átok, szégyen láthatatlan késeivel szájában, a rettegés arany-késeivel szemében, tudom, hogy mit szenvedhetett ez a kemény és pontos lángelme, szegény, hogy végülis harminckét-évesen kúszott a tehervagon-kerék elé, hogy a magány égő láncait, lángoló bilincseit leoldja árva szívéről, s hagyja, hogy a fényes vaskerék maga előtt tolja, vagy görgesse törékeny kicsi testét, véres szép fejét a síneken, talpfákon, füves, olajos köveken, s kitörje húsából válla véres sárga csontjait. Mert szenvedett nagyon, mert attól szenvedett, amit nem lehet, mert attól szenvedett, amit létével akart, mert attól szenvedett ez a sugárzó, ez a maga-körűl fényport, fényködöt hordozó, aki létével magával világított, s ha hova belépett, kifényesedtek a dolgok, fölfénylettek a jelenések, ragyogni és lángolni kezdtek az addig közönyükbe-hamvadt tárgyak, dolgok, arcok, szívek, kifényesedni a poros és kopasz jelenségek, mert attól szenvedett akarni, amit akart, attól, hogy ide született, hogy ki szűlte, hogy mért szűlte, aki szűlte, attól, ahová született, attól, akikért született, akikért lángolt és tűnődött növekedve, akik közűl a Mindenségbe nőtt Magányos Mindenségnek, Árva Embernek, Költőnek, magyarnak. Szenvedett attól, amit akart. Mit akart József Attila? Mit akart ez a törékeny, szenvedő kicsi ember, mit akart ez az égő Költő-Mindenség, ez a Mindennek Foglalata, Tartálya, Edénye, Anyaga, Tartalma, Végzete, Sorsa? Csak tevékeny tiszta rendet, teremtő szép fegyelmet, okos bizalmat, termő tisztaságot, mosolyos magányt, érzékeny könnyeket, csak bízható jó barátot, szilárd szép szerelmet, csak hasznos derűt, csak frissen-vasalt fehér könnyű ingben ülni a kerti padon az aranypont-zöldpetty laza meleg körtefa-árnyékreszketésben, csak terített asztalt, gőzölgő óriás vacsora-csillagot, csak fát, hogy fűteni lehessen, csak ágyat, hogy szeretni lehessen, csak tiszta vizet, tiszta törűlközőt, szappant, hogy mosdani lehessen, csak munkát és kenyeret, csak az Istent inteni a jóra, csak fénybe-fölemelni az árnyékban-űlőket, csak kiirtani a rosszaságot, csak megváltoztatni a világot. Mit akart József Attila? A szellem szerelmét, a szellem teremtő szabad örömét, egyensúlyát a munkának és a csöndnek, egyensúlyát a szellemnek és az anyagnak, valami tökéletes szép harmóniát, a játék és a teremtés, a szerelem és a gyűlölet, a halál és a halhatatlanság harmónikus boldog együttesét. És nem tudta, hogy a lét vad diszharmóniában, vad kiágazásokkal, egyensúlytalan fölbúrjánzással él, növekszik, folytatódik, hogy vad és végzetes diszharmóniák végtelen őrjöngő együttesének harmóniája a Világegyetem, hogy az egyensúly a halál, a lehetetlen, a végső egyetemes égés, a végtelen tűz-csönd. S jött olyan lentről, hogy szívét bezárta e fölismerésre. Hogy szíve vak volt e fölismerésre. Hogy hinni makacsúl akart a boldogságban, a valami-reményben, ha egy pohár vízben, egy szelet kenyérben. Hinni a fegyelemben. Hinni nem akart a kozmikus diszharmónia-boldogtalanságban. Akarta népét, a szegény-népet az anyagban fölemelni, de csak szívében tudta szegényeit az anyag fölé emelni, akarta népét, sorsa szegényeit, vele-szülött szegényeit látni és hinni boldogabbá, hogy ne legyenek már az anyag rabjai ők, de szép, okos, napban-lángoló apák és fiak, asszonyok, unokák, csecsszopók, szeretők. Akarta megváltoztatni a múltat, őseit szabaddá tenni, hogy múltjuk nekik se fájjon, legalább sárga-zománcú csontjaiknak. Akarta szíve köré kötni a Mindenséget csillagaival, csillagködeivel és halmazaival, derengő sötét tér-üregeivel, végtelen fénylő tereivel, végtelen sötét tereivel, dimenzióival és függvényeivel, hogy szíve rengésétől és okos dobbanásától rengjen, dobogjon, lüktessen és forogjon a Lángoló Mindenség-Egész, a Fénypontok Űrhalmaza Sötét Mindenség-Egész! Akarta, hogy higgyenek neki és szeressék. Hogy szerethessen és higgyenek neki. Hogy higgyen neki a Mindenség és az Ember. Hogy hihessen a Mindenségben és az Ember értelmében. Az ember szívében és a Mindenség reményében. Hogy hihesse azt is: egy szavától szebben forog a csillag, szebben szeret a szerető. Hogy hihesse azt is: szavára a Mindenség hallgat, szavára az Isten mosolyogni kezd, szavára mézet virágzik az Emberiség. És belehalt ebbe.