A szent gyújtogató^*

Mi volna föladat szebb, megtisztítóbb, mámort nagyobbat adóbb, a tovább-életre, a mindíg-életre buzdítóbb, gyönyörűségesebb és kegyetlenebb, a szív szenvedő, eleven rostjait égetőbb, bűneink rothadékkal telt odvait kiégetőbb, vad esendőségünk és gyermeki gyöngeségünk buja és édes tenyészetét piros lázával jobban mámorító, tűzvész-tombolásával boldogabban gazdagító, mint szólni e fekete csodaszarvas-fiú, e füstölgő vérpettyekkel behintett arcú, alvadék vérrozsdával bemocskolt-szakállú drága kölyök-férfi, e lángok, tüzek, parázslások, izzások, remények, hitek és meg-nem-adások örvénylő arany-förgetegével átszőtt testű, gyászok, halálok, futások, veszteségek, véres megadások és lehetetlen fekete megaláztatások gyász-örvényével beszőtt életű férfi-kölyök verseinek kéziratairól, módszeres, gyöngéd, csipkézete szálkás vadonával lángoló és mégis különlegesen fegyelmezett keze-írásának hurkolatairól, kacsairól, nagyívű bajusz-lengéséről, kék üstökösuszály lengéséről és tintacsipke-lobogásáról, csillagos tinta-sarkantyú ágaskodásáról, gyönyörű hosszúkás pettyezett tintakéve-farokzászlójú és tinta-horgolás-sörényű csődör-futásáról szólni, e lángoló fegyelemről és kemény, hosszúkás, gyémántnehéz és mégis fehér füstszálka-örvénylés-könnyű lángolásról: Petőfi Sándor, a csillag-Sándor, a tűzvész-Sándor, a hóviharok-fehér-ősfutása-Sándor, a darazsak-szívalakú-kristálysírkő-szeme-szívű Sándor, a pusztai-jegenyék-hegyes-zöld-csipkelángolása-Sándor, a pacsírtaszó-Sándor, a bércek-havas-oldalán-halála-gyászlován-ügető-Sándor, a hetyke-léptű-lila-bogáncs-szakállú-Sándor, a dögvész-tekintetű-Sándor, a döghalált-dögátkot-kiáltozó Sándor keze-írásáról, kéziratairól. Láttam sokfajta kéziratot már, néztem kezek írását sokat már, tűnődve és merengve sorsán, futásán, égésén és virágzásán, csillagzó megvalósulásán az írások hurkolóinak, szálkázóinak, csipkézőinek, szögletezőinek és gömbölyítőinek, s tűnődve sorsomon és merengve gyötrötten és könnytelenűl sorsán a világnak: Vörösmarty Mihály tört, szakadozott, szétzúzott, napkilövellések iszonyú csóva-lángjait páfrányos vak lobogással utánzó, űrből-kizuhogó fekete sperma-szökőkút, űrbe fölpáfrányzó, világanyát-terhesítő, mindenség-tűzpoklot teherbe-ejtő, mindenséget-megtermékenyítő ondó-páfránylövellet vers-kéziratát, a vad és vak és sziklákon összezúzódott fekete angyalszárnyú, Isten-szívéből kizuhintott égő angyalok-zuhogású, vad sovány tintahurok-kentaúrcsontvázú, fekete pettyes csontváz-kentaúrok hörögve-hágó mítosz-táncú, a pokolban-zuhogó tűz-vizimalom gyémánt-toll lapátrózsa kerékforgású kézirat-verseit, melyekben az átkozott lelkek zuhognak, angyal-jajok, sárkány-kanok kőcsipke-lépte csikorog s ömlik zokogva a vér, a bűn, a történelem, az irgalmatlan emberiség, melyek, mint a szakadozott mindenség, szikla-szálkák végtelenség-rettegése és árnyéktű-végtelene, mint az elemi részecskék becsapódásának, szétrobbanásának, kihülésének és kilángolásának, rejtelem-életútjának szálkacsipke-csillag-szétfröccsenései, buborékhurokvonalai, végzet-páfránypáva-farkai, szálka-félgörbéi, fekete tű-lövetei, fekete pontsor-félkörei és holdhurok-kacskaringói az anyag-lemezen, magfizikai szakkönyvek fénykép-tükrein; s láttam titkos és tiszta szép keze írását Arany Jánosnak, a Buda halála megejtő gyöngéd kéziratát, a verset, vagy éposztisztázatot?, amely mint szelíd madarak lépte a hóban, a csillag-gyöngéd lépés-csipkesor, a tél-vattába pihésen talpaló és édesdeden fúródó ábrabuboréklánc, és láttam keze írását, mely mint ámúldozó, gőzpáfrány-fehérséget fújó szelíd