A csillag-választók^*

1845. Ősz. Tombolás-idő. Hervadás-idő. Az újrakezdés boldog halála még! A holnap ősze ez, a holnap ősze még, nem befejezés, csak a folytatás-folyamat tudatos hervadása a csak látszatra-öntudatlan természetben, ősze valami újnak, elő-ősze, természetes ősz-jövője annak, ami majd jön, jön ami majd rejtelmesen és elkerűlhetetlenül. 1845. Ősz. Szeptember vége ez is, ez az ősz, dehát a boldogság szeptembere még, boldogsága a mindennek, boldogsága a létnek, gyönyörnek, fájdalomnak, a teremtésnek, tudásnak, kudarcnak, újrakezdésnek, nekifeszülésnek, boldogsága a keresésnek, túl époszokon, verseken, vágyakon, játékokon és szerelmeken, és innen még verseken, époszokon, szerelmeken, szerelmen, játékokon és vágyakon. Innen még a halálon. 1845. Ősz. Egy ifjú ember boldog. 1845. Ősz. Boldog egy boldogságra-vágyó, lángoló, vékonyka, kis rózsabokros dac-szakállú és fekete vaskefe-hajú fiatal ember, ifjúcska férfi, férfi-fiú, alsó ajakcimpa-szakállas, kölyök-férfi: kis pihesöprű-pehelylegyezővel, bajszos és szakállas rézdárda-arcú, rézkúp-arcú, akinek szakállkája, mint pihés, pórusos, sejtes, cellás, gyémánt-izekből és üveg-hatszögekből összeragasztott potroh szőrzászlója, a potroh ürítőpontja körül légy-segge szakállas pamatcsengő barnaság, Ifjú Szent Rothadhatatlan Boldog Dühöngés, akinek alsó ajakcimpája szív-közepén kis fekete-szőke-vörös pihepajzs, pikkelyes pehelyhal, pehelytoll-dombocska, szőrseprű-rózsacsillagocska, tombola és dühös, boldogan tomboló és boldogan dühös, okosan boldog és játékosan, tündérmese-szavakkal szólóan tud lenni boldogtalan a boldogságban is, ha kell, mert szívében, világ-teremtő és világ-okos szívében, a titkos boldog anyag legtitkosabb tenyészetű sötéten-derengő ürege alján kidugta már kis fekete rügyecske-koponyáját, ragacsos levélke-rétegekből enyves-szélű vonalakkal sejtgömbre, sejtes-gömbre osztott, aranyvarratos fekete koponya-rügyecskéjét: a sejtelem! A: valami végzetesen és elkerűlhetetlenűl jön sejtelme dugta ki rügy-fejecskéjét abban a boldog árnyéktalan tiszta-tiszta szívben. De levele nincs még a fekete sejtelemnek, a sötét és kegyetlen rejtelem-tudásnak, nincs levele, levele még, erezett, sejtes, pórusos, pihés, kékfekete árnyékkal gyászlepkeként örvénylő és csipkésen csapongó. 1845! Ősz! Tombolás-idő! Teremtés-idő! És boldogság-idő. Mert boldog egy roppantúl-dolgos és tombolva-csikó ifjú ember: Petőfi Sándor. Boldog: mert van. Harcol. Vív. Ütést-kap. Üt. Vissza-üt! Gőgös. Büszke. Dacos. Okos. Hajlíthatatlan! Megmásíthatatlan. Egyetlenűl Egyetlenegy. Ő! Boldog: mert tudja már: a művészi teremtésben mindent-tudó és fölruháztatott minden megvalósításra! Boldog: mert rajongják! Boldog: mert szeretik! Boldog: mert gyűlölik! Boldog: mert nem szeretik! Boldog mert az érzékenyebb-értelműek, nem a látnokok, de a látnokságot-fölismerni-képesek: kimondták már, hogy lángelme ő, a Sándor, Petrovicsék fia: Petőfi Sándor, s ezt tudja ő is, Petrovicsék nagyobbik fia, a Sándor: Petőfi Sándor. Boldog: mert féltékenyek rá, mert gyűlölik és útálják a csipkés-léptű kis cifra ostobák, a varangy-szavú, a vartyogó, a brekegő ítészek, a vele-szembenállók, ha szemtől-szembe: hát az alázat gyöngyházasan ragyogó köd-alakjaként mosolyognak, kis köd-görnyedéssel, aranyozott vatta-álarcban, amin nem üt át a vér, a gyűlölet pirosa, a vérengzésvágy, pusztítás-akarat lüktető őrülete: de ha szólnak róla, szólván, ha nincs ott, parfőmös és legyezős, habtorony csipkeharangokkal örvénylő és a szív-vágatú ruhákból félmeztelen kebelgolyókkal lüktető, arany-mosoly hazugság-álarcú szalónokban, poros és papírlap-avaros, barna plüssös és szú-ette szerkesztőségi szobákban, cigányzenés kávéházakban, a billiárd-dákósokban és golyósokban, a Csigában, szólnak ahol, ha vigyorgó köd-szobába bújva tehetik, szólnak róla ha: írván papíroson: írván: „kritikát”, írván: „bírálatot”: nevezik otrombának, bugrisnak mondják, a költészet szent virágoskertjébe gázoló szárnytalan fekete szamárnak, vérengzőnek, tigrisnek, mértéktelennek, mértéket-nem-tudónak, mohónak, törvényt-nem-tudónak, törvény-tiszteletlennek, szabályt-nem-ismerőnek, az egyetlennek-hitt szabályt fölrúgónak, műveletlennek, magát-szétforgácsolónak, az ideákat szétmarcangoló, sarlórózsa-mancsokkal széttépő tigris-költőnek, csalónak, cifrának, dallamtalannak, Őt, aki volt maga a dallam és a tisztaság! Hisz a Szabályt, a Klasszikus Szabályt áthágni nem lehet! Zseni-ujjakkal összetörni, zseni-fogsorral cserepekké, cserép és hús-máladékká összerágni nem lehet. Mert Ők tudják! Ők aztán csak tudják. Az Őrzők! Ők: igen! Mondják az irígy kis acsarkodók, a sanda lesipuskások, a kis gigerlik, a hölgyecskék, a mentés, frakkos, cilinderes, kalpagos, úri pantallós, magyaros-csizmás és gombos-cipellős, vászon-liliomkürt ingnyakú, tokát és tarkót vászon liliomköcsögbe foglalt fejű, göndör és csigafürt-sapkás uracsok, a mindíg-mindent-jobban-tudni-vélő cifra kis majmok, a szellem, nem!: nyelvünk szégyenei! Kritikánk: akkori kritikánk: a butaságtól mérhetetlenűl öntelt uracsai, a fiúk, a hazát-mentők, a szellemet-mentők, a tiszta költészetet védők, bizony: a hiúság és konzervatívizmus lehetetlen kis nyüzsögői, a dobozoló-fejűek! Akiknek koponyája belűlről: mint a darazsak szürke sejtcellákból épűlt papírrózsa-háza a padlásgerendán: egyetlen hatalmas cellás, többszögletű papírrózsa-kelyhekből épűlt doboz-rózsa, rózsa-alakú doboz-papírgömb: s ül, kuporog önmagába-göngyölten, lebeg, mint méhburok sárga magzatvízében a magzat, mindegyik cellácskában (hiszik ők): akit oda belegyömöszöltek, verejtékezve, nyögve begyömködtek, mint zsákba hullát a régi rémtörténetekben! 1845.