Petőfi Sándor négy verséről^*

A magyar költészetnek, amely oly sok csodával, mámorral és tündöklettel ajándékozta meg teremtő és hulló szívünket, oly sok gyötrelemmel és szenvedéssel; versmámorral, éposz-csodával, költő-mámorral, költő-tündökléssel: nincs tisztább, lángolóbb, rettenetességet-tudóbb, és a gyötrelmek titkát megsejtetőbb költője, mint Ő volt, mint ő: Petőfi Sándor, ez a sovány, törékeny, zseniális üvegszobor-tisztaságú gyermek-férfióriás, époszi szív-teljesség és halál-teljesség. És nincs boldogabb (és boldogságot-akaróbb) költője sem, mint Ő, Petőfi Sándor, a sűrű drót-láng hajú, a gyémántos pokolkút tekintetű, a kis rézbojt-rózsa szakállú Legszebb Emberi Büszkeség. Irtam már többször és mondom újra: Ő volt a Tiszta Természet Maga, a természet legzártabb és legtitkosabb ötvözött egyszerűsége, a természet szövedék-kúszaságának összefogottsága és látható teljessége. Irtam és mondom: könnyek nélkűl nem tudom olvasni verseit, mondom újra: olvasván Őt, nem tudom koponyámba visszazárni nehezen-buggyanó könnyeimet. Mi az ő, kérgeinket és létezésünk dacos kőzet-páncélruháját fölolvasztó és elpárologtató szavainak titka, mondatainak édes, virág-tűzözönt erjesztő dárdaütése magányunkon? Kérdezzük több, mint egy évszázada már, olvasói és gyarlóbb utódai, és magunkat és a Létezést elmondani-akarók a költészetben? Ez az 1848, június 6-tól 8-ig írt vers, a Szülőföldemen: a legzártabb titkos teljesség, a legfölbonthatatlanabb titokzatos egyszerűség. Ha ugyan értelmezhető ma már így, vagy értelmezhető volt valaha is ez a lényegében oly bonyolúlt fogalom. E vers fogantatásának ideje még a mámor ideje, még a teljes láng és a tobzódó remény ideje, még a látó gyönyör, a fölmérő époszi biztonság, a mindennel és a mindenséggel-dacoló forradalmi bizonyosság, az ember-sorsot, férfi-kedvet, természetet, sorsteljességet, hazát, nemzetet, forradalmat és szerelmet birtokba-vevés, a boldog-tenyészetű magyar tájban és a szerelem habzó virág-szökőkútjában szinte embrionális tisztasággal, magzati egyszerűséggel lebegő boldogság ideje! És mégis: mennyi búcsúzás van ebben a csodaversben, mennyi konok lemondás, komor árnyék, fekete láng, mennyi-mennyi édes fájdalom! És mennyi megpihenés és mennyi gyermeki csodálat és mennyi dac és keserűség, és a nyomorúságok, becsapottságok, csalódások, szegénységek, megcsalatottságok, vándorlások, vacogások és vánszorgások, ringyóságok mennyi feledés-vágya van ebben a dal-csodában! És mennyi halálfélelem és haláltudat! És mennyi szeretet-hiány! Mert a Világ-Anya Szeretet-Ölébe vágyott elheverni ő, rózsaillatú hatalmas emlői alá bújni, mert félt nagyon, mert félt a Rettenettől. Jaj, mennyi, mennyi halálfélelem van ebben a versben! Mert tudta már ami majd jön, ami eljön? Mert tudta már ami eljövend: a vereséget, gyalázatot és halált. A megszállt hazát, pusztulást, bitót, bilincset, halált. Vagy tudta már (a szív legtitkosabban tenyésző üregeiben), akkor is, amikor talán Vörösmarty Mihállyal hallgatta, ahogy Rózsavölgyi húzta (akinek kezében hegedű és vándorbot vala), hogy „Cserebogár, sárga cserebogár”!

