A szent gyújtogató

 

 

 

 

Magyar lángelme latinúl, barbár-országban*

„Számban sűrűsödik s véresen ömlik a nyál. Méghozzá: lélegzet alig jön gyenge tüdőmből”, ezt írja harminckét-évesen ez a boldogtalan zseni, ez a mámorító és bódító fiú, ez a lángoló ifjú ember, létében fuldokolva, mint a harminckét-éves József Attila, s írja aztán: „Csakhogy könnyű okok nem idéznek szörnyű csodákat, S köznapi dolgokból nem születik különös”, s írja aztán: „Istenek, ennyi csapás mért csak mireánk szakad? Annyi más nép él kívülünk szerte a föld terein!”, s írja aztán: „Sőt, ha magunk, hunok vezekelhetnénk a világért, Lennénk megváltód, bűn fia, emberiség!”. Micsoda megváltó-szavak, milyen könyör-szavak, milyen föloldozás-szavak, micsoda szenvedés-szavak, fuldoklás-szavak, hörgés-szavak, Krisztusi vért-okádó szavak, micsoda közösséget-vállalás-szavak, bűntudat-szavak, hősi és kemény szavak, a tudatos költészet és a legtudatosabb emberség, közösséget-vállaló magányos, szenvedő, nagy emberség szavai ezek, egy testében és testével gyötrelmesen és keményen harcoló, szárazon fuldokló, sárgán lihegő, szárazon lázas és kopáran nyögdécselő, vékony eres hártyaszoborrá finomodott, kődrótfonadék-kosár bordázatú ember halálszavai, élet-jajjai, az emberiség megváltásáért esdeklés szavai, hazát-sirató szavai, a haza, az akkori barbár haza küldetés-tudatát ismerő és vállaló szavai, a népek és népek sorsa felelősségét ismerő, tudatos nagy elme szavai ezek! Egy haldokló, fuldokló, szárazon lángoló, verejtékezve fehéren izzó, fekete füstös ocsmány átkokat mondani-nem-akaró, pirosan földobogó, kékeres, sárga hártyával födött halcsontváz-bordázata között a piros halál izzó lándzsa-vasait nyögdécselve, tántorogva, fuldokolva és jajgatva hordozó ifjú nagy ember szavai ezek, egy lázas és boldogtalan ifjú emberé, aki ült földíszített és páncél-álarcba, páncél-szoknyába öltöztetett tarka lován, maga is csipkés, liliomos, ászkaszerűen ízelt kesztyűs, fodros és csatos páncélban, sisakban talán, sárga-korompettyes harci lován, királya mellett, hadi seregek élén, vezére mellett bajszos és szakállas kopár vasas seregek elején, s ott köhögött, köpte a vért, ott verejtékezett a páncéling alatt, köhécselt száraz lázasan kehelve, véres nyálat bugyborékolva és köpve a páncélsisak homlokig fölhúzott és gégéig leeresztett fém-varjúcsőre nyílásán, a vastojás-üregből, domború bálnafogsor-rostja alatt, rózsa-arccal betöltött fém-tátogásából véres nyálbuborékokat fújva elkékülő és lila fuldoklás-álarcot verejték-arcára ragasztó köhögés-rohamában. Ó, ismerem én ezt a fuldoklást, vérhányást, véres nyál-köpést, köhögést, ezt a tüdő-vért lángolva szökőkútként hörgő és fújó emberveszejtő szörnyűséget, ismerem én ezt a lázas, véres, verejtékes, száraz, pusztuló mámort, ezt a véres égést, vérző lángolást: hiszen apám is tüdővészes volt ifjúkorától, ebben a véres lázban nőttem föl én, láttam őt operáció után ülvén az ágyban: hátából, nyaktól csípőjéig vágott seb-páfrányából kiálló fémcső-uszonytaréjjal, láttam őt ahogy ült az ágyban, s okádta a kéken lángoló vért a lavórba! Láttam a Véres Köhögést, Száraz Sárga Hörgést, láttam a Piros Halált én! Janus Pannónius, ez a lázadó, forradalmár, összeesküvő, ez az Itália tarka kőcsipke-kőcsontváz városaiból fekete lovon Dunántúlra hazalovagló, nehézkes, lomha, vastag szekereken hazafelé döcögő és barbár pusztákon, saskiáltozású pusztákon, rókasírásos lápokon, béka-nagyzenekarú mocsarakon és tocsogókon, medvehörgéses fenyves hegyeken át az igazi hazába otromba járműveken, nagy csillagküllő-kerekű, fehér ökrök vonta fa-taligákon szalmában ülvén, nyers és zsíros prémekbe és bundákba tekervén hazafelé vánszorgó gyermek-ember, ez a filozófiailag teljesen kiművelt, okos, nemes, tiszta, bátor ifjú ember-fő, ez a Platont-ismerő, Plotinost-kedvelő, a plátonista filozófiai iskola híve, mámorosa és hódolója, ez a görög és latin és minden bizonnyal már az itáliai, olasz és európai lét írott, festett, énekelt, zenélt, kőben-fölhabzott, kőben-fölcsipkézett és kőben-föltajtékzott kultúráját, reneszánsz ember-mámorát és reneszánsz élet-hódolatát ismerő tudatos teremtő tiszta elme, ez a kora természettudományos ismereteiben, csillagászati, fizikai, botanikai és biológiai tudásában bátran jártas fiatal lángelme, ez a természetet-ismerő, természetet-hívő, mégis mitológiák-meghódította ifjú zseni, ez a szegény-népet szerető, kétkezieket-ismerő, ez a pór-népet ragyogva hívő és ámuló, ez az anyját rajongva és lángolva szívébe csókoló és szívében ringató, ez a szinte gyermekfővel tudományok doktora és ifjú fejjel makacs diplomata, ez a csak latinúl éneklő hatalmas magyar költő, ez a latin városokból a magyar nádasokba, lápokba, teknőcös és kuruttyolásos lápokba, mocsarakba szállt latin-énekű gyönyörű gyászhattyú, szegény, ez a király-kegyeltje, Mátyás-kegyvesztettje, ez a tudás gyönyöre, ismeret mámora, élet-hit nagy ismerője, ez a háború, fekély, ragály, kór, halál gyűlölője, ez a tiszta lángelme, a lángelme tiszta akarata, az élet, a mindíg-élet hívője és hite, ez az Élethit Mámoros Szent Könyvének kívűlről tudója, nemcsak tétova lapozgatója: Janus Pannónius a Végzetes Rózsaláz, a Kegyetlen Vérköhögés, a Fekete Vérugatás, a Piros Halál Eljegyzettje, Csatában Legyőzöttje volt! Jaj Istenem, pedig hogy szerette az életet, pedig élni milyen boldog volt szegény, pedig hogy hitt a reményben, a szép emberi reményben, az emberszeretet örömében és a lét-szeretet hatalmában hogy hitt szegény, szegény kegyvesztett, a Piros Halál vérző-szemű csődörére, vérrel-befröcskölt lovára kötözött ifjú tudós lovag, filozófus, költő, politikus, zseni-elődünk a vészterhes, ragályos és titkos múlt-időben, János, a Pannóniából-Származott, János, a díszes és büszke neveltetésű, a paraszt-dajkák csöcsén habzsoló, a paraszt-dajkák ölén ringatott, aki meghalt harmincnyolc-évesen, fiatalon elszáradva és véresen, pergamen-szárazra és pergamen-áttetszővé aszalódva a szájából kiáradó vér-szökőkút rózsalázban, egyetlen véres hörgésben és véres ugatásban. Akárcsak századokkal-későbbi tudós nagy ifjú lángelme-társa, a vérliliomokat-köhögő és vérző tűzliliomokat sóhajtó, véres jácint-lángokat és véres rózsafákat haldokolva beszélő édes, édes Csokonai Vitéz Mihály! Janus Pannónius nagyon bátor költő volt, bátorságában hatalmas költő volt Janus Pannónius, lángelme volt: lángelméje a költészetnek és életszeretetnek! Jaj, milyen lehetett volna az a Magyarország, amelyik ő-általa folytatódik, milyen lett volna az a Magyarország, aki őbenne-folytatódik, az a Haza, aki ővele folytatódik: kő-álmokban, freskókban és faliszőnyegekben, versekben, tudatos zenében, filozófiában, történelem-létben, paraszti és városi kultúrában, természettudományos, filozófiai és fogalmi civilizációban, emberi műveltségben és a hazát-átható egyetemes okosságban, a tudás-láng, az okosság-láng mindenféle csipkezetében, magasságában, arany-rózsa-csipkefáiban és alacsonyabb, mesteri lobogásában is! Milyen lett volna az az Ország, az a barbárság láng-özönéből, vegetáció-tengeréből, tűzözön-virágzásából éppenhogy kiágaskodó, imás kő-liliomokkal és kőcsipke-hitekkel, és a növényi kultúrával, lázas virágoskertekkel, paraszti jobbat-akarással, kézműves-szorgalommal, magyar-íráskultúra-kezdetlángokkal a barbárság szőrökkel és hajakkal habzó lét-özönéből épp csak kicsipkésedő Ország, ha általa és vele folytatódik, ha nem vész el az önzésben, gőgben, önámításban, önárulásban, civakodásban, testvérviszályban, főúri hetykeségben és országlásra-vágyó, országrészeket csíkos tigris-mancsokkal széttépdeső úri ostobaságban, mohóságban, vagyon-gőgben, vagyon-vágyban, rablásban, pusztításban, nép-nem-ismeretben és nép-gyűlöletben, butaságban, böfögésben és műveletlenségben, megszállásokban, dúlásokban, menekülésekben, népirtásokban, hódításokban és hódoltságokban, ha nem vergődik nyögve, rángva és fuldokolva idegen hatalmak, csalogány-szavú hazúg elhitetők és szentséges méghazugabb szövetségesek, hátúlról-elárulók rettegés-hálózatába hömpölygetve, önmagunkra-dobott elnyomás-hálók és félelem-hálózatok, kishitűség-kötélszövevények és barbár nagyképűség-spárgahálózatok tömkelegébe jajgatván és hörögvén göngyölögve, mint Arany János versének hálóba magát-rángva egyre-jobban behömpölygető szarvasa! Janus Pannónius, ez az óriás gyöngytollkéve-üstökösuszály, ez a hatalmas szerelmetes fénycsóva, vérző fodros láng-lobogó költészetünk mindenség-kezdetén, ez a véres lángelme-hömpölyeg, ez a hazánk öntudat-egén átcsurgó gyémántkristály-gyíkfarok tejút, ez a könnyed és tiszta fiú: Janus Pannónius: rettenetesen bátor költő volt a kimondásban és megnevezésben! Hatalmas bátorsága volt a tudásra a költészetben, a tudatos költészetben, hatalmas bátorsága természeti, természettudományos, filozófiai, történelmi, műveltségi, létező-ismereti, anyag-állapot-ismereti tudásának fölhasználására a költészetben, költészete olyan bátor és anyag-elvű e vonatkozásokban, hogy századokkal megelőzte a jövő magyar költészet-történelmét, hogy csak századokkal teremtő keze földbe-rothadása után tudott a magyar költészet hasonlítót hozzá merni a versben: hogy ne csak a politika és érzelem, de a tudás, a filozófia, természettudomány, a lét-egyetem kristályszerkezete és égitest-struktúrája, a létezők, kristályok, bolygók, lények, állapotok, alakzatok és anyag-hitek, anyagformák milliárdja, a lét-filozófiák, halál-hitek és végtelenség-tudások égő pontanyag-mindensége is, lángoló vagy fénylő anyag-pont-gömb-egyetemessége is része legyen és lehessen a Költészetnek, annak a hívő költészetnek, amely épp materiális tudásával, anyag-ismeretével és anyag-hitével, tudás-anyagával látomásos a teremtésben, egyetemes teremtő megvalósulás a látomásban! Mert Janus Pannónius látomásos költő volt, hívő költő az életben és a látomásban, hatalmas bátor költő és bátran tudatos költő a testiségben, a testi nyomorok, betegségek, bajok, fájdalmak, rettenetek, panaszok és fizikumunk ocsmányságának kimondásában és leírásában! Ebben is századokkal előrelángolt konok, okos és tiszta költőtudatával költészetünkben! Belángolva tudása bátorságával és bátorsága költészet-gyakorlatával ébredő költészet-tudatunkat, kristályos homályainkat és költészetben-megvalósúlni-akarásunk lázas sötét anyagrétegek mélyén dermedten égő kristályait. Ezért nagy fölszabadító, ő, János, a Pannóniában-született, az Itáliában-nevelkedett, a latin-torkú tudós magyar csoda-hattyú, akiben akkor lobogott föl hatalmassá a költészet aranykéve-üstököslángja, amikor végleg ideforrt e barbár szent talajhoz, akit akkor égetett át a költészet mindensége egyetemes mindenség-akarattá, amikor végleg összeforrt e haza egyszerű tiszta Közösségével, amikor e hazába szívverésig süppedve, hogy szívütése összeért e föld szívütésével, e barbár szegény szent talajba, e boldogtalan, jövőre-szánt és jövőt-akarni-képes Egyszerű Szorgos Űzött Okos Árva Közösségbe szívig-süllyedten énekelni kezdett, mint az elmúlás életté-varázsolt túlvilág-madara: tudós angyala; a halál előtt a halál ellen, a Csontváz-fejedelem sárga csillag-ökle ellen, csontcsipkepatkó-vigyora ellen, a Közösségben a Közösségért e barbár, mocsarakkal, lápokkal, tocsogókkal, zöld rengetegekkel, sásosokkal és nádasokkal füstölgő és gyötrődő szent Talajon, ismerve és tudva a Hazát, az Egyszerűt, Gyönyörűt, Hazugot, Akarót, Hívőt és Félelmeteset. Nagy előd voltál te bátor és büszke fiú! Nagy Előd voltál, Nagy Tanító és Nagy Boldogtalan!

 

 

 

Az eljövendő Csokonai*

Kétszáz esztendeje múlt November 17-én, hogy Diószegi Sára, Csokonai József sebész-borbély asszonya fiút szült, virág-beszédű fiút, halandó hatalmas énekest, a Múlandóság és a Költészet Teljes Gyönyörét, jácint-torkút és vadméz-mosolyút, Isten árnyának lehetetlen-sokaságú és dolgok-halmaza-illatú vetületeiből szőtt Énekes Halál-Hattyút, megváltó beszédű és föltámadás-csillagú fiút: Csokonai Vitéz Mihályt! És meghala az a Fiú 1805 január 28-án, nem-Jézusi szóval kék tulipánt száján és Jézusi sebekkel ember-Golgothát fölvállalt szívén! A komor magányosság vas-szögeitől és vas-dárdájától átveretetten és fölsebzetten. És eltemetteték már másnapon este, köd-arcú fagyban, virágtalan havazásban. Mint Wolfgang Amadeus Mozart, mint az a Zenék Jézusa, akihez egyedűl hasonlítható teremtés-hitben és teremtés-tudásban, áhítatban és mindenség-mosolyban, halál-gyötrelemben és elmúlás-töprengésben, ének-gyászban és ének-szerelemben! Aki ugyanúgy látta az Időt, a kukacos-markút, a szalonnabogarak lüktető, hullám-gyűrődés halálhab-pezsgéséből szőtt tenyerűt, az Időt, a Nem-Múlandó Ős-Mértani Forma deres és dögszaggal-derengő árnyékában guggolót, a kristállyá-építőt és mikrobákkal-lefosztót, csontvázzá-kiáltót, a penész-lombú Teljesség-Ősfa világító redves gyökér-éposza gödreiben állát féreg-bozsgó tenyerére hajtót, mint vele-múlékony társa, a nem-ismert, az általa-nem-tudott, a Magyarország Árnyékcsipke-Léptű Mosoly-Vándora, Gyöngyvirág-fürt Fehér Harangocska Tavasz-Éneke: Csokonai Vitéz Mihály! Nem volt igaza az egyetemes-boldogtalan, Csokonai-szívű drága József Attilának, a redőtlen Semmi kegyetlenség-virágú kopár terein ácsorgó zseni-utódnak, mert a líra nem logika és nem tudomány, nem a megvalósulás matematika dogmája, de a líra: teljes megvalósúltságában: a Minden Együtt, a Teljesség Áhítata és a Teljesség Bizalma, Hit a Teljességben és Vágy a Teljességre: mint a Teremtő Szívének és Eszméletének Dolog-Akarata, Jelenség-Részlet-Lángolása, amely részleteire-bomlottságában is: Egy-Szövedék, egymást-nélkülözni-nem-tudó Együttese az Akarat Képzeletének, de a Képzelet Akaratának is: hogy egyetemes múlandóságával legyen a Halandó Megmaradás, az Átváltozni-tudásban a Boldog Újjászületés! A líra sem logika! Mert, a líra: a Lét Mindensége. És a Lét Mindensége nem logika, csak esendőségében és anyag-örökletességében kápráztatja komoly és konok ember-szívünket, mint a Csalékonyság, szikrázó varázslat-ruhában, tündöklet-öltözetben, mondván, története és anyag-hite csalafintaságával hazudván: hogy a Logika Ő, az Egyetemes Összefoglalás! József Attila költészete gyakorlatában úgyanúgy élte ezt az elméletében nem hitt Összevissza-Valóságot, mint éposz-hitű és éposz-vágyú, édesded virág-beszédű, az ős-szívverés tenger beszédű, harmat-tiszta jövendő-jóslatú, halál-vidám költő-elődje: Csokonai Vitéz Mihály! Mert az volt Ő: hajnali-harmat-tiszta jövendő-jóslatú és halál-vidám! Igen, ez Irgalmatlan Kettőség eleven rostjaiból és kötegeiből szőtte Őt a Múlandóság: Múlhatatlan Énekessé, aki úgy lépked most is a neki zárt anyag-idő titok-virágzású, csönd-pezsgésű Végtelen Kristálytömb-Jövőjében, hogy nárcisz-lépte viráglebegése legyőzi az anyag-erő bizalmatlanság-törvényeit, a természet-anyag és titok-anyag összes és minden ellene-fölkészűlt és szívünk bizalma és gyötrelme ellen fölkészűlt és fölindúlt, erjedő akaratát, mindent halállá-égető, mindent anyag-ponttá és atom-dühödéssé lefosztó Szégyentelen Szégyenét! Ó, költő-hitem Pontos Jövője, ó, költő-hitem Tiszta Tanítása és Véres Világegyetem-Mosolya, te a mindent-tudásban rettentően bátor és a rothadt halál-tudatban se gyáva Csokonai Vitéz Mihály: úgy jársz te aranylángú árnyék-lépteiddel eszmélkedésem és tudatom, gyötrött, gyötrődő és teremtésre-féktelen, teremtésben-féktelen, osztani és virágzani-kész, dühödt-nemzőkész jelenében, mint Mindenség-Mondatú Isten-Szempillaverése Angyal, Isten Tűztitok-Szempillaverése, Arany-Pillogása Angyal, aki a Kezdet Első Pillanata után már voltál, s még meg se születtél, hiszen a mindent-tudás, a mindent-tudni-akarás kezdet-tudata voltál, s a világot-nemző teremtés-tudat jövője vagy, még meg se született, rózsatűz töprengés-embrió, rózsaláng töprengés-magzat, hitem jelene, költő-hitem várakozással-mosolyos Várakozás-Jövője: Csokonai Vitéz Mihály! Nemződés-leírása, magzat-létének elemzése, magzatvizének anyag-elemzése, születés-elmondása, sorsa-elmondása, költészetének utazás-leírása, költészetének atom-rendszer és szerkezet-leírása, molekuláris biológiája, élettana és halál-lehetőség-árnyék-kimondása époszi teljességet, époszi tisztaságot, bonyolúltságot és könyörtelen teljességet kér! Elmondani most csak azt lehet csillag-mosolyú, bánattalan tiszta szóval, hogy Ő, Csokonai Vitéz Mihály: költészetében mindent megvalósított amit Isten után embernek kimondania lehetséges, minden teljességet: a teljes életet, teljes halált, a teljes szerelmet, az öröm hiány-teljességét és a bánat keserű és kegyetlen ember-gyönyörét. Mert kimondotta, mint hegedűk virágnyílás-beszéde: a tudat teljességét. Ezért Eljövendőségünk Angyala Ő: Csokonai Vitéz Mihály! E Haza Költő-Plátonja volt ő, a Valóság Ideáinak Tulipánt-Szájú, Gyöngyvirág-Mosolyú Árnyék-Királya, Jövő-Fejedelem, kicsit meggörbedő, köhécselő, mellbeteg, pipacs-csöppeket köhintő Teremtő Tiszta Tudat: Költő-Forradalom, a Tisztúltabb Európa boldog fehér-ibolya és ibolya-kék Arca és Szabad Szívverése a forradalmat-rettegő barbár Nádas-Hazában, Vadakkal-hemzsegő Láp-Országban, Medve-Hörgésű Köd-Rengetegben.

