A forradalmár^*

Az a fiatalember, az a fiatal férfi, az az ifjú ember, aki a Nemzeti dalt írta 1848 márciusában, aki ezt a mítoszi tüzekkel lobogó, átkozódó, tiszta, kegyetlen és nagyon-becsületes verset írta, 125 évvel ezelőtt, huszonöt évesen, az az eredendő őstüzekből gyúrt, a Lét eleven véres szívéből lánggal kifújt ifjú, boldog és virágzó akarat: forradalmár volt! Forradalmár volt: így, egyszerűen! Forradalmár, akire nem is lehet és nem is szabad most a jelzők szép, szikrázó, bársonyos, rózsás, mohás, vagy gyémánt-szigorú kacatjait aggatni, mint arany, vagy festett üvegmaszkokat, zöld csillagküllős-szempillájúra, piros szív-szájúra festett, kis rózsafelhőkre bíborozott arcú, piros pettyekkel becsillagozott fej-rajzú fatáblákat ókeresztény halottakra, afrikaiakra, bizánciakra, vagy görögökre, égetett kék és piros zománc-álarcokat riasztó, vagy boldogító bábúkra: akiknek szakálla, bajsza, szemöldök-keféje, haja pamacs-rózsája piros pamut, vagy sárga cérna. Ez az ifjú lángelme: világ-korának, és nemcsak e hazának: egyik legnagyobb kis fia: forradalmár volt! Forradalmár volt. Igy egyszerűen! Forradalmár: akinek mérhetetlen és végtelen sorsa és elképzelhetetlenűl, szűköltetően, ordíttatóan, üvöltésre és jajgatásra, a sírás kárhozatára ítéltetően rövíd élete, s nemcsak barbár kezekkel barbár dárdával halál-cafatokra döfött szíve, de az Idő barbár üveg-baltájával, mohó kristály-fejszéjével darabokra-vagdosott élete is az volt: a magzatként boldogan növekvő, a megszületett, a felnőtt, a kamaszként és legénykeként is világító, csápos lángfonadék-kúttal örvénylő, a világűrön átlövellő őscsillagzsák-szökőkút ősi, foszlékony ködcsillaghálózsák végtelen, izzó hártyatokja, a halálra-is-képes és mindíg-élő, az elvirágzásában is új formájában újjászülető; mint az elmondhatatlan örök tér csillagai; a történelem sötét és konok űr-térhidegén átsugárzó, a mindíg-bíztatást mondó, a sohasem-lemondást-sugalló, a felnőtt, a megtestesűlt, az önmagában-beteljesedett és önmagával-fölfeszíttetett és önmagáért-csak-élni-tudó, de a másokért, a Szent Lényegért meghalni-is-tudó: Forradalom! Igy igaz! Mert csak így igaz! Mert ez a cingár, kis köd-köhögés szakállkás, sűrű fekete lángokból szőtt, izzó és ragyogó fekete vékony kristályhasábokból ember-alakká összeforrt Látomás, ez a könnyűléptű, ez az átkozódva fölidézett démonok dühével tombolni tudó, ez a vadrózsa-szelíd és nyári karcsú zöld jegenye-lángolás fiú, ifjú ember, fiatal férfi, ez a világegyetem lángelméje: Petőfi Sándor: maga volt a megszületett, a megtörtént, az önmagában-megvalósúlt, és nemcsak önmagáért-megvalósúlt: Forradalom! Petőfi Sándor! Édes Világ! Édes Gyönyörűség! Édes Kárhozat és Rettenet! Édes Egyedűlség és Édes Vígasz! Petőfi Sándor! Azt hittük és hisszük azt: öntelten és mohóan, kárhozottan és együgyűen: tudunk mindent már, mindent tudunk már sorsáról, életéről, műveiről, verseiről, époszairól, szerelmeiről és szerelméről, gyalázatáról, retteneteiről és megaláztatásairól, magányáról, kedélyéről, vándorlásairól, vígadásairól, nyomorgásairól, hiteiről, csalódásairól, keserveiről, gyászairól, harcairól, vitáiról és oly tündökletes, tömény és futva-kegyetlen, rothadt, tékozló, hatalmas és árva haláláról! Arról az őrjöngő szakállas és gépiesen ostoba, célszerű pika-döfésről, amely érte elölről, a mellkas-felől akár, a szívet vágva szét iszonyú lékkel, vagy a gyermekláncfű-pihés nyak alatt a hátat, a kis kék, szinte kamasz-karcsú és játékosan picíny katonazubbonyt lökve szét írtóztató rongyos és cafatos robbanással és hasítással, akár a hátba lökődött, hogy a mellkas szerveit, hogy a tüdőket, hílusokat, nyelő és légzőcsövet, szívet, ereket, idegszálakat egy tündöklet-pillanattal szétmesse, mint villám a forró pirosfekete nyári éjszakát! Arról a halálról, amelyről tudva is: gyalázat