Mert mi jött ezután? Mert mi jött alig kilenc hónappal ezután! A halál, a halál, a halál! A fekete átok, az üszkös döghalál. A halál nőtt megszületendővé, véres és torz magzatként, a Vészterhes Idő Tűzhasában, dögszagú magzatburkában! A halál! A fekete halál! A fehér hó, amelyre úgy ömlött fiaink vére, a fehér hó, amelyre úgy omlott az ember piros vére le, mint a vérző tűzözön, mint a tüdővészes Isten habos hányadéka, hogy befesse a fehér halált piros gyászával és szégyenével. Mert mi jött ezután, az Édes Dajka ölébe vágyódás után kilenc hónappal alíg? Árulás, hűtlenség, vereségek, ahogy Ő írja, a drága Petőfi Sándor: „vészes dicsőség” ama időben, amikor a „harc veszélyiben”, a „csatatéreken” meg kellett tenni „amit kívánt a becsület”, mert mást tenni már nem lehetett, mert a hittelenség és túlerő, gyávaság, inkább-élni-akarás, cívódás, széthúzás, irígység, tehetetlenség és sok tehetségtelenség, szegénység, hősi dac, féktelen áldozatosság, féltékenységek és vad és cifra hadi-ellentömegek, barbár sokaságok és parfőmös, cicomás, selyemcsipke-kesztyűs barbárságok tenni mást nem lehettek, ama időben, amikor a vészterhes havas véres csatatéreken úgy ültek a pettyes sárga, vagy fekete harci lovon a tábornokok, költők, tisztek, megyei tisztségviselők és halálra-ítéltetett paraszti fiúk, írnokok és iparoslegények, betyárok, jobbágy-unokák és munkás-kölykök, hogy látni lehetett, ahogy az ágyúgolyó röpűl feléjük, füstölögvén, mint égitest, a dermedt deres levegőben, s lehetett félrehúzni a ló habos-orrlikú és szeplős, pettyes ősmadártojásként kidagadt véres-szemgolyójú, vérlegyező-szempillás fejét, s lehetett félrehajtani sisakos és csákós fejünket, hogy a gőzölgő forró vasgolyó e rettegő és bátor fejek mellett elszállván a vastag hóba csapódjon, belefúlva nagy párás csillag-fröccsenéssel vastag fehér véres közönyébe! Mert mi jött ezután? Az elhagyás ideje és a hűség ideje! Mert sokan elhagyták őt, s vele együtt a hazát, sokan elhagyták őt, a „Rendíthetetlen aggot”, a kis, ellőtt-karú, ragyás, torzonborz, himlő-kráteres és sebhelyes-arcú, kúsza szőr-sarló szakállas, bicegő, magyarúl-csak-vartyogó csodás „öregembert”, a szenvedés, a harc, a szabadság és forradalom önkéntes zsenijét: Generál Bemet, de ő nem! Ő nem, Petőfi Sándor! Ő ott lovaglék mellette a vész csatáiban, pedig hogy szerette és szeretvén féltette őt az az apró-termetű nagy csodaláng-ember, Bem József tábornok, őt, a Hűség Zsenijét, Petőfi Sándort, aki akkor már keserű volt és önmagához oly kegyetlen és a szabadsághoz oly szerelmes, hogy hinnem kell, akart belehalni, ha kell halni a hitért, akart belehalni a hűségbe! Mert volt-e, mert nem volt hűségesebb költő a hűségben, tisztaságban, szabadságban, forradalomban, költészetben: mint Ő, Petőfi Sándor, a mindenség csillagaival behárfázott szívű, a halál fekete pettyeivel és kék lángjaival behintett homlokú! Nem volt hűségesebb és életszeretőbb költő Nála soha a világköltészetben. És a Végzést, ha jön, elfogadni kell, nem lehet gyávaságunk gyalázat-zsákjába bújni előle, büdös szőrzsákjába a hűtlenségnek. A Végzést el kell fogadnunk, ha lovon, ha gyalog. És Ő elfogadta! Mást nem tehetett. És tenni mást nem is akart! Az életért!