 

 

 

A szent gyújtogató*

Mi volna föladat szebb, megtisztítóbb, mámort nagyobbat adóbb, a tovább-életre, a mindíg-életre buzdítóbb, gyönyörűségesebb és kegyetlenebb, a szív szenvedő, eleven rostjait égetőbb, bűneink rothadékkal telt odvait kiégetőbb, vad esendőségünk és gyermeki gyöngeségünk buja és édes tenyészetét piros lázával jobban mámorító, tűzvész-tombolásával boldogabban gazdagító, mint szólni e fekete csodaszarvas-fiú, e füstölgő vérpettyekkel behintett arcú, alvadék vérrozsdával bemocskolt-szakállú drága kölyök-férfi, e lángok, tüzek, parázslások, izzások, remények, hitek és meg-nem-adások örvénylő arany-förgetegével átszőtt testű, gyászok, halálok, futások, veszteségek, véres megadások és lehetetlen fekete megaláztatások gyász-örvényével beszőtt életű férfi-kölyök verseinek kéziratairól, módszeres, gyöngéd, csipkézete szálkás vadonával lángoló és mégis különlegesen fegyelmezett keze-írásának hurkolatairól, kacsairól, nagyívű bajusz-lengéséről, kék üstökösuszály lengéséről és tintacsipke-lobogásáról, csillagos tinta-sarkantyú ágaskodásáról, gyönyörű hosszúkás pettyezett tintakéve-farokzászlójú és tinta-horgolás-sörényű csődör-futásáról szólni, e lángoló fegyelemről és kemény, hosszúkás, gyémántnehéz és mégis fehér füstszálka-örvénylés-könnyű lángolásról: Petőfi Sándor, a csillag-Sándor, a tűzvész-Sándor, a hóviharok-fehér-ősfutása-Sándor, a darazsak-szívalakú-kristálysírkő-szeme-szívű Sándor, a pusztai-jegenyék-hegyes-zöld-csipkelángolása-Sándor, a pacsírtaszó-Sándor, a bércek-havas-oldalán-halála-gyászlován-ügető-Sándor, a hetyke-léptű-lila-bogáncs-szakállú-Sándor, a dögvész-tekintetű-Sándor, a döghalált-dögátkot-kiáltozó Sándor keze-írásáról, kéziratairól. Láttam sokfajta kéziratot már, néztem kezek írását sokat már, tűnődve és merengve sorsán, futásán, égésén és virágzásán, csillagzó megvalósulásán az írások hurkolóinak, szálkázóinak, csipkézőinek, szögletezőinek és gömbölyítőinek, s tűnődve sorsomon és merengve gyötrötten és könnytelenűl sorsán a világnak: Vörösmarty Mihály tört, szakadozott, szétzúzott, napkilövellések iszonyú csóva-lángjait páfrányos vak lobogással utánzó, űrből-kizuhogó fekete sperma-szökőkút, űrbe fölpáfrányzó, világanyát-terhesítő, mindenség-tűzpoklot teherbe-ejtő, mindenséget-megtermékenyítő ondó-páfránylövellet vers-kéziratát, a vad és vak és sziklákon összezúzódott fekete angyalszárnyú, Isten-szívéből kizuhintott égő angyalok-zuhogású, vad sovány tintahurok-kentaúrcsontvázú, fekete pettyes csontváz-kentaúrok hörögve-hágó mítosz-táncú, a pokolban-zuhogó tűz-vizimalom gyémánt-toll lapátrózsa kerékforgású kézirat-verseit, melyekben az átkozott lelkek zuhognak, angyal-jajok, sárkány-kanok kőcsipke-lépte csikorog s ömlik zokogva a vér, a bűn, a történelem, az irgalmatlan emberiség, melyek, mint a szakadozott mindenség, szikla-szálkák végtelenség-rettegése és árnyéktű-végtelene, mint az elemi részecskék becsapódásának, szétrobbanásának, kihülésének és kilángolásának, rejtelem-életútjának szálkacsipke-csillag-szétfröccsenései, buborékhurokvonalai, végzet-páfránypáva-farkai, szálka-félgörbéi, fekete tű-lövetei, fekete pontsor-félkörei és holdhurok-kacskaringói az anyag-lemezen, magfizikai szakkönyvek fénykép-tükrein; s láttam titkos és tiszta szép keze írását Arany Jánosnak, a Buda halála megejtő gyöngéd kéziratát, a verset, vagy éposztisztázatot?, amely mint szelíd madarak lépte a hóban, a csillag-gyöngéd lépés-csipkesor, a tél-vattába pihésen talpaló és édesdeden fúródó ábrabuboréklánc, és láttam keze írását, mely mint ámúldozó, gőzpáfrány-fehérséget fújó szelíd szarvascsorda egymásután-láncolat lépegetése a holdas, havas téli erdőn; és láttam Ady Endre laposan-gömbölyded, lágy lomhasággal és nehéz fekete hömpölygéssel széthúzódó fekete írás-lazaságát, amely mégis, mint az óriásmedvék lihegő fújása és kétlábon-totyogó barna bömbölése a zöld tűkúpszoknya-csikorgás fenyvesekben, amely mint a véres ember-áldozat, göndör és csigás szőrlángpajzs-szakállas szárnyas hímeknek és vérlapát-szárnyú mítosz-kanoknak, meztelen emberfejű bikáknak és háromszög szőrcsipkelángözönből kinövő rubin-sírkő-fegyverű férficsődöröknek asszonyok föláldozása, szűzek osztogatása, amely mégis mint szívünkben a barna Isten-harangszó, az űr fekete köd-hömpölyege, gyémánt-ősvilágponthalmaza, a teremtés termékeny, mindent magából-kiboldogító fekete istenanyaöl-őslazasága; és láttam Csokonai Vitéz Mihály kéziratait, a boldog, rózsaszeplős keze-teleírta lapokat, amelyek, mint az Élet és Mámor Boldog Illatos Virágoskertjei, fehér és piros és kék és arany és zöld lángok aranyoszlopcsillag-köldökfájú kürtcsillagai, fehér csillagkürtjei, zöld csipkepikkelylángjai, pikkelycsipke-pamutoszlopai, véres hab-örvényei, vért-gőzölgő sziromgömbjei, sárga tajték-labdái, gyémánt-tű-fonadék függőleges láncai: szárcsúcsukon aranycsillagszőr-asszonyölekkel, kékeres, lila üst-aljú vérző szőrcsillagokkal, véres kék zománc-palarózsákkal, amelyek, mint Isten szagos citerás-kertjei lángolnak és illatoznak és szólnak madarak hajnali hangján, angyalok alkonyi hangján, selyemcsipke-zsoltárral és hajszálér-horgolat édes himnuszfüggönyökkel, ott illatozván, virágozván és égve lüktetvén édesen a Mindenség Vérpettyekkel-teleköhögött és Vérfelhőkkel-telehörgött Liliomillatú Csillagtér-Térsötét Húsában; és láttam József Attila szigorú-árnyékú, majdnem mértaninak-tetsző, léte konok és áttetszően tiszta és létezése elveszettségében mégis oly határozott és határozottságában mégis oly elveszett vers-kezeírását, a tollat-fogó ujjak ajándékozta írás gyöngéd határozottságát, amely, mint maga a tudatos akarat és mégis amely egyetlen tiszta hullás önmaga elveszettségének és vacogó önérzetességének önmagát-hinni-nem-merő, önmagát-akarni-nem-lehető féktelen, önvesztő örvényeibe, áttetsző örvény-lángkútjába, az írást, a kézirat-vers-szabatosságot, amely mégis a hulló magány, fekete kőláncok egyenletes csobogása, amely mégis a csobogó vágy, hogy a Lét, Forma, Akarat, Világ, Valóság, Ország, Társadalom, Szív és Szerelem, Halál, Halandóság és Halhatatlanság legyen olyan, szeretné amilyennek ő, amilyennek hinni akarná, tévetegen, Hegeli-szerkezetű folyamatos épülő egyszerűnek, gyermetegen harmónikusnak, őgyelegvén önmaga diszharmóniájának függvényei között, az Egyetemes Diszharmónia erővonalainak kúszadék-végtelenségében, gőzölgő ősfonadék-kúszaságában, mint gyermek ha szálkás hosszú ködben sírva ácsorog és sírva jár, mert apja elzavarta, anyja sír: mert az Anyag elhagyta őt, őt az Anyagot-nem-ismerőt, mert Istene nincs neki és mégis látni kell, s Isten kellene, hogy legalább a szemeit bütykös ujjaival kinyomja, mert látni fél és neki látni rettenet, nem remény. Igen, láttam írását a Kezeknek, a Megismerteknek és Ismeretleneknek, a most már Csontpálcacsillagoknak, széthúllt Csontrudacska-csillagláncoknak a tevékeny földben, keze vers-vonását, keze éposz-vonását, keze-írása tintacsipke-lánctengerét Babits Mihálynak, Krúdy Gyulának, Móricz Zsigmondnak, Szabó Lőrincnek, Tamási Áronnak, Madách Imrének, Kosztolányi Dezsőnek, Berzsenyi Dánielnek, Balassi Bálintnak, Kölcsey Ferencnek, Zrínyi Miklósnak; s most Petőfi Sándor kézirat-versei, csodás és mámoros és boldog és tiszta és tajtékzó és hömpölygő és zúgó és üvöltő és az ősidők ősködcsillagaiba vissza-zengő vers-kéziratai fölött merengve szeretnék sírni és üvölteni, zokogni ha könnyen sírni tudnék, ha férfi-könnyem könnyen hullana és átkozódni szeretnék és káromkodni keményen, káromolni sorsodat Magyar Történelem és Egyetlen Hazám és sírni érted Önveszejtő Tékozló Nemzetem, te, a Tékozlásban Is Átkos Gyönyörű, te, a Legszebb Fiaidat Mindíg Elveszejtő, te Ránk-gondolni Sose Akaró, Minket-Szégyenlő, Minket-Elfelejtő, te Életre-szánt Édes Kicsi Ország, Szabadság Szép Szerelmese, Jövő Jövendője, Hit Hite, Mámor Mámora, Halottam Halál, aki vagyok Érted Boldog, vagyok aki Érted Is Magam! Mert ez a tiszta, könnyed, boldog, törékeny, vadméh vörösszeme-szőrrózsájaszakállú, dongó-potrohvégbarnaszőrszív-csücskeszakállú, büszke, dacos, törhetetlen, tűzözön-őskezű, kemény láng-élet kezű, csontos nagy lovat szitakötő-gyermekként gyémántos lángolással lovagló, aranycsöngettyű-ámúldozású, sebzően-okos, szorongó, dühöngő, őrjöngő, elrendelésében-oly-makacsúl-hinni-tudó, forradalmian-művelt, pika-döfés-végzetét váró, úr-vadakat, úr-dölyföket hetyke mosolyával, lázas nevetésével törpére-kényszerítő, rózsapirók-csontváza csontú, kis fekete köpenybe csavartan nagy havas pusztákon gyalogló csillag-denevér, világító reménység, csillagzó édes élet-álom: ez a Legvalóbb Valóság, ez a gyermek-férfi, apa-gyermek, aki fiát a csillagok felé nevetve úgy emelte, mint Isten szíve fölé a Teremtett Világot, ez a Vörösmarty Mihály ősvilág-roppant szíve bíbor dobogás-óriás árnyékában toporzékolva ordítozó és átkozódó dacos szelíd, ez az Arany János ifjú ezüst-ősbajszos ősezüst-mosolyát nevetve aranyba, tűzbe összecsókoló, ez a minden feneség ellen roppant lázadó, magát-föl-sose-adó, szívében-meg-sose-hódoló, ez a Rózsavölgyi cigányzenéjét hallgató, ez a látomástlátó, űrben szitakötőszárnyas és lepkeszárnyas röfögő dögevő disznókat, vérző ágyékú, méhecske-szárnyú, kancalófejű asszony-dögöket látni sejtő, ez az apostolok-utóda rab-lenni-sose-tudó fiatal férfi, ez a nyelvünk tiszta láng-csillaga, eszméletünk aranytűz-hajnala: úgy eltűnt a földben, mintha lett volna sose! Hát hol van, hova lett, mondd Föld, te keserű! Hát hol van, hova lett, mondd Föld, te édes! Hát hol van, hova tűnt, mondd Föld, te közönyös, te mindent-fölzabáló, mindenkit-magadba-rágó, mindnyájunkat zsíros beleidben és dög-üregeidben elolvasztó, Föld, te, Föld, te Föld, Föld, Föld, Ringyó-Föld, Ringyó Ősanyag, Ribanc Anyagpont, Világmindenség Gyönyörű Szégyene Te! Hát hol van, hova tűnt, ez az aprócska tót anya szülte Óriási Láng, aki a vérző szőrlángokkal csillagzó, vonagló rózsa-anyakapun kicsúszván e világra, megszületett, hogy énekelni kezdjen, ez a Végtelen Valóság-Csillag, ez a Világmindenség-kicsi Vérző Ország, hisz akit anya szűlt, annak sírja kell legyen e Földön, annak sírja kell legyen e földben, annak sírja kell legyen sírjaink között. Dehát Petőfi Sándornak sírja nincs e Földön, jaj sírja nincs a Szent Gyújtogatónak. Mert sírja nem lehet annak aki: Éden. Mert eltűnt, mint a mámor a mesében, mint népek szívéből az öröm. Nem folytatom. Nem, ez nem gyönyöröm! Szent kéziratai itt az asztalomon. És az Ő szava még a bűn-nélküli tiszta Édes Éden. Volt? Nem volt? Élt? Megholt? Ha nem tudnám: nem mondanám. Élt egykoron. Győzött, mint a legkisebbik fiú a mesében. Ő volt a megvalósúlt Hajnalkezdő Éden. Igaz se volt talán. Higgyétek el: másképp nem mondanám. Élt? Meghalt? Volt? Nem volt? Hol volt? Hol nem volt? Volt egykoron. Vagy nem is volt talán.

 

 

 

A csillag-választók*

1845. Ősz. Tombolás-idő. Hervadás-idő. Az újrakezdés boldog halála még! A holnap ősze ez, a holnap ősze még, nem befejezés, csak a folytatás-folyamat tudatos hervadása a csak látszatra-öntudatlan természetben, ősze valami újnak, elő-ősze, természetes ősz-jövője annak, ami majd jön, jön ami majd rejtelmesen és elkerűlhetetlenül. 1845. Ősz. Szeptember vége ez is, ez az ősz, dehát a boldogság szeptembere még, boldogsága a mindennek, boldogsága a létnek, gyönyörnek, fájdalomnak, a teremtésnek, tudásnak, kudarcnak, újrakezdésnek, nekifeszülésnek, boldogsága a keresésnek, túl époszokon, verseken, vágyakon, játékokon és szerelmeken, és innen még verseken, époszokon, szerelmeken, szerelmen, játékokon és vágyakon. Innen még a halálon. 1845. Ősz. Egy ifjú ember boldog. 1845. Ősz. Boldog egy boldogságra-vágyó, lángoló, vékonyka, kis rózsabokros dac-szakállú és fekete vaskefe-hajú fiatal ember, ifjúcska férfi, férfi-fiú, alsó ajakcimpa-szakállas, kölyök-férfi: kis pihesöprű-pehelylegyezővel, bajszos és szakállas rézdárda-arcú, rézkúp-arcú, akinek szakállkája, mint pihés, pórusos, sejtes, cellás, gyémánt-izekből és üveg-hatszögekből összeragasztott potroh szőrzászlója, a potroh ürítőpontja körül légy-segge szakállas pamatcsengő barnaság, Ifjú Szent Rothadhatatlan Boldog Dühöngés, akinek alsó ajakcimpája szív-közepén kis fekete-szőke-vörös pihepajzs, pikkelyes pehelyhal, pehelytoll-dombocska, szőrseprű-rózsacsillagocska, tombola és dühös, boldogan tomboló és boldogan dühös, okosan boldog és játékosan, tündérmese-szavakkal szólóan tud lenni boldogtalan a boldogságban is, ha kell, mert szívében, világ-teremtő és világ-okos szívében, a titkos boldog anyag legtitkosabb tenyészetű sötéten-derengő ürege alján kidugta már kis fekete rügyecske-koponyáját, ragacsos levélke-rétegekből enyves-szélű vonalakkal sejtgömbre, sejtes-gömbre osztott, aranyvarratos fekete koponya-rügyecskéjét: a sejtelem! A: valami végzetesen és elkerűlhetetlenűl jön sejtelme dugta ki rügy-fejecskéjét abban a boldog árnyéktalan tiszta-tiszta szívben. De levele nincs még a fekete sejtelemnek, a sötét és kegyetlen rejtelem-tudásnak, nincs levele, levele még, erezett, sejtes, pórusos, pihés, kékfekete árnyékkal gyászlepkeként örvénylő és csipkésen csapongó. 1845! Ősz! Tombolás-idő! Teremtés-idő! És boldogság-idő. Mert boldog egy roppantúl-dolgos és tombolva-csikó ifjú ember: Petőfi Sándor. Boldog: mert van. Harcol. Vív. Ütést-kap. Üt. Vissza-üt! Gőgös. Büszke. Dacos. Okos. Hajlíthatatlan! Megmásíthatatlan. Egyetlenűl Egyetlenegy. Ő! Boldog: mert tudja már: a művészi teremtésben mindent-tudó és fölruháztatott minden megvalósításra! Boldog: mert rajongják! Boldog: mert szeretik! Boldog: mert gyűlölik! Boldog: mert nem szeretik! Boldog mert az érzékenyebb-értelműek, nem a látnokok, de a látnokságot-fölismerni-képesek: kimondták már, hogy lángelme ő, a Sándor, Petrovicsék fia: Petőfi Sándor, s ezt tudja ő is, Petrovicsék nagyobbik fia, a Sándor: Petőfi Sándor. Boldog: mert féltékenyek rá, mert gyűlölik és útálják a csipkés-léptű kis cifra ostobák, a varangy-szavú, a vartyogó, a brekegő ítészek, a vele-szembenállók, ha szemtől-szembe: hát az alázat gyöngyházasan ragyogó köd-alakjaként mosolyognak, kis köd-görnyedéssel, aranyozott vatta-álarcban, amin nem üt át a vér, a gyűlölet pirosa, a vérengzésvágy, pusztítás-akarat lüktető őrülete: de ha szólnak róla, szólván, ha nincs ott, parfőmös és legyezős, habtorony csipkeharangokkal örvénylő és a szív-vágatú ruhákból félmeztelen kebelgolyókkal lüktető, arany-mosoly hazugság-álarcú szalónokban, poros és papírlap-avaros, barna plüssös és szú-ette szerkesztőségi szobákban, cigányzenés kávéházakban, a billiárd-dákósokban és golyósokban, a Csigában, szólnak ahol, ha vigyorgó köd-szobába bújva tehetik, szólnak róla ha: írván papíroson: írván: „kritikát”, írván: „bírálatot”: nevezik otrombának, bugrisnak mondják, a költészet szent virágoskertjébe gázoló szárnytalan fekete szamárnak, vérengzőnek, tigrisnek, mértéktelennek, mértéket-nem-tudónak, mohónak, törvényt-nem-tudónak, törvény-tiszteletlennek, szabályt-nem-ismerőnek, az egyetlennek-hitt szabályt fölrúgónak, műveletlennek, magát-szétforgácsolónak, az ideákat szétmarcangoló, sarlórózsa-mancsokkal széttépő tigris-költőnek, csalónak, cifrának, dallamtalannak, Őt, aki volt maga a dallam és a tisztaság! Hisz a Szabályt, a Klasszikus Szabályt áthágni nem lehet! Zseni-ujjakkal összetörni, zseni-fogsorral cserepekké, cserép és hús-máladékká összerágni nem lehet. Mert Ők tudják! Ők aztán csak tudják. Az Őrzők! Ők: igen! Mondják az irígy kis acsarkodók, a sanda lesipuskások, a kis gigerlik, a hölgyecskék, a mentés, frakkos, cilinderes, kalpagos, úri pantallós, magyaros-csizmás és gombos-cipellős, vászon-liliomkürt ingnyakú, tokát és tarkót vászon liliomköcsögbe foglalt fejű, göndör és csigafürt-sapkás uracsok, a mindíg-mindent-jobban-tudni-vélő cifra kis majmok, a szellem, nem!: nyelvünk szégyenei! Kritikánk: akkori kritikánk: a butaságtól mérhetetlenűl öntelt uracsai, a fiúk, a hazát-mentők, a szellemet-mentők, a tiszta költészetet védők, bizony: a hiúság és konzervatívizmus lehetetlen kis nyüzsögői, a dobozoló-fejűek! Akiknek koponyája belűlről: mint a darazsak szürke sejtcellákból épűlt papírrózsa-háza a padlásgerendán: egyetlen hatalmas cellás, többszögletű papírrózsa-kelyhekből épűlt doboz-rózsa, rózsa-alakú doboz-papírgömb: s ül, kuporog önmagába-göngyölten, lebeg, mint méhburok sárga magzatvízében a magzat, mindegyik cellácskában (hiszik ők): akit oda belegyömöszöltek, verejtékezve, nyögve begyömködtek, mint zsákba hullát a régi rémtörténetekben! 1845.Ősz! És boldog egy ifjú ember. Egy lángelme. Egy ifjú költő. Boldog, tomboló, csikó-kedvű, csillag-kedélyű, égitest-ragyogású. Boldog: mert van! Boldog: mert teremt! Mert él, mert ég, mert lángol, mert virágzik, mert mögötte már az iramlás gyémántpor-fénycsóva lángolása, mert előtte még a beteljesülés, a teljes beteljesülés! És előtte még a halál. A halál. A halál. Az átkos döghalál! Boldog. Az Összegyűjtött versek első kötete megjelent már. A helység kalapácsa játékos, gyönyörű, víg szent ordítozása és láng-gyönyöre mögötte már. Boldog. Tombol. Teremt. Él. Ég. Gyűlöl és gyűlöltetik. Boldog ezért is. Hogy van, hogy él, hogy győzött, hogy tudja: győzni fog tovább is: egész a halálig. És nagy győzelme leszen a halálon a halállal, a halál után, évezredeket világítva be halhatatlanul, Égő Mindenével. 1845! Ősz! Mit mondanak a kis csibészek, az otromba és balga ítészek, szólván Róla, Petőfi Sándorról? Létéről és költészetéről? Hogy: „ami durva, az szép nem lehet!” Világ, láss csudát: ezt mondják. Ők. A széplelkűek. A tiszták! A nem-durvák! Bizony ők! Csokonai Vitéz Mihállyal és Berzsenyi Dániellel akarják agyonütni, mint két virágzó égő aranydurunggal! Hát persze: az elődeivel. Mivelhogy így szokás. Verni agyon bennünket az Elődökkel. Azok már szólni úgyse tudnak. Szépen rothadoznak és korhadoznak sírjaikban. Ha sírjuk van a földön. Az elődök. Dehát: ők, az elődök: a mi reményünk, hitünk, hitelünk, boldogságunk és bizalmunk. Ők: szívünk táptalaja. Vérünk: vörös vérsejtjei! Tudta ezt Petőfi Sándor is. Tudta ezt: Petőfi Sándor! Boldog volt: ezért is! 1845. Ősz. A Boldogság Ősze! Petőfi Sándoré! Élt, teremtett, lángolt, tanúlt, utazott, tombolt, de a Szent Ingerűltség ott lakozék már a szívében. A Dühödt Ámulat. A Többet-Akarás. Mert akarta: ne legyen boldogtalan a világ! Boldogtalan ne legyen a Földgolyó, az Emberiség, a Nemzet, a Haza, a Nép! Akarta: ne legyen igazságtalanság, jogtalanság, bűnhődéstelenség, rabság, tisztátalanság! De akarta, legyen a világban és a hazában: igazság, jog, büntetés, szigor, szabadság, tisztaság, becsület, és elnyomás ne legyen. Se a szegények kiszolgáltatottsága. Se a Teremtők és Szabadságra-áhítozók kezének rab-bilincsbe verése. A boldog tiszta csuklókon vas, vagy fonott kötél. Vasgyűrű, vagy kötél-hurok. És érezte ő is, Petőfi Sándor, hogy a Lét Mélye, a Lét Legmélyebb Rétegeiben a Forradalmi Történelem, mint földrengés előtt a Föld Szívét burkoló anyagrétegek horpadás és hullám-mozgás, omlás-kezdetétől az anyaggolyó melle: morajlani kezd. A szívmély sötétjében dörgés, dübörgés. Hogy lágyan még, de remeg már a Történelem Fölszine, itt is, e hazában, mint tetszhalott szívverésétől gyöngéden a mellkas: a Készülő Forradalomtól. Érezte. Tudta. Éreznie kellett! Tudnia kellett! Hiszen ő is akarta! Hiszen ő akarta! De boldog vala még! Élt, írt, teremtett, tombolt, vígadott, utazott, virágzott, szekerezett. És éppen Erzsikével. 1845! Ősz! Boldogság. Képzeljék el az akkori hazát. Város-kezdetek. Város-indulatok. Billiárd és kártya-asztalos, cigányzenészes, cifra kávéházak, korcsmák, vigadók. Grófok. Bárók. Földbirtokosok. Megyei és városi község-tisztviselők. Falusi bírók. Pandúrok. Betyárok. Kutyák és farkasok. Barbár-Ország. Csárdák, tanyák. Postakocsik. Postakocsis-kürtök. Habos és nyihogó forspont-lovak. Szekér-ökrök. Bivalyok. Fekete fújó bozont-sziklák. Kondák. Gulyák. Csordák. Ménesek. Nyájak. Makkosok. Szarvascsordák. Vaddisznócsordák. Főispánok. Úri-Magyarország. Jobbágy-Magyarország. Püspökök. Papok. Jegyzők. Reformkor. Első gőzhajók. Lánchíd. Széchenyi István. Akadémia-kezdet. Első vonat. Bányák. Vár-börtönök. Előd-költők sírjai a picinyke vályog-kastélyok kertjeiben, a Versaillesi kastélyokat, Goethe-lakokat és Goethe kert-parkokat utánzó papír-ragasztás és habcsipke-árnyék-kivágás szellem-kastélyocskák, vaskos és zsíros kúriák kertjeiben és park-temetőiben, fenyőfák alatt és tölgyfák alatt, ahol Arany János szeretett volna pihenni. Képzeljék el a Hazát! A természeti hazát. Lápok, mocsarak, ingoványok, nádas-rengetegek. Pihe-lándzsa-csáptollú szúnyogfelhők. Puszták, porsivatagok. A futóhomok aranyredőtaréjai. Vadvizek. Egerek. Kígyók. Sünök. Medvék. Denevérek. Sasok. Farkasok. Madarak. Rókák. Szarvasok. Vaddisznók. Vadmadarak. Ősmadarak. Hegyek. Vad és féktelen folyók, szétcsapott ezüst-ostor-ágazású, fűbuckás, bokros, fűzesekkel-csillagzó zöld folyamok. Bércek. Szamártövis. Platán-erdők, tölgyfa-erdők, bükkös-rengetegek, cserfa-ősvadonok. Zöld haza. Víz-haza. Láp-haza. Ingovány-haza. Haza-rengeteg és hazapusztaság. Kiégett, vagy behavazott puszta világ, ingovány-földutak. Iszonyatos rothadó földszalagok az ingoványokon: utak. S ha az út mellett, ősesőben, megcsúszik, lecsúszik a szekér, a hintó, megbotlik, térdrerogy a ló: a lápba fúl a ló, kocsis, szekér, utas, nagy sárbuborékokat fújva. Amikor a meleg, langyos lápon óriás buborék-csillag alakú fűszálka-csillagbuborékok; kalászos-füvű, kis sárgyökér-lombú, sárgyökér-csillagú zöld, vagy rozsdás sírdombocskák az élettel-nyüzsgő, puha és kocsonyás és kagylós, kürt-trombita mész-spirálházas élőkkel nyüzsögő láp-temetőn, a szúnyoglárvával, piócával, teknőcökkel, csíkokkal, siklókkal, madarakkal, rókákkal és farkasokkal, borzokkal és sünökkel, csíkbogarakkal, békákkal, levelibékákkal, csíborokkal, csigabigákkal, halakkal, tarajosgőtékkel, egerekkel, pockokkal, rákokkal hemzsegő puha óriástemető lápon: s e kemény zöldarany, zöld, vagy sárga, szőrös, pihés, pihepamacsos földbuborékokon ugrálva lehet eljutni egyik faluból a másikba, egyik tanyáról a másikra, nádas-ősországok, sás-ősvilágok, kákics-sün-túlvilágok, farkasok, sasok, rókák között, ölyvek, varjak és sólymok, baglyok és héják között, csókák büdös pernye-óriásörvényében, nyerítő, prüszkölő lóval, s ha melléugrik valaki, hát belefúl hosszú, lassan-hólyagzó, elnyúlt buborék-kürt sárfüstöt fújva, óriás fekete bugyborékrózsa-gömböket hörögve, amíg elmerűl odarohadni! Amikor tíz-tizenkét ökör vonja ki a hintót a sár-rohadásból, hiszen, mint félig földbe-sűllyedt üveg-oldalú koporsó: merűl a hintó az út, az út-rohadás, rohadás út-gerenda, szétolvadt föld-pánt sarába, a lovak nyakig, hogy csak fejük áll ki a sárból nagy csápokkal, mint a szúnyogok üveg-vesekettős feje óriás pamutjegenye-tollakkal, csáptollakkal, csáp-pihelándzsákkal, páfrányos pehelydárda-csápokkal, véreres szemekkel, eres és szőrös orrlik-bársony elnyúlásokkal, halálbársony-csigakürtökkel, aztán alámerül az is a sár-alvilágba, élő hörgő üvegkoporsó, sár-múmiának. Vagy amikor megcsúszik a szekér a hatalmas ezüstlapokkal a létet, az út-rothadást döngető és dörgető ősz-esőben a láp fortyogó szívszéle felé, és szedik a sarat a kocsikerekek küllői közűl: Petőfi Sándor is, tépik kézzel, marokkal, könyökig sár-ingújjban a cilinderesek, kalpagosok, főkötősek, csipke-kalaposok, bársony-kalapúak, a frakkosok, mentések és csizmásak, a bajszosak, barkósok és szakállasok, tépik vassal, kézzel, puszta vérző ujjakkal a fekete masszát, a hideg nyúlós lila lekvárt, a forró és büdös enyvet, s óriás vízbuborék-lepedőket, vízbuborék-halmaz-pezsgéslángtengert ver, pete-vízgolyók halmait, vízbuboréktojások madár-őrület-poklát pezsgeti az eső a láptenger zöld füstölgő, égig-lobbanó gőz-lánglepedős vizén! Zsombék-utak. Láp-szekerek, sár-szekerek. Tanyák, kastélyok, városkezdetek. Forspontok. Ménesek, nyájak, gulyák. Láp-ország. Lóhúzta, vagy ember-löködte ladik-szekerek, ladik-járatok a lápokon. Jobbágyok. Betyárok. Urak. Csendőrök. Hivatalnokok. Láp-emberek. Színészek. Vad ország. Ősi ország. Iszonyatos havak és telek: mikor megfagy az utazó, s a templom falához támasztható, mint a szentkép. Még vad haza. Puszta ország. S e vad hazában egy újat-akaró boldog ifjú férfi, aki boldog, mert szeretik, aki boldog, mert gyűlölik. Egy lángelme. Petőfi Sándor. A sűrű-sorsú! A kristály-sorsú! 1845! Ősz! Őszi tombolás. Mocsár-szag, láp-szag, szénaboglya-illat, hervadó rengeteg-erdők őszi édes illata, véres mámora, vérző boldogsága. Porfelhők. Csillagok illata és egy boldog arany-nyerítésű, aranyláng-kiáltozású ifjú zseni: aki társasággal szekerezik. A töménység-létben egy harmat-csillagúvá ritkúlt boldog tiszta pillanat. Pillanat-Ámulat. Ámulat-Pillanat. S a négyökrös szekéren ül éppen Erzsike mellett: Petőfi Sándor. És választanak maguknak csillagot! Bizony, harmatos, nagyszárnyú, óriás aranycsipke-lepkeszárnyú csillagot választanak maguknak Erzsikével. Hát csuda ez? Csuda? Bizony nem! Törvény talán. Törvény. Hiszen más költővel is megtörtént már, hogy boldog volt, mert teremtett, hogy boldog volt a teremtésben, hogy boldog volt, mert szerették, hogy boldog volt, mert gyűlölték. Hogy boldog volt: lenni lángelmének, hogy boldogtalan volt, lenni: zseni-tűzözönnek! Hiszen más költővel is megtörtént már, hogy szekerezett tücskös nagy ősanyag-combnyílású csillagos éjszakában, a porpuha, ezüst-bársony-csík-országúton, a csillagokkal-betyúklépdelt aranyló porszalagon, az ezüstláng por-máslin, virágpor-méhecskeálmú porlepedőcsík országúton! És éppen Erzsikével. És tücskök és őszikék, éles tiszta aranyhártya-trombiták, Isten szívéből állatka-ásvány kristály-csengettyűk! Hiszen megtörtént más költővel is, megtörtént bizony, hogy választott magának csillagot! És éppen Erzsikével!