tudásunk, arról a halálról, amelyet tudva is nem-akart, s amelyet nem-akarva is tudott. Arról a tébolyúlt vascsőrű fadorong-döfésről, amely vers-arannyal hímzett és lángpikkelyekkel mohás szívét a nem-lét csont-tövisére szúrta, vagy húzta, mint tövisszúró madár a lángpettyes, tűzpontokkal és aranybetűkkel beszőtt testű és szárnyú trópusi lepkét. A Halál Fekete Madara. A Fekete Szakállas Madár. Ahogy mondják, a Nagybozontú Büdös Fekete Angyal! Csak átkozódni szabadna és üvölteni! Csak átkozódni: mert nemcsak a haza, mert nem a haza: de a világ legjobb és legnagyobb fiát, a Forradalom legszebb, legártatlanabb és legtisztább fiát, a büszke és akkor már magányos Forradalom legbecsületesebb ifjú emberét ölték meg: amikor őt ledöfték! Az árva Forradalmat ölték meg vele és benne: Petőfi Sándorban, a kegyetlenűl tiszta és tisztaságában kegyelmesen bonyolúlt költőben. Petőfi Sándorban. Petőfi Sándorban, a Boldog Forradalmárban. Petőfi Sándorban, aki volt maga, és egyedűl Ő, magányosan és árván Ő: a Boldogtalan Forradalom! Mi: utódok és ismerői és kristály-szavainak szeretői, gyémánt-lángolás énekeinek könnyező szeretői és szerelmesei: önteltek vagyunk és rettentően hiúak, ostobán szegények, mint a rózsaködöcskékbe bugyolált és rózsaszalagocskákba göngyölt szívű szerelmesek, naívak és mosolyogtatóan balgatagok, mint a rózsaszirom-zsákba bújtatott, rózsa-szamárrá varázsolt szerelmesek, ha hisszük azt: tudunk mindent Róla: Petőfi Sándorról, hogy tudjuk az Ő mindenét, tiszta ceruzavonásokkal, a lét-akarat pontos gyors ceruzájával, piros ceruzát csíptető ujjaival a történelemre, az Idő-Történelemre rajzolt, csipkésen fölvillámzott életét, hogy tudjuk műveit és hiteit maradéktalan, homálytalan tisztasággal, hogy tudjuk léte és léte lényege rejtelmeit és győzedelmes árvasága titkait, hogy tudjuk Őt, hiszen mindent kiénekelt, hiszen mindent kivirágzott magából, magányából és létezése láng-futásából, hiszen mindent elmondott: egyszerű és tiszta szavakkal! Huszonhat éves volt, hogy meghalt és eltűnt nyomtalanúl a földben, mint a könny, huszonhat éves volt, hogy meghalt, átnyargalva a Léten, Múlton és Jövőn, Időn és Történelmen, a Téren, a Tér Szigetein és a Tér Zúgó Hiányain és Szünetein: Égő Gyémánt-Pillanat: piros óriás-sörényű karcsú fekete lovon, hogy még ma is hallani piros zuhatag-hajú lova konok patakopogását a kristályos-kövér múlt-jelen-jövő-tereken és hallani csontváz-lova vak nyerítését a végtelen-vatta idő-puhaságában, és aranybógáncs-szakállkatüskés Gyémánt-Tündöklete derengő kékfehér tűzzé világítja át a Rejtelmek Örök Homályát: az Életet és a Halált. Huszonhat éves volt, hogy meghalt, futva és nem-egyszerűen, meghalt: lóról ledöfetve, a testében és testével Halandó, s teremtett e rövíd huszonhat év alatt, ez oly rövíd huszonhat évben förgeteg-teljességű és égbolt-mindenségű szikrázó, égő, Isten-gyertyái égő hemzsegésű, féktelen, múlhatatlan, szinte beláthatatlan terekkel virágzó és halálzó életművet, mű-teljességet. Csodát! Forradalmat! Tisztát! Egyszerűt! Kényszerítő-erejűt! De vajon: valóban egyszerűt-e és rejtelemtelent? Rejtelem-nélkülit-e, és szívünkkel és eszméletünkkel oly könnyen fölérhetőt-e? Én nem hiszem. Ne csapjuk be magunkat. Ne csaljuk meg magunkat és a jövőt, jelenünket és az idő-jövőt, ne áltassuk magunkat hetyke és gőgös önhittséggel, ne hivalkodjunk és tetszelegjünk a többet-tudás (mert egy: hozzá képest jövő század gyermekei, balgatag szülöttei vagyunk) szikrázó és naptól-csókolt páncél-öltözetében, ülvén: átlátszó, légbuborékokkal szökőkút-csokros lovon, mert az a vékony ló: zöld üvegből, az önteltség fújta azt a lovat üveghártyából; zöld üvegsörényű, üvegszempillás, üvegorrlikú üveghólyag-ló: a mi hetyke kis gőgöcskénk lova, s vértezetünk se más, mint robbanó üveg, ami széttörik egy komor és komoly