szarvascsorda egymásután-láncolat lépegetése a holdas, havas téli erdőn; és láttam Ady Endre laposan-gömbölyded, lágy lomhasággal és nehéz fekete hömpölygéssel széthúzódó fekete írás-lazaságát, amely mégis, mint az óriásmedvék lihegő fújása és kétlábon-totyogó barna bömbölése a zöld tűkúpszoknya-csikorgás fenyvesekben, amely mint a véres ember-áldozat, göndör és csigás szőrlángpajzs-szakállas szárnyas hímeknek és vérlapát-szárnyú mítosz-kanoknak, meztelen emberfejű bikáknak és háromszög szőrcsipkelángözönből kinövő rubin-sírkő-fegyverű férficsődöröknek asszonyok föláldozása, szűzek osztogatása, amely mégis mint szívünkben a barna Isten-harangszó, az űr fekete köd-hömpölyege, gyémánt-ősvilágponthalmaza, a teremtés termékeny, mindent magából-kiboldogító fekete istenanyaöl-őslazasága; és láttam Csokonai Vitéz Mihály kéziratait, a boldog, rózsaszeplős keze-teleírta lapokat, amelyek, mint az Élet és Mámor Boldog Illatos Virágoskertjei, fehér és piros és kék és arany és zöld lángok aranyoszlopcsillag-köldökfájú kürtcsillagai, fehér csillagkürtjei, zöld csipkepikkelylángjai, pikkelycsipke-pamutoszlopai, véres hab-örvényei, vért-gőzölgő sziromgömbjei, sárga tajték-labdái, gyémánt-tű-fonadék függőleges láncai: szárcsúcsukon aranycsillagszőr-asszonyölekkel, kékeres, lila üst-aljú vérző szőrcsillagokkal, véres kék zománc-palarózsákkal, amelyek, mint Isten szagos citerás-kertjei lángolnak és illatoznak és szólnak madarak hajnali hangján, angyalok alkonyi hangján, selyemcsipke-zsoltárral és hajszálér-horgolat édes himnuszfüggönyökkel, ott illatozván, virágozván és égve lüktetvén édesen a Mindenség Vérpettyekkel-teleköhögött és Vérfelhőkkel-telehörgött Liliomillatú Csillagtér-Térsötét Húsában; és láttam József Attila szigorú-árnyékú, majdnem mértaninak-tetsző, léte konok és áttetszően tiszta és létezése elveszettségében mégis oly határozott és határozottságában mégis oly elveszett vers-kezeírását, a tollat-fogó ujjak ajándékozta írás gyöngéd határozottságát, amely, mint maga a tudatos akarat és mégis amely egyetlen tiszta hullás önmaga elveszettségének és vacogó önérzetességének önmagát-hinni-nem-merő, önmagát-akarni-nem-lehető féktelen, önvesztő örvényeibe, áttetsző örvény-lángkútjába, az írást, a kézirat-vers-szabatosságot, amely mégis a hulló magány, fekete kőláncok egyenletes csobogása, amely mégis a csobogó vágy, hogy a Lét, Forma, Akarat, Világ, Valóság, Ország, Társadalom, Szív és Szerelem, Halál, Halandóság és Halhatatlanság legyen olyan, szeretné amilyennek ő, amilyennek hinni akarná, tévetegen, Hegeli-szerkezetű folyamatos épülő egyszerűnek, gyermetegen harmónikusnak, őgyelegvén önmaga diszharmóniájának függvényei között, az Egyetemes Diszharmónia erővonalainak kúszadék-végtelenségében, gőzölgő ősfonadék-kúszaságában, mint gyermek ha szálkás hosszú ködben sírva ácsorog és sírva jár, mert apja elzavarta, anyja sír: mert az Anyag elhagyta őt, őt az Anyagot-nem-ismerőt, mert Istene nincs neki és mégis látni kell, s Isten kellene, hogy legalább a szemeit bütykös ujjaival kinyomja, mert látni fél és neki látni rettenet, nem remény. Igen, láttam írását a Kezeknek, a Megismerteknek és Ismeretleneknek, a most már Csontpálcacsillagoknak, széthúllt Csontrudacska-csillagláncoknak a tevékeny földben, keze vers-vonását, keze éposz-vonását, keze-írása tintacsipke-lánctengerét Babits Mihálynak, Krúdy Gyulának, Móricz Zsigmondnak, Szabó Lőrincnek, Tamási Áronnak, Madách Imrének, Kosztolányi Dezsőnek, Berzsenyi Dánielnek, Balassi Bálintnak, Kölcsey Ferencnek, Zrínyi Miklósnak; s most Petőfi Sándor kézirat-versei, csodás