 

 

 

Petőfi Sándor négy verséről*

 

Szülőföldemen

A magyar költészetnek, amely oly sok csodával, mámorral és tündöklettel ajándékozta meg teremtő és hulló szívünket, oly sok gyötrelemmel és szenvedéssel; versmámorral, éposz-csodával, költő-mámorral, költő-tündökléssel: nincs tisztább, lángolóbb, rettenetességet-tudóbb, és a gyötrelmek titkát megsejtetőbb költője, mint Ő volt, mint ő: Petőfi Sándor, ez a sovány, törékeny, zseniális üvegszobor-tisztaságú gyermek-férfióriás, époszi szív-teljesség és halál-teljesség. És nincs boldogabb (és boldogságot-akaróbb) költője sem, mint Ő, Petőfi Sándor, a sűrű drót-láng hajú, a gyémántos pokolkút tekintetű, a kis rézbojt-rózsa szakállú Legszebb Emberi Büszkeség. Irtam már többször és mondom újra: Ő volt a Tiszta Természet Maga, a természet legzártabb és legtitkosabb ötvözött egyszerűsége, a természet szövedék-kúszaságának összefogottsága és látható teljessége. Irtam és mondom: könnyek nélkűl nem tudom olvasni verseit, mondom újra: olvasván Őt, nem tudom koponyámba visszazárni nehezen-buggyanó könnyeimet. Mi az ő, kérgeinket és létezésünk dacos kőzet-páncélruháját fölolvasztó és elpárologtató szavainak titka, mondatainak édes, virág-tűzözönt erjesztő dárdaütése magányunkon? Kérdezzük több, mint egy évszázada már, olvasói és gyarlóbb utódai, és magunkat és a Létezést elmondani-akarók a költészetben? Ez az 1848, június 6-tól 8-ig írt vers, a Szülőföldemen: a legzártabb titkos teljesség, a legfölbonthatatlanabb titokzatos egyszerűség. Ha ugyan értelmezhető ma már így, vagy értelmezhető volt valaha is ez a lényegében oly bonyolúlt fogalom. E vers fogantatásának ideje még a mámor ideje, még a teljes láng és a tobzódó remény ideje, még a látó gyönyör, a fölmérő époszi biztonság, a mindennel és a mindenséggel-dacoló forradalmi bizonyosság, az ember-sorsot, férfi-kedvet, természetet, sorsteljességet, hazát, nemzetet, forradalmat és szerelmet birtokba-vevés, a boldog-tenyészetű magyar tájban és a szerelem habzó virág-szökőkútjában szinte embrionális tisztasággal, magzati egyszerűséggel lebegő boldogság ideje! És mégis: mennyi búcsúzás van ebben a csodaversben, mennyi konok lemondás, komor árnyék, fekete láng, mennyi-mennyi édes fájdalom! És mennyi megpihenés és mennyi gyermeki csodálat és mennyi dac és keserűség, és a nyomorúságok, becsapottságok, csalódások, szegénységek, megcsalatottságok, vándorlások, vacogások és vánszorgások, ringyóságok mennyi feledés-vágya van ebben a dal-csodában! És mennyi halálfélelem és haláltudat! És mennyi szeretet-hiány! Mert a Világ-Anya Szeretet-Ölébe vágyott elheverni ő, rózsaillatú hatalmas emlői alá bújni, mert félt nagyon, mert félt a Rettenettől. Jaj, mennyi, mennyi halálfélelem van ebben a versben! Mert tudta már ami majd jön, ami eljön? Mert tudta már ami eljövend: a vereséget, gyalázatot és halált. A megszállt hazát, pusztulást, bitót, bilincset, halált. Vagy tudta már (a szív legtitkosabban tenyésző üregeiben), akkor is, amikor talán Vörösmarty Mihállyal hallgatta, ahogy Rózsavölgyi húzta (akinek kezében hegedű és vándorbot vala), hogy „Cserebogár, sárga cserebogár”!

 

Négy nap dörgött az ágyú

Mert mi jött ezután? Mert mi jött alig kilenc hónappal ezután! A halál, a halál, a halál! A fekete átok, az üszkös döghalál. A halál nőtt megszületendővé, véres és torz magzatként, a Vészterhes Idő Tűzhasában, dögszagú magzatburkában! A halál! A fekete halál! A fehér hó, amelyre úgy ömlött fiaink vére, a fehér hó, amelyre úgy omlott az ember piros vére le, mint a vérző tűzözön, mint a tüdővészes Isten habos hányadéka, hogy befesse a fehér halált piros gyászával és szégyenével. Mert mi jött ezután, az Édes Dajka ölébe vágyódás után kilenc hónappal alíg? Árulás, hűtlenség, vereségek, ahogy Ő írja, a drága Petőfi Sándor: „vészes dicsőség” ama időben, amikor a „harc veszélyiben”, a „csatatéreken” meg kellett tenni „amit kívánt a becsület”, mert mást tenni már nem lehetett, mert a hittelenség és túlerő, gyávaság, inkább-élni-akarás, cívódás, széthúzás, irígység, tehetetlenség és sok tehetségtelenség, szegénység, hősi dac, féktelen áldozatosság, féltékenységek és vad és cifra hadi-ellentömegek, barbár sokaságok és parfőmös, cicomás, selyemcsipke-kesztyűs barbárságok tenni mást nem lehettek, ama időben, amikor a vészterhes havas véres csatatéreken úgy ültek a pettyes sárga, vagy fekete harci lovon a tábornokok, költők, tisztek, megyei tisztségviselők és halálra-ítéltetett paraszti fiúk, írnokok és iparoslegények, betyárok, jobbágy-unokák és munkás-kölykök, hogy látni lehetett, ahogy az ágyúgolyó röpűl feléjük, füstölögvén, mint égitest, a dermedt deres levegőben, s lehetett félrehúzni a ló habos-orrlikú és szeplős, pettyes ősmadártojásként kidagadt véres-szemgolyójú, vérlegyező-szempillás fejét, s lehetett félrehajtani sisakos és csákós fejünket, hogy a gőzölgő forró vasgolyó e rettegő és bátor fejek mellett elszállván a vastag hóba csapódjon, belefúlva nagy párás csillag-fröccsenéssel vastag fehér véres közönyébe! Mert mi jött ezután? Az elhagyás ideje és a hűség ideje! Mert sokan elhagyták őt, s vele együtt a hazát, sokan elhagyták őt, a „Rendíthetetlen aggot”, a kis, ellőtt-karú, ragyás, torzonborz, himlő-kráteres és sebhelyes-arcú, kúsza szőr-sarló szakállas, bicegő, magyarúl-csak-vartyogó csodás „öregembert”, a szenvedés, a harc, a szabadság és forradalom önkéntes zsenijét: Generál Bemet, de ő nem! Ő nem, Petőfi Sándor! Ő ott lovaglék mellette a vész csatáiban, pedig hogy szerette és szeretvén féltette őt az az apró-termetű nagy csodaláng-ember, Bem József tábornok, őt, a Hűség Zsenijét, Petőfi Sándort, aki akkor már keserű volt és önmagához oly kegyetlen és a szabadsághoz oly szerelmes, hogy hinnem kell, akart belehalni, ha kell halni a hitért, akart belehalni a hűségbe! Mert volt-e, mert nem volt hűségesebb költő a hűségben, tisztaságban, szabadságban, forradalomban, költészetben: mint Ő, Petőfi Sándor, a mindenség csillagaival behárfázott szívű, a halál fekete pettyeivel és kék lángjaival behintett homlokú! Nem volt hűségesebb és életszeretőbb költő Nála soha a világköltészetben. És a Végzést, ha jön, elfogadni kell, nem lehet gyávaságunk gyalázat-zsákjába bújni előle, büdös szőrzsákjába a hűtlenségnek. A Végzést el kell fogadnunk, ha lovon, ha gyalog. És Ő elfogadta! Mást nem tehetett. És tenni mást nem is akart! Az életért!

 

Pacsírtaszót hallok megint

És mi jött ezután? Egy percnyi tiszta béke. Egy percnyi tiszta kékség. Egy percnyi tiszta ég, kék és lángoló és izzó és fehér és felhőtelen. Egy percnyi tiszta reggel. Egy percnyi tiszta csönd. És valami nagyon-hamar Tavasz, valami nagyon vad hóolvadás, amely a földbe-itatta a vért, a sűrűn-hulló, a kéken lángolva ömlő embervért, a hiába-pusztulás piros dicsőségét és gyalázatát. Piros örömét, halálát és szégyenét. És mi jött ezután? Egy percnyi tiszta tavasz! Nem a Remény Tavasza, nem a Dicsőség Tavasza, nem az Újra-Hit Tavasza, nem az Álom Tavasza. Csak a természeté. A természet tavasz-újúlása, a természet zöld robbanása, zöld és virágzó láng-élete. És tavasza talán az Álmodozásnak, a Lehet-Reménynek, a Szabadság Törmelék-Csillagának, a Forradalom-Hit Üstökös-csóva Képzelgés-Mámorának. És szólt a pacsírta, fellövődve éneklő boldog tollgolyóként a tavaszi üdvös tiszta párás kék tisztaságba. S akkor nem a Halál lövedéke, de az Élet madár-lövedékzengése vala az a pacsírtaszó, amit hallgatott Petőfi Sándor, megtudva újra annyi téboly, futás, vereség, győzelem, mámor, árulás, hit, képzelgés után, hogy „nemcsak eszköz” ő, de költő is, költő újra, tollal, papírral, pacsírtaszóval, szerelemmel, szerelem-hittel. Pedig, jaj, e versben milyen komoran becsületes, milyen tárgyilagosan forradalmi a kifejezés, hogy: gyilkos eszköz! Mennyi tárgyilagosság, becsületesség, csalódottság, reménytelenség, elveszettség, dolgok tudása, népek szerelme, népek féltése, emberszerelem és nép-szeretet van e komor és konok szó-párban, e félelmetesen tárgyilagos szó-együttesben, szavak-kettősségben! Tudása annak, hogy esendő ember, hogy ember az is, merengő, magányos, szegény, kiszolgáltatott, talán árva, megcsalatott és becsapott talán, asszonya-várja-őt, szeretője-várja-őt, anyja-várja-őt, gyereke-várja-őt ember, csalódott és szenvedő, ki-tudja-milyen-sorsú, múltú, milyen kényszerekben cselekvő ember az is, ő is, aki majd szembenállván vele, vagy föléje hajolván lóról: ómódi puskával rálő, szívére célozva, vagy ormótlan gyöngyházpatkó-nyelű, csupa rézcsipkecifraság-veretű és borítású pisztollyal, vagy vér-salakos karddal levágja, vagy vért gőzölgő dárdájával leszúrja, röhögve agyondöfi. Hogy embersorsunk végzete ez a gyilkolás! Kegyetlen végzete. Mennyi magányosság, elhagyatottság és tudása annak, hogy így minden elveszett! Hogy ölni nem szabad, de ölni kell, ha kell! És mennyi kétségbeesett hit, reménytelen hinni-akarás, boldogságot és szabadságot (önmagát-nem-ismerni akaróan) hazudni-tudás, reménységet bízni merés van e versben, nekem: Petőfi Sándor legkeserűbb, legcsalódottabb, legkiábrándúltabb versében! Pedig hinni akarja, pedig hinni akarván Önmagának szépen azt hazudja, hogy a két Istennő: a Költészet és a Szerelem még „mennyi jót fog tenni” vele. Pedig tudta, hogy nem igaz. Pedig tudta, hogy egyik sem igaz. Mert tudta, hogy szíve míly puszta volt (és mióta már!). És tudta, hogy megcsalattatik. És tudta, hogy meg kell halnia! Mert tudta, hogy rá már csak a halál vár. Ő viszi el: nem véres fekete lovon, de egyetlen írtózatos szívbe-döféssel, hogy kis szakáll-szőrrózsájába fröccsenvén a vér feketén odaszárad, mint a kémények ragacsos korma, csipkésen, habosan, a fekete vérsalak. Jaj, futott az ellenség, futott a kozák forrón tajtékosan fújtató, nyálasan röhögve rálihegő lova előtt, vagy megállván, szembefordúlt vele, várva a gyalázatos és átkos döfés-pillanatot? De most a pacsírtaszót hallgatja még, ülvén a földön talán, egy kövön, farönkön: harci szekerek, kerekes ágyúk, topogó és röhögő lovak, jajgató sebesűltek és messzebb-éneklő közlegények, akkori „öreg bakák, vén fiúk” között, felkötözött karú, ellőtt karú, véres kötéssel betekert fejű, átvérzett és rózsa-ragacsos zászlócafatokkal, letépett, alvadtvér-rózsaszirmos nemzeti zászlók rongy-szalagaival becsavart koponyájú parasztlegények és iparoslegények, csikósok, már-nem-bújdokolók, már-nem-útállók között, zászló-maradékokkal batyuzott karú, bevérzett-zubbonyú, levágott-karú fiúk, élők és halottak között, holtak között, akiknek sárga zsinórcsontvázas kék zubbonyára, a kilukasztott szívre véreres sárga falevélként, száraz csontvázcsillag-kaporrózsaként ragadt, sárga lepkeként: csuklótlan kézfejük, vérgyökérgömb-íriszű üvegcsillagként fagyott szemű halottak között, féllábú katonák között, akiknek a forró ágyúgolyóütéstől combja térdestől, lábszárastúl, lábfejestűl oly könnyen levált, leszakadt az ágyéktőnél, az ágyékszőrt és a péniszt, heréket habosan bevérezve, mint a zöld-sáska, óriás zöld szöcske üveg-eres, zöld üvegszívbütyök-térdkalácsú, üvegkenyér-izmú, drótfogsor-lábszárfűrészű üvegcombja, ha megfogod keményen, s az ágyúgolyótól letört lábak, combok, karok és kezek, mint a viasz-rózsák hevernek, ül hetyke kis tisztek, fáradt, kesztyűs tábornokok, merengő századosok és ezredesek között és szíve a Remény-Pillanatban, a Pacsírtaszó-Reményben kivirágzik. Mint a Mindenség csillagokkal: bevirágzódik szíve vers-reménnyel. Dehát minden hiába! Minden Hit és Hinni-Akarás. Mert bevégeztetett. Mert már most elvégeztetett! Pedig pacsírta szólt, pedig nem ágyú szólt. Pedig lőpor-füsttelen csönd volt, a csöndben pacsírtaszó. Égő, vagy üszkös házak és fák. És a pacsírta azt mondta ember-nem-tudja-nyelven: Elvégeztetett! Mert ez a pacsírta nem Shelley boldog pacsírtája volt. Ez a pacsírta már nem Shelley boldog pacsírtája volt! Már nem a boldogság-pacsírta, pacsírta-boldogság volt az a madár. A Boldogság Tavaszi Kék Égbe Fellövődő Pacsírta-Tisztasága. Az a pacsírta. Az Élet Ének-Virága, Virág-Éneke. Az a pacsírtaszó. De a Halál Fekete Ének-Szava!

 

Szüleim halálára

És mi jött ezután? Futás és Halál. Futás előbb Pestre föl, futás előbb anyja, kicsi Édesanyja ravatalához, apja sírjához, a koporsóhoz, aminek szélét látta csak! Édes Istenem! Még ez is? Ez a fájdalom? Én álltam apám halott fejénél, könnytelenűl, csak sírva úgy, mintha sírna márvány ráncosan és redősen Michelangelo Krisztus-ágyékleplén, Szűzanya rózsasárga márvány-kötényruháján. Én már eltettem apámat a földbe! Még ez is? Hogy jajgat és sír-szegény becsapott, árva, magányos, szívében-kifosztott, hitében-lealázott, törékeny, vékony, a fáradtságtól aranyhártya-álarcúvá gyűrt arcú, kék moharózsácska szakállú, örvénylő-arcú, dacos és nem-szeretett, gyűlölt, nem-akart, hitét-senkisem-hívő, gúnyolt, kinevetett, akarták-ne-legyen, pénztelen, büszke, föld-erős és ködszobor-könnyű Petőfi Sándor halálán szüleinek, halála előtt haláltalanúl, hogy jajgatott és sírt szegény, mint az Ő pacsírtája a csatazaj-szünet boldogság-pillanatában, kék veszteség-ködében. És mi jött ezután? Futás, téboly, kavarodás, megszégyenülés, elnyomás: hazára, szabadságra, bosszú és ocsmány gyűlölet: Mozart édes zene-aranycsipkeförgetegével és keresztben-hasadt aranyhagyma-pikkelybuborékok fogsorából, aranypalás szájredők odújából kiáradó himnuszok, szőr-isten szakállból kigöngyölgő aranyredő, aranyláncköteg, aranyránclegyező himnuszok végtelenével, pusztafüvek őszi széltől gyűrűzött sírásával tajtékosan elborítva. És rá, a Dicsőségesen Egyetlenre: halál, halál, halál; halál, aki vár minket is majd, ideje ha jön a halálnak, a meghalni-kellnek! De senkit nem ért még a Halál írtózatos pika-döfése oly embertelenűl megszégyenítően, senkit nem döfött még szíven sárga csont-mutatóujjával a közönyös és mégse-kegyetlen Halál, senkit nem ért még oly dicsőséges tisztaságban, Létet-bevilágító fényözönben, mint Őt, Petőfi Sándort, Egyetlenünket, Tisztaságunkat és Hitünket, mint Őt, akit rejtelmesen és titokzatosan magába-szívott a föld, oly rejtelmesen, hogy azt se tudjuk, hol keressük törékeny tiszta csontvázát a végtelen és örök anyagban.

