Az ember, aki szeretni tudott^*

Elbűvölve és igézetten jártam mindíg művei virágzó rengetegében. És járok most is, ha futtató időm, ha lánggal-lökdöső életem engedi, ha nő néha kicsi csönd-sziget tűzzel-fortyogó, keményen örvénylő napjaimban, a csönd új-születésű váratlan kis szigete, nem a teremtés-csönd lángolása, de a forró örvényekből kibújó kék tűnődés-szirt, puha köddel pihés, párás pillanatokkal bolyhos merengés-sziget, s leűlvén születéssel-lángoló kis szigetemre, könyvét kezembe veszem, az időbe visszanézek, s föllapozván könyvét óriás-szívébe visszanézek, a piros múltba, a piros túlvilágba, s járok szíve óriás virágzó rengetegében. E csoda-ősbozontban, e csoda-rengetegben, e csoda-mindenhatóságban, e csoda-őserdőben, e csoda-szószövevényben, e csoda-várakozás-mindenben, e csoda-titoktalanságban. Mert ez az édes, édes rengeteg erdő, mert ez a bűvös, bűvös virágzó ősbozont, mert ez az igékkel és igézetekkel tömötten lüktető egyetlen virágzás, ez az Egyetlen Óriás Emberszív, Égő Piros Mindenség, Bűvös Mindíg Igent-mondás szikrázó fehér köd-fákkal, vérzuhatagként párolgó piros csipkefákkal, páfrányos kék titok-fákkal, aranycsipkeláng álom-fákkal, óriás kristály-kapor töprengés-fákkal, hatalmas korompáfrány halál-fákkal, feketén lángoló gyásztorony-fákkal, rózsaszín gyönyörűség-fákkal, lila bürök-torony átok-fákkal dereng lazán és végzetesen, s a lángpiros óriás szerelem-bóbiták, sercegő parázs-kék halál-pecsétfák, hatalmas növény-fátyol fehér sóhajcsokrok, jégvirág-rajzolat bánat-szárnyak, az erjedett, szagos földig lecsüngők, a fehér horgolás-hömpölyegükkel a pokolig lehullók, az ott is eléghetetlenek, az óriás kék merengés-tölgyek, piros megadás-cédrusok, fekete irgalom-fenyők között kövér köd-medvék totyognak, fehér halál-sasok merednek, járnak mohásan lépegetve kék ámulat-szarvasbikák, ugrálnak zöldbarna izzadó kristálykúpok: a békává varázsolt szelíd szerelmesek, pihegnek az álom-levelekre tapadva a nedvedző zöld gyémántcsöppek, a levelibéka-varázslat kis szeretők, másznak kövér zöld lüktetéssel, ragyás kék álom-ragyogással a varanggyá-átkozott asszonyok, bűbájosok, boszorkányok, halálba-látók, időbe-vartyogók, az elszeretők, visszaszeretők, odaadók, dagadt férfi-ágyékig-leomlók, bikaisten gerjedt ölébe hullók, a pünküsdirózsa-csecsűek, a férfiak szívében zellerlevél-szagú fakanalat forgatók, a petrezselyemlevél-ágyékszagúak, az égő petróleumlámpa szeméremdombúak, a húsvéti fonott-kalács térdűek, a lángoló zöld borospalack-tekintetűek, az Énekek Éneke egyiptomi fekete kancája farúak, a fehér búboskemence-tomporúak, a dagadt szerelemrózsájú bíbor asszonyfüstök, fekete kövér kanca-lángok, a tükrös piros mézeskalács-szív fenekűek, a rózsaszín mézeskalácsbaba-hátúak, a buján lángoló szőrátkok, szőke hajzuhatag-pihegés, szerelem-árnyékú, szűzvesztés-sóhajú, kanláva-olvadásos gyűrt vászonhálóingek törhetetlen virágai. Ó, hatalmas Élet-erdő, hatalmas Halál-erdő, benned merengve járkáló, tűnődve lüktető, szelíden ácsorgó, vacogva éneklő, bíborban bújdokló, fehérrel hervadó, sötéttel könnyező, tűzzel ásító, fénnyel kuporgó, mohával dadogó élet és halál, Ítélet, Bánat, Bor, Bizonyosság, Szerelem, Szánalom, Csábítás, Csalás, Bűn, Becsapottság, Bujaság, Rettenet, Remény, Kifosztottság, Megadás, Éden, Magzás, Kóborlás, Kósza Kábulat, Kevély Irgalom, Kövér Keménység, Kék Kakaskiáltozás, Köd, Temető, Ágy, Kocsma, Halottak Háza, Szülések, Havazások, Versenyek, Vígaszok, Virrasztások, Vereségek, Veszélyek, Csókok, Cserék, Esők, Csodák, Csontvázak, Áldások, Csacsicsődörök, Fátylak, Jajgatások, Rimák, Rimánkodások, Lakomák, Lakodalmak, Árvák, Kurafiak, Véres