Egy lángelme szenvedése és hatalma^*

Hát hol van gyönyörű feje, hatalmas gyönyörű koponyája, okos, szép, bajúszos arca, hol fekete kristály kő-tekintete, a dolgok és jelenések magva tüzéig hasító, a szenvedések, rettenetek és magányok dárdával-fölhasított eleven szívét ismerő, hol van haldoklással és oly sok emberi reménnyel és bíztatással átizzó sötét-szép kristály-arca, a Csillag-Mosolygó, a Tétova, a Bizonytalan, a Szenvedésben-Boldog, a Rettegni-Tudó, a Feketén-Lángoló, a Hatalmas-Teljességű Arc-Tudás, a Remények és Bizalmak Hite és Temetője? Hol az arc, a titkosság-füstözön szemgolyó, a tiszta, meredek homlok-hatalmasság, hol az eres, hosszú gyönyörű kéz, aki úgy tudott teremni és temetni, hol a szív, az a szenvedő emberszív-teljesség, az a teremtésben gyönyörű szív: aki úgy tudott teremni, szenvedni, szeretni, meghalni és temetni, oly boldogtalanúl és oly gyötrelmesen, oly édes őszi arany-lázadással és kopár és titokban-buja sivatag-futással, oly megfeszített-palásttalansággal, keresztrefeszített ágyék-meztelenséggel, megváltó-megszakadással: a szív, a csillag-tenyészet, virágzás-tűzözön, emlék-dögtemető: Babits Mihály szíve? És feje és szeme és keze és átmetszett Szent-Balázs-gégéje hol van? A földben itt alattunk, a keserű és édes tiszta földben: harminc éve már, korhadottan és szétszakadozottan. És micsoda képtelenség, micsoda szent lét-hazugság, micsoda hazúg és álnok gyönyörűség, ostoba reménytelenség, halálos szép okosság, haláltalan hazúg okosság, hogy mennek mind a földbe ők, a legszebb Megvalósítók és Kiteljesítők: a Szokráteszek, Plátonok, Danték, Spinozák, Kantok, Keatsek, Vörösmarty Mihályok, Petőfi Sándorok, Ady Endrék, Móricz Zsigmondok, a Lángelmék, Hitek, Küldetések és Magányok: a lét-teremtő agyvelők, elmék, húsok, csontok és hitek: oszladozni, elfolyni, elolvadni, korhadozni, széttöredezni és rothadozni; hogy csak így maradandó a Maradandóság, így halhatatlan a Halandóság. Micsoda gyönyörű szégyen! Micsoda förtelmes szégyentelenség! Hogy Babits Mihálynak is meg kellett halnia, a tündökletes és édes-szavúnak, a megfeszített Krisztus hulló vére-csöppje szavúnak, a Lét-Szenvedés nyálkás, büdös és zsíros cethal-kopoltyúját szörcsögve szívónak, a gégemetsző kések hideg és kegyelmes penge-élét ismerőnek, az olajos vér ízét, édes forró olaját ismerőnek, a tiszta, szép, okos humánum tétovátlan rettegő énekesének, akit nem ismerhetett személyes ifjúságom, s aki mámora, arany-lángolása, őszi kék és vérpontokkal-beszőtt édes és szenvedésben-okos ragyogása volt ifjúságomnak és bíztató tiszta szép szava azóta is életemnek. Mert Babits Mihály: a Plátonok, Danték, Spinozák, Keatsek, Vörösmarty Mihályok közűl való volt, hatalmas szellem és hatalmas okosság, a magyar és minden bizonnyal az európai líra egyik nagy újjáteremtője, a legokosabb és leggyötrődőbb emberfők közűl való, és nemcsak az Újat-teremtés, de a Megtartás, Megőrzés, a Fönntartás és Megóvás Okos Bizonyossága, a Folytatás Méltó Szent Tudata, a Kiteljesítés, Átvevés, a Magyar Történelmi és Szellemi Múlttal és az Európai Történelmi és Szellemi Múlttal és Jövővel Egybeszövődés Okos Bizonyossága, Biztos Tudata és Okossága. Műveit olvasni kell és nem itt, korhadó csontjai fölött jellemezni; de elmondani kell itt és most is, hogy milyen képtelenség és gyermetegség kizárólagosságot és egyszemélyiséget követelni, gyakorlatát kívánni a szellemi létezésben és gyakorlatban a kizárólagosságnak, hogy milyen ámulatos tévedés a dacos és konok ellentét-párok elméleti megteremtése a szellemi valóságban, bárhol a világban, a Földgolyó népei szellemiségének bármelyikében, és a mi szellemiségünk, a magyar szellemi történelem és szellemi lét-folyamatosság történelmében: különösen! Nem lehet és nem szabad Berzsenyi Dániel ellenében Csokonai Vitéz Mihályt, Arany János ellenében Petőfi Sándort, Babits Mihály ellenében Ady Endrét: bebalzsamozni, eleven szellemüket ragacsos múmia-pólyába tekerni, hogy aztán aranyhártya-bábokként ragyogjanak szellemi köztudatunk múzeumi üvegszekrényeiben. Mert nemcsak a Lét általában, de a szellemi természet is örökös tevékeny teremtő folytonosság, örökös újra-kezdődő tenyészetében a folyamatosság és folytonosság múltra-építkezése is, a múlt korhadatlan tenyészetén tobzódó virágzás: az örökös múltra épülő folytonos jövő. És a Szellemi Létben is épp ez a gyönyörű, a mámorítóan boldog: hogy mindíg folytatni kell valakinek és valakiknek a soha-abba-nem-hagyhatót, a látszatra folytathatatlant. Valakinek mindíg föl kell venni a keresztet! És ez a keresztet-vállalás boldog kötelessége: a nyelvi, szellemi, költészeti folytonosság, a haza állandóságának hite és kötelesség-gyakorlata. Ezt mondanám én: küldetésnek! És ez a keresztet-vállalás kegyetlen-boldog kötelessége volt Babits Mihály lángelméjének szenvedése és hatalma, mint ahogy hatalma és szenvedése volt óriás-társának: Móricz Zsigmondnak is, akinek törhetetlen és nehéz csontjai itt lángolnak Babits Mihály törékeny, árva csontváza mellett a megőrző, múlttal-átégett földben. Hogy talán az égő arany-koponyák átbeszélnek egymáshoz a gyökeres, halálos földben. Ez a szent folytonosság-tudat, folytatás-vállalás: a hazaszeretet. Igen: a hazaszeretet, és nemcsak a szellem tudatos építkezése és valóság-vállalása, folyamat-tudata! És nem szereti okosan és jól ezt a törékeny, okos és mindenképpen-maradandó kis hazát, aki mégha oly jóhiszeműen is, történelmi és szellemi múltjából és létéből kitagadná tevékeny és okos szellemeit, lángelméit a történelmi múltnak és szellemi múlt-időnek. Aki megtagadná szellemi léte folyamatosságának jogát Kölcsey Ferencnek, Madách Imrének, Arany Jánosnak vagy Babits Mihálynak. Babits Mihálynak, aki harminc éve fekszik itt a földben, s ha tévedett is olykor, oly emberi volt tévedése! De hát ki az, aki tévedhetetlen? Az evangéliumi Jézus megadta az emberiségnek: a tévedés jogát, a jogot a tévedésre és az elbukásra. De ez az ős-jog: nem bíztatás a tévedésre! Nem parancs: a tévedés gyakorlatára! Csak kemény bíztatás a föloldozás lehetőségére, kemény rászólás a magukat tévedhetetlennek hívőkre, az önáltatókra, önhittekre, érzékeny hazúgokra, ostoba gyávákra. Fölhívás az emberségre, a szeretetre, a hitre az emberért, akiért hinni kell és hinni érdemes ebben az önmagában-gomolygó árva világegyetemben! És ki ne tévedett volna a Történelemben és a szellem történetében? És különösen: oly nehéz és oly vérrel-átizzadt és szenvedéssel-átégett szív-kötésű századunkban, vagy épp utolsó évtizedeinkben! Tévedtünk mi magunk is eleget, mi, mai költők és folytatók, újat-kezdők és újat-akarók, akik oly tétován és gyermeki hittel, oly reménnyel-dühös akarattal és boldog forradalmi daccal kezdtük szellemünk életét új történelmünkben. Mert a Mindenség se tévedhetetlen, nemhogy az Ember! Ez a Csodálatos Ember, Babits Mihály, aki immár harminc éve odaadta fölmetszett vérző testét, hatalmas kristálytűz-koponyáját: a buja és gyermeki földnek, a Világmindenség Kis Zöld Pont-Történelmének, ez a Boldogtalan Boldog Lángelme: szellemünk történetében a legnagyobbak közűl való. A nemzet szellemi össz-vagyonának, szellemünk vagyon-összességének gyönyörű része az Ő életműve. És nagyon becsüljük és szeretjük őt, nemcsak mi: a szellem szerelmében s Jákob-angyalharcában égők és megrokkanni és eltörni üveg-ágként nem akarók, az angyal-asszonyiság vad ágyékszőrzetébe fulladni nem akarók, de becsüli és szereti őt az a Század, amely megszűlte és teremni gyötörte őt, és tudom: szeretni és tisztelni fogják művét az Emberiség Évezredei, ha lesz ember még, ha lesz Ember a Létben és a Földgolyó Jelenében, ha lesz: Emberiség, aki emlékezni képes, aki ha tud: tud emlékezni az Emberlét Felelősségének Tudatára, a Költészet Szent Cselekvő Megváltó Gyönyörűségére.