 

 

 

A forradalmár*

Az a fiatalember, az a fiatal férfi, az az ifjú ember, aki a Nemzeti dalt írta 1848 márciusában, aki ezt a mítoszi tüzekkel lobogó, átkozódó, tiszta, kegyetlen és nagyon-becsületes verset írta, 125 évvel ezelőtt, huszonöt évesen, az az eredendő őstüzekből gyúrt, a Lét eleven véres szívéből lánggal kifújt ifjú, boldog és virágzó akarat: forradalmár volt! Forradalmár volt: így, egyszerűen! Forradalmár, akire nem is lehet és nem is szabad most a jelzők szép, szikrázó, bársonyos, rózsás, mohás, vagy gyémánt-szigorú kacatjait aggatni, mint arany, vagy festett üvegmaszkokat, zöld csillagküllős-szempillájúra, piros szív-szájúra festett, kis rózsafelhőkre bíborozott arcú, piros pettyekkel becsillagozott fej-rajzú fatáblákat ókeresztény halottakra, afrikaiakra, bizánciakra, vagy görögökre, égetett kék és piros zománc-álarcokat riasztó, vagy boldogító bábúkra: akiknek szakálla, bajsza, szemöldök-keféje, haja pamacs-rózsája piros pamut, vagy sárga cérna. Ez az ifjú lángelme: világ-korának, és nemcsak e hazának: egyik legnagyobb kis fia: forradalmár volt! Forradalmár volt. Igy egyszerűen! Forradalmár: akinek mérhetetlen és végtelen sorsa és elképzelhetetlenűl, szűköltetően, ordíttatóan, üvöltésre és jajgatásra, a sírás kárhozatára ítéltetően rövíd élete, s nemcsak barbár kezekkel barbár dárdával halál-cafatokra döfött szíve, de az Idő barbár üveg-baltájával, mohó kristály-fejszéjével darabokra-vagdosott élete is az volt: a magzatként boldogan növekvő, a megszületett, a felnőtt, a kamaszként és legénykeként is világító, csápos lángfonadék-kúttal örvénylő, a világűrön átlövellő őscsillagzsák-szökőkút ősi, foszlékony ködcsillaghálózsák végtelen, izzó hártyatokja, a halálra-is-képes és mindíg-élő, az elvirágzásában is új formájában újjászülető; mint az elmondhatatlan örök tér csillagai; a történelem sötét és konok űr-térhidegén átsugárzó, a mindíg-bíztatást mondó, a sohasem-lemondást-sugalló, a felnőtt, a megtestesűlt, az önmagában-beteljesedett és önmagával-fölfeszíttetett és önmagáért-csak-élni-tudó, de a másokért, a Szent Lényegért meghalni-is-tudó: Forradalom! Igy igaz! Mert csak így igaz! Mert ez a cingár, kis köd-köhögés szakállkás, sűrű fekete lángokból szőtt, izzó és ragyogó fekete vékony kristályhasábokból ember-alakká összeforrt Látomás, ez a könnyűléptű, ez az átkozódva fölidézett démonok dühével tombolni tudó, ez a vadrózsa-szelíd és nyári karcsú zöld jegenye-lángolás fiú, ifjú ember, fiatal férfi, ez a világegyetem lángelméje: Petőfi Sándor: maga volt a megszületett, a megtörtént, az önmagában-megvalósúlt, és nemcsak önmagáért-megvalósúlt: Forradalom! Petőfi Sándor! Édes Világ! Édes Gyönyörűség! Édes Kárhozat és Rettenet! Édes Egyedűlség és Édes Vígasz! Petőfi Sándor! Azt hittük és hisszük azt: öntelten és mohóan, kárhozottan és együgyűen: tudunk mindent már, mindent tudunk már sorsáról, életéről, műveiről, verseiről, époszairól, szerelmeiről és szerelméről, gyalázatáról, retteneteiről és megaláztatásairól, magányáról, kedélyéről, vándorlásairól, vígadásairól, nyomorgásairól, hiteiről, csalódásairól, keserveiről, gyászairól, harcairól, vitáiról és oly tündökletes, tömény és futva-kegyetlen, rothadt, tékozló, hatalmas és árva haláláról! Arról az őrjöngő szakállas és gépiesen ostoba, célszerű pika-döfésről, amely érte elölről, a mellkas-felől akár, a szívet vágva szét iszonyú lékkel, vagy a gyermekláncfű-pihés nyak alatt a hátat, a kis kék, szinte kamasz-karcsú és játékosan picíny katonazubbonyt lökve szét írtóztató rongyos és cafatos robbanással és hasítással, akár a hátba lökődött, hogy a mellkas szerveit, hogy a tüdőket, hílusokat, nyelő és légzőcsövet, szívet, ereket, idegszálakat egy tündöklet-pillanattal szétmesse, mint villám a forró pirosfekete nyári éjszakát! Arról a halálról, amelyről tudva is: gyalázat tudásunk, arról a halálról, amelyet tudva is nem-akart, s amelyet nem-akarva is tudott. Arról a tébolyúlt vascsőrű fadorong-döfésről, amely vers-arannyal hímzett és lángpikkelyekkel mohás szívét a nem-lét csont-tövisére szúrta, vagy húzta, mint tövisszúró madár a lángpettyes, tűzpontokkal és aranybetűkkel beszőtt testű és szárnyú trópusi lepkét. A Halál Fekete Madara. A Fekete Szakállas Madár. Ahogy mondják, a Nagybozontú Büdös Fekete Angyal! Csak átkozódni szabadna és üvölteni! Csak átkozódni: mert nemcsak a haza, mert nem a haza: de a világ legjobb és legnagyobb fiát, a Forradalom legszebb, legártatlanabb és legtisztább fiát, a büszke és akkor már magányos Forradalom legbecsületesebb ifjú emberét ölték meg: amikor őt ledöfték! Az árva Forradalmat ölték meg vele és benne: Petőfi Sándorban, a kegyetlenűl tiszta és tisztaságában kegyelmesen bonyolúlt költőben. Petőfi Sándorban. Petőfi Sándorban, a Boldog Forradalmárban. Petőfi Sándorban, aki volt maga, és egyedűl Ő, magányosan és árván Ő: a Boldogtalan Forradalom! Mi: utódok és ismerői és kristály-szavainak szeretői, gyémánt-lángolás énekeinek könnyező szeretői és szerelmesei: önteltek vagyunk és rettentően hiúak, ostobán szegények, mint a rózsaködöcskékbe bugyolált és rózsaszalagocskákba göngyölt szívű szerelmesek, naívak és mosolyogtatóan balgatagok, mint a rózsaszirom-zsákba bújtatott, rózsa-szamárrá varázsolt szerelmesek, ha hisszük azt: tudunk mindent Róla: Petőfi Sándorról, hogy tudjuk az Ő mindenét, tiszta ceruzavonásokkal, a lét-akarat pontos gyors ceruzájával, piros ceruzát csíptető ujjaival a történelemre, az Idő-Történelemre rajzolt, csipkésen fölvillámzott életét, hogy tudjuk műveit és hiteit maradéktalan, homálytalan tisztasággal, hogy tudjuk léte és léte lényege rejtelmeit és győzedelmes árvasága titkait, hogy tudjuk Őt, hiszen mindent kiénekelt, hiszen mindent kivirágzott magából, magányából és létezése láng-futásából, hiszen mindent elmondott: egyszerű és tiszta szavakkal! Huszonhat éves volt, hogy meghalt és eltűnt nyomtalanúl a földben, mint a könny, huszonhat éves volt, hogy meghalt, átnyargalva a Léten, Múlton és Jövőn, Időn és Történelmen, a Téren, a Tér Szigetein és a Tér Zúgó Hiányain és Szünetein: Égő Gyémánt-Pillanat: piros óriás-sörényű karcsú fekete lovon, hogy még ma is hallani piros zuhatag-hajú lova konok patakopogását a kristályos-kövér múlt-jelen-jövő-tereken és hallani csontváz-lova vak nyerítését a végtelen-vatta idő-puhaságában, és aranybógáncs-szakállkatüskés Gyémánt-Tündöklete derengő kékfehér tűzzé világítja át a Rejtelmek Örök Homályát: az Életet és a Halált. Huszonhat éves volt, hogy meghalt, futva és nem-egyszerűen, meghalt: lóról ledöfetve, a testében és testével Halandó, s teremtett e rövíd huszonhat év alatt, ez oly rövíd huszonhat évben förgeteg-teljességű és égbolt-mindenségű szikrázó, égő, Isten-gyertyái égő hemzsegésű, féktelen, múlhatatlan, szinte beláthatatlan terekkel virágzó és halálzó életművet, mű-teljességet. Csodát! Forradalmat! Tisztát! Egyszerűt! Kényszerítő-erejűt! De vajon: valóban egyszerűt-e és rejtelemtelent? Rejtelem-nélkülit-e, és szívünkkel és eszméletünkkel oly könnyen fölérhetőt-e? Én nem hiszem. Ne csapjuk be magunkat. Ne csaljuk meg magunkat és a jövőt, jelenünket és az idő-jövőt, ne áltassuk magunkat hetyke és gőgös önhittséggel, ne hivalkodjunk és tetszelegjünk a többet-tudás (mert egy: hozzá képest jövő század gyermekei, balgatag szülöttei vagyunk) szikrázó és naptól-csókolt páncél-öltözetében, ülvén: átlátszó, légbuborékokkal szökőkút-csokros lovon, mert az a vékony ló: zöld üvegből, az önteltség fújta azt a lovat üveghártyából; zöld üvegsörényű, üvegszempillás, üvegorrlikú üveghólyag-ló: a mi hetyke kis gőgöcskénk lova, s vértezetünk se más, mint robbanó üveg, ami széttörik egy komor és komoly pillanat szempillaütésétől, mint szőrsarlótól a csönd, s vele lovunk is szilánkokká: az üvegbuborékszobor-dermedettség! Huszonhat éves volt, hogy meghalt: Petőfi Sándor. Hatalmas és tiszta műve, amit ránk, hű és dacos utódokra hagyott: mégis maga: a boldogító és világosságot-sugárzó Rejtelem. Igy igaz! Műve: ma is: az Égő Rejtelem, fájóvá és boldog-gyógyulásra-váróvá ég gyermeki felnőttségünk, ha parázsló és lángoló művébe bárhol is belenyúlunk, mint gyermek puszta kézzel az égő kályhába, hogy lángoló fát, vagy izzó aranyszivacs-idom parazsat vegyen ki: világítani! Az egyszerű és harmat-csillogásúnak, csillagok-könnye hajnali szűzességűnek hitt és mondott Petőfi Sándor: a Rejtelmes, Komor, Konok, Tiszta, Megfejthetetlen, Okos, Boldog Forradalom volt! A vérző, véres, örök és törvényt-szabó Forradalom volt ő: Petőfi Sándor! Igy igaz! Mert az volt Ő: a Forradalom! Ha emberivé fordítjuk e szent Fogalmat: forradalmár volt, forradalmár: Petőfi Sándor. Nemcsak hazafi, nemcsak e szent haza hű és boldogtalan fia, nemcsak e kis haza boldogságát és fölemelkedését akarója, nemcsak e szent és csoda-nyelv, nyelvünk, a magyar nyelv képzeletének és tudásának lángelméje, nemcsak e vészes és vészterhes és véres történelem, a magyar történelem lángelme-tudósa, csalódottja és megalázottja, nemcsak a szerelem és az emberség zsenije volt Ő: Petőfi Sándor, nemcsak látnok, a jövő nemzeti fényoszlopa, amely, vagy aki ott ragyog hatalmas aranyrúdként aranylombokat sarjasztva ki magából e kis haza földjéből fölszárazva, világítva Történelmünk Múlandóságába (s az oszlop-ragyogás mélyiben, mint napsütötte víz alatt a vízmélyi növény titkos lobogása az aranytükör homályában: dacos, csikósörényű, koromcsillagszemű, kék légypotrohszív-szőrrózsa szakállú feje kirajzolódik, mint esőtől hólyagosra-buborékzott és folt-grafitosra fölpattogzott fénykép, katonafiú-kép mohos, régi sírköveken: rozsdás fém-keretben), nem, nemcsak költő volt ő, Petőfi Sándor, költő, szavak tudója és titkok tudója, szavak kimondója és titkok kimondója, de forradalmár, forradalmár: hitben, életben, tudásban, akaratban, szeretetben és halálban! Forradalmár! Petőfi Sándor! Forradalmár! Nem egy népet, de a népet, a népeket akarva boldoggá tenni cselekvéseiben és énekében. Forradalmár: új törvényeket, új törvényszerűséget teremtő, a törvényt a homály káoszából kitündököltető, forradalmár, aki újra-látja a világot és néző, újat-fölismerő szemétől meg is változik a világ!, mert a Létezés a létével való fölismeréstől megváltozik, cafatjaiban levedli rejtőzködése mintás, pórusos és kérges kőhártya-rongyait, forradalmár, aki az új, a fölismert, az igazi, a kimondott törvény szerint igazítja el a világot, másítja igazivá a valóságot, mert rákényszeríti fölismerése akaratával, fölismerése bizonyosságával a valóságot, hogy fölismerje önmagában az új, a voltaképpen eredendő törvényeket, az eddig-szunnyadókat, és rákényszeríti szava törvényszerű szép erejével a valóságot, hogy be is tartsa az új törvényeket, hogy éljen ezután az új törvények tiszta parancsa szerint. Igen. Forradalmár volt Petőfi Sándor. Új törvényeket teremtő. Törvénye új-voltával a világ szerkezetét lényegében megismerő és ezzel megváltoztató! Mint a természettudományokban Kopernikusz, Bolyai János, Albert Einstein. Akik csak egyet mondtak. De ezzel: megváltoztatták a világot. Petőfi Sándor: a szabadságot mondta. És megváltoztatta a világot. Új törvényt teremtő volt. Forradalmár. Nélküle: tudnánk-e látni tisztán? A Szabadság nélkűl tudnánk-e élni? Nem! Vele kiragyogott az Igazi Valóság (a természeti, a történeti, az emberi) Homály-Üregéből, rothadt dög-sírjából kimászott, vele föltámadott a Lét, lett Halhatatlan; s nem lehet azt sohatöbbé a Sötétség Dohos Föld-Zsákjába visszagyömöszölni! Mert megfosztatott gyászos Halandóságától!

 

 

 

Reményem csillaga*

Minden évben újra-olvasom műveit. És megkönnyezem műveit. Mert reményem csillaga ő. És kemény és tiszta könnyei, titkolt kemény könnyei kimossák szívem rostjaiból, zord üregeiből az irgalmatlanságot és a halált. Állok költészetében, mint a csillagos égben, mint hajnali tiszta patakban, mosván sorsom fáradalmait, beragyogva költészete tékozló és kemény lángjaitól, a vers-égitestek hatalmas konok tüzétől. Mert művében, mint a csillagokban: tűz van és jövő, mert műve-érintése életet ad és nem halált, mert művében elmerűlvén, mint a remény tisztítótüzében, a megváltás piros üzenetében, a fölemeltetés kristályos vizében: megtisztulunk önmagunk átkaitól és bűneitől, és reményünk van és van szerelmünk, és szabadságunk van és hitünk a világra. Költészete a tiszta természet és a tiszta szabadság, költészete a lángoló és elfojthatatlan, a megvalósúlt és megtörhetetlen életszeretet, a hit az életben és hit a tisztaságban, a hit az ember értelmében és a lét gyönyörű szabadságában. Mert Petőfi Sándor, ez a makacs és dacos, ez a könnyen-tombolni-tudó és pacsírta-röptű fiatal férfi, ez a kis dühös szakállal lezárt ős-szív arcú, ez a végtelenség-homlokú, ez az angyalszív-arcú, akinek alsó állkapocs-csücskén, mint lila bógáncs, kis virágzó szakáll dagadt, ez a fiatal férfi, akit oly kegyetlenűl és oly reménytelenűl löktek a földbe, akit oly korán rúgtak a földbe, ez a pikával-átdöfött, ez a baltával agyonvert, ez a halállal virág-csikóként fehéren és harmatosan szembenéző, ez az eléghetetlen, a halál mindenség-közönyébe soha-szét-nem-olvadó, soha-át-nem-párolgó reménység-csillag: életünk és reményünk csillaga, kegyetlenűl és föloldhatatlanúl világító égitestje magányunknak, a bennünk és körülöttünk virágzó és tékozló természetnek, a bennünk és körülöttünk tajtékzó és piros lávát fúvó, lángoló föld-anyagot, égő csillaganyagot fújó történelemnek. Költészetünk bonyolúltabb lett az idővel az időben és rejtelmesebb, titkosabb és kegyetlenebb, de nem teljesebb és valóságosabb, mint az övé, mint az övé volt, Petőfi Sándoré, létismeretünk a létezés állapotainak, anyagainak és jelenségeinek, folyamatainak, az anyag és az anyag-történelem több megismerésével akaratlanúl is nagyobb lett, mint az övé, mint az övé volt, Petőfi Sándoré és mégse tudunk többet és nagyobbat az emberszív öröméről és gyötrelméről, a természet indulatairól, a történelem tébolyáról, a létezés gyöngédségéről, mint amit ő tudott: Petőfi Sándor. Mint amit ő tudott, reménységünk és hitünk tiszta csillaga, ez a lobogó piros magányosság, ez a sikoltozó puszták behavazott ifjú vándora, ez a halhatatlan akarat, ez a halhatatlan élet-akarat, ez a természet legtisztább állapota, ez a természet gyöngéd kegyelme, ez a halhatatlan feddő lángolás, vérző rejtekeinket és kúsza rejtelmeinket tiszta nagy csillagtüzével bevilágító hatalmas fiatal kiáltás, a szabadság-szeretők és forradalmat-szeretők ifjú apja és kemény nevelője: Petőfi Sándor.

 

 

 

Zokogás egy öngyilkos asszony nyitott-fogsorú lila szájában állva*

Az asszony, akinek tiszte volna most szólni Bródy Sándorról: meghalt. Az asszony könyvet írt Bródy Sándorról és most mégis: én beszélek helyette. Fáj. Nagyon. Hajdanvolt ifjúságunkban, ifjú szerelmünkben együtt olvastuk a századvég és a századelő irodalmát, a magyart is, e lángoló, gyötrött és gyönyörű korszakok irodalmainak történetét: a csupa Kezdeteket, Újat-akarásokat, Törtségeket és Fulladásokat és Dühöket és Élet-imádatokat, s e gyönyörű és véres habzásból, e tündökletes káoszból egyszercsak kiragyogott szívünk előtt, óriás-csillagként született meg nekünk, akkor: egy valódi óriás-csillag: Bródy Sándor! Mert az volt, minden esendőségével és pusztulásával is: csillagóriás! Bródy Sándor! Remekműveivel; mert írt remekművű novellákat, s megírta az életszeretet és a halálszeretet csodakönyvét, a Rembrandtot. Azt a valóban csodát, amely páratlan gyönyörűséggel az élet, a szenvedés, a hírnév, a dicsőség, az elszegényedés, a testi szerelem, a művészi óriás-teremtés, az öregség és a halál dicsőségét mondja: mindent együtt, egyszerre, mert mindez csak egyszerre gyönyörű! Külön-külön maga a kiszolgáltatottság és a nyomor! És Bródy Sándor: tudta ezt. Óriás volt. Nagyon-nagyot akaró. Óriás volt. Testével is gyönyörű férfi: aki nem akart (mert nem is lehet) választani: az élet és az irodalom között. Akart mindent együtt! Akarta: együtt a Mindakettőt! Asszonyt, szerelmet, írást, gyönyört, sikert; s az újat, a megváltást. Mert Bródy Sándor habzó volt az életszeretetben és az életélésben és tajték-örvényekkel lüktető az írásban. Írt rosszat is, tévedett, mert tévedni is mert és tudott, írt foszlékonyan elvirágzót is, ködkönnyűt, sikerre-vágyót, hajtva, űzetve nagy élet-akarattól és dicsőség-vágytól. De: dolgozott rengeteget; írt, szervezett, keresett, kutatott, égett, szeretett, imádta a dicsőséget és imádta az ifjúságot, az írókat, a fiatalokat, az újakat, öngyilkos lett a kétségbeesésben, életben-maradt, győzött. S az újak, a fiatalok, a még-nagyobbat-akarók és tudók is szerették és becsülték őt nagyon, hittek benne: hitében, zsenialitásában és életszeretetében: Ady Endre és Móricz Zsigmond. Naturalista volt? Megváltást-hívő? A szecesszió zöldarany repkény-örvényét virágoztató szívű? Zola magyar társ-utódja? Fontos ez most? Óriás-Árnyéka a Múltnak, Nagy Fénykezdete a Jövőnek. Volt együtt minden: Bródy Sándor. Nagy író és nagy tévedő is, de mindíg az újat akarni tudó. A nagy Elkezdők, a nagy Forradalom-Elődök, a nagy Önismerők, a nagy Próbálkozók, a nagy Elvirágzók, a nagy Életvágyók, a nagy Kísérletezők, a nagy Leleplezni-Akarók, a nagy Újat-Merők közűl való volt. Hitt a megváltásban, a munkában, erőben, szerelemben, írásban, életben, szenvedésben. Magyar volt hitével és híve a szegényeknek, gyűlölője a nyomornak. Nagy Előd volt. Óriás Fekete Bölény a Fekete Rengeteg-országban, Láp-országban: az akkori Magyarországban. És önismerete is nagy volt. Mert az asszony, aki hitt Bródy Sándor zsenijében és könyvet írt róla, könyve elején Bródy Sándortól vesz rövid idézetet, Bródy Sándortól: aki a sorsát kereste ebben a hazában. Az akkori, forradalom-előtti, szecessziósan-kavargó, forradalomra-készülő, cifra hazában, aminek szellemi és gyakorlati forradalmát Bródy Sándor is akarta: törte útját műveivel és szívével, sorsával és tollával. Íme az idézet: „Ha majd száz év múlva a magyar értékek asztalfiókjában fognak kutatni, valakinek kezébe fognak jutni írásaim s hallom, amint azt fogja mondani: Nini, kis pénzecske, kopott Mária huszas, rozsda megette, penész belepte, de nem rossz anyagból van, lehetett volna belőle nagy ezüst serleget ötvözni, hogy akik szomjasak, habzó bort belőle igyanak”. Hát igyunk most, Bródy Sándor szívéből, a habzó kupából egy kortyintásnyi tiszta életet!