Lepedők, Nyoszolyák, Ravatalok, Körmenetek, Nászágyak, Nászi Koporsók, Léha Apák és Köd-Szeretők, Halálos Csöngettyű-lángok, Rakott asztalok, Borok, Húslevesek, Főtt Kakasok, Piros Malac-csikók, Káposztáshordók, Bolond Betyárok, Templomok Havazás-csöndje, Roráték Köd-harangja, Kripták Émelyes Szelídsége, Kápolnák Szagos Kristálybelseje, Mustok Forrása, Fölvirágzott Ladikok, Mindenszentek Égő Gyertyafája, Őszi Kábulások, Nyári Nyerítések, Pünkösdi Vérbuggyanások, Hajnali Káromkodások, Dunyhák, Szemfödők, Hullakamrák Himnusza, Halottas-lovak Hite, Gyászlovak Farolása, Húsvétok Szűzei, Barkák, Krisztus Keresztjének Illata, Krisztus Lábának Örök Hervadása, Cilinderek, Máslik, Pruszlikok, Melltartók, Menzesz-övek, Harisnyatartók, Selyembugyogók, Csipkekesztyűk, Fehér Fátylak, Nagybőgők, Postakocsik, Vörös Álom-szekerek, Kék Koporsók, Álomba-futó Könnyű Fehér Menyasszonyravatalok, Ravatalhúzó Kékpettyes-Aranyszeplős Költőkké-varázsolt Csikócsődörök, Szomorú Szélhámosok, Szorongó Szörnyetegek, Szőrös Szánalmak, Meszelt Kenyérkemence Emlők, Rózsapetty Lábacskák, Csipke-esernyők, Csigatészták, Tejhab a Piros Emlő-csillagon, Fröccsök, Hosszú Férfigatyák, Sonkák, Árnyékpetty-hálóremegések, Kövér Zsíros Bajszok, Lila Szőrcsillag Légypotrohcsúcs-szakállak, Asszonyhasakon Széterjedt Göndör Titokfüstök, Férfiölek Búrjánzó Füstcsillagai, Hit, Hiúság, Hódolat, Hazudozás, Halottak Lángolása, Embriók Ragyogása, Szűzek Riadalma, Ringyók Rimánkodása, Remények Rettenete, Piros Rémület Hajók, Kék Döbbenet-Madarak, Arany Halál-Baglyok, Csontvázak, Csont-Idők, Sasok Fehér Kiáltozása, Karácsonyok Árulása, Ficsúrok Sétabotja, Keménykalapok, Keménygallérok, Malaclopók, Garabonciás-Köpenyek, Mese-Süvegek, Kincsek, Tébolyok, Kurvák, Vándorok, Köd, Hit, Gőzfürdők, Merengés, Mámor, Méz, Medve, Magány, Méhkasok, Méhek Sárga Lép-szitája, Napraforgó és Nyírfák Piros Hallgatása, Nyírfák Fehér Sámánkodása, Puszták Tódulása, Egymásbatolt Idők, Jelenidők és Múltidők Egymásban Együtt, Egymás-Magzatai, Egymás-Anyjai Már, Álom-Csengettyűk, Öreg Hintók és Öreg Lovak, Pipák, Látomások, Poklok, Ördögrózsafiúk, Halál-Riadalmak, Föld Kérge Alatt Kocogó Eleven Halottak, Halhatatlan Vágyakozások, a Földben-ügető Szőke Lovak Nyikorgó Hintó-Kakasai, a Földben Fehér Lovat Lovagló Szent Romlott Kövér Kanok, Kevély Kövérek, Csúzos Húsgatyák, Bajuszok, Szeplős Álomcsődörkutyák, Böfögő Boldog Boldogtalanok, Szellentő Szamár Szerelmesek! Ó, Hatalmas Halál-erdő, Hatalmas Élet-erdő: Krúdy Gyula Szelíd Hatalmas Szíve! Krúdy Gyula Szelíd Hatalmas Éneke, Krúdy Gyula Borongó Boldog Tiszta Végtelen-Éposza! Te Szív, Te Szelíd, Te Bíbor Látomás-Őszsák, Te Élet-Mindenség és Halál-Mindenség Mindenét Magadba-gyűjtő Óriás Piros Éposz-Zsák, az Emberi Öröklét Léttel-fortyogó Végtelen Edénye, Habzó Halhatatlan Üstje! Mert Te voltál magad: a Halál és Szerelem, a Mámor és Megváltás, a Bűn és Büntetés, Bűnhődés, Jóság, Kegyelem, Adósság, az Ősz és a Temető, a Köd és a Ködök Halála, Megaláztatás és a Búrjánzás, a Költészet Szülőnyílása, az Éposz Szent Anyateste és a Halottak Halandósága, a Rejtelem és a Félelem, az Álom és a Biztos Bizonyosság! Ó, Krúdy Gyula, Te Óriás Kék Merengés-Ószövetség, a Magány és Mámor Ember-Bibliája, Szelíd Okos Ember-Evangélium, Te Szűz Újszövetség, Te Mindent-megértő, Mindentlátó, Minden-időt Tudó Hatalmas Ének! Elbűvölve és igézetten állok szíved virágzó végtelenében. Igézetten és megbűvölve állok műve virágzó rengetegében. Pedig műve, nagy műve homálytalan és titok-nélküli és nem