Magyar lángelme latinúl, barbár-országban^*

„Számban sűrűsödik s véresen ömlik a nyál. Méghozzá: lélegzet alig jön gyenge tüdőmből”, ezt írja harminckét-évesen ez a boldogtalan zseni, ez a mámorító és bódító fiú, ez a lángoló ifjú ember, létében fuldokolva, mint a harminckét-éves József Attila, s írja aztán: „Csakhogy könnyű okok nem idéznek szörnyű csodákat, S köznapi dolgokból nem születik különös”, s írja aztán: „Istenek, ennyi csapás mért csak mireánk szakad? Annyi más nép él kívülünk szerte a föld terein!”, s írja aztán: „Sőt, ha magunk, hunok vezekelhetnénk a világért, Lennénk megváltód, bűn fia, emberiség!”. Micsoda megváltó-szavak, milyen könyör-szavak, milyen föloldozás-szavak, micsoda szenvedés-szavak, fuldoklás-szavak, hörgés-szavak, Krisztusi vért-okádó szavak, micsoda közösséget-vállalás-szavak, bűntudat-szavak, hősi és kemény szavak, a tudatos költészet és a legtudatosabb emberség, közösséget-vállaló magányos, szenvedő, nagy emberség szavai ezek, egy testében és testével gyötrelmesen és keményen harcoló, szárazon fuldokló, sárgán lihegő, szárazon lázas és kopáran nyögdécselő, vékony eres hártyaszoborrá finomodott, kődrótfonadék-kosár bordázatú ember halálszavai, élet-jajjai, az emberiség megváltásáért esdeklés szavai, hazát-sirató szavai, a haza, az akkori barbár haza küldetés-tudatát ismerő és vállaló szavai, a népek és népek sorsa felelősségét ismerő, tudatos nagy elme szavai ezek! Egy haldokló, fuldokló, szárazon lángoló, verejtékezve fehéren izzó, fekete füstös ocsmány átkokat mondani-nem-akaró, pirosan földobogó, kékeres, sárga hártyával födött halcsontváz-bordázata között a piros halál izzó lándzsa-vasait nyögdécselve, tántorogva, fuldokolva és jajgatva hordozó ifjú nagy ember szavai ezek, egy lázas és boldogtalan ifjú emberé, aki ült földíszített és páncél-álarcba, páncél-szoknyába öltöztetett tarka lován, maga is csipkés, liliomos, ászkaszerűen ízelt kesztyűs, fodros és csatos páncélban, sisakban talán, sárga-korompettyes harci lován, királya mellett, hadi seregek élén, vezére mellett bajszos és szakállas kopár vasas seregek elején, s ott köhögött, köpte a vért, ott verejtékezett a páncéling alatt, köhécselt száraz lázasan kehelve, véres nyálat bugyborékolva és köpve a páncélsisak homlokig fölhúzott és gégéig leeresztett fém-varjúcsőre nyílásán, a vastojás-üregből, domború bálnafogsor-rostja alatt, rózsa-arccal betöltött fém-tátogásából véres nyálbuborékokat fújva elkékülő és lila fuldoklás-álarcot verejték-arcára ragasztó köhögés-rohamában. Ó, ismerem én ezt a fuldoklást, vérhányást, véres nyál-köpést, köhögést, ezt a tüdő-vért lángolva szökőkútként hörgő és fújó emberveszejtő szörnyűséget, ismerem én ezt a lázas, véres, verejtékes, száraz, pusztuló mámort, ezt a véres égést, vérző lángolást: hiszen apám is tüdővészes volt ifjúkorától, ebben a véres lázban nőttem föl én, láttam őt operáció után ülvén az ágyban: hátából, nyaktól csípőjéig vágott seb-páfrányából kiálló fémcső-uszonytaréjjal, láttam őt ahogy ült az ágyban, s okádta a kéken lángoló vért a lavórba! Láttam a Véres Köhögést, Száraz Sárga Hörgést, láttam a Piros Halált én! Janus Pannónius, ez a lázadó, forradalmár, összeesküvő, ez az Itália tarka kőcsipke-kőcsontváz városaiból fekete lovon Dunántúlra hazalovagló, nehézkes, lomha, vastag szekereken hazafelé döcögő és barbár pusztákon, saskiáltozású pusztákon, rókasírásos lápokon, béka-nagyzenekarú mocsarakon és tocsogókon, medvehörgéses fenyves hegyeken át az igazi hazába otromba járműveken, nagy csillagküllő-kerekű, fehér ökrök vonta fa-taligákon szalmában ülvén, nyers és zsíros prémekbe és bundákba tekervén hazafelé vánszorgó gyermek-ember, ez a filozófiailag teljesen kiművelt, okos, nemes, tiszta, bátor ifjú ember-fő, ez a Platont-ismerő, Plotinost-kedvelő, a plátonista filozófiai