 

 

 

Az ember, aki szeretni tudott*

Elbűvölve és igézetten jártam mindíg művei virágzó rengetegében. És járok most is, ha futtató időm, ha lánggal-lökdöső életem engedi, ha nő néha kicsi csönd-sziget tűzzel-fortyogó, keményen örvénylő napjaimban, a csönd új-születésű váratlan kis szigete, nem a teremtés-csönd lángolása, de a forró örvényekből kibújó kék tűnődés-szirt, puha köddel pihés, párás pillanatokkal bolyhos merengés-sziget, s leűlvén születéssel-lángoló kis szigetemre, könyvét kezembe veszem, az időbe visszanézek, s föllapozván könyvét óriás-szívébe visszanézek, a piros múltba, a piros túlvilágba, s járok szíve óriás virágzó rengetegében. E csoda-ősbozontban, e csoda-rengetegben, e csoda-mindenhatóságban, e csoda-őserdőben, e csoda-szószövevényben, e csoda-várakozás-mindenben, e csoda-titoktalanságban. Mert ez az édes, édes rengeteg erdő, mert ez a bűvös, bűvös virágzó ősbozont, mert ez az igékkel és igézetekkel tömötten lüktető egyetlen virágzás, ez az Egyetlen Óriás Emberszív, Égő Piros Mindenség, Bűvös Mindíg Igent-mondás szikrázó fehér köd-fákkal, vérzuhatagként párolgó piros csipkefákkal, páfrányos kék titok-fákkal, aranycsipkeláng álom-fákkal, óriás kristály-kapor töprengés-fákkal, hatalmas korompáfrány halál-fákkal, feketén lángoló gyásztorony-fákkal, rózsaszín gyönyörűség-fákkal, lila bürök-torony átok-fákkal dereng lazán és végzetesen, s a lángpiros óriás szerelem-bóbiták, sercegő parázs-kék halál-pecsétfák, hatalmas növény-fátyol fehér sóhajcsokrok, jégvirág-rajzolat bánat-szárnyak, az erjedett, szagos földig lecsüngők, a fehér horgolás-hömpölyegükkel a pokolig lehullók, az ott is eléghetetlenek, az óriás kék merengés-tölgyek, piros megadás-cédrusok, fekete irgalom-fenyők között kövér köd-medvék totyognak, fehér halál-sasok merednek, járnak mohásan lépegetve kék ámulat-szarvasbikák, ugrálnak zöldbarna izzadó kristálykúpok: a békává varázsolt szelíd szerelmesek, pihegnek az álom-levelekre tapadva a nedvedző zöld gyémántcsöppek, a levelibéka-varázslat kis szeretők, másznak kövér zöld lüktetéssel, ragyás kék álom-ragyogással a varanggyá-átkozott asszonyok, bűbájosok, boszorkányok, halálba-látók, időbe-vartyogók, az elszeretők, visszaszeretők, odaadók, dagadt férfi-ágyékig-leomlók, bikaisten gerjedt ölébe hullók, a pünküsdirózsa-csecsűek, a férfiak szívében zellerlevél-szagú fakanalat forgatók, a petrezselyemlevél-ágyékszagúak, az égő petróleumlámpa szeméremdombúak, a húsvéti fonott-kalács térdűek, a lángoló zöld borospalack-tekintetűek, az Énekek Éneke egyiptomi fekete kancája farúak, a fehér búboskemence-tomporúak, a dagadt szerelemrózsájú bíbor asszonyfüstök, fekete kövér kanca-lángok, a tükrös piros mézeskalács-szív fenekűek, a rózsaszín mézeskalácsbaba-hátúak, a buján lángoló szőrátkok, szőke hajzuhatag-pihegés, szerelem-árnyékú, szűzvesztés-sóhajú, kanláva-olvadásos gyűrt vászonhálóingek törhetetlen virágai. Ó, hatalmas Élet-erdő, hatalmas Halál-erdő, benned merengve járkáló, tűnődve lüktető, szelíden ácsorgó, vacogva éneklő, bíborban bújdokló, fehérrel hervadó, sötéttel könnyező, tűzzel ásító, fénnyel kuporgó, mohával dadogó élet és halál, Ítélet, Bánat, Bor, Bizonyosság, Szerelem, Szánalom, Csábítás, Csalás, Bűn, Becsapottság, Bujaság, Rettenet, Remény, Kifosztottság, Megadás, Éden, Magzás, Kóborlás, Kósza Kábulat, Kevély Irgalom, Kövér Keménység, Kék Kakaskiáltozás, Köd, Temető, Ágy, Kocsma, Halottak Háza, Szülések, Havazások, Versenyek, Vígaszok, Virrasztások, Vereségek, Veszélyek, Csókok, Cserék, Esők, Csodák, Csontvázak, Áldások, Csacsicsődörök, Fátylak, Jajgatások, Rimák, Rimánkodások, Lakomák, Lakodalmak, Árvák, Kurafiak, Véres Lepedők, Nyoszolyák, Ravatalok, Körmenetek, Nászágyak, Nászi Koporsók, Léha Apák és Köd-Szeretők, Halálos Csöngettyű-lángok, Rakott asztalok, Borok, Húslevesek, Főtt Kakasok, Piros Malac-csikók, Káposztáshordók, Bolond Betyárok, Templomok Havazás-csöndje, Roráték Köd-harangja, Kripták Émelyes Szelídsége, Kápolnák Szagos Kristálybelseje, Mustok Forrása, Fölvirágzott Ladikok, Mindenszentek Égő Gyertyafája, Őszi Kábulások, Nyári Nyerítések, Pünkösdi Vérbuggyanások, Hajnali Káromkodások, Dunyhák, Szemfödők, Hullakamrák Himnusza, Halottas-lovak Hite, Gyászlovak Farolása, Húsvétok Szűzei, Barkák, Krisztus Keresztjének Illata, Krisztus Lábának Örök Hervadása, Cilinderek, Máslik, Pruszlikok, Melltartók, Menzesz-övek, Harisnyatartók, Selyembugyogók, Csipkekesztyűk, Fehér Fátylak, Nagybőgők, Postakocsik, Vörös Álom-szekerek, Kék Koporsók, Álomba-futó Könnyű Fehér Menyasszonyravatalok, Ravatalhúzó Kékpettyes-Aranyszeplős Költőkké-varázsolt Csikócsődörök, Szomorú Szélhámosok, Szorongó Szörnyetegek, Szőrös Szánalmak, Meszelt Kenyérkemence Emlők, Rózsapetty Lábacskák, Csipke-esernyők, Csigatészták, Tejhab a Piros Emlő-csillagon, Fröccsök, Hosszú Férfigatyák, Sonkák, Árnyékpetty-hálóremegések, Kövér Zsíros Bajszok, Lila Szőrcsillag Légypotrohcsúcs-szakállak, Asszonyhasakon Széterjedt Göndör Titokfüstök, Férfiölek Búrjánzó Füstcsillagai, Hit, Hiúság, Hódolat, Hazudozás, Halottak Lángolása, Embriók Ragyogása, Szűzek Riadalma, Ringyók Rimánkodása, Remények Rettenete, Piros Rémület Hajók, Kék Döbbenet-Madarak, Arany Halál-Baglyok, Csontvázak, Csont-Idők, Sasok Fehér Kiáltozása, Karácsonyok Árulása, Ficsúrok Sétabotja, Keménykalapok, Keménygallérok, Malaclopók, Garabonciás-Köpenyek, Mese-Süvegek, Kincsek, Tébolyok, Kurvák, Vándorok, Köd, Hit, Gőzfürdők, Merengés, Mámor, Méz, Medve, Magány, Méhkasok, Méhek Sárga Lép-szitája, Napraforgó és Nyírfák Piros Hallgatása, Nyírfák Fehér Sámánkodása, Puszták Tódulása, Egymásbatolt Idők, Jelenidők és Múltidők Egymásban Együtt, Egymás-Magzatai, Egymás-Anyjai Már, Álom-Csengettyűk, Öreg Hintók és Öreg Lovak, Pipák, Látomások, Poklok, Ördögrózsafiúk, Halál-Riadalmak, Föld Kérge Alatt Kocogó Eleven Halottak, Halhatatlan Vágyakozások, a Földben-ügető Szőke Lovak Nyikorgó Hintó-Kakasai, a Földben Fehér Lovat Lovagló Szent Romlott Kövér Kanok, Kevély Kövérek, Csúzos Húsgatyák, Bajuszok, Szeplős Álomcsődörkutyák, Böfögő Boldog Boldogtalanok, Szellentő Szamár Szerelmesek! Ó, Hatalmas Halál-erdő, Hatalmas Élet-erdő: Krúdy Gyula Szelíd Hatalmas Szíve! Krúdy Gyula Szelíd Hatalmas Éneke, Krúdy Gyula Borongó Boldog Tiszta Végtelen-Éposza! Te Szív, Te Szelíd, Te Bíbor Látomás-Őszsák, Te Élet-Mindenség és Halál-Mindenség Mindenét Magadba-gyűjtő Óriás Piros Éposz-Zsák, az Emberi Öröklét Léttel-fortyogó Végtelen Edénye, Habzó Halhatatlan Üstje! Mert Te voltál magad: a Halál és Szerelem, a Mámor és Megváltás, a Bűn és Büntetés, Bűnhődés, Jóság, Kegyelem, Adósság, az Ősz és a Temető, a Köd és a Ködök Halála, Megaláztatás és a Búrjánzás, a Költészet Szülőnyílása, az Éposz Szent Anyateste és a Halottak Halandósága, a Rejtelem és a Félelem, az Álom és a Biztos Bizonyosság! Ó, Krúdy Gyula, Te Óriás Kék Merengés-Ószövetség, a Magány és Mámor Ember-Bibliája, Szelíd Okos Ember-Evangélium, Te Szűz Újszövetség, Te Mindent-megértő, Mindentlátó, Minden-időt Tudó Hatalmas Ének! Elbűvölve és igézetten állok szíved virágzó végtelenében. Igézetten és megbűvölve állok műve virágzó rengetegében. Pedig műve, nagy műve homálytalan és titok-nélküli és nem titokkal-ismeretlen, mint ravatalon a halottak. Műve, ez az óriás búrjánzó élet-halálszövevény tiszta kristályként áttetszik minden rejtelmében, szövedék-csöndjében és virágzás-pillanatában, minden ürege, szövevény-zsákja, gyűrődés-hömpölyege, levél-lobogása, bozontos ér-futása átragyog tiszta könnyű lánggal, mint gyermekkorom kék mesealkonyában az égő petróleumlámpa hosszúkás üveghólyag-teste és műve minden szikrázó üveghólyag-pillanatában a szeretet ragyog, az égő aranycsipke-magzat. Mert Krúdy Gyula az Ember volt, aki szeretni tudott. Ember, aki szeretni tudott. S ez a ritka, szent nagy tudása minden megismerése és minden látomása bonyolúltan-szőtt szövetét, kegyelem-bozontját átitatta lángja hitével, hatalma ragyogásával, hite mámorával. Ez a ritka tudás átitatta boldog tiszta erejével Megismerése Merengő Magányát, s adott Teremtő Hitének olyan erőt, hogy az emberlét minden állapotát szeresse. Szeresse, megértse, s szóljon érte világító piros és kék szavakkal, s beteljesűljön minden Emberért-Szánalma élet-látomással. Az emberszeretet és életszeretet óriás Király-Költője volt ő, s ezért tudott annyit a bűnről, szerelemről, megadásról és halálról. Azért tudta a halált oly egyetemes-egyszerűen. Mert Krúdy Gyula szeretett mindent, ami élet és szeretett mindent, ami halál. Minden ködcseppet, ember-átkot, csillag-ökrendezést, szerelem-sikolyt, őszi jajongást, a hózuhogás boldog ravatalcsöndjét. Az esendő és árva embert, a tavaszi szelek piros futását, s az erős anyaemlőn fehér tejhabkoszorút döfködő csecsemőfejet, a temetők őszi hervadását, s a szeretők titkos könnyelmű nászát, s tudott ezért a múlt-időbe úgy lépni vissza, ahogy mi nagyanyánk szobája ajtaját kinyitva gyermekkorunk boldogtalan nehéz homályaiba belépünk. S ezért, hogy művében és létében úgy jár be Teret és Időt, Időket, Múltakat, Jövőket, ahogy mi lakásunk szobáit bejárjuk, ahogy mi járunk az őszi temetőkben, ahogy mi bejárunk foszladék-emlékezettel anyatest-belsőt, emlékeinkben sorsunk múlt-idejét bejárjuk, s tudásunk képzeletével az évmilliókat, lángoló csillagtereket, kopár csillagpont-örvényeket. És a földbe-lát, s a földben a holtakat is látja, a zölden égő halottakat, s a földbe elevenen lemegy, s úgy jár a föld sötét húsában, ahogy mi járunk a nehéz sűrű ködben lihegve. S lépkedő lénye körűl csobog, göngyölög, örvénylik, gomolyog a föld, ahogy testünk körűl a köd forog. S látja az álmokat, az álom aranytarka csikóit, bíbor szörnyetegeit, hörgő virágait és meszelt poklait, s megfejti rejtelmüket, s látja az Időt, ahogy kéken növekszik bennünk és körülöttünk, látja levedlett lényeink, elhagyott múltjaink ágaskodó pikkelyhártya-alakját, gyűrt, taréjos, óriás hártya-sárkánykirályait, kétlábon álló ős-sárkány-hártyaszobrait, kristály-szaúruszkakasait, vicsorgó óriás-csontvázait, kőbe-sajtolódott szenvedés-foszlányait a múlt-idő üvegdobozában, mint múzeumi üvegszekrényekben. És látja a Csöndet növekedni az Ember szívében, a finom fehér köd-harangot. És minden látása ott ég szeretetében. Az Embernek, aki meghalt egy kopár vaságyon. Petróleumlámpa-fénynél. Mert a villany-számlát kifizetni pénze nem volt. S az áramot a Szolgáltatók kikapcsolták. Az Embernek, a nagytestű, görnyedt Embernek, aki ott megy most nagy nehéz lépésekkel, könnyű nagy léptekkel égő szeretetünkben, vállain könnyű őszi kabát. Merengő arcára, fakó hajára tiszta nagy csillagok esnek, az anyag mindenség-könnyei, s nagy testén szíve átviláglik. S testén óriás piros virágkehelyként átsütő szívében: ott virágzik a Szegény Magányos Boldogtalan Hazúg Szenvedő Boldog Árva Tiszta Emberiség.

 

 

 

Egy lángelme szenvedése és hatalma*

Hát hol van gyönyörű feje, hatalmas gyönyörű koponyája, okos, szép, bajúszos arca, hol fekete kristály kő-tekintete, a dolgok és jelenések magva tüzéig hasító, a szenvedések, rettenetek és magányok dárdával-fölhasított eleven szívét ismerő, hol van haldoklással és oly sok emberi reménnyel és bíztatással átizzó sötét-szép kristály-arca, a Csillag-Mosolygó, a Tétova, a Bizonytalan, a Szenvedésben-Boldog, a Rettegni-Tudó, a Feketén-Lángoló, a Hatalmas-Teljességű Arc-Tudás, a Remények és Bizalmak Hite és Temetője? Hol az arc, a titkosság-füstözön szemgolyó, a tiszta, meredek homlok-hatalmasság, hol az eres, hosszú gyönyörű kéz, aki úgy tudott teremni és temetni, hol a szív, az a szenvedő emberszív-teljesség, az a teremtésben gyönyörű szív: aki úgy tudott teremni, szenvedni, szeretni, meghalni és temetni, oly boldogtalanúl és oly gyötrelmesen, oly édes őszi arany-lázadással és kopár és titokban-buja sivatag-futással, oly megfeszített-palásttalansággal, keresztrefeszített ágyék-meztelenséggel, megváltó-megszakadással: a szív, a csillag-tenyészet, virágzás-tűzözön, emlék-dögtemető: Babits Mihály szíve? És feje és szeme és keze és átmetszett Szent-Balázs-gégéje hol van? A földben itt alattunk, a keserű és édes tiszta földben: harminc éve már, korhadottan és szétszakadozottan. És micsoda képtelenség, micsoda szent lét-hazugság, micsoda hazúg és álnok gyönyörűség, ostoba reménytelenség, halálos szép okosság, haláltalan hazúg okosság, hogy mennek mind a földbe ők, a legszebb Megvalósítók és Kiteljesítők: a Szokráteszek, Plátonok, Danték, Spinozák, Kantok, Keatsek, Vörösmarty Mihályok, Petőfi Sándorok, Ady Endrék, Móricz Zsigmondok, a Lángelmék, Hitek, Küldetések és Magányok: a lét-teremtő agyvelők, elmék, húsok, csontok és hitek: oszladozni, elfolyni, elolvadni, korhadozni, széttöredezni és rothadozni; hogy csak így maradandó a Maradandóság, így halhatatlan a Halandóság. Micsoda gyönyörű szégyen! Micsoda förtelmes szégyentelenség! Hogy Babits Mihálynak is meg kellett halnia, a tündökletes és édes-szavúnak, a megfeszített Krisztus hulló vére-csöppje szavúnak, a Lét-Szenvedés nyálkás, büdös és zsíros cethal-kopoltyúját szörcsögve szívónak, a gégemetsző kések hideg és kegyelmes penge-élét ismerőnek, az olajos vér ízét, édes forró olaját ismerőnek, a tiszta, szép, okos humánum tétovátlan rettegő énekesének, akit nem ismerhetett személyes ifjúságom, s aki mámora, arany-lángolása, őszi kék és vérpontokkal-beszőtt édes és szenvedésben-okos ragyogása volt ifjúságomnak és bíztató tiszta szép szava azóta is életemnek. Mert Babits Mihály: a Plátonok, Danték, Spinozák, Keatsek, Vörösmarty Mihályok közűl való volt, hatalmas szellem és hatalmas okosság, a magyar és minden bizonnyal az európai líra egyik nagy újjáteremtője, a legokosabb és leggyötrődőbb emberfők közűl való, és nemcsak az Újat-teremtés, de a Megtartás, Megőrzés, a Fönntartás és Megóvás Okos Bizonyossága, a Folytatás Méltó Szent Tudata, a Kiteljesítés, Átvevés, a Magyar Történelmi és Szellemi Múlttal és az Európai Történelmi és Szellemi Múlttal és Jövővel Egybeszövődés Okos Bizonyossága, Biztos Tudata és Okossága. Műveit olvasni kell és nem itt, korhadó csontjai fölött jellemezni; de elmondani kell itt és most is, hogy milyen képtelenség és gyermetegség kizárólagosságot és egyszemélyiséget követelni, gyakorlatát kívánni a szellemi létezésben és gyakorlatban a kizárólagosságnak, hogy milyen ámulatos tévedés a dacos és konok ellentét-párok elméleti megteremtése a szellemi valóságban, bárhol a világban, a Földgolyó népei szellemiségének bármelyikében, és a mi szellemiségünk, a magyar szellemi történelem és szellemi lét-folyamatosság történelmében: különösen! Nem lehet és nem szabad Berzsenyi Dániel ellenében Csokonai Vitéz Mihályt, Arany János ellenében Petőfi Sándort, Babits Mihály ellenében Ady Endrét: bebalzsamozni, eleven szellemüket ragacsos múmia-pólyába tekerni, hogy aztán aranyhártya-bábokként ragyogjanak szellemi köztudatunk múzeumi üvegszekrényeiben. Mert nemcsak a Lét általában, de a szellemi természet is örökös tevékeny teremtő folytonosság, örökös újra-kezdődő tenyészetében a folyamatosság és folytonosság múltra-építkezése is, a múlt korhadatlan tenyészetén tobzódó virágzás: az örökös múltra épülő folytonos jövő. És a Szellemi Létben is épp ez a gyönyörű, a mámorítóan boldog: hogy mindíg folytatni kell valakinek és valakiknek a soha-abba-nem-hagyhatót, a látszatra folytathatatlant. Valakinek mindíg föl kell venni a keresztet! És ez a keresztet-vállalás boldog kötelessége: a nyelvi, szellemi, költészeti folytonosság, a haza állandóságának hite és kötelesség-gyakorlata. Ezt mondanám én: küldetésnek! És ez a keresztet-vállalás kegyetlen-boldog kötelessége volt Babits Mihály lángelméjének szenvedése és hatalma, mint ahogy hatalma és szenvedése volt óriás-társának: Móricz Zsigmondnak is, akinek törhetetlen és nehéz csontjai itt lángolnak Babits Mihály törékeny, árva csontváza mellett a megőrző, múlttal-átégett földben. Hogy talán az égő arany-koponyák átbeszélnek egymáshoz a gyökeres, halálos földben. Ez a szent folytonosság-tudat, folytatás-vállalás: a hazaszeretet. Igen: a hazaszeretet, és nemcsak a szellem tudatos építkezése és valóság-vállalása, folyamat-tudata! És nem szereti okosan és jól ezt a törékeny, okos és mindenképpen-maradandó kis hazát, aki mégha oly jóhiszeműen is, történelmi és szellemi múltjából és létéből kitagadná tevékeny és okos szellemeit, lángelméit a történelmi múltnak és szellemi múlt-időnek. Aki megtagadná szellemi léte folyamatosságának jogát Kölcsey Ferencnek, Madách Imrének, Arany Jánosnak vagy Babits Mihálynak. Babits Mihálynak, aki harminc éve fekszik itt a földben, s ha tévedett is olykor, oly emberi volt tévedése! De hát ki az, aki tévedhetetlen? Az evangéliumi Jézus megadta az emberiségnek: a tévedés jogát, a jogot a tévedésre és az elbukásra. De ez az ős-jog: nem bíztatás a tévedésre! Nem parancs: a tévedés gyakorlatára! Csak kemény bíztatás a föloldozás lehetőségére, kemény rászólás a magukat tévedhetetlennek hívőkre, az önáltatókra, önhittekre, érzékeny hazúgokra, ostoba gyávákra. Fölhívás az emberségre, a szeretetre, a hitre az emberért, akiért hinni kell és hinni érdemes ebben az önmagában-gomolygó árva világegyetemben! És ki ne tévedett volna a Történelemben és a szellem történetében? És különösen: oly nehéz és oly vérrel-átizzadt és szenvedéssel-átégett szív-kötésű századunkban, vagy épp utolsó évtizedeinkben! Tévedtünk mi magunk is eleget, mi, mai költők és folytatók, újat-kezdők és újat-akarók, akik oly tétován és gyermeki hittel, oly reménnyel-dühös akarattal és boldog forradalmi daccal kezdtük szellemünk életét új történelmünkben. Mert a Mindenség se tévedhetetlen, nemhogy az Ember! Ez a Csodálatos Ember, Babits Mihály, aki immár harminc éve odaadta fölmetszett vérző testét, hatalmas kristálytűz-koponyáját: a buja és gyermeki földnek, a Világmindenség Kis Zöld Pont-Történelmének, ez a Boldogtalan Boldog Lángelme: szellemünk történetében a legnagyobbak közűl való. A nemzet szellemi össz-vagyonának, szellemünk vagyon-összességének gyönyörű része az Ő életműve. És nagyon becsüljük és szeretjük őt, nemcsak mi: a szellem szerelmében s Jákob-angyalharcában égők és megrokkanni és eltörni üveg-ágként nem akarók, az angyal-asszonyiság vad ágyékszőrzetébe fulladni nem akarók, de becsüli és szereti őt az a Század, amely megszűlte és teremni gyötörte őt, és tudom: szeretni és tisztelni fogják művét az Emberiség Évezredei, ha lesz ember még, ha lesz Ember a Létben és a Földgolyó Jelenében, ha lesz: Emberiség, aki emlékezni képes, aki ha tud: tud emlékezni az Emberlét Felelősségének Tudatára, a Költészet Szent Cselekvő Megváltó Gyönyörűségére.

 

 

 