Ősz! És boldog egy ifjú ember. Egy lángelme. Egy ifjú költő. Boldog, tomboló, csikó-kedvű, csillag-kedélyű, égitest-ragyogású. Boldog: mert van! Boldog: mert teremt! Mert él, mert ég, mert lángol, mert virágzik, mert mögötte már az iramlás gyémántpor-fénycsóva lángolása, mert előtte még a beteljesülés, a teljes beteljesülés! És előtte még a halál. A halál. A halál. Az átkos döghalál! Boldog. Az Összegyűjtött versek első kötete megjelent már. A helység kalapácsa játékos, gyönyörű, víg szent ordítozása és láng-gyönyöre mögötte már. Boldog. Tombol. Teremt. Él. Ég. Gyűlöl és gyűlöltetik. Boldog ezért is. Hogy van, hogy él, hogy győzött, hogy tudja: győzni fog tovább is: egész a halálig. És nagy győzelme leszen a halálon a halállal, a halál után, évezredeket világítva be halhatatlanul, Égő Mindenével. 1845! Ősz! Mit mondanak a kis csibészek, az otromba és balga ítészek, szólván Róla, Petőfi Sándorról? Létéről és költészetéről? Hogy: „ami durva, az szép nem lehet!” Világ, láss csudát: ezt mondják. Ők. A széplelkűek. A tiszták! A nem-durvák! Bizony ők! Csokonai Vitéz Mihállyal és Berzsenyi Dániellel akarják agyonütni, mint két virágzó égő aranydurunggal! Hát persze: az elődeivel. Mivelhogy így szokás. Verni agyon bennünket az Elődökkel. Azok már szólni úgyse tudnak. Szépen rothadoznak és korhadoznak sírjaikban. Ha sírjuk van a földön. Az elődök. Dehát: ők, az elődök: a mi reményünk, hitünk, hitelünk, boldogságunk és bizalmunk. Ők: szívünk táptalaja. Vérünk: vörös vérsejtjei! Tudta ezt Petőfi Sándor is. Tudta ezt: Petőfi Sándor! Boldog volt: ezért is! 1845. Ősz. A Boldogság Ősze! Petőfi Sándoré! Élt, teremtett, lángolt, tanúlt, utazott, tombolt, de a Szent Ingerűltség ott lakozék már a szívében. A Dühödt Ámulat. A Többet-Akarás. Mert akarta: ne legyen boldogtalan a világ! Boldogtalan ne legyen a Földgolyó, az Emberiség, a Nemzet, a Haza, a Nép! Akarta: ne legyen igazságtalanság, jogtalanság, bűnhődéstelenség, rabság, tisztátalanság! De akarta, legyen a világban és a hazában: igazság, jog, büntetés, szigor, szabadság, tisztaság, becsület, és elnyomás ne legyen. Se a szegények kiszolgáltatottsága. Se a Teremtők és Szabadságra-áhítozók kezének rab-bilincsbe verése. A boldog tiszta csuklókon vas, vagy fonott kötél. Vasgyűrű, vagy kötél-hurok. És érezte ő is, Petőfi Sándor, hogy a Lét Mélye, a Lét Legmélyebb Rétegeiben a Forradalmi Történelem, mint földrengés előtt a Föld Szívét burkoló anyagrétegek horpadás és hullám-mozgás, omlás-kezdetétől az anyaggolyó melle: morajlani kezd. A szívmély sötétjében dörgés, dübörgés. Hogy lágyan még, de remeg már a Történelem Fölszine, itt is, e hazában, mint tetszhalott szívverésétől gyöngéden a mellkas: a Készülő Forradalomtól. Érezte. Tudta. Éreznie kellett! Tudnia kellett! Hiszen ő is akarta! Hiszen ő akarta! De boldog vala még! Élt, írt, teremtett, tombolt, vígadott, utazott, virágzott, szekerezett. És éppen Erzsikével. 