És mi jött ezután? Egy percnyi tiszta béke. Egy percnyi tiszta kékség. Egy percnyi tiszta ég, kék és lángoló és izzó és fehér és felhőtelen. Egy percnyi tiszta reggel. Egy percnyi tiszta csönd. És valami nagyon-hamar Tavasz, valami nagyon vad hóolvadás, amely a földbe-itatta a vért, a sűrűn-hulló, a kéken lángolva ömlő embervért, a hiába-pusztulás piros dicsőségét és gyalázatát. Piros örömét, halálát és szégyenét. És mi jött ezután? Egy percnyi tiszta tavasz! Nem a Remény Tavasza, nem a Dicsőség Tavasza, nem az Újra-Hit Tavasza, nem az Álom Tavasza. Csak a természeté. A természet tavasz-újúlása, a természet zöld robbanása, zöld és virágzó láng-élete. És tavasza talán az Álmodozásnak, a Lehet-Reménynek, a Szabadság Törmelék-Csillagának, a Forradalom-Hit Üstökös-csóva Képzelgés-Mámorának. És szólt a pacsírta, fellövődve éneklő boldog tollgolyóként a tavaszi üdvös tiszta párás kék tisztaságba. S akkor nem a Halál lövedéke, de az Élet madár-lövedékzengése vala az a pacsírtaszó, amit hallgatott Petőfi Sándor, megtudva újra annyi téboly, futás, vereség, győzelem, mámor, árulás, hit, képzelgés után, hogy „nemcsak eszköz” ő, de költő is, költő újra, tollal, papírral, pacsírtaszóval, szerelemmel, szerelem-hittel. Pedig, jaj, e versben milyen komoran becsületes, milyen tárgyilagosan forradalmi a kifejezés, hogy: gyilkos eszköz! Mennyi tárgyilagosság, becsületesség, csalódottság, reménytelenség, elveszettség, dolgok tudása, népek szerelme, népek féltése, emberszerelem és nép-szeretet van e komor és konok szó-párban, e félelmetesen tárgyilagos szó-együttesben, szavak-kettősségben! Tudása annak, hogy esendő ember, hogy ember az is, merengő, magányos, szegény, kiszolgáltatott, talán árva, megcsalatott és becsapott talán, asszonya-várja-őt, szeretője-várja-őt, anyja-várja-őt, gyereke-várja-őt ember, csalódott és szenvedő, ki-tudja-milyen-sorsú, múltú, milyen kényszerekben cselekvő ember az is, ő is, aki majd szembenállván vele, vagy föléje hajolván lóról: ómódi puskával rálő, szívére célozva, vagy ormótlan gyöngyházpatkó-nyelű, csupa rézcsipkecifraság-veretű és borítású pisztollyal, vagy vér-salakos karddal levágja, vagy vért gőzölgő dárdájával leszúrja, röhögve agyondöfi. Hogy embersorsunk végzete ez a gyilkolás! Kegyetlen végzete. Mennyi magányosság, elhagyatottság és tudása annak, hogy így minden elveszett! Hogy ölni nem szabad, de ölni kell, ha kell! És mennyi kétségbeesett hit, reménytelen hinni-akarás, boldogságot és szabadságot (önmagát-nem-ismerni akaróan) hazudni-tudás, reménységet bízni merés van e versben, nekem: Petőfi Sándor legkeserűbb, legcsalódottabb, legkiábrándúltabb versében! Pedig hinni akarja, pedig hinni akarván Önmagának szépen azt hazudja, hogy a két Istennő: a Költészet és a Szerelem még „mennyi jót fog tenni” vele. Pedig tudta, hogy nem igaz. Pedig tudta, hogy egyik sem igaz. Mert tudta, hogy szíve míly puszta volt (és mióta már!). És tudta, hogy megcsalattatik. És tudta, hogy meg kell halnia! Mert tudta, hogy rá már csak a halál vár. Ő viszi el: nem véres fekete lovon, de egyetlen írtózatos szívbe-döféssel, hogy kis szakáll-szőrrózsájába fröccsenvén a vér feketén odaszárad, mint a kémények ragacsos korma, csipkésen, habosan, a fekete vérsalak. Jaj, futott az ellenség, futott a kozák forrón tajtékosan fújtató, nyálasan röhögve rálihegő lova előtt, vagy megállván, szembefordúlt vele, várva a gyalázatos és átkos döfés-pillanatot? De most a pacsírtaszót hallgatja még, ülvén a földön talán, egy kövön, farönkön: harci szekerek, kerekes ágyúk, topogó és röhögő lovak, jajgató sebesűltek és messzebb-éneklő közlegények, akkori „öreg bakák, vén fiúk” között, felkötözött karú, ellőtt karú, véres kötéssel betekert fejű, átvérzett és rózsa-ragacsos zászlócafatokkal, letépett, alvadtvér-rózsaszirmos nemzeti zászlók rongy-szalagaival