Reményem csillaga^*

Minden évben újra-olvasom műveit. És megkönnyezem műveit. Mert reményem csillaga ő. És kemény és tiszta könnyei, titkolt kemény könnyei kimossák szívem rostjaiból, zord üregeiből az irgalmatlanságot és a halált. Állok költészetében, mint a csillagos égben, mint hajnali tiszta patakban, mosván sorsom fáradalmait, beragyogva költészete tékozló és kemény lángjaitól, a vers-égitestek hatalmas konok tüzétől. Mert művében, mint a csillagokban: tűz van és jövő, mert műve-érintése életet ad és nem halált, mert művében elmerűlvén, mint a remény tisztítótüzében, a megváltás piros üzenetében, a fölemeltetés kristályos vizében: megtisztulunk önmagunk átkaitól és bűneitől, és reményünk van és van szerelmünk, és szabadságunk van és hitünk a világra. Költészete a tiszta természet és a tiszta szabadság, költészete a lángoló és elfojthatatlan, a megvalósúlt és megtörhetetlen életszeretet, a hit az életben és hit a tisztaságban, a hit az ember értelmében és a lét gyönyörű szabadságában. Mert Petőfi Sándor, ez a makacs és dacos, ez a könnyen-tombolni-tudó és pacsírta-röptű fiatal férfi, ez a kis dühös szakállal lezárt ős-szív arcú, ez a végtelenség-homlokú, ez az angyalszív-arcú, akinek alsó állkapocs-csücskén, mint lila bógáncs, kis virágzó szakáll dagadt, ez a fiatal férfi, akit oly kegyetlenűl és oly reménytelenűl löktek a földbe, akit oly korán rúgtak a földbe, ez a pikával-átdöfött, ez a baltával agyonvert, ez a halállal virág-csikóként fehéren és harmatosan szembenéző, ez az eléghetetlen, a halál mindenség-közönyébe soha-szét-nem-olvadó, soha-át-nem-párolgó reménység-csillag: életünk és reményünk csillaga, kegyetlenűl és föloldhatatlanúl világító égitestje magányunknak, a bennünk és körülöttünk virágzó és tékozló természetnek, a bennünk és körülöttünk tajtékzó és piros lávát fúvó, lángoló föld-anyagot, égő csillaganyagot fújó történelemnek. Költészetünk bonyolúltabb lett az idővel az időben és rejtelmesebb, titkosabb és kegyetlenebb, de nem teljesebb és valóságosabb, mint az övé, mint az övé volt, Petőfi Sándoré, létismeretünk a létezés állapotainak, anyagainak és jelenségeinek, folyamatainak, az anyag és az anyag-történelem több megismerésével akaratlanúl is nagyobb lett, mint az övé, mint az övé volt, Petőfi Sándoré és mégse tudunk többet és nagyobbat az emberszív öröméről és gyötrelméről, a természet indulatairól, a történelem tébolyáról, a létezés gyöngédségéről, mint amit ő tudott: Petőfi Sándor. Mint amit ő tudott, reménységünk és hitünk tiszta csillaga, ez a lobogó piros magányosság, ez a sikoltozó puszták behavazott ifjú vándora, ez a halhatatlan akarat, ez a halhatatlan élet-akarat, ez a természet legtisztább állapota, ez a természet gyöngéd kegyelme, ez a halhatatlan feddő lángolás, vérző rejtekeinket és kúsza rejtelmeinket tiszta nagy csillagtüzével bevilágító hatalmas fiatal kiáltás, a szabadság-szeretők és forradalmat-szeretők ifjú apja és kemény nevelője: Petőfi Sándor.