titokkal-ismeretlen, mint ravatalon a halottak. Műve, ez az óriás búrjánzó élet-halálszövevény tiszta kristályként áttetszik minden rejtelmében, szövedék-csöndjében és virágzás-pillanatában, minden ürege, szövevény-zsákja, gyűrődés-hömpölyege, levél-lobogása, bozontos ér-futása átragyog tiszta könnyű lánggal, mint gyermekkorom kék mesealkonyában az égő petróleumlámpa hosszúkás üveghólyag-teste és műve minden szikrázó üveghólyag-pillanatában a szeretet ragyog, az égő aranycsipke-magzat. Mert Krúdy Gyula az Ember volt, aki szeretni tudott. Ember, aki szeretni tudott. S ez a ritka, szent nagy tudása minden megismerése és minden látomása bonyolúltan-szőtt szövetét, kegyelem-bozontját átitatta lángja hitével, hatalma ragyogásával, hite mámorával. Ez a ritka tudás átitatta boldog tiszta erejével Megismerése Merengő Magányát, s adott Teremtő Hitének olyan erőt, hogy az emberlét minden állapotát szeresse. Szeresse, megértse, s szóljon érte világító piros és kék szavakkal, s beteljesűljön minden Emberért-Szánalma élet-látomással. Az emberszeretet és életszeretet óriás Király-Költője volt ő, s ezért tudott annyit a bűnről, szerelemről, megadásról és halálról. Azért tudta a halált oly egyetemes-egyszerűen. Mert Krúdy Gyula szeretett mindent, ami élet és szeretett mindent, ami halál. Minden ködcseppet, ember-átkot, csillag-ökrendezést, szerelem-sikolyt, őszi jajongást, a hózuhogás boldog ravatalcsöndjét. Az esendő és árva embert, a tavaszi szelek piros futását, s az erős anyaemlőn fehér tejhabkoszorút döfködő csecsemőfejet, a temetők őszi hervadását, s a szeretők titkos könnyelmű nászát, s tudott ezért a múlt-időbe úgy lépni vissza, ahogy mi nagyanyánk szobája ajtaját kinyitva gyermekkorunk boldogtalan nehéz homályaiba belépünk. S ezért, hogy művében és létében úgy jár be Teret és Időt, Időket, Múltakat, Jövőket, ahogy mi lakásunk szobáit bejárjuk, ahogy mi járunk az őszi temetőkben, ahogy mi bejárunk foszladék-emlékezettel anyatest-belsőt, emlékeinkben sorsunk múlt-idejét bejárjuk, s tudásunk képzeletével az évmilliókat, lángoló csillagtereket, kopár csillagpont-örvényeket. És a földbe-lát, s a földben a holtakat is látja, a zölden égő halottakat, s a földbe elevenen lemegy, s úgy jár a föld sötét húsában, ahogy mi járunk a nehéz sűrű ködben lihegve. S lépkedő lénye körűl csobog, göngyölög, örvénylik, gomolyog a föld, ahogy testünk körűl a köd forog. S látja az álmokat, az álom aranytarka csikóit, bíbor szörnyetegeit, hörgő virágait és meszelt poklait, s megfejti rejtelmüket, s látja az Időt, ahogy kéken növekszik bennünk és körülöttünk, látja levedlett lényeink, elhagyott múltjaink ágaskodó pikkelyhártya-alakját, gyűrt, taréjos, óriás hártya-sárkánykirályait, kétlábon álló ős-sárkány-hártyaszobrait, kristály-szaúruszkakasait, vicsorgó óriás-csontvázait, kőbe-sajtolódott szenvedés-foszlányait a múlt-idő üvegdobozában, mint múzeumi üvegszekrényekben. És látja a Csöndet növekedni az Ember szívében, a finom fehér köd-harangot. És minden látása ott ég szeretetében. Az Embernek, aki meghalt egy kopár vaságyon. Petróleumlámpa-fénynél. Mert a villany-számlát kifizetni pénze nem volt. S az áramot a Szolgáltatók kikapcsolták. Az Embernek, a nagytestű, görnyedt Embernek, aki ott megy most nagy nehéz lépésekkel, könnyű nagy léptekkel égő szeretetünkben, vállain könnyű őszi kabát. Merengő arcára, fakó hajára tiszta nagy csillagok esnek, az anyag mindenség-könnyei, s nagy testén szíve átviláglik. S testén óriás piros virágkehelyként átsütő szívében: ott virágzik a Szegény Magányos Boldogtalan Hazúg Szenvedő Boldog Árva Tiszta Emberiség.