becsavart koponyájú parasztlegények és iparoslegények, csikósok, már-nem-bújdokolók, már-nem-útállók között, zászló-maradékokkal batyuzott karú, bevérzett-zubbonyú, levágott-karú fiúk, élők és halottak között, holtak között, akiknek sárga zsinórcsontvázas kék zubbonyára, a kilukasztott szívre véreres sárga falevélként, száraz csontvázcsillag-kaporrózsaként ragadt, sárga lepkeként: csuklótlan kézfejük, vérgyökérgömb-íriszű üvegcsillagként fagyott szemű halottak között, féllábú katonák között, akiknek a forró ágyúgolyóütéstől combja térdestől, lábszárastúl, lábfejestűl oly könnyen levált, leszakadt az ágyéktőnél, az ágyékszőrt és a péniszt, heréket habosan bevérezve, mint a zöld-sáska, óriás zöld szöcske üveg-eres, zöld üvegszívbütyök-térdkalácsú, üvegkenyér-izmú, drótfogsor-lábszárfűrészű üvegcombja, ha megfogod keményen, s az ágyúgolyótól letört lábak, combok, karok és kezek, mint a viasz-rózsák hevernek, ül hetyke kis tisztek, fáradt, kesztyűs tábornokok, merengő századosok és ezredesek között és szíve a Remény-Pillanatban, a Pacsírtaszó-Reményben kivirágzik. Mint a Mindenség csillagokkal: bevirágzódik szíve vers-reménnyel. Dehát minden hiába! Minden Hit és Hinni-Akarás. Mert bevégeztetett. Mert már most elvégeztetett! Pedig pacsírta szólt, pedig nem ágyú szólt. Pedig lőpor-füsttelen csönd volt, a csöndben pacsírtaszó. Égő, vagy üszkös házak és fák. És a pacsírta azt mondta ember-nem-tudja-nyelven: Elvégeztetett! Mert ez a pacsírta nem Shelley boldog pacsírtája volt. Ez a pacsírta már nem Shelley boldog pacsírtája volt! Már nem a boldogság-pacsírta, pacsírta-boldogság volt az a madár. A Boldogság Tavaszi Kék Égbe Fellövődő Pacsírta-Tisztasága. Az a pacsírta. Az Élet Ének-Virága, Virág-Éneke. Az a pacsírtaszó. De a Halál Fekete Ének-Szava!

És mi jött ezután? Futás és Halál. Futás előbb Pestre föl, futás előbb anyja, kicsi Édesanyja ravatalához, apja sírjához, a koporsóhoz, aminek szélét látta csak! Édes Istenem! Még ez is? Ez a fájdalom? Én álltam apám halott fejénél, könnytelenűl, csak sírva úgy, mintha sírna márvány ráncosan és redősen Michelangelo Krisztus-ágyékleplén, Szűzanya rózsasárga márvány-kötényruháján. Én már eltettem apámat a földbe! Még ez is? Hogy jajgat és sír-szegény becsapott, árva, magányos, szívében-kifosztott, hitében-lealázott, törékeny, vékony, a fáradtságtól aranyhártya-álarcúvá gyűrt arcú, kék moharózsácska szakállú, örvénylő-arcú, dacos és nem-szeretett, gyűlölt, nem-akart, hitét-senkisem-hívő, gúnyolt, kinevetett, akarták-ne-legyen, pénztelen, büszke, föld-erős és ködszobor-könnyű Petőfi Sándor halálán szüleinek, halála előtt haláltalanúl, hogy jajgatott és sírt szegény, mint az Ő pacsírtája a csatazaj-szünet boldogság-pillanatában, kék veszteség-ködében. És mi jött ezután? Futás, téboly, kavarodás, megszégyenülés, elnyomás: hazára, szabadságra, bosszú és ocsmány gyűlölet: Mozart édes zene-aranycsipkeförgetegével és keresztben-hasadt aranyhagyma-pikkelybuborékok fogsorából, aranypalás szájredők odújából kiáradó himnuszok, szőr-isten szakállból kigöngyölgő aranyredő, aranyláncköteg, aranyránclegyező himnuszok végtelenével, pusztafüvek őszi széltől gyűrűzött sírásával tajtékosan elborítva. És rá, a Dicsőségesen Egyetlenre: halál, halál, halál; halál, aki vár minket is majd, ideje ha jön a halálnak, a meghalni-kellnek! De senkit nem ért még a Halál írtózatos pika-döfése oly embertelenűl megszégyenítően, senkit nem döfött még szíven sárga csont-mutatóujjával a közönyös és mégse-kegyetlen Halál, senkit nem ért még oly dicsőséges tisztaságban, Létet-bevilágító fényözönben, mint Őt, Petőfi Sándort, Egyetlenünket, Tisztaságunkat és Hitünket, mint Őt, akit rejtelmesen és titokzatosan magába-szívott a föld, oly rejtelmesen, hogy azt se tudjuk, hol keressük törékeny tiszta csontvázát a végtelen és örök anyagban.