pillanat szempillaütésétől, mint szőrsarlótól a csönd, s vele lovunk is szilánkokká: az üvegbuborékszobor-dermedettség! Huszonhat éves volt, hogy meghalt: Petőfi Sándor. Hatalmas és tiszta műve, amit ránk, hű és dacos utódokra hagyott: mégis maga: a boldogító és világosságot-sugárzó Rejtelem. Igy igaz! Műve: ma is: az Égő Rejtelem, fájóvá és boldog-gyógyulásra-váróvá ég gyermeki felnőttségünk, ha parázsló és lángoló művébe bárhol is belenyúlunk, mint gyermek puszta kézzel az égő kályhába, hogy lángoló fát, vagy izzó aranyszivacs-idom parazsat vegyen ki: világítani! Az egyszerű és harmat-csillogásúnak, csillagok-könnye hajnali szűzességűnek hitt és mondott Petőfi Sándor: a Rejtelmes, Komor, Konok, Tiszta, Megfejthetetlen, Okos, Boldog Forradalom volt! A vérző, véres, örök és törvényt-szabó Forradalom volt ő: Petőfi Sándor! Igy igaz! Mert az volt Ő: a Forradalom! Ha emberivé fordítjuk e szent Fogalmat: forradalmár volt, forradalmár: Petőfi Sándor. Nemcsak hazafi, nemcsak e szent haza hű és boldogtalan fia, nemcsak e kis haza boldogságát és fölemelkedését akarója, nemcsak e szent és csoda-nyelv, nyelvünk, a magyar nyelv képzeletének és tudásának lángelméje, nemcsak e vészes és vészterhes és véres történelem, a magyar történelem lángelme-tudósa, csalódottja és megalázottja, nemcsak a szerelem és az emberség zsenije volt Ő: Petőfi Sándor, nemcsak látnok, a jövő nemzeti fényoszlopa, amely, vagy aki ott ragyog hatalmas aranyrúdként aranylombokat sarjasztva ki magából e kis haza földjéből fölszárazva, világítva Történelmünk Múlandóságába (s az oszlop-ragyogás mélyiben, mint napsütötte víz alatt a vízmélyi növény titkos lobogása az aranytükör homályában: dacos, csikósörényű, koromcsillagszemű, kék légypotrohszív-szőrrózsa szakállú feje kirajzolódik, mint esőtől hólyagosra-buborékzott és folt-grafitosra fölpattogzott fénykép, katonafiú-kép mohos, régi sírköveken: rozsdás fém-keretben), nem, nemcsak költő volt ő, Petőfi Sándor, költő, szavak tudója és titkok tudója, szavak kimondója és titkok kimondója, de forradalmár, forradalmár: hitben, életben, tudásban, akaratban, szeretetben és halálban! Forradalmár! Petőfi Sándor! Forradalmár! Nem egy népet, de a népet, a népeket akarva boldoggá tenni cselekvéseiben és énekében. Forradalmár: új törvényeket, új törvényszerűséget teremtő, a törvényt a homály káoszából kitündököltető, forradalmár, aki újra-látja a világot és néző, újat-fölismerő szemétől meg is változik a világ!, mert a Létezés a létével való fölismeréstől megváltozik, cafatjaiban levedli rejtőzködése mintás, pórusos és kérges kőhártya-rongyait, forradalmár, aki az új, a fölismert, az igazi, a kimondott törvény szerint igazítja el a világot, másítja igazivá a valóságot, mert rákényszeríti fölismerése akaratával, fölismerése bizonyosságával a valóságot, hogy fölismerje önmagában az új, a voltaképpen eredendő törvényeket, az eddig-szunnyadókat, és rákényszeríti szava törvényszerű szép erejével a valóságot, hogy be is tartsa az új törvényeket, hogy éljen ezután az új törvények tiszta parancsa szerint. Igen. Forradalmár volt Petőfi Sándor. Új törvényeket teremtő. Törvénye új-voltával a világ szerkezetét lényegében megismerő és ezzel megváltoztató! Mint a természettudományokban Kopernikusz, Bolyai János, Albert Einstein. Akik csak egyet mondtak. De ezzel: megváltoztatták a világot. Petőfi Sándor: a szabadságot mondta. És megváltoztatta a világot. Új törvényt teremtő volt. Forradalmár. Nélküle: tudnánk-e látni tisztán? A Szabadság nélkűl tudnánk-e élni? Nem! Vele kiragyogott az Igazi Valóság (a természeti, a történeti, az emberi) Homály-Üregéből, rothadt dög-sírjából kimászott, vele föltámadott a Lét, lett Halhatatlan; s nem lehet azt sohatöbbé a Sötétség Dohos Föld-Zsákjába visszagyömöszölni! Mert megfosztatott gyászos Halandóságától!