iskola híve, mámorosa és hódolója, ez a görög és latin és minden bizonnyal már az itáliai, olasz és európai lét írott, festett, énekelt, zenélt, kőben-fölhabzott, kőben-fölcsipkézett és kőben-föltajtékzott kultúráját, reneszánsz ember-mámorát és reneszánsz élet-hódolatát ismerő tudatos teremtő tiszta elme, ez a kora természettudományos ismereteiben, csillagászati, fizikai, botanikai és biológiai tudásában bátran jártas fiatal lángelme, ez a természetet-ismerő, természetet-hívő, mégis mitológiák-meghódította ifjú zseni, ez a szegény-népet szerető, kétkezieket-ismerő, ez a pór-népet ragyogva hívő és ámuló, ez az anyját rajongva és lángolva szívébe csókoló és szívében ringató, ez a szinte gyermekfővel tudományok doktora és ifjú fejjel makacs diplomata, ez a csak latinúl éneklő hatalmas magyar költő, ez a latin városokból a magyar nádasokba, lápokba, teknőcös és kuruttyolásos lápokba, mocsarakba szállt latin-énekű gyönyörű gyászhattyú, szegény, ez a király-kegyeltje, Mátyás-kegyvesztettje, ez a tudás gyönyöre, ismeret mámora, élet-hit nagy ismerője, ez a háború, fekély, ragály, kór, halál gyűlölője, ez a tiszta lángelme, a lángelme tiszta akarata, az élet, a mindíg-élet hívője és hite, ez az Élethit Mámoros Szent Könyvének kívűlről tudója, nemcsak tétova lapozgatója: Janus Pannónius a Végzetes Rózsaláz, a Kegyetlen Vérköhögés, a Fekete Vérugatás, a Piros Halál Eljegyzettje, Csatában Legyőzöttje volt! Jaj Istenem, pedig hogy szerette az életet, pedig élni milyen boldog volt szegény, pedig hogy hitt a reményben, a szép emberi reményben, az emberszeretet örömében és a lét-szeretet hatalmában hogy hitt szegény, szegény kegyvesztett, a Piros Halál vérző-szemű csődörére, vérrel-befröcskölt lovára kötözött ifjú tudós lovag, filozófus, költő, politikus, zseni-elődünk a vészterhes, ragályos és titkos múlt-időben, János, a Pannóniából-Származott, János, a díszes és büszke neveltetésű, a paraszt-dajkák csöcsén habzsoló, a paraszt-dajkák ölén ringatott, aki meghalt harmincnyolc-évesen, fiatalon elszáradva és véresen, pergamen-szárazra és pergamen-áttetszővé aszalódva a szájából kiáradó vér-szökőkút rózsalázban, egyetlen véres hörgésben és véres ugatásban. Akárcsak századokkal-későbbi tudós nagy ifjú lángelme-társa, a vérliliomokat-köhögő és vérző tűzliliomokat sóhajtó, véres jácint-lángokat és véres rózsafákat haldokolva beszélő édes, édes Csokonai Vitéz Mihály! Janus Pannónius nagyon bátor költő volt, bátorságában hatalmas költő volt Janus Pannónius, lángelme volt: lángelméje a költészetnek és életszeretetnek! Jaj, milyen lehetett volna az a Magyarország, amelyik ő-általa folytatódik, milyen lett volna az a Magyarország, aki őbenne-folytatódik, az a Haza, aki ővele folytatódik: kő-álmokban, freskókban és faliszőnyegekben, versekben, tudatos zenében, filozófiában, történelem-létben, paraszti és városi kultúrában, természettudományos, filozófiai és fogalmi civilizációban, emberi műveltségben és a hazát-átható egyetemes okosságban, a tudás-láng, az okosság-láng mindenféle csipkezetében, magasságában, arany-rózsa-csipkefáiban és alacsonyabb, mesteri lobogásában is! Milyen lett volna az az Ország, az a barbárság láng-özönéből, vegetáció-tengeréből, tűzözön-virágzásából éppenhogy kiágaskodó, imás kő-liliomokkal és kőcsipke-hitekkel, és a növényi kultúrával, lázas virágoskertekkel, paraszti jobbat-akarással, kézműves-szorgalommal, magyar-íráskultúra-kezdetlángokkal a barbárság szőrökkel és hajakkal habzó lét-özönéből épp csak kicsipkésedő Ország, ha általa és vele folytatódik, ha nem vész el az önzésben, gőgben, önámításban, önárulásban, civakodásban, testvérviszályban, főúri hetykeségben és országlásra-vágyó, országrészeket csíkos tigris-mancsokkal széttépdeső úri ostobaságban, mohóságban, vagyon-gőgben, vagyon-vágyban, rablásban, pusztításban, nép-nem-ismeretben