Mit akart József Attila?*

Csontjai már hatvanhat évesek a földben. Csontjai már hatvanhat évesek a Kerepesi Temetőben. Száraz, törékeny, szinte gyermeki csontváza együtt öregszik a földdel, öregszik ahogy a föld öregszik, öregszik ahogy a múlt öregszik, öregszik ahogy az idő öregszik, ahogy az idő öregszik a földben, egyszerűen és gyámoltalanúl, gyásztalanúl és gyönyörtelenűl. Pedig alíg harminckét-évesen kúszott a földbe, harminckét-évesen ugrott a föld múlt-idejébe, mászott a túlvilágba, az idő dermedt és végleges dolgai közé, harminckét-évesen ugrott a túlvilágba, a lehetetlenbe, a múlttalanba, a képtelenbe, a boldogtalanba, hogy itt már ne legyen, hogy köztünk már ne legyen, hogy ne mondassék elevennek az Ember, aki a tudatos eleven lét kemény és észvesztő lángjait viselni nem bírta már szívében, akinek teste, eszmélete, írtózata, magánya, társtalansága, ember-sajnálata, csontja, emlékezete lángolt már léte szégyenében, égett láthatatlan kemény nagy lángokkal önmaga írtózatában és a megsemmisülni-akarás önvesztő boldogtalan dühében. Én ismerem a depressziót, ismerem hatalmas halálba-szívását, ismerem a vak depresszió-éjszakában foszforeszkáló fehér mutatóujj kérdőjel-mozdulatát, fehér kérdőjel-hívását, a lét másik állapotából kivirágzó Fehér Mutatóujj világító hívását: hogy menjünk, oda menjünk, ott vár az Egyetlen Megoldás, vár ott a Teljes Föloldás, a Föloldozás: Létezésünk Bűntetése alól, ott vár minden ami már nem a tűz, vár ott minden ami harmat és virág, páfrány és tiszta kékség, párolgó zománcos növényi tiszta béke, az elvadúlt, kiszakállasodott és elveszett, önmagát fölgyalázó, elesett, elszikkadt, elhagyott emberségen túli magányos szép embertelenség, ember-utáni tiszta csönd, az anyag békéje és az anyag bizalma. Ismerem a Fehér Hívást, hogy hagyjuk ott a mocskos, köves, sárga penésznyálas parton, a dögszagú parton ember-létünket, mint levetett ruhát, s ugorjunk a világító tiszta Semmibe át, hagyjuk ott ember-létünk szenvedés-bozontokkal benőtt idő-szobájában létezésünk sebhelyes múltját és vérző jelenét, mint a békává varázsolt fiú, ahogy mirigyes zöld béka-öltönyét levetve, béka-önmaga vérző hideg bőr-varázslatát ledobva: ember-végzetét vállalja inkább, mintsem az aranycsipke-koronás hercegi békasorsot, hogy ott üljön lángfoltos, aranypettyes zöld kis szerelem-puttonyocska, lihegő eleven zöld selyem-szobrocska a duzzadt lány-emlő málna-csillagán, a fehér és kemény lányszív-dobbanáson, dobogó zöld szenvedés-szobrocska kuporogva a szerelem rózsás mutatóujjhegyén. Mert hiszen ez a varázslat, ez az elvarázslat maga a: pokol! Tudom hát: mit szenvedhetett ez a harminckét-éves ifjú ember, ez a sírnak még nagyon ifjú ember, ez a századunk legemberibb embere talán, ez a gyermeki csontvázú, könnyű, vékony, játékos-kedélyű, kötekedő, haragot-hirdető, mosollyal-betelt szívű, kék bánatokkal átszőtt húsú, ez az emlékeit és ősei emlékezetét, sorsa emlékezetét oly nehezen és oly bánatosan, oly büszkeség nélkűl viselő ember, huszadik századunk költészetének Mozartja, ez a Csokonai Vitéz Mihály és Petőfi Sándor elhagyott, átszúrt és vérző szívéből kinőtt Költészet-Csillagrózsafa, tudom hát: mit szenvedhetett ez a proletárság legalsó málladék-rétegéből, legalsó bánat-halmazából és vidámság-habjából, viháncolás-buborékjaiból fölvirágzott és zöld könnyű kacsos, növényszemölcs-tapadókorongos, szikrázó kemény-levelű létével a csillagok, a lüktető zöld végtelenség-tűzpontok felé kapaszkodó és növő ifjú ember, ez a boldogságra-áhítozó, sohase-gyáva, nem-bolond, szép, okos, eszelős, tiszta, játszani-éhes, játékra-boldogtalan, halállal-nem-beszélő, halállal-kötekedni-nem-tudó, csontvázzal-nem-pörlekedő, ez az anyaöl gyász-illatától káromlásos részeg, ez a semmi kristály-ághegyén kuporgó sápadt fehér törékeny Emberjaj, a semmi köd-ujjhegyén kuporgó emberszemű kis isten-levelibéka, jajgató fehér ködcsepp, emberré-varázsolt szégyen, szánalom, szeretet, szegénység, szigor, szabadság, szomorúság, ez a törékeny szép fehér ember, aki az Öröm előtt állt volna mindíg könnyű fehér ruhában, hogy megmondja: ő lenne az övé, mindíg az örömé, az öröm ura, gyermeke, fia, apja lenne ő, az örömé, a nem-egyszerű okos örömé, a nyári tiszta örömé, a tébolytalan örömé, tudom hát: mit szenvedhetett ez a kegyetlenséget-gyűlölő, a lét kegyelmét nem ismerő ifjú ember, ez a semmi szigetén, a lét bicegve és forogva, hattyúzva, kacsázva, bukdácsolva és pörögve úszó szikrázó és világító dolgai közt ücsörgő törékeny ifjú árva ember, ez a költészetünk Petőfi Sándorral legőszintébb embere, ez a, szava: jácint-harangozás és gyémánt-tapsolás, ez a, szava: kutyatej sárga merengés-mirigycsipke-csillaga a tőkés és proletár idő-óceánban, mint mélytengeri merengő égő sárga állatkaporszálak világító mirigycsillag-koszorú-feje, ez a, szava: tehervonat zökkenése és csörömpölése a sárga, lombtalan kopár külváros-éjszakában, ez a, szava: ritkán átok és kemény átok, szava: fájdalom-ordítozás a semmi fehér szívében, ez a semmi fehér szívében tántorgó herélt bikák és csődörök szája habját, orrlika sárga habját sírva ismerő könnyű ifjú ember, ez az ürítő pulik gyámoltalan gyönyörű kuporgását, fekete szőr-rózsán átsütő mámor-pillantását ismerő, ez a vizelő mének szeme hatalmas lángját szíve üszkeiben hordozó, ez a párducok szája habját, törékeny dühét törhetetlen szívébe építő, ez a, szava: jajgatás, reménytelenség, sikoltozás, föloldhatatlan fehér zokogás, ez az ólomkatonákkal őrzött szívű, ez a lepkék alkonya aluszékony, ez a darazsak dörmögése boldogságú, ez a dolgok, jelenések, anyagok, állatok sírását ismerő, ez a, szava: iparvidékek éjszakai lángja, külvárosok tél-hajnali ködében fuldokló kopár fák grafit-szégyene, ez a, szava: kérés, kín, a téli csönd fehér ágbogai közt, szabálytalan csönd-hálózata üregeiben ugráló szárnyas kicsi csöndek reggele, ez a, szava: az iparosodott Rend árnyékában lopódzkodó magányos görnyedt szegények térde reszketése, hasa csikarása, ez a, szava: kopár és sárgán gőzölög, mint gyermekkorom zöld konyha-asztalán a krumplifőzelék, ez a, szava: a kauzalitás hasábjainak száraz mindenség-halmaza, ez az Alföld sárga bütykein és kőrózsa tyúkszemein ücsörgő Gond és Gyötrelem, akinek ifjúi szívében a semmi égő csillagbokra virágzik, s aki a semmi szívében virágzott égő csillagbokorként, ez az Összefüggések hasáb-halmazán tűnődve és könnyezve ülő, mint a Világ-Mindenség tetején, mint hatalmas mindenség-nagy hideg és kopár lét-kupacon, mint világa hideget-lehelő, fagyot-lihegő, kúszadék-kazla tetején a Teremtő, magányosan és magányának kiszolgáltatottan, s tudja: alatta az összefüggés-kazal az ő akaratának, az egymást-nyomó, egymásnak-nélkülözhetetlen dolgok, rideg égő végtelensége, mégis könnyezik és mégis árva, mert ő akarta, mert másképp nem tehette, mert másképp nincs mód a létre, létezésre, ül, néz lába elé, a semmibe-ejtett kezeit nézi, s körötte kopár köd, fehér lángolás, komor semmi, porló semmi-permet, gomolygó nincs, örvénylő végtelen halál. Tudom hát mit szenvedett ez a törékeny ifjú ember, ez a boldogságra-készülő ifjú ember, ez az önérzet pokolkövét szopogató, ez a szorongó szívünkbe-száműzött, ez az önfeledten nevetni nem tudó, ez a hetykén gyalogló, szoknyák alá kapkodó, ez a zokogó, panaszkodó, kéken kiáltozó, ez az ordítozó, toporzékoló, ez a kedves, ez a csöndes, ez a tétova bütykös sárga ujjaival a semmiben semmit tapogató, ez az irgalomtalan árva, aki ott üvöltözött a világmindenség aranyketrecébe zárva, ez az égitest-aranyrácsok fehér köd-majma, szegény, ez az őz és tigris léptét hallgató, ez a piros béka-esőt az égből leátkozó, béka-hideget, varangy-bolhákat szoknyák alá átkozó, ez a gyöngéd, ez a csillagok kövét megharapó, ez a mosolyos mosolytalan, ez a felnőttségben gyermek, gyermekségben árva ifjú ember, tudom mit szenvedett magányában, félelmében, szégyenében és írtózatában, mit szenvedett ez a mindenségnek-kiszolgáltatott kiszolgáltatottságában, hogy végülis harminckét-évesen ugrott a földbe, harminckét-évesen mászott a vonatkerekek közé, késekkel szívében, a gyötrelem, vacogás, átok, szégyen láthatatlan késeivel szájában, a rettegés arany-késeivel szemében, tudom, hogy mit szenvedhetett ez a kemény és pontos lángelme, szegény, hogy végülis harminckét-évesen kúszott a tehervagon-kerék elé, hogy a magány égő láncait, lángoló bilincseit leoldja árva szívéről, s hagyja, hogy a fényes vaskerék maga előtt tolja, vagy görgesse törékeny kicsi testét, véres szép fejét a síneken, talpfákon, füves, olajos köveken, s kitörje húsából válla véres sárga csontjait. Mert szenvedett nagyon, mert attól szenvedett, amit nem lehet, mert attól szenvedett, amit létével akart, mert attól szenvedett ez a sugárzó, ez a maga-körűl fényport, fényködöt hordozó, aki létével magával világított, s ha hova belépett, kifényesedtek a dolgok, fölfénylettek a jelenések, ragyogni és lángolni kezdtek az addig közönyükbe-hamvadt tárgyak, dolgok, arcok, szívek, kifényesedni a poros és kopasz jelenségek, mert attól szenvedett akarni, amit akart, attól, hogy ide született, hogy ki szűlte, hogy mért szűlte, aki szűlte, attól, ahová született, attól, akikért született, akikért lángolt és tűnődött növekedve, akik közűl a Mindenségbe nőtt Magányos Mindenségnek, Árva Embernek, Költőnek, magyarnak. Szenvedett attól, amit akart. Mit akart József Attila? Mit akart ez a törékeny, szenvedő kicsi ember, mit akart ez az égő Költő-Mindenség, ez a Mindennek Foglalata, Tartálya, Edénye, Anyaga, Tartalma, Végzete, Sorsa? Csak tevékeny tiszta rendet, teremtő szép fegyelmet, okos bizalmat, termő tisztaságot, mosolyos magányt, érzékeny könnyeket, csak bízható jó barátot, szilárd szép szerelmet, csak hasznos derűt, csak frissen-vasalt fehér könnyű ingben ülni a kerti padon az aranypont-zöldpetty laza meleg körtefa-árnyékreszketésben, csak terített asztalt, gőzölgő óriás vacsora-csillagot, csak fát, hogy fűteni lehessen, csak ágyat, hogy szeretni lehessen, csak tiszta vizet, tiszta törűlközőt, szappant, hogy mosdani lehessen, csak munkát és kenyeret, csak az Istent inteni a jóra, csak fénybe-fölemelni az árnyékban-űlőket, csak kiirtani a rosszaságot, csak megváltoztatni a világot. Mit akart József Attila? A szellem szerelmét, a szellem teremtő szabad örömét, egyensúlyát a munkának és a csöndnek, egyensúlyát a szellemnek és az anyagnak, valami tökéletes szép harmóniát, a játék és a teremtés, a szerelem és a gyűlölet, a halál és a halhatatlanság harmónikus boldog együttesét. És nem tudta, hogy a lét vad diszharmóniában, vad kiágazásokkal, egyensúlytalan fölbúrjánzással él, növekszik, folytatódik, hogy vad és végzetes diszharmóniák végtelen őrjöngő együttesének harmóniája a Világegyetem, hogy az egyensúly a halál, a lehetetlen, a végső egyetemes égés, a végtelen tűz-csönd. S jött olyan lentről, hogy szívét bezárta e fölismerésre. Hogy szíve vak volt e fölismerésre. Hogy hinni makacsúl akart a boldogságban, a valami-reményben, ha egy pohár vízben, egy szelet kenyérben. Hinni a fegyelemben. Hinni nem akart a kozmikus diszharmónia-boldogtalanságban. Akarta népét, a szegény-népet az anyagban fölemelni, de csak szívében tudta szegényeit az anyag fölé emelni, akarta népét, sorsa szegényeit, vele-szülött szegényeit látni és hinni boldogabbá, hogy ne legyenek már az anyag rabjai ők, de szép, okos, napban-lángoló apák és fiak, asszonyok, unokák, csecsszopók, szeretők. Akarta megváltoztatni a múltat, őseit szabaddá tenni, hogy múltjuk nekik se fájjon, legalább sárga-zománcú csontjaiknak. Akarta szíve köré kötni a Mindenséget csillagaival, csillagködeivel és halmazaival, derengő sötét tér-üregeivel, végtelen fénylő tereivel, végtelen sötét tereivel, dimenzióival és függvényeivel, hogy szíve rengésétől és okos dobbanásától rengjen, dobogjon, lüktessen és forogjon a Lángoló Mindenség-Egész, a Fénypontok Űrhalmaza Sötét Mindenség-Egész! Akarta, hogy higgyenek neki és szeressék. Hogy szerethessen és higgyenek neki. Hogy higgyen neki a Mindenség és az Ember. Hogy hihessen a Mindenségben és az Ember értelmében. Az ember szívében és a Mindenség reményében. Hogy hihesse azt is: egy szavától szebben forog a csillag, szebben szeret a szerető. Hogy hihesse azt is: szavára a Mindenség hallgat, szavára az Isten mosolyogni kezd, szavára mézet virágzik az Emberiség. És belehalt ebbe.

 

 

 

Illyés Gyula estéje?*

Hetven éves? Én nem hiszem! Hetven éves lenne? Nem hihetem! Hetven éves volna Ő: a Teremtő Okosság, a Termékeny Bizonyosság, Tevékeny Állandóság, a Munka, a Szorgos és Kegyetlen Munka Állandóságának Gyakorlata, az Abbahagyhatatlanság, a Folytonosság és Konok Tiszta Folyamatosság, a Föld Bizalma és a Maradandóság Makacs Egyszerű Szívütése: Illyés Gyula? Hetven éves volna? Nem, nem hiszem, mert nem hihetem, hogy az idő és a tér retteneteiben és gyötrelmeiben, növekedésében, foszlásában, gyűrődésében és rezgésében, indulatában és búrjánzásában: Ő változott volna meg léte eredendő anyagában és szellemisége titkos és titoktalan gyötrődéseiben, alkat-anyaga és anyag-szelleme teremtő bizalmában, léte virágzó rejtelmeiben. Hiszen ő csak történik, van, történik egyetemesen, mint a Világegyetem, s benne történnek a dolgok, állandóságában történnek, vannak, születnek, halnak, káprázat anyag-köddé elrobbannak, s anyagpontokká, testanyagokká csomósodnak és tömörűlnek a dolgok, jelenések és jelenségek, mint az Egyetemes Világban. Dehát mégis: mi történt? Uramisten, mi történt? Állván a halhatatlan idő és a halhatatlan tér függvényeiben, a múlandóság koordinátáiban és nem-is-oly rejtelmes halmaz-szerkezetében, ellentétes és egymást-nem-nélkülözhető, egymást-szolgáló halmazat-kristálygömbháromszög-végtelen mértanába forrva, kristály-idomok szövevény-egymásbaforrottság gömbvégtelenében, belűl virágzó, erjedő és mindíg-újra-kezdődő áttetsző anyagában tűnődve állván: elámúlva és tiszta rettenettel kérdem: mi történt? Hát mi történt? Hiszen tegnap még: dacos, akaratos szív-robbanással reszkető kamaszból legényke-férj: egy fiatal férfival beszéltem, egy fiatal férfival, akinek nagy agyagtömbökből és vastag domborúság-kötegekből gyúrt arcán, kicsit a Föld Szíve felé hajtott fején nem mutatta, kilobbanva az arcbőr és a homlok-redők felületére oly emberi és oly múlhatatlan szégyenét a szorongás, egy fiatal férfival beszéltem, akinek kíváncsi, okos és tiszta tekintetéből nem szívárgott a szorongás kérlelhetetlensége, mint a dolgok és tárgyak szívéből a köd, a fehérré sűrűsödött remegés gyöngyöző, füstölgő, gomolygó bánata. Beszéltem egy fiatal férfival tegnap még, aki csak lázadó boldogtalan-boldog akaratunktól és megváltó-hitünktől fénylő kopár társbérleti szobánkban űlvén egy karszékben, karjára fogta csecsemő-lányomat, vaskos és tömény kezeivel oly óvatosan és gyöngéden fogva a csipkés pólyát, mint harmatos óriás fehér rózsafejet, aminek fodorgyűrűje szívében, fodor-örvénye illatos üstjében picinyke piheszőrös, fekete örvény-gyűrű hajú vércsöpp pislog és nyivákol habos mosolyos buborékolással. Kis síró piros csipkebogyó, gőgicsélve-nyafogó és bugyborékolva o-ázó vérszínű vadrózsa-termés, tojásdad-fejcsúcsán élő barna szőrcsipkecsillag-koronával. Úgy ült Ő ott, feszengve, magánya márványredő-fátylába burkolódzva, ott-létében is magára-hagyottan, mint a Tömör Árvaság, karjaiban és ölében a vászon-rózsafodrok közt nyávogó Öntudatlan Ember-Vércsöpp Árvasággal, a Csillag-Szempillás Titokkal, s voltak ők az Idő-Történelem deres zord hegycsúcsán az eleven jövőregörnyedő Bánat és az ölében gőgicsélő Jövő-Idő, a Piéta-Fordítottság, férfi-nő megcserélődés, anya-fia test-változás és szerep-változás, márványból forró hússá szelidűlve, a csöndből a Kettős-Titokká gyémántosodva. S mi ültünk szemben vele feszengve és magunkra-hagyottan, ifjúságunk forradalmában, s ő űlt ott szótlanúl: de így-a-bíztatás, de így a mégis-bíztatás, a ne-hagyd-magad, a hagyni-magunkat-nem-lehet, a tedd-a-dolgod múlhatatlanúl és halaszthatatlanúl, a kötelességed nem-abbahagyni bíztatása; az Erő és Kisded-Gyöngeség, a Komor Férfi-Bíztatás és Megváltót-ölében-tartó Titkolt Gyöngédség bájos együttese voltak ők, míg odakint a térben és a történelemben dér volt, köd, hó, fagy fújta ítéletét a dolgok felületéből, a dolgok közepéből bánat csobogott s idebent a csönd kék bársonycsöngettyűi szóltak és hallgatásunk, kongó hallgatásunk, mint Isten óriás köd-harangjai. Illyés Gyula hetven éves? Nem, nem igaz! Most hetvenévesként ünnepli Őt a Nemzet és a Világ, hetvenévesként ünnepli őt a Haza és Egyetemes Földgolyónk Jobb-Emberisége, ünnepli Őt Népünk Egyszerűsége és az Óceánokon-túli és az Óceánokon-inneni Tisztúltabb, Fölvilágosodottabb és Emberibb Szellemiség, fiaként Őt az az Egyetemes Szellemi Haza, amelynek határai nem azonosíthatók, amelynek határai nem vonhatók meg a földrajzi és történeti, vagy a történelem ideges, zord, önző és szívünkre-tapintatlan ceruzavonásaival, barbár grafitvonal-csipkéivel meghúzott, a bűnhődésre rajzolt határokkal, de amelynek határai nincsenek az Időben se előre, se visszafelé, mert ez a Haza: maga a Szellemi Lét Időtlen Egyetemessége, ugyan a Térből kinövő, de a Tér Törvényeit tudomásúl venni nem tudó, a Tér földrajziságát legyőző Állandósúlt Virágzó Akarat. Egyidejűség a szellemi létben, a Mindíg-Ugyanaz új és új kivirágzása, egyetlen, határok közé, se idő-határok, se nemzet-határok közé nem szorítható, a kizárólagos megkövetelés penész-zsákjába nem gyömöszölhető Folyamat Mindíg-Új Állandósága. Illyés Gyula hetven éves? Nem, nem igaz! Szívem, merengő szívem előtt az a tűnődő, töprengő, roppantúl kimunkált kezű fiatal férfi áll, aki egy lucskos köddel szorongó késő-őszi estén, ősz-kései ködszorongásban kitoppant az izzadt, gomolygó sötétből, s a higanygőz-lámpa rózsasárga fénypermet-buborékjában (mint sárga borostyán-kőben ősidők pikkelyes gyűrt lény-dermedettsége) kopott viharkabátban, födetlen fővel, kesztyűtlenűl, nehéz bakancsban, fekete mosolygással toporgott, s kezét nyújtva, kezemet fogva egy percig, a fáradt és vízzel-ragyás komor köd-sötétbe foszlott újra: mert jött: magányát cipelve magányából, s ment magányát-megosztani-se-tudva, ment magányát-föloldani-nem-tudva: magánya Csönd-csigaházába húzódva, a Magány-Hazába, a Haza-Magányba, kövér magányosságát szívéről leolvasztani nem tudva, ifjú forradalmi magányom kezét egy kézfogás-pillanattal keményen megszorítva, magányomat magányomra hagyva, s hitte tán: nem maradtam oly egyedűl, s hittem: tudja, hogy tudom Őt, s nem marad oly egyedűl. Én így ünneplem Őt! Őt, aki hetven éves! Hetven éves? Nem, nem igaz! Hiszen ha kőbütykös és kőhurkás ujjaival darabosabbá gyúrta is fejét, testanyagát a Múlandóság, ha mohó és tűzpikkely-ujjaival fosztogatta is fekete fürtjeit a Nem-az-Ő-Tele, ha bemeszelte is koponyatarkó-tincseit a mészcsillagpöttyös ujjú Végzés: Ő nem változott erejében, hitében és szívében. De hát mi történt mégis, Uramisten, mi történt a Létezés Kristály-anyag Időkockájának belsejében? Mi történt? Történt a Történelem és történt az Idő! Nem ő történt az Időben és a Történelemben, de ővele történt az Idő és a Történelem, de benne történt a Történelem és az Idő! Magányában! De bennünk történt a Történelem és az Idő. Magányunkban. És ezt a magányt forró angyal-lehelletével, tüze őrjöngő szép dühével föl nem oldja: hírnév, dicsőség, fölmagasztalás, ha az Angyal, ez a Balga és Mohó Tétovaság, ez a Mámorra-buzdító Szárnyas Isten-Kegyetlene rátapasztja is forró száját a költő szívére, s úgy fújja vélt irgalma tüzét a szív, a költő-szív sajgó és gyötrődő üregeibe, a Titkos Csönd és a Gyász Magzatát vére örvényeiben lebegtető rángó burkolatába! Igen, maradt a Lét és az Eszmélet Ifjúsága és közben történt a Történelem és nőtt a fosztó, sajdító és építő Idő a Tér történelmében, a tér anyagát történtetve, s benne a téranyag megvalósulása, mert hiszen a Tér történelme az Idő. Mert hiszen a Térben Változó és Önmagát-megvalósító Anyag dacos, múlással-ellenkező növekedése, megtörténése az Idő Teremtődése és Teremtése, s az üveges idő-folyamatok láthatatlan belsejében tenyésző és megvalósuló anyag-állapotok változása és akarata a Történelem. A Költészet is: a dac, a munka, a védekezés, a megmaradás, a kifogyhatatlan szorgalom fönntartó és megtartó kegyelme. A munka, a munka, a munka: az egyetlen biztos bizonyosság! Illyés Gyula egyetlen biztonsága és bizonyossága! Mindnyájunk egyetlen biztonsága és bizonyossága. Mert miközben Ő volt, munkás és munkálkodó kemény szorgalomban: a Léten átütött piros gyászával és forró örömével, kékülő ragacsos szégyenével a Történelem, mint paraszti közkatonák sebkötésén a vérzés! Mert közben voltak: háborúk, forradalmak, árulások, hűtlenségek, megvalósulások, születések, országnyi depressziók, búskomorságok és mélabús megmaradások, világ-irgalmatlanságok, változások, szégyenek, és a világ-örömök és az ember-örömök ritka és tiszta pillanatai is. És mennyi hullás, Uramisten, mennyi hullás e hazában is, mennyi veszteség és földbe-omlás, és a föld közönyébe futás is mennyi volt, Uramisten, e hazában is, a Csontbütyök Halál-Mutatóujj milyen röhejesen és irgalmatlan közönnyel nyomkodta a földbe, mint gyermekkorunkban mi kegyetlenűl és mohó irgalmatlansággal az óriás-kristályóra-szemű és kitin-pamut margaréta csápú bogarakat a sárba, belefullasztván pórusaikat, potrohszelvény-lüktetésüket, szülő, légző, ürítő és szájnyílásaikat a zsíros meleg ragacsba; a Halál pimasz közönnyel nyomkodta a földbe a Halhatatlanokat és a halhatatlanságra-vágyó szívűeket, mennyi konok és árva hullás volt e hazában is, Uramisten, és nem másképp és ugyanúgy, mint ahogy a Megrendítő-Csoda Arany János írta 1856 márciusában:

 

Halnak, halnak,
Egyre halnak,
Szine, lángja a magyarnak.
Itt is egy név,
Ott is egy név,
Hányat elvisz minden egy év.

 

Mert közben ez történt. A nem-változó, az össze-nem-törhető, a megmarad ifjúságban ez történt. És Illyés Gyula írta műveit rendíthetetlenűl és akaratosan, írta műveit rendületlenűl, Vörösmarty Mihály nemzet-tudó hitével és irgalmával és Vörösmarty Mihály nemzetismerő hevületével, gyászával és vígaszt-tudásával írta műveit kifogyhatatlan buzgalommal és akarattal. A dolgos agy, a dolgos kéz örömében, a munka megállíthatatlan fegyelmében keresve és találva az egyetlen vígaszt a létre, a létért és a fönnmaradásért. Létünkért is, és fönnmaradásunkért is. Közben csak ez történt, ez történt, ez a legtöbb. És közben a sokszori komorság gipsz-arcából, amely mögött, mint csigaház mészkürt-tekervényében a test, ott tenyészik és virágzik az élő fájdalom, az oly érthető és oly szívszorító komorság gyűrt gipsz-álarca mögűl kiszívárgott a fény, vastag vonalakkal és kőkésekkel összevagdosott és összetört agyag-álarca szemréseiből, a gipszráncolat korong-üregéből, a gyűrődés-álarc zártságát fölnyitó agyag-gyűrűk fekete gödréből úgy lövődött ki égő, aggódó és társkereső tekintete, lényének titkos tiszta tüze, hogy tudtuk: vele nem vagyunk egyedűl, hogy visszanézve rá égő, ifjú szemekkel, tüzes, konok pillantással, dacos gyémánttal, lángoló magunk-tudásával: tudnia kellett: magunkkal nincs egyedűl! Bár szellemiségünk, szellemi hazánk történelmének legrejtőzködőbb szelleme, legbúvóbb költészete talán Ő: mert fájdalmát a szemérem gyolcsaiba tekeri, mert hiszi azt: a fájdalom létének gyászt-ki-nem-mutatható magánügye, mert mi másképp és mások vagyunk, mert én másképp és más vagyok: hadd köszöntsem Őt most szemérmetlen szeretettel, nem estéjén, de maradandóságának ifjúság-hajnalán, én, a mást-mondó és másképp-beszélő, ha másból nem: szavaimból fonva koszorút, hogy e történelmi és szellemi Haza és Világ akaratával (mert figyel rá az élő Magyarország, és mert figyel rá a földalatti Magyarország, az élő és a földbe-múlandott történelmi és szellemi Haza, mert figyel rá az Eleven és a Halál-Világ, az Egyetemes Gond, Gondolat, Szellemiség), hogy a pályatárs szeretetével és szemérmetlen nyíltságával tegyem a tisztaság babérlevél-patkó abroncsát világ-ősz fürtjeire és mégis-ifjú, komor, tiszta, halandóságunkat-ismerő, szívünk dacait talán nem is ismerő szívére, országos-komoly homlokára.

 

 

 

Ifjúság. ifjúságunk. Illyés Gyula ifjúsága*

Mikor is olvastam én ezt a verset először? Kamaszkoromban, vagy még annakelőtte, bejáró diákkoromban, a fölfűtött vonat egyik harmadosztályú kocsijában zötyögyvén Budapestre, vagy hazafelé: Biára, bejáró-ifjúságom Nagy Telében, amikor a személyvagónok ereszein, szar-mocskos WC-kagylóiban szennyes, rozsdasárga jégcsapok, vizelet-jégcsapok, húgy-jégcsipkeszalagok lógtak, s éltem a fagy-deres vonatkerekek, korlátok, ajtókilincsek, ütköző-tölcsérek függvényeiben; űlvén a sárga-faléces padon, mint szabadságát-akaró rab cellája deszka-ágyán; olvastam, ki-kipillantva a jégvirágos ablakra forró lehelletemtől fújt áttetsző korongon: a deres, hószálkaszakállas fákkal, melyek mint fehér pamutból font, horgolt vastag pamutnyelű csipke-csillagok, pamut-virágállatok, a dombokról lecsurgó havas földszalagokkal elfutó börtön-tájra, ifjúságom láthatatlan rács-ketrecére, lángoló ifjú vad, szabadságért-hörgő szívű, karcsú, vékony, fiatal fekete állat; vagy olvastam, nézvén a körhinta gerendaküllő-csillagaként forgó virághabos rózsaszín és zöld pamutlepedő-szalagos örvénylő és lebbenékeny tájat, vagy a nyárban arany-őrjöngő, őszben rozsdarothadó sárga és cafatos csontváz-világot? Vagy olvastam először a főváros egy parkjának padján zsibbadozva, a Gellérthegy tavaszlejtőjén félkönyökre dűlvén, a fénypettyekkel kavargó dunapart legalsó kőlépcsőjén, a Nemzeti Múzeum kertjében, vagy valamelyik kis antikvárium poros és porpihe-redőpaplanos, szürke, légypettyel csillagos villanykörtével gyéren bevilágított raktárában: igazságra és tudásra-mohó kisdiák? Nem tudom. Vagy olvastam: ifjúságom forradalmában talán, 1946–1947 fordulóján, otthon, torz, fűtetlen, padlás-lépcső-ferdeségtől különösre-metszett, a hidegtől nehéz és szikrázó kristály-idommá, gyémánt gótikus-kápolna-belsejűvé szigorodott szobámban? Amikor lehelletem, orrlikaimból, vagy számból kilökődő lélegzésem pára-tölcsérei, mint dér-trombiták, gőzölgő fehér kürtök, fehér ággá buggyanó és visszahúzódó csigaszarvak. Nem tudom. És hányszor olyastam? Nem tudom. Illyés Gyula verseinek első gyűjteményes kiadásában, vagy önálló füzetben? Nem tudom. Hányszor éghettem és virágozhattam e vers megejtő és lágy tiszta mámorában, e harmattal-tündökletes és lángporral-behintett vers ifjú, könnytelen és boldogságra-mohó bűvöletében hányszor ragyoghatott föl gyötört, forradalmi és tiszta kamasz, vagy legényke-szívem? Nem is tudom. Mert most, levéve könyvespolcomról az Ifjúság első kiadását, ezt a vékonyka rozsdasárga füzetet, s lapozván az időben-elöregűlt, törékeny, ropogó lapjait, olvasván az azonosúltság mosolyával, az ugyanaz-ifjúságom édes bűvöletével: e vad futással, csaholással, kiáltozással, csendőr-csákóval, csendőr-szuronnyal, fekete kalapon szivárványos csendőr-kakasfaroktollal lüktető vers, e szivárványos kemény tollbóbitákkal, penge-kék arcokkal sziklás és páfrányos vers, e burjánzó zöld füzes-bozontokkal, zöld halpikkely-levelű növény-szövevénnyel örvénylő vers, esti emberalom szalma-zizegéssel, lebbencstészta-páfrányként a föld-éji űrbe lecsurgó tejút zuhataggal, iszonyatos gyémánt-kévével, likacsos rózsatányér-orrú rózsaröfögéssel, rózsaszín és csöcsökkel-rengő disznó-röfögéssel, tehénbőgéssel, éjszakai csillagszerelemmel, hajnal-harmatos zöld ámúldozással, leves-bugyborékolással és esti piros gőzölgéssel, kese, pettyes, barna, vörös lódobogással, habzó nyálas barna lónyerítéssel, kék csődőrnyerítéssel, gyászbojt-bóbita lódobogással, tejes peremszélű, zöld növényi tejkorona peremszélű növény-harsogással, zöld papsajtcsomagos hónaljú mályvacsönddel, melyek, mint denevérszárnyak alatt kis zöld kenyerek, langyos kéve-hullással, kaszáktól aranykék növény-írással lüktető vers, láng-őrülettől és lét-aszálytól cserepes föld-szikkadtra aszalódott arcokból: a megmaradás szőrös és vonalakkal összetorlódott, póruspontokból krétavonalakká húzódott fehér írással összefirkált gyűrt, szőrös aranylegyező-aranyhártyaredő arcokból, a megmaradás, a bizonyosság, az ember-biztonság és fönnmaradás száraz bógáncs-bajszos, száraz mohakéve-bajszos, szőrös pala-pajzsaiból kidörmögő bíztatás, ígéret és biztonság férfi-füstjével átszőtt vers; a menekülés, életbe-visszafutás, oktalan bűntetés elől futás, halál-előtt fuldokolva loholás, a futásban lihegve-lerogyás aranypihés és csillag-harmattal beszórt tisztásain, a csönd és a tétovaság és a boldog önámítás édes szigetein: borjúlehellet-édességű, borjú-rózsaorr cukros rózsafújású, gólyahír aranylakk-pénzecske szirom-csészéje tisztaságú és üdvösségű szerelem születését párázó vers, ez a kapor és vadtorma-tornyok, pihés csipke-tornyok, növényi szőrös toronylepedők létét mondó vers, a szerelem-megvalósulás szemérmes ifjú férfi-szégyenét, virágillatú tehénke-ballagását sóhajtó vers, a kis növényke-levél tisztaságú, virág-aranykehely tisztaságú szerelem édes bizonyosságát és szívdobogtató, tudott bizonytalanságát indázó és látomásodó vers (amelyre úgy száll a bánat, mint a nyár arany-füstjében a katicabogár: a fekete pettyekkel csillagzó forró vércsöpp, pórusos fekete lakk-homlokán rézlaprózsa-csápcsillagokkal); ez az eres, rózsaboldog, duzzadt tehéntőgy-illatú és csillag-szikrázat hajnalú vers: Illyés Gyula Ifjúsága: úgy megejt megint, mosolyos édes párás mámorával úgy besző megint, mesés aranyléptű tündér-ihletével úgy beragyogja merengő férfi-szívemet: most is és megint, mint hajdanában, ifjúkorom űzött, zaklatott, szorongó és a szorongás gyűrődéseivel, korom-redő gyűrődés-lepedőivel begöngyölt idejében, bánatba-bugyolált, émelygésbe és vad akarásokba csomagolt kamasz és legényke-koromban. Látom a nyúrga fekete kamaszt, a forradalmár fiút, aki fut lihegve, bukdácsolva, el-elbukva a kukoricásban, mint a barna légy-szeme-szakállas szakállú Petőfi Sándor futhatott egykoron a kukoricásban! A kukoricásban: a zöld-eres szárnyú zöld angyalkatonák, zöld visszeres-lábú, zöld térdbütykű, zöld bütyök-könyökű, bajszos kukoricacső-kardú zöld katonák között, fut az élet felé, mint Petőfi Sándor futhatott egykoron, a halál előtt, a kukoricásban, s az eres zöld kukoricalevelek, a zöldhártya pengeélű kardok arcának csapódva kaszabolják, vércsíkot ütnek a szorongás-arc verejtékes lobogásába, s az arc, mintha nyállal megpuhított piros tintaceruza hegyével lenne ragacsos-pirosan, piros szövedék-vágásokkal összevonalazva! Mintha futna lihegve zöldkardú, zöldbajszú zöld katonák gyűlöletében, sújtásában! S látom, az ifjú költő Illyés Gyulát, akinek kezét ihlete szorongó tündökletében: az áldott és léte-sorsával és írása sorsával példára-buzdító Petőfi Sándor fogja, vezetvén az ifjú Illyés Gyula teremtő kezét; a Tündérálmot,A négy ökrös szekeret, A puszta télen-t, A Tiszá-t Petőfi Sándor fogta és vezette szellemkezével az ifjú Illyés Gyula kezét: az Ifjúság írásakor. Mint a boldogtalan, magányos, gyötrött és szenvedő Arany János írta Petőfi Sándorról és magáról az Emlények-ben, 1855 júniusában! Mert micsoda azonosságok és szent és tündökletes újra-mondások, a nem-ugyanazok, de Petőfi Sándorral teherbeesett boldog újramondásai, egy-szívdobogású újramondott folytatásai az ugyanannak Illyés Gyula akkor forradalmian új és forradalmian bátor vers-époszában, a magyar forradalom legszebb vers-emlékezetében, az: Ifjúságban! Ebben a forradalom bukásából futást, csöndet, A négy ökrös szekér csillagválasztó, ökörballagás-szagú, reménytelen, boldogságot-hazudó szerelmét, munkát, nyugalmas munkás jelent és gyerekekkel és unokákkal sürgölődő, vagy körűl-sürgött öregséget áhítozó versben, ebben a lomha, méla és ahogy a tehenek, lovak isznak: szürcsögve, cuppogva, nagy habos hörböléssel és kortyolással, szálkásan és szálasan nyálazva, hogy a nyál ezüst pókfonala hurkosan és hurkagyűrű tekergő omlással a vízbe szálazik és nyúlik: aranyrengésű tisztasággal és lágysággal hömpölygő elbeszélő lírai tündöklés-csóvában. Az Ifjúságban. Forradalmian bátor lírai epika (vagy epikus líra) Illyés Gyula rettegésből-futó boldogság-verse, ez a boldogság-sziget, az üldöztetés, a verejték, az ellenforradalmi bosszú-düh, és a munka és az egyszerűek, a kétkeziek tisztasága megmaradásának hitéből összeszövődött lüktető, eleven űrszövetén világító sziget-boldogság, az égő nyári nagy zöld csillag, az aranyköd-mámorsziget az ellenforradalom-éjszakában, az Ifjúság! Ez az édes borjúszagú, harmatos copfos mezítláb-leányballagású, kaszapengéssel-fenyegető, Petőfi Sándor tündér-emlékezetét igéző és újra-mondó vers-forradalom, az Ifjúság, századunk magyar lírai költészetének egyik legszebb elbeszélő verse! És most, lapozván tűnődve s olvasván merengve újra ezt a mámoros verset, olvasván megtisztúlt és megtisztító mosollyal: ez arany-oszlopütésű télben, olvasván újra az Ifjúságot, nemcsak a versében futó forradalom piros léptei harmatoznak szívemen, a vérrel-befutott fiatal költő-lábnyomok, nemcsak a versében fölszikrázó kék szőr-szív légy-szeme-szakállas szellem-lény: Petőfi Sándor élet-kiáltó fényes köd-alakja ragyogtatja át hite mosolyával szívemet, mint az Illyés Gyula verséét, nemcsak az én-is-ezt-éltem, én-is-így-szerettem-egyszer, én-is-így-dolgoztam-egykoron, én-is-így hajtottam a korsót-cipelő, kék vizeskannát-cipelő lány kemény mellére boglyas és lázas fejemet, az én-is-így-hittem, én-is-így-hallgattam bogár esti barna dörmögését, nyáréji csillag arany-szuszogását boldogsága ragyog mosolyomban, nemcsak az Illyés Gyula Ifjúságban hörgő nyár nagy arany rózsamancsú tombolása ütései vérzik föl szívemet, de megnyugtat, bíztat és igazol az a remény-tudat és folytonosság-tudat is, amit e versgyönyörűség mond, hiszek amit magam is: tudva azt, hogy nemcsak önálló virágzások vagyunk, a hit önállósúlt égő teremtés-örvényei, de egy hatalmas láncolat részei is, egymáshoz-kapcsolt, egymásba-kulcsolódó lánc-szemei a magyar költészetnek, a kezdetek óta, és folytatni, megismételve újra-mondani azt, amit elődeink is mondtak: nem szégyen, de költői eszmélkedésünk és költő-gyakorlatunk kötelessége is! Hogy megismételve is folytatva egymást, a földből és az idő-történelemből kinyúló előd-kezeket fogva előd-kézzé váljunk mi is, így építve föl, így kovácsolva ki a magyar költészet gyönyörű kézfogás-láncolatát. Igy is teremtve: a múltból a magunk jelenét és múltját majd: a jövőnek! Újra-teremtve és újra-mondva mindent, makacsúl mondva a csak-mi-tudjuk-és-mondhatjuk-újat-is! Az eddig-nem-voltat! Ez a Magyar Költészet Gyönyörű Egyetemessége! Egyetemes Szent Folyamatossága! Ezért olvasom most, ez arany-ütés-pillanatú télben Illyés Gyula remekművét: szívemet termékenyítő aranyporral behintő mosolygással. A tisztaság mosolyával és szégyentelenségével. Mert bűn-e, mert szégyen-e, ha Illyés Gyula Ifjúságát olvasva: magamra is gondolok? És nemcsak arra, hogy az éposz se halott! Se benne. Se általunk. Mint ahogy nem halott, mint ahogy nem lehet halott: forradalmunk, a forradalom: él az futásban, virágzásban, csöndben, pokolban, a Mennyek látható közönyében! És nem halott és nem lehet halott az ifjúság! És bűn-e és szégyen-e, ha ez elbeszélő vers-remeket újra-olvasva: tűnődvén mosolygok virágzó tenyészetén az időnek és mosolygom a Halál Fogsorát, mert el nem rághatja szív-alakú pikkelyekből épült torony-szárait, zöld pikkelypamut-szárait, zöld növényszív-pikkelyekből egymásra tobzosodott, egymásra-sejtesedett oszloprúdját, zöld pamutsugarát emlékeink és eszmélkedésünk virágainak: szívünkből amik kinőnek!

 

 

 

A kemény leleplező és ítélkező*

Sok meghatározója van és lehetséges egy irodalom, vagy egy író jelentésének, küldetés-vállalásának, erejének, szellemi szépségének és nagyságának: tárgyi, formai, jellemi, nyelvi, dologi, természeti, társadalmi, látomás-erőt viselő, küldetés-tudattal boldog, választani és kiválasztani akarni tudó és képes biztosság. Fölsorolni módom nincs most e lehetséges, vagy szükséges meghatározókat. Egyet azonban tudva tudok és hittel hiszek: hogy nincs, hogy nem lehet nagy irodalom és nagy író erkölcsi bátorság, erkölcsi tisztaság és erkölcsi szigorúság nélkűl! És mondom ezt épp itt és ma: önvesztő, komor, tébolyúltságokkal-vemhes, otromba, szitkokkal, dühökkel vad és mégis mindenképp-megújúlni akaró századunk jelenidejű évtizedében, amely lüktetve és nyöszörögve ráng a boldogtalanságtól és reménykedéstől, az idő történelem-zsákjába gyömöszölten, mintha az Ismeretlen Isten végtelen fekete zsákba gyűrt és taposott volna: csillagot és sátánt, dologi létezőt, embert, állatot, növényt, hite angyalát, megváltó-önmaga vizenyős szíve-vérét, boldogságot és reménytelenséget! Illés Endrének, aki nemcsak nagy kortársunk a jelenidőben, aki nemcsak műve erejével, biztonságával és tisztaságával nagy írója gyötrött és lázas jelenkorunknak, s minden bizonnyal a jövő-időnek is, de társunk a múló és féktelen hétköznapokban, az izzó lét-csobogásban, a tenger-mohás, zöld tengernyálas, csigás, habos kék vízrengéstől likacsosra rágott kövekre kiterített száradó ősi halász-hálók lazaságú, vagy kristály-kötésű ünnepnapokban; Illés Endrének erkölcsi bátorsága, tisztasága és erkölcsi szigorúsága: ereje, hite, a létben-eligazodás-tudása, reménye és kemény, okos ítéletre-képessége! Ez az erkölcsi szigorúság író-volta kemény, szép szív-verése! Ez adja hitét a teremtésre, megvalósításra, a dolgokat és jelenségeket: szerkezetük alappontjáig kiboncolni-tudásra, ez adja erejét az álságok, csalások, hazudozások és hazugságok, ringyóságok és rózsaszínű selyem-álarcba rejtett szifilitikusan-rothadt arcú csalások, bűnök, ostobaságok, álnokságok leleplezésére, ez adja hitét és biztonságát a tétovaság-nélküli ítélkezésre, a kemény ítéletre a teremtő megvalósításban, a pontos és határozott ítéletre a szellemi cselekvésben. Igen, kemény fölboncoló, föltáró, leleplező és ítélkező Illés Endre! És mégis mennyi megértés, jóság, játékosság, elnéző finom legyintés van ott, él: műveiben! És mennyi lángolás és lobogás és mennyi rajongás, gyermeki áhítat és szeretet! És mennyi csodálat és tűzvészként lobogó áhítat kemény, tiszta, pontos, szigorú, kristály-metszésű, kékarany kristálylap-csiszolatú mondatai, elmondás-szerkezetei és szavai titoktalan-titkos tiszta mélyén, mennyi ragyogás, láng, oda-adás, csodálat, megbocsájtás, rajongani-tudás és emberszeretet! Eötvös József, Kemény Zsigmond, Babits Mihály rokona, testvére ő: Illés Endre. Mit tesz ez a nagy író, mit tesz ez az odaadó és szigorú, delfin-játékos és márvány-merengésű ember? Mit tesz ez a robbanékony rajongás, ez a valóság, s mert elsőként ez izgatja szívét irodalma kezdeteitől, a társadalmi valóság homályait, zagyva sötétjeit, vizenyős varangyos gödreit, gipsz-álarcait, kő-álarcait, púder és festék-álarcait, vastag, fakó habarcs-rétegeit, húsa élő viruló sötét szövetét bátran átvilágítani tudó kemény szigorú szempár, ez a kék szemgolyók páros reflektora a történelem-éjszakában? Az álságokkal, bűnökkel, bujaságokkal és hazúgságokkal hemzsegő, torzakat és szörnyeket-szülő éjszakában? A rémület-ringató nappal-éjszakában? Mit tesz ez az ítéletre-ítélt ember, mit tesz Illés Endre? Mit tett Illés Endre, aki ifjan is tudott vágtatóan nyers, habzóan őszinte, kíméletlenül dacos, önmaga sebezhető, karddal-megdöfhető testrészeit, vagy szellem-pontjait elfödni-nem-tudó és talán csipkés-páncélba-rejteni-nem-is-akaró, robbanásra feszűlt izgatott elme? A valóság, a lét zagyva, kúsza, aszimmetrikus, rejtőzködő és diszharmónikus, dobogó mérhetetlen halmazatából lángtól-nem-félő okos kezével kiemel egy habzó lét-csomót, lángoló, füstölgő, parázsló, vérző maroknyi élet-sarat, lüktető ember-valóságot, társadalmi élet-köteget, egy társadalom rétegének álcás, csipke-léptű, vagy szajha-ordenáré, trampli, vagy kaporlevél-törékeny, kifestett, rózsapontokkal pettyezett arcú alakját, kiemel egy-egy ember-szívet, ember-főt, ember-sorsot a zavaros, gyönyörű lét-homályból, a történelemből, társadalomból, bánatból, irodalomból, feledésből: és eszmélkedése boncasztalára téve addig vizsgálja, metszi, bontja föl, preparálja ki belsője eddig-rejtett, határfelületek alá rejtett élet-szerveit és lét-szerkezeteit, amíg létezése és jelentése titkát föl nem ismeri, amíg rá nem bukkan a jelenséget-mozgató legtitkosabb szerkezetre, a kopár ideára! S ha már megtalálta a titkot, ha már rátalált a jelenséget virágoztató és mozgató szellemi szerkezetre: akkor dönt, ítél, meghatároz, diagnózist ad, kimond, leleplez, föllebbezhetetlenűl és kíméletlenűl. Ezt szeretem én benne: ezt a kíméletlen kutatást, tajtékozó mohóságot az igazságra, gyöngéd kegyetlenséget a szeretetre! Ezt a valóság-éhséget és valóság-áhítatot, ezt a valóságot megismerni, fölfedezni és megítélni akaró szép erőszakosságot! Ezt a bátorságot még arra is, hogy tévedni merjen, ha tévedni mer, mert a föloldozásra nincs más kiút! Mert hiszen ez az írás lényege, ez a tévedésre-is-elszánt emberért-áldozatos erkölcsi szigorúság! Ez az irodalom bátorságának egyik lényege! És az az érzékeny és finom szeretet, amely Illés Endre minden művét csontvázig átitatja szerelmével, az az aranyrózsakék robbanással rajongó és ragyogó, mohó, vad életszeretet, az ember, az esendő szikár könnyűség, vagy szikrázó tömör szomjúság: az ember szeretete, s a teremtett valóság, az agyunk hitéből és kezünk munkájával, képzeletünk csillagtüzéből teremtett valóság, kultúra, civilizáció, irodalom, szerelem, halál szeretete, amely ott él kifogyhatatlan hitével Illés Endre minden művében és termékeny szívében. A Lét gyötrelmeit és végtelen kúszaságát megérteni és ezért megbocsájtani is tudó egyszerű szeretet. De: nem a szánalom!