1845! Ősz! Boldogság. Képzeljék el az akkori hazát. Város-kezdetek. Város-indulatok. Billiárd és kártya-asztalos, cigányzenészes, cifra kávéházak, korcsmák, vigadók. Grófok. Bárók. Földbirtokosok. Megyei és városi község-tisztviselők. Falusi bírók. Pandúrok. Betyárok. Kutyák és farkasok. Barbár-Ország. Csárdák, tanyák. Postakocsik. Postakocsis-kürtök. Habos és nyihogó forspont-lovak. Szekér-ökrök. Bivalyok. Fekete fújó bozont-sziklák. Kondák. Gulyák. Csordák. Ménesek. Nyájak. Makkosok. Szarvascsordák. Vaddisznócsordák. Főispánok. Úri-Magyarország. Jobbágy-Magyarország. Püspökök. Papok. Jegyzők. Reformkor. Első gőzhajók. Lánchíd. Széchenyi István. Akadémia-kezdet. Első vonat. Bányák. Vár-börtönök. Előd-költők sírjai a picinyke vályog-kastélyok kertjeiben, a Versaillesi kastélyokat, Goethe-lakokat és Goethe kert-parkokat utánzó papír-ragasztás és habcsipke-árnyék-kivágás szellem-kastélyocskák, vaskos és zsíros kúriák kertjeiben és park-temetőiben, fenyőfák alatt és tölgyfák alatt, ahol Arany János szeretett volna pihenni. Képzeljék el a Hazát! A természeti hazát. Lápok, mocsarak, ingoványok, nádas-rengetegek. Pihe-lándzsa-csáptollú szúnyogfelhők. Puszták, porsivatagok. A futóhomok aranyredőtaréjai. Vadvizek. Egerek. Kígyók. Sünök. Medvék. Denevérek. Sasok. Farkasok. Madarak. Rókák. Szarvasok. Vaddisznók. Vadmadarak. Ősmadarak. Hegyek. Vad és féktelen folyók, szétcsapott ezüst-ostor-ágazású, fűbuckás, bokros, fűzesekkel-csillagzó zöld folyamok. Bércek. Szamártövis. Platán-erdők, tölgyfa-erdők, bükkös-rengetegek, cserfa-ősvadonok. Zöld haza. Víz-haza. Láp-haza. Ingovány-haza. Haza-rengeteg és hazapusztaság. Kiégett, vagy behavazott puszta világ, ingovány-földutak. Iszonyatos rothadó földszalagok az ingoványokon: utak. S ha az út mellett, ősesőben, megcsúszik, lecsúszik a szekér, a hintó, megbotlik, térdrerogy a ló: a lápba fúl a ló, kocsis, szekér, utas, nagy sárbuborékokat fújva. Amikor a meleg, langyos lápon óriás buborék-csillag alakú fűszálka-csillagbuborékok; kalászos-füvű, kis sárgyökér-lombú, sárgyökér-csillagú zöld, vagy rozsdás sírdombocskák az élettel-nyüzsgő, puha és kocsonyás és kagylós, kürt-trombita mész-spirálházas élőkkel nyüzsögő láp-temetőn, a szúnyoglárvával, piócával, teknőcökkel, csíkokkal, siklókkal, madarakkal, rókákkal és farkasokkal, borzokkal és sünökkel, csíkbogarakkal, békákkal, levelibékákkal, csíborokkal, csigabigákkal, halakkal, tarajosgőtékkel, egerekkel, pockokkal, rákokkal hemzsegő puha óriástemető lápon: s e kemény zöldarany, zöld, vagy sárga, szőrös, pihés, pihepamacsos földbuborékokon ugrálva lehet eljutni egyik faluból a másikba, egyik tanyáról a másikra, nádas-ősországok, sás-ősvilágok, kákics-sün-túlvilágok, farkasok, sasok, rókák között, ölyvek, varjak és sólymok, baglyok és héják között, csókák büdös pernye-óriásörvényében, nyerítő, prüszkölő lóval, s ha melléugrik valaki, hát belefúl hosszú, lassan-hólyagzó, elnyúlt buborék-kürt sárfüstöt fújva, óriás fekete bugyborékrózsa-gömböket hörögve, amíg elmerűl odarohadni! Amikor tíz-tizenkét ökör vonja ki a hintót a sár-rohadásból, hiszen, mint félig földbe-sűllyedt üveg-oldalú koporsó: merűl a hintó az út, az út-rohadás, rohadás út-gerenda, szétolvadt föld-pánt sarába, a lovak nyakig, hogy csak fejük áll ki a sárból nagy csápokkal, mint a szúnyogok üveg-vesekettős feje óriás