és mámoros és boldog és tiszta és tajtékzó és hömpölygő és zúgó és üvöltő és az ősidők ősködcsillagaiba vissza-zengő vers-kéziratai fölött merengve szeretnék sírni és üvölteni, zokogni ha könnyen sírni tudnék, ha férfi-könnyem könnyen hullana és átkozódni szeretnék és káromkodni keményen, káromolni sorsodat Magyar Történelem és Egyetlen Hazám és sírni érted Önveszejtő Tékozló Nemzetem, te, a Tékozlásban Is Átkos Gyönyörű, te, a Legszebb Fiaidat Mindíg Elveszejtő, te Ránk-gondolni Sose Akaró, Minket-Szégyenlő, Minket-Elfelejtő, te Életre-szánt Édes Kicsi Ország, Szabadság Szép Szerelmese, Jövő Jövendője, Hit Hite, Mámor Mámora, Halottam Halál, aki vagyok Érted Boldog, vagyok aki Érted Is Magam! Mert ez a tiszta, könnyed, boldog, törékeny, vadméh vörösszeme-szőrrózsájaszakállú, dongó-potrohvégbarnaszőrszív-csücskeszakállú, büszke, dacos, törhetetlen, tűzözön-őskezű, kemény láng-élet kezű, csontos nagy lovat szitakötő-gyermekként gyémántos lángolással lovagló, aranycsöngettyű-ámúldozású, sebzően-okos, szorongó, dühöngő, őrjöngő, elrendelésében-oly-makacsúl-hinni-tudó, forradalmian-művelt, pika-döfés-végzetét váró, úr-vadakat, úr-dölyföket hetyke mosolyával, lázas nevetésével törpére-kényszerítő, rózsapirók-csontváza csontú, kis fekete köpenybe csavartan nagy havas pusztákon gyalogló csillag-denevér, világító reménység, csillagzó édes élet-álom: ez a Legvalóbb Valóság, ez a gyermek-férfi, apa-gyermek, aki fiát a csillagok felé nevetve úgy emelte, mint Isten szíve fölé a Teremtett Világot, ez a Vörösmarty Mihály ősvilág-roppant szíve bíbor dobogás-óriás árnyékában toporzékolva ordítozó és átkozódó dacos szelíd, ez az Arany János ifjú ezüst-ősbajszos ősezüst-mosolyát nevetve aranyba, tűzbe összecsókoló, ez a minden feneség ellen roppant lázadó, magát-föl-sose-adó, szívében-meg-sose-hódoló, ez a Rózsavölgyi cigányzenéjét hallgató, ez a látomástlátó, űrben szitakötőszárnyas és lepkeszárnyas röfögő dögevő disznókat, vérző ágyékú, méhecske-szárnyú, kancalófejű asszony-dögöket látni sejtő, ez az apostolok-utóda rab-lenni-sose-tudó fiatal férfi, ez a nyelvünk tiszta láng-csillaga, eszméletünk aranytűz-hajnala: úgy eltűnt a földben, mintha lett volna sose! Hát hol van, hova lett, mondd Föld, te keserű! Hát hol van, hova lett, mondd Föld, te édes! Hát hol van, hova tűnt, mondd Föld, te közönyös, te mindent-fölzabáló, mindenkit-magadba-rágó, mindnyájunkat zsíros beleidben és dög-üregeidben elolvasztó, Föld, te, Föld, te Föld, Föld, Föld, Ringyó-Föld, Ringyó Ősanyag, Ribanc Anyagpont, Világmindenség Gyönyörű Szégyene Te! Hát hol van, hova tűnt, ez az aprócska tót anya szülte Óriási Láng, aki a vérző szőrlángokkal csillagzó, vonagló rózsa-anyakapun kicsúszván e világra, megszületett, hogy énekelni kezdjen, ez a Végtelen Valóság-Csillag, ez a Világmindenség-kicsi Vérző Ország, hisz akit anya szűlt, annak sírja kell legyen e Földön, annak sírja kell legyen e földben, annak sírja kell legyen sírjaink között. Dehát Petőfi Sándornak sírja nincs e Földön, jaj sírja nincs a Szent Gyújtogatónak. Mert sírja nem lehet annak aki: Éden. Mert eltűnt, mint a mámor a mesében, mint népek szívéből az öröm. Nem folytatom. Nem, ez nem gyönyöröm! Szent kéziratai itt az asztalomon. És az Ő szava még a bűn-nélküli tiszta Édes Éden. Volt? Nem volt? Élt? Megholt? Ha nem tudnám: nem mondanám. Élt egykoron. Győzött, mint a legkisebbik fiú a mesében. Ő volt a megvalósúlt Hajnalkezdő Éden. Igaz se volt talán. Higgyétek el: másképp nem mondanám. Élt? Meghalt? Volt? Nem volt? Hol volt? Hol nem volt? Volt egykoron. Vagy nem is volt talán.