 

 

 

Dacos pontosság*

A Szépirodalmi Könyvkiadó munkatársai megtiszteltek azzal, hogy én köszöntselek: valamennyiük, s a magam nevében hetvenedik születésnapodon! Mit is mondhatnék én most? És éppen én, aki kerűlvén ide szinte gyermek-fővel: előtted, szíved és szereteted sugárzásában és szigorú gyámolításában nőttem emberré s költővé: s kívánhatnék-e többet, mint hogy tartson még nagyon sokáig az az embert-növesztő sugárzás, a boldog féktelenségek tiszta gyámolítása. E szép és tiszta megbízatás: épp gyönyörű áldottságával, és terheivel oly nehéz, s épp gyönyöre gyászával oly gyötrően pontosságot-kívánó, hogy csak dadogni tudok, a pontos szavakat, vagy legalábbis a pontosságra-törekvő szavakat keresvén. Hiszen Te tanítottál meg Bennünket, munkád fegyelmével és magatartásod teljességével és erejével: a pontosságra!; arra a pontosságra, amit a reménytelen sorsával oly korai halálra ítéltetett csodánk: József Attila megkívánt, akart mindannyiunktól, megtanulván azt a Világegyetemtől, fölismervén az Áldott Mindenség szerkezetét! Hogy dolgozni másképp nem lehet! Hogy élni másképp nem szabad! Hogy embernek lennünk másképp lehetetlen! Mert hiszen lehetünk emberhez-hasonlító lények, emberszabásúbb biológiai szerkezetek, biofizikai szervezettségű szenvedések, örömök, tékozlások és pusztulás-előtti kegyetlen lángolások, de emberek, az ember-megnevezésre méltó evangéliumi akaratok: csak életünk, munkánk, szerelmünk, cselekvésünk, föladat-vállalásunk és áldozat-tudásunk pontosságával lehetünk. Ezt tanultam meg Tőled, ezt tanuljuk Tőled, ezt kell megtanulnunk Tőled: folyamatosan, állandóan, percnyi-feledés, pillanatnyi részegség-önfeledtség nélkűl: mindannyiunknak. Jó, okos, irónikus, tiszta, indulatos, reménységre-érzékeny, a Múltat és a múltakat-ismerő és a Jelent sejtjei, élő lüktetés-egységei, eleven virágzó halmazat-kötegei utolsó moccanatáig, legelső kivirágzásában ismerni-akaró és ismerni-tudó, te a Jövőre, a Jövő napcsillag-dühére, vagy fémes árnyék-kötegeire, tűz-viharaira, vagy földrengés-szülőgörcseire oly mohó szívvel és tétovátlan tekintettel figyelő, tolladdal és hiteddel vigyázó Barátunk, Barátom, Te Ősz Hetvenéves és hetvenesztendős fehér fejeddel is oly lángolóan fiatal, lángcsipke-tobzódású ifjú szív, Barátunk, Barátom: Illés Endre, Bandi: mit mondhatnék én, minden munkatársad nevében, hogy tétova és esett szavaimat valahogy gömb-egységbe fogva, egyetlen szilárd és törhetetlen csöppé szorítva rácsöppentsem szívedre, hullassam rá életed virágzó és harcos hetven esztendőjére, hogy jellemezvén munkád és sorsodat: az öröm egy hitben égő rózsaszálát, az ünnep egy fehér nárcisz-csillagát, lángoló csillag-arcú nárcisz-pillanatát nyújtsam át mindannyiunk mosolyával, e Kis Közösség kezével, e Kicsi Tevékeny Ország (bár sokszor oly laza-kötésűnek és háló-rengésűnek tetsző), de mégiscsak nagyon tevékeny Haza-Picínység, Mikro-Haza, a Szépirodalmi Könyvkiadó: nevében? Az időben és az idővel nem-romlékony Műved oly sok-rétegű, módszereiben, jellemeiben, jellemzéseiben, meghatározásaiban, fölismeréseiben, megsebzettségeiben, vérzéseiben, leleplezéseiben, fölboncolásaiban, düheiben, átkaiban és mint gyémánt-fonalakból-szőtt csipke-arcok és csipke-szívek: törékenynek-tetsző és mégis törhetetlen árnyék-rajzaiban és bizonyosság-kötegeiben oly rétegződés-rengetegből épűlt: egyetlen tömb, hogy ezt a Szellemi Lét-Tömböt most és itt elmondani, akárcsak laza és porlékony, vagy zsírosan-törlékeny grafit-vonalakkal, ceruzavonásokkal ez ünnepi pillanatra rajzolni szinte lehetetlen. Lehetetlen ez inkább annál is, mert szólván Rólad, Kedves Barátom: kellene és kell szólnom: a harcos, egyértelmű, ítéleteiben és jövőt-sejtésében biztos, sohase-bizonytalan irodalom-szervezőről; a kemény, láng-életű, ha-kell-konokúl-kegyetlen, tárgyilagos, hiténél-semmitse-sohasem alábbadó, sokszor tévedni-is-bátor (mert nagy bátorság az!) irodalom-kritikusról, az, ítéletet-mondóról, a szellemi múltat feledhetetlen pontossággal, ragyogásában, hullásában, árnyék-csipkézetében és arany-rácsozatában a jelen szívére és sokszor oly hitetlen arcára, a jelen omlékony ködeire és csobogó füst-falaira rajzoló költő-portréfestőről, poéta-arcképfestőről, író-tájfestőről és idő-grafikusról, Düreri rézkarc-élességű és pontosságú Múltat-Jelenbe-Metszőről, aki sose-gyáva hinni azt, amit mer, aki sose megadó, bátor aki mindíg: hinni azt, amit kell, hinni azt, amit hinni oly sokszor lehetetlen! Műved, Kedves Bandi, oly bonyolúltan és összeszövötten, gyökereivel, húsával és erezetével oly érzékenyen Egy-teljesség, hogy törvényszerűen szólni Róla, most, e törékeny pillanatban szinte lehetetlen. Hisz Műved és műved rétegeiben és kötéseiben örvénylő és szikrázó Jellemed együttes összegét ez áldott ünnepi pillanat-kristály visszaragyogtatni tudja bár, lángoltatni vissza összes lapjával, belső tüzével most nem tudhatja! Szóljak: a hamisság, hazugság, lustaság, álság, álnokság, bűn-mocsok koszos és sokszor fodros selyem-ruhába és törékeny aranyfüst-álarcba öltözött, fekete csipkekesztyűbe bújtatott kezű, és mégis dögbűzös és hullabüdös Átkozottait leleplező, róluk a rothadtság, selyem és aranyhazugság élő, de hulla-életű rétegeit letépő novelláidról és színműveidről? Vagy szóljak Rólad, e voltaképpen hatalmas és a magyar történelemben így először megvalósúlt, élő és reméljük sokáig virágzó, éparcú, és épp törhetetlen, akaratos és tudom, rendkívűl körűltekintő tevékenységedtől oly okosan virágzó Kiadó Vállalat Igazgatójáról, akit ismerek huszonegy éve már, s ismernem akit adatott gyötrelmesebb, gyötrőbb (s kevés a szó: ha mondom azt:), nehezebb időkben, a Rettenet és a Gyávaság Esztendőiben, amikor a könyvkiadás nemcsak munka, olykor nagyon szép munka, de hősi munka volt, s amikor oly sokszor megaláztattunk az értelmetlenségben, gyűlölségben és gyanakvásban: mindnyájan, akik éltünk és dolgoztunk itt, ahogy lehetett, s megaláztattál Te különösen, drága Barátom, Bandi, Illés Endre! Nem! Nem! Örüljünk inkább a Te Ünnepednek! Örüljünk inkább munkánk tevékeny hétköznapjainak. Lehetőségeinknek és ünnepeinknek. Kultúránk, magyar szellemi kultúránk virágzása lehetőségének, s annak, hogy épp Veled és Általad virágozhatott föl e törékeny, tiszta és mégis oly sok esendőséget teste szent anyagában és szívverése olykor boldog ütemében hordozó Kis Hazában ifjúságunk, felnőttségünk, hogy kivirágozhatott teremtő kedélyünk és termő akaratunk Rossz Végzések és Fene Viharok után. A művészet: erkölcs! Az írás a legtisztább erkölcsiség, kötelező erkölcsiség! A művészet: dühödt és dacos törekvés a pontosságra. Az írás a megfogalmazás lehetősége akaratának kegyetlen pontossága. És hát ez: a munka is! Az a munka, amit végeznünk kell: halálunkig! Hadd köszöntselek hát Drága Barátunk, Kedves Barátom: minden munkatársad nevében, születésnapodon: a hetvenediken, s éppen én, aki „vigyázó szemed” alatt nőttem költővé és férfivá, oly korban, amely, hiszem: nemcsak az Átok kora volt, de a Kiválasztódás kora is, hadd köszöntselek boldogan, egy nemzet felelősség-érzetének tudatával, kívánva Neked még hosszú ideig tiszta okos erőt a test, a változó anyag életében, s kívánva termékeny boldog teremtő életet a szellemiségben, hogy alkothass és teremthess még sokáig (hogy is mondták volna abban a gyönyörű Reformkorban?): a Haza Üdvére és Jóra-Fogékony, Szépre-Érzékeny Szívünk Örömére.

 

 

 

A költészet ünnepe, a költészet hétköznapjai*

A költészet mindíg ünnep, a költészet a mindíg-ünnep! A lét gyönyörűségének ünnepe, a lét gyötrelmének, gyászának, szégyenének és magányának ünnepe, ünnepe a pusztulásnak, romlásnak, hervadásnak, haldoklásnak és halálnak, és ünnepe a szentséges és egyszeri és megváltoztathatatlan, másképp-el-nem-képzelhető és másképp-nem-folytatható életnek magának, ünnepe az Egyetemes Örökös Virágzó Létnek, Részleges-Halálaiban-Is-Mindíg-Virágzó Egyetemes Féktelen, Tevékeny, Robbanó, Befejezhetetlen Létezésnek, amely a tér-idő, vagy idő-tér végtelen egységében és kúszának tetsző bonyolúlt szövevényhalmazaiban mondja ki önmagát, önmaga akaratát és szelleme szerelmét. A költészet ünnepe önmagunk önhitt és tébolyúlt szép szerelmének, szigorának, nemzésének, dühének, átkainak, szelídségének, teremtő vad nyomorának, lázas fuldoklásának, termékeny megtisztúlni-akarásának, vagy dühödt tisztaságának, ünnepe fogcsikorgatva-merengve, tűnődvén-mosolyogva tevékeny önmagunknak, elbúrjánzásunknak, rothadásunknak és ravatalunknak, a földbe-szétfolyni leszálló szívünknek, az ősanyag-földbe lemerülő kristály-kocsonyás emberi szemünknek, látásunknak és hitünknek. Mert a költészet a Látás maga! A Látni-Tudás Ünnepe. Örökös Iszonyata, Megszégyenítő Titkos Magánya, Titok-tudó Öröme, és a Titkok Homálya Belsejét látni-alíg-sejtő Nézés Végtelen Szégyene. És a költészet ünnepe a milliárd-részletű, részlegű és alakzatú, formájú és reményű és mégis egyazon Anyagnak, a Létezés Szent Anyagának, aki a Szellem nemzés-szerelmében bújdokolván és virágozván rejtelemtelenűl formálja létté Egyetlen Akaratát! És a költészet mindíg hétköznap, a költészet a mindíg-hétköznap, a tétovaság és gyötrődés, a megfutni-akarás, a nem-lenni-akarat, a fogvacogás, a gyomor-émely, a belek kristálytű-kévékkel átszúrt rángásának és vonaglásának hétköznapjai is, örökös ünneptelen hétköznap-halmazatának gyászos reménytelensége, rothadni-nemzett szívünk reménytelensége, tudatlanságunk, vagy nem-tudásunk végtelen lángoló homálya, amely perzsel és éget és izzít és jajgatásra-rág sötét csipkéivel és barna csáptömeg-iszonyatával, a költészet a hétköznapok beláthatatlan és elmondhatatlan anyag-rettenete és szívverés-fölgyorsulása, a mellkasban rángó gyerek-ökölnyi rejtelmes anyag-csomó, sejtekből-szervezett lüktető véres csomag piros motor-ütemének fullasztó és riasztó rettenetes-gyors dörömbölése, mint koporsóba zárt tetszhalott, aki eszméletre-ébredvén, jajgat és sikít és ordít és hörög és fuldoklik, rúgdos és dörömböl! Mintha mikroszkóp alatt néznél elkülönített sejt-lüktetést, a rángó sejtet, ahogy vonaglik, dobog, gőzt lövell páfrányosan és szégyent és szerelmet. A költészet a szenvedések és megaláztatások, megalázkodások, reménytelenségek, hit-keresések és abbahagyások, epileptikus dacok, kemény megszégyenülések, kevély újrakezdések, kutatások és robotok, mindíg-lehetetlenségek, ön-megaláztatások, mindíg-újat-akarások és rengeteg legyőzettetések hétköznapjainak állandósága, olyan átkozott és gyönyörű végtelen hétköznap-láncolat, sejtes szögesdrót-hálózat, amelynek göngyölegébe tekertetvén jajgatunk, átkozódunk, ragyogunk, haldoklunk, szűljük és temetjük élő önmagunkat. A költészet szívünk, akaratunk, teremtő-mámorunk és tehetetlenség-szégyenünk hétköznapjainak Örökös Reménytelen Násza a Megvalósításért, és oly sokszor Telhetetlenségünk Verejték-Kapuja, a Megvalósúlni-Nem-Tudás legyekkel és csillagokkal körűldöngött Ravatal-csöndje, Tehetetlenség-ravatala. De nem folytatom! Mert a költészet Vakság is, mert épp a kimondással vakítja meg szemünket a Látható előtt, zárja le mohos kalapjával, homály-gombájával szemgolyónkat a Láthatótól, takarja be szavakból-szőtt szövetével szemünket és látásunkat, hogy ne láthassuk a Dolgok és Jelenségek Szívében Rejtőző és Mégis Önmaga-Egyszerű Lényegét Kimutató Titoktalan Teljesség-Csírát, a Lét Rezgő és Bonthatatlan Ősképletét. És miért is mondanám tovább az alíg-mondhatót, vagy a talán-túlságosan-is-leegyszerűsítettet, azt, amit kortársam és barátom: Vihar Béla éppúgy tud, él, szenved és naponta elvisel, mint mindannyian mi, akik e sorsra ítéltettünk és átkoztattunk, külön-külön is nehezen-viselhető önmagunkban! Mert szenvedjük, éljük, tudjuk a költészetnek nemcsak a természetét, de erkölcsét is! Mert a költészet, legvégső fogalmiságában, de elemi gyakorlatában is: erkölcs! Vihar Béla, akinek költészete ünnepét éljük most, e pillanatokban, így mondja ezt: „A vers sorsból épűl. Hiszem, hogy a vers erkölcsi műfaj, s megóv bennünket attól, hogy embervoltunk alá sűllyedjünk.” Igy igaz! Szebben ennél és pontosabban nem lehet és nem is kell megfogalmazni a költészet egyik, igaz, elemi lényegének természetét és föladatát! Mert a vers sorsból épűl, mert a vers sorsból is épűl, mert a vers nemcsak a Lét kristályragyogása, vagy száraz, kő-erekkel átszőtt, vagy vérző denevér-bársonysuhogású homálya, de a vers szép ember-voltunk, akarni-tudó gyönyörű ember-milyenségünk őrízője, Emberségünk, Ember-voltunk, Ember-örömünk, Ember-gyászunk Tiszta Aranykelyhe, Vért-lángoltató Kristály-serlege! A Létért Felelős Erkölcsiség Gyönyörű Mámora. Hit a föloldozásban, hit a megváltásban, hit a föloldozhatóságban, hit a megválthatóságban. A vers, mondom én ezt, és épp századunkban, amikor oly kevesen hisznek e kevesek-hitében: a hit értelme maga! Ez az elemi hit-tudat, lét-tudat, erkölcsiség-vállalás itatja át Vihar Béla költészetét vérzésével, komorával, mosolyával és édenével, beszéljen bármiről is szelíd szavával, vagy kemény, ostoros mondataival. A verseivel. Verseiben, amelyek nemcsak az elmondás versei, de a megújúlni-akarás, a megújúlás versei is. Verseiben, amelyek tárgyi, tudati, formai, jelenség-állapotai, ős-motívumai, alap-képletei világrésznyit változtak épp ez utolsó tíz esztendőben. Verseiben, amelyekben a költő újjászületett. Verseiben, költészetében, amelynek titkos ősképeit talán az Ószövetség Szent Írásaiban és Burjánzó Fejezeteiben, a késői, az elrohadt-gégéjű, a Jónás Könyvét író Babits Mihályban, Kassák Lajos édes és szomorú énekében, a mítikus-látomást-tudó, zöld-arcú és zöld-kezű, hanyatt-röptű, lila mélyhegedűt vonózó, zöld levegőben háton-fekve repülő, bíbor rabbinus-szakállú rabbikban, sárga bársony-kocka fejű tehénben, rózsatölcsér, piros nyálrózsa-orrlikú borjút élő és látó festő Chagallban, s Walt Whitmanban, a prófétaszakállúban jelölhetném társ-ujjammal, ha jelölni akarnám, ujjam forró bögyével érintvén termékeny, virágzó és jövőt-tudó, jövőt-jósoló, jövőt-akaró szívüket. Vihar Béla a kevesen-hívő költők közűl való. Mert ő hisz az életben és az értelemben, mert ő hisz a jóság, a mindíg-jobbá-lenni-akarás jogában. Hisz a dolgok, tárgyak, jószágok, természetek, alakzatok és teremtmények szépségében, jóságában és ragyogásában. Hisz a hűségben, örömben, a barátok tiszta szemében, a Lét Mosolyában. Az emberben hisz, a meggyalázott és megalázott, a magát-mégis-meg-nem-adó emberben hisz. Bizonyítsam ezt? Hisz nem kell rá szebb bizonyság, teljesűltebb felelet, mint amit éppen ő adott, költészetének egyik legteljesebb mondatában, az Egy katona megy a hóban című époszi sóhajában! Ez a vers a halálba-menetelő, sárral-befröcskölt-arcú, a véres mosolyú és vérző homlokú Radnóti Miklós szelíd őszi jajgatásának, szívünket-rettentő tiszta őszi könnyeinek, szörny-átok halálát tudó krisztusi ember-vágyakozásának akaratlan ellen-verse. Vagy az éppen-is-nagyon-akart, a bánatát-így-hurcoló? Mert ebben a versben, az élet-makacs, a magát-soha-meg-nem-adó, a magát-megsemmisíttetvén-lealáztatni-nem-akaró, a magát-a-mégis-életbe-visszazuhogó ember hite lángol époszian! A törhetetlen és múlhatatlan életszeretet lobog és jajgat ebben a hóban-vánszorgó, hóban-bukdácsoló, hóba-fulladni-nem-akaró versben! És ezzel elég! A költőt hallgassuk most, az ő szavát!

 

 

 

Egy költő tavasz-ága*

Megvallottam már Kiss Benedekről, és nem is oly régen, a Költők egymás közt című antológiában, bemutatva őt önmagunknak és a jövőnek, hogy milyen örömmel és lobogással olvastam verseit, hogy mennyire megszerettem költészete tavaszi kedvét és tavaszi lángját, hogy verseit olvasván tavaszi rétek, virágos nagy mezők, vad csillagokkal lüktető éjszakák nyár-illata és reménység-álma örvénylik körülöttem, a mohó és kíváncsi szív körűl, hogy verseinek lét-anyaga az eleven létezés színeit, szagát, illatát, lüktetését, áramlását és sugárzását hordozza és küldi magából, hogy Kiss Benedek a valóság szülötte és küldötte, a valóság ihletettje és éneklője. Most, hogy újra szólok róla, elmondhatom már azt is, hogy újabb verseiben a szigorúság, szorongás, keménység, a töprengő magányosság feketébb és rejtelmesebb vonásai is kiütköznek, feketébb és görcsösebb-rajzú vonalak, hurok-ábrák a fiatal költő-arcon, hogy nagy kérdőjelek és nagy felkiáltójelek hálója, térkép-összegzése is már ez a költő-arc, ez a költészet-arc, amely kutató szemünkbe visszanéz verseiből. Kiss Benedek felelősséget vállal a létért, nemcsak önmagáért, de értünk, miattunk, vállalja a lét-felelősséget, a történelem-felelősséget, a töprengés és vizsgálódás felelősségét, szükséges magányát. Mert Kiss Benedeknek nem mindegy a lét, a történelem, az élet, a múlt, a jelen, nem mindegy mi történik és hogyan történik szívében és a szívünkben, múltunkban, jelenünkben, történelmünkben. Ragaszkodása és áhítata nagy és tiszta költészet-múltunkhoz, történelem-múltunkhoz, magyarságunkhoz és szellemi jövőnkhöz, olyan utód ő, aki tud töprengő és játékos arccal szellemi őseire és testi őseire visszanézni, füstös-keserűen, és mosolyában-föllángolva is, mert tudja: ő is része az óriás boldog szövedéknek, a magyar múltnak és a magyar költészet rothadástalan, végtelen szövetének, része a vele-is-teremtő időnek. S tudja: ezt vállalni a magyar költő legszebb kötelessége.

 

 

 

A nép szolgálatának vágya*

Elindúlt újra egy fiatalember a költészetben. A halhatatlanságba? A középszerbe? A kudarcba? Ezt majd sorsa útja és műve lángja, rejtelme, döbbenete, vagy lángtalansága fogja elmondani. Sorsa végzetes, vagy bánattalan útja, műve megvalósúltsága és reménye. Igen, elindúlt újra valaki a költészet kegyetlen térségei kezdetén, a sivatagvörös, ásványi kaktuszokkal árva, az őserdő-növény-bozontos, vagy suhogó puszta-füves, kék lángcsipkedermedés hegyek térségeibe, mert keres valamit, mert tudni akar valamit, mert megtalálni akarja önmagát, vagy legalábbis a vérző világot. Fiatalember? Hisz családos apa már, fiatal férfi, aki nem-könnyű gyerekkor és nem-bánattalan ifjúkor árnyék-fejfáit hagyta maga után, nehéz emlék-porát hordozza szívén, piros sebhelyeit, forradásait és hegedéseit, a fönnmaradni-akarás és a porba-keveredni-nem-akarás hártyás és dúdoros piros lét-jegyeit, viseli emlék-önmagán a szegénység és a küzdelem, a kiemelkedés-vágy kis bíbor címereit az emlék-test anyagtalan, múlt-időből épűlt húsába szőve, felületére forrasztva. Ez a fiatal férfi verseket ír, mert a versben találta meg, mert a versben vélte megtalálni léte értelmét és jelentését, mert segíteni is akar a verssel ez a fiatal férfi, adni másnak, a körülötte és benne torlódó, pusztuló és virágzó népnek, népe szegényeinek, az elesetteknek és a mindíg-jelenkort építőknek, a kétkezieknek, a föld művelőinek, az anyag formálóinak és leigázóinak. A kétkezieknek, a boldog és küzdelmes, a nehéz-szívütésű és kőzetesen megvastagodott-kezű hódítóknak, ennek az egyszerű, halált-ismerő, fáradtság-tajtékban mellkasig-gázoló, történelmet-elviselő emberiségnek. Nekik, hisz, mint oly sokan e század tollat-fölvevő ifjai közűl, ő is a szegény-világból jött, mint oly sokan a falu-széliek és város-széliek, fehérségbe-töppedt, sejtes darázsház-csipás és sárcsipke-csésze fecskefészek-csipás kis vályogházsorok törpe csöndjéből, a város peremének rozsdás drótkazlai, lukas kék zománcfazekai, pihés mályvái és gutaütéses, szederjes, kő-kéreg-tekervény bodzafái közűl, hogy énekeljenek és megváltassanak. Miért tagadjam, hogy szívemhez nagy közelségben állnak ezek a fiatal férfiak, hisz én is onnan jöttem, abból a keserű és tiszta világból, abból a mohos csöndből, abból a temetői árvaságból! Ez a költő, vallomása szerint, szolgálni őket akarja, népét, az egyszerűt és teremtőt. Bár versei még nem azt a világot adják, annak a világnak tárgyi léte, szelíd és tűnékeny jelenség-halmaza, virágzó állapot-sokasága, története és anyagi jelenkora még nem építi be verseit boldog tenyészetével, vagy deres szerkezeteivel, komoly csöndjével, tiszta fogalmaival, könnyével, halálával és reményével; a vers belső terét, tiszta tartályait nem tölti be anyagával, anyaga és élete formáival, sugárzó, vagy penészes dolgaival, virágzó és elvirágzó valóságával. Versei érzelmek inkább még, nem valóságok, a népköltészet arany-lélegzetével, zöldlábú madárlépteivel, piros kiáltás-emlékeivel beszőve, s így hitek inkább, érzelmes dal-kezdetek, mintsem érzékeny dalok, érzékeny valóságok: amelyekben egy tiszta és törékeny, kúsza és végülis összetörhetetlen világ teremtené meg önmagát, a költő szolgálata és teremtő-akarata lét-teremtő tüzében. Ez a lobogó, indulatos, érzelmes fiatal férfi, Izes Mihály, vállalt valamit, ami kedves szívemnek, de hogy meg is valósítsa lobogó vállalását, még sokat kell dolgoznia. Ehhez a munkához, ehhez a nem-könnyű munkához kívánok neki teret, időt, teremtő kedélyt, fáradhatatlan töprengést, ki-nem-hamvadó munkakedvet.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]