pamutjegenye-tollakkal, csáptollakkal, csáp-pihelándzsákkal, páfrányos pehelydárda-csápokkal, véreres szemekkel, eres és szőrös orrlik-bársony elnyúlásokkal, halálbársony-csigakürtökkel, aztán alámerül az is a sár-alvilágba, élő hörgő üvegkoporsó, sár-múmiának. Vagy amikor megcsúszik a szekér a hatalmas ezüstlapokkal a létet, az út-rothadást döngető és dörgető ősz-esőben a láp fortyogó szívszéle felé, és szedik a sarat a kocsikerekek küllői közűl: Petőfi Sándor is, tépik kézzel, marokkal, könyökig sár-ingújjban a cilinderesek, kalpagosok, főkötősek, csipke-kalaposok, bársony-kalapúak, a frakkosok, mentések és csizmásak, a bajszosak, barkósok és szakállasok, tépik vassal, kézzel, puszta vérző ujjakkal a fekete masszát, a hideg nyúlós lila lekvárt, a forró és büdös enyvet, s óriás vízbuborék-lepedőket, vízbuborék-halmaz-pezsgéslángtengert ver, pete-vízgolyók halmait, vízbuboréktojások madár-őrület-poklát pezsgeti az eső a láptenger zöld füstölgő, égig-lobbanó gőz-lánglepedős vizén! Zsombék-utak. Láp-szekerek, sár-szekerek. Tanyák, kastélyok, városkezdetek. Forspontok. Ménesek, nyájak, gulyák. Láp-ország. Lóhúzta, vagy ember-löködte ladik-szekerek, ladik-járatok a lápokon. Jobbágyok. Betyárok. Urak. Csendőrök. Hivatalnokok. Láp-emberek. Színészek. Vad ország. Ősi ország. Iszonyatos havak és telek: mikor megfagy az utazó, s a templom falához támasztható, mint a szentkép. Még vad haza. Puszta ország. S e vad hazában egy újat-akaró boldog ifjú férfi, aki boldog, mert szeretik, aki boldog, mert gyűlölik. Egy lángelme. Petőfi Sándor. A sűrű-sorsú! A kristály-sorsú! 1845! Ősz! Őszi tombolás. Mocsár-szag, láp-szag, szénaboglya-illat, hervadó rengeteg-erdők őszi édes illata, véres mámora, vérző boldogsága. Porfelhők. Csillagok illata és egy boldog arany-nyerítésű, aranyláng-kiáltozású ifjú zseni: aki társasággal szekerezik. A töménység-létben egy harmat-csillagúvá ritkúlt boldog tiszta pillanat. Pillanat-Ámulat. Ámulat-Pillanat. S a négyökrös szekéren ül éppen Erzsike mellett: Petőfi Sándor. És választanak maguknak csillagot! Bizony, harmatos, nagyszárnyú, óriás aranycsipke-lepkeszárnyú csillagot választanak maguknak Erzsikével. Hát csuda ez? Csuda? Bizony nem! Törvény talán. Törvény. Hiszen más költővel is megtörtént már, hogy boldog volt, mert teremtett, hogy boldog volt a teremtésben, hogy boldog volt, mert szerették, hogy boldog volt, mert gyűlölték. Hogy boldog volt: lenni lángelmének, hogy boldogtalan volt, lenni: zseni-tűzözönnek! Hiszen más költővel is megtörtént már, hogy szekerezett tücskös nagy ősanyag-combnyílású csillagos éjszakában, a porpuha, ezüst-bársony-csík-országúton, a csillagokkal-betyúklépdelt aranyló porszalagon, az ezüstláng por-máslin, virágpor-méhecskeálmú porlepedőcsík országúton! És éppen Erzsikével. És tücskök és őszikék, éles tiszta aranyhártya-trombiták, Isten szívéből állatka-ásvány kristály-csengettyűk! Hiszen megtörtént más költővel is, megtörtént bizony, hogy választott magának csillagot! És éppen Erzsikével!