Zokogás egy öngyilkos asszony nyitott-fogsorú lila szájában állva^*

Az asszony, akinek tiszte volna most szólni Bródy Sándorról: meghalt. Az asszony könyvet írt Bródy Sándorról és most mégis: én beszélek helyette. Fáj. Nagyon. Hajdanvolt ifjúságunkban, ifjú szerelmünkben együtt olvastuk a századvég és a századelő irodalmát, a magyart is, e lángoló, gyötrött és gyönyörű korszakok irodalmainak történetét: a csupa Kezdeteket, Újat-akarásokat, Törtségeket és Fulladásokat és Dühöket és Élet-imádatokat, s e gyönyörű és véres habzásból, e tündökletes káoszból egyszercsak kiragyogott szívünk előtt, óriás-csillagként született meg nekünk, akkor: egy valódi óriás-csillag: Bródy Sándor! Mert az volt, minden esendőségével és pusztulásával is: csillagóriás! Bródy Sándor! Remekműveivel; mert írt remekművű novellákat, s megírta az életszeretet és a halálszeretet csodakönyvét, a Rembrandtot. Azt a valóban csodát, amely páratlan gyönyörűséggel az élet, a szenvedés, a hírnév, a dicsőség, az elszegényedés, a testi szerelem, a művészi óriás-teremtés, az öregség és a halál dicsőségét mondja: mindent együtt, egyszerre, mert mindez csak egyszerre gyönyörű! Külön-külön maga a kiszolgáltatottság és a nyomor! És Bródy Sándor: tudta ezt. Óriás volt. Nagyon-nagyot akaró. Óriás volt. Testével is gyönyörű férfi: aki nem akart (mert nem is lehet) választani: az élet és az irodalom között. Akart mindent együtt! Akarta: együtt a Mindakettőt! Asszonyt, szerelmet, írást, gyönyört, sikert; s az újat, a megváltást. Mert Bródy Sándor habzó volt az életszeretetben és az életélésben és tajték-örvényekkel lüktető az írásban. Írt rosszat is, tévedett, mert tévedni is mert és tudott, írt foszlékonyan elvirágzót is, ködkönnyűt, sikerre-vágyót, hajtva, űzetve nagy élet-akarattól és dicsőség-vágytól. De: dolgozott rengeteget; írt, szervezett, keresett, kutatott, égett, szeretett, imádta a dicsőséget és imádta az ifjúságot, az írókat, a fiatalokat, az újakat, öngyilkos lett a kétségbeesésben, életben-maradt, győzött. S az újak, a fiatalok, a még-nagyobbat-akarók és tudók is szerették és becsülték őt nagyon, hittek benne: hitében, zsenialitásában és életszeretetében: Ady Endre és Móricz Zsigmond. Naturalista volt? Megváltást-hívő? A szecesszió zöldarany repkény-örvényét virágoztató szívű? Zola magyar társ-utódja? Fontos ez most? Óriás-Árnyéka a Múltnak, Nagy Fénykezdete a Jövőnek. Volt együtt minden: Bródy Sándor. Nagy író és nagy tévedő is, de mindíg az újat akarni tudó. A nagy Elkezdők, a nagy Forradalom-Elődök, a nagy Önismerők, a nagy Próbálkozók, a nagy Elvirágzók, a nagy Életvágyók, a nagy Kísérletezők, a nagy Leleplezni-Akarók, a nagy Újat-Merők közűl való volt. Hitt a megváltásban, a munkában, erőben, szerelemben, írásban, életben, szenvedésben. Magyar volt hitével és híve a szegényeknek, gyűlölője a nyomornak. Nagy Előd volt. Óriás Fekete Bölény a Fekete Rengeteg-országban, Láp-országban: az akkori Magyarországban. És önismerete is nagy volt. Mert az asszony, aki hitt Bródy Sándor zsenijében és könyvet írt róla, könyve elején Bródy Sándortól vesz rövid idézetet, Bródy Sándortól: aki a sorsát kereste ebben a hazában. Az akkori, forradalom-előtti, szecessziósan-kavargó, forradalomra-készülő, cifra hazában, aminek szellemi és gyakorlati forradalmát Bródy Sándor is akarta: törte útját műveivel és szívével, sorsával és tollával. Íme az idézet: „Ha majd száz év múlva a magyar értékek asztalfiókjában fognak kutatni, valakinek kezébe fognak jutni írásaim s hallom, amint azt fogja mondani: Nini, kis pénzecske, kopott Mária huszas, rozsda megette, penész belepte, de nem rossz anyagból van, lehetett volna belőle nagy ezüst serleget ötvözni, hogy akik szomjasak, habzó bort belőle igyanak”. Hát igyunk most, Bródy Sándor szívéből, a habzó kupából egy kortyintásnyi tiszta életet!