és nép-gyűlöletben, butaságban, böfögésben és műveletlenségben, megszállásokban, dúlásokban, menekülésekben, népirtásokban, hódításokban és hódoltságokban, ha nem vergődik nyögve, rángva és fuldokolva idegen hatalmak, csalogány-szavú hazúg elhitetők és szentséges méghazugabb szövetségesek, hátúlról-elárulók rettegés-hálózatába hömpölygetve, önmagunkra-dobott elnyomás-hálók és félelem-hálózatok, kishitűség-kötélszövevények és barbár nagyképűség-spárgahálózatok tömkelegébe jajgatván és hörögvén göngyölögve, mint Arany János versének hálóba magát-rángva egyre-jobban behömpölygető szarvasa! Janus Pannónius, ez az óriás gyöngytollkéve-üstökösuszály, ez a hatalmas szerelmetes fénycsóva, vérző fodros láng-lobogó költészetünk mindenség-kezdetén, ez a véres lángelme-hömpölyeg, ez a hazánk öntudat-egén átcsurgó gyémántkristály-gyíkfarok tejút, ez a könnyed és tiszta fiú: Janus Pannónius: rettenetesen bátor költő volt a kimondásban és megnevezésben! Hatalmas bátorsága volt a tudásra a költészetben, a tudatos költészetben, hatalmas bátorsága természeti, természettudományos, filozófiai, történelmi, műveltségi, létező-ismereti, anyag-állapot-ismereti tudásának fölhasználására a költészetben, költészete olyan bátor és anyag-elvű e vonatkozásokban, hogy századokkal megelőzte a jövő magyar költészet-történelmét, hogy csak századokkal teremtő keze földbe-rothadása után tudott a magyar költészet hasonlítót hozzá merni a versben: hogy ne csak a politika és érzelem, de a tudás, a filozófia, természettudomány, a lét-egyetem kristályszerkezete és égitest-struktúrája, a létezők, kristályok, bolygók, lények, állapotok, alakzatok és anyag-hitek, anyagformák milliárdja, a lét-filozófiák, halál-hitek és végtelenség-tudások égő pontanyag-mindensége is, lángoló vagy fénylő anyag-pont-gömb-egyetemessége is része legyen és lehessen a Költészetnek, annak a hívő költészetnek, amely épp materiális tudásával, anyag-ismeretével és anyag-hitével, tudás-anyagával látomásos a teremtésben, egyetemes teremtő megvalósulás a látomásban! Mert Janus Pannónius látomásos költő volt, hívő költő az életben és a látomásban, hatalmas bátor költő és bátran tudatos költő a testiségben, a testi nyomorok, betegségek, bajok, fájdalmak, rettenetek, panaszok és fizikumunk ocsmányságának kimondásában és leírásában! Ebben is századokkal előrelángolt konok, okos és tiszta költőtudatával költészetünkben! Belángolva tudása bátorságával és bátorsága költészet-gyakorlatával ébredő költészet-tudatunkat, kristályos homályainkat és költészetben-megvalósúlni-akarásunk lázas sötét anyagrétegek mélyén dermedten égő kristályait. Ezért nagy fölszabadító, ő, János, a Pannóniában-született, az Itáliában-nevelkedett, a latin-torkú tudós magyar csoda-hattyú, akiben akkor lobogott föl hatalmassá a költészet aranykéve-üstököslángja, amikor végleg ideforrt e barbár szent talajhoz, akit akkor égetett át a költészet mindensége egyetemes mindenség-akarattá, amikor végleg összeforrt e haza egyszerű tiszta Közösségével, amikor e hazába szívverésig süppedve, hogy szívütése összeért e föld szívütésével, e barbár szegény szent talajba, e boldogtalan, jövőre-szánt és jövőt-akarni-képes Egyszerű Szorgos Űzött Okos Árva Közösségbe szívig-süllyedten énekelni kezdett, mint az elmúlás életté-varázsolt túlvilág-madara: tudós angyala; a halál előtt a halál ellen, a Csontváz-fejedelem sárga csillag-ökle ellen, csontcsipkepatkó-vigyora ellen, a Közösségben a Közösségért e barbár, mocsarakkal, lápokkal, tocsogókkal, zöld rengetegekkel, sásosokkal és nádasokkal füstölgő és gyötrődő szent Talajon, ismerve és tudva a Hazát, az Egyszerűt, Gyönyörűt, Hazugot, Akarót, Hívőt és Félelmeteset. Nagy előd voltál te bátor és büszke fiú! Nagy Előd voltál, Nagy Tanító és Nagy Boldogtalan!