Írás egy jövendő őskoponyán

 

Mit tudtok Dózsa Györgyről?^*

Századom szülöttei, századom gyermekei, utolsó évtizedeink szülöttei, ti, férfiak és asszonyok, serdülő lányok és növekvő legénykék ifjak és vének: mit tudtok Dózsa Györgyről? Mit tudtok Dózsa Györgyről, a lángelme-konokról, a lángelme-tisztaságról, a lángelme-kevélyről, a lángelme-féktelenről, a lángelme-egyszerűről, a lángelme-akaratosról? Mit tudtok Dózsa Györgyről, a századokkal ezelőtt megöltről, az évszázadokkal ezelőtt megevettről, fölfalatottról, megsütöttről, összerágottról, kiokádottról, leköpdösöttről, tűzzel és röhejjel, gúnnyal és csillag-fehérre izzított ökör-szájkosárral megkoronázottról, akinek húsát úgy ették, úgy rágták, úgy nyelték, úgy harapták öklendezve és zokogva, jajgatva, ordítozva és hörögve tébolyúlt gyönyörtelenséggel, részeg istentelenséggel és vad vakogással, vak ember-csaholással gyáva és rettegő, elbambúlt és árvaságba gyömöszölt, az árulás, hűtlenség és mindenképpen-élni-akarás lángoló szőrzsákjába gyömködött hívei, emberei, barátai és vele-együtt bátran öldöklői, mint kiéheztetett ősz komondorok, gyáva párducok, reményükvesztett pettyes rettegések; az álnok és szegény árva, bolond, bitang, tehetetlen, élet-mohó, bűnhődni-se-tudó és a teremtésért is bűnhődni-akaró, bamba, bánattalan, buta, élet-nyomorúlt, halál-szegény, akasztásra-váró, kihegyezett karóra síró varangyosbékaként rádöfésre váró, nagy kerekekre rákötözésre váró, lőcsökkel, rücskös husángokkal, vaskos durungokkal csontot, koponyát, húst, hitet, jajgatást pépesre, véres emberkásává tördelésre váró harcosok, a tegnapi szabadság szegényei, a hajdani szabad láng, lángtisztaság és aranypiros, aranyzöld lángcsipketaréjlás egyszer szabad és egyszer boldog forradalmi szegényei, a szabad szép szegény-nép, az élni-lehetetlen, a gyűlölködésre-boldog, a gyűlölni-sose-boldog, árva, tehetetlen, jó, tudatos, keserű, elnémított, századokig robbanásra-váró, rejtelmes és egyszerű szegénység. A nép, a nép, a tegnap-büszke, a tegnap-dacos, a tegnap urat és úr-szolgát dalolva öldökölni kész, a gyilkolni sohase akaró, a gyilkolásra-sohase-szándékú, a tébolyúlt és részeg bosszút-állásra sose-kegyetlen, a megbocsájtó és elfeledő, a szorgos és szorgalmát bolondúl szerető, a bánatát-ismerő és bánatát bánata virág-gyolcsaiba, puszta-kopár és liliom-erdő dalainak ráncaiba, vadkalász-örvényébe és forró sivatag-redőibe rejtő szent-bonyolúlt egyszerűség és mindenség-bonyolúltság, a nép, én szegény-népem, mi szegény népünk: a jobbágy-Magyarország! Mit tudtok Dózsa Györgyről népek és nemzetek fiai, gyermekei, mások, országok szülöttei, mások, akik éltetek tán múltatokban is boldogabbúl és gyönyörrel-teljesebben, akik éltetek talán nem íly mocsárba, lápba, sásba, nádasokba vadon-erdőkbe és dübörgő rengetegekbe, sóhajos, csipkés messzi zöld vadonokba, arany-ránc-végtelen, tücsökszó-mindenség pusztaságokba szorítva és nyomorítva, ahol a csönd, mint a képzelet-pokol lángja: fehér, ahol csontot tör, szívütést bénít farkasok vonítása, medvék, bömbölése, sasok fekete kiáltozása, madáranyák sikoltozása, a láp fekete laza büdös fortyogása, büdös végtelen füstje, vad keserű gőze. Mit tudtok Dózsa Györgyről, népek és nemzetek szülöttei, mások, talán velünk-egy elnyomottak és kiszolgáltatottak, ti is mivelünk szegények, az egy-nyomorúság történelmének szülöttei, ti, Dózsa Györgyről tudtok-e valamit, szegénység-történelmünknél valaha boldogabbak, vagy egyformán velünk boldogtalanok, egyazon elnyomás népei, gyermekei, ti, szegények, büszkék, alázatosak, kemények, okosak, reménykedők és mindíg-jövőt-akarók, s ti népem jelenkorának szülöttei, ti: emlékeztek-e Dózsa Györgyre, tudtok-e valamit Dózsa Györgyről, az Ítélkezőről, a Tisztáról, Okosról, a Kevélyről, Gyöngédről, a Testvér-Rajongóról, a Boldogtalanról, a Győzelemben-Bizonyosról, az Elbukásba-Védtelenről, az Elárúltatottról, a Megsebzettről, a Kigúnyoltról és Kiröhögöttről, a Rettegettről és Ijesztőről, a Bölcsről, Dühöngőről, Konokról, a Csillagpoklok Tüzétől Átitatott Szavúról, Hajdani Urainál Mindenben Többet Tudóról, a Rémületet-Reményt-Hirdetőről, az Urakra-gyászt, Szegényekre Virág-irgalmat Hozóról, a Töprengőről és Kigondolóról, a Büszke Diadalmasról és Vigyázó-Elméjűről, aki önmagát akarta emelni föl a népben, aki népét fölemelni akarta szívében és a hazában, hogy kenyere, szabadsága és vígalma legyen, öröme termékeny szép öröm, gyásza csak tiszta gyász, egyszerű, mint az Isten szívének tér-ősfeketesége, telehintve a végzet-csillagokkal, hogy élete élet legyen, élet, élet, tiszta tavasz és tiszta tél, tiszta ősz és tiszta nyár, élet, mint az eső, a lepke, a madár, a csillag, a virág, a hó, élet, ne gubancos Rettenet-Ország, ne összetorlódott kőlapok fehér tajtékzás-tengere, szikrázó fehér temető, vérző fekete őséjszaka: urak tomboló fáklyafényes víg vigalmi éjszakája csak, ahol citera szól, kürtök riognak, dobok dübögnek, kupák habzanak, ökrök lángolnak, mint mennyből-letaszított vezérősangyalok a Sátán gyémántrúdjára döfve, s ringyók vihognak meztelenűl, nagy, kemény részeg nyállal teleköpdösött csecsekkel, részegen. Valamit tudtok-e Dózsa Györgyről, az Ítéletet-Kimondóról, a Reményben-Akaratosról, Urak-Gyászáról, Szegények Húsvétjáról, a Remélni-Élők Szegény-Királyáról, a Boldog Habzó Kegyetlen Tiszta Bátor Okos Népforradalom Vezér-Fiáról, a Tanúltról és Hadi-Okosságban, Ember-Tisztességben Kiművelt Tiszta Főről, a Végzetes és Elhalaszthatatlan Népforradalom Szegény-Királyáról, akit úgy sütöttek meg a Gyávák, a Hatalmukra Kevélyek, a Nemzet-Féltést Hazudozók, a Vaspikkelyruhás Vaspikkelykesztyűsen Tapsolók, a Szent Himnuszokat Hörgő Uri-Bugyogósok és Vér-redős Palástú Igehirdetők, akit úgy sütöttek meg égő vas-trónon, röhögve és vígadva, rettegve mégis mocskos szívükben, mint gyémánt-agyarú tajtékos vadkant, tejút-sőrényű király-vadat, s akinek húsát zabáltatták nyomorúlt híveivel és megkergűlt embereivel, zöld hányadékukkal, véres nyálukkal és híg excrementumukkal magukat-összemocskolt és ágyékszőrüket, szőrös combjukat, térdüket, lábukat ejakulátumukkal és urinájukkal összefolyatott rémület-fiaival, hogy zabálják csak az Ősdisznó-Vadat, a Feketesörényű Ősdühöngést, a Rézbozont-szügyű Keresztet-Elárulót, hadd lássa, hogy eszi őt, hadd lássa, hogy eszi, hogy falja hogy harapja, hogy zabálja önmagát a kerge, gyáva, ostoba, bamba Nép: a Nép, aki akart valamit, a Nép, a bamba bitang, a gyáva kegyetlen, aki akarta azt, ami Lehetetlen, Neki-Amit-Nem-Szabad: azt akarta, akarni amit neki nem lehet: az Ostoba, az Úr-Tiszteletlen, a Rabló, a Gyújtogató, az Öldöklő, a Bamba Paraszt, a Kerge Vadszamár! Mert csak kenyeret akart és tiszta szép hatalmat, mert csak szerelmet akart és tiszta szép tavaszt, bízható okos szép hazát, akarta tudni Tavasznak önmagát, csillagos, holdas tiszta éjszakát, nemzeni gyermeket, lőni vadat; halat, teknőcöt, rákot, nyulat, fácánt, tobzódó szarvasokat venni ki magának a Bőven-Vehetőből, a Zöldszőrű, Fehér-gyapjú-fonadékú Természet-Zsákból, az Elvadúlt és Elbitangolt, Burjánzó Hazából, csak Önmagából, végre Önmagának. Tudjátok-e Dózsa György ki volt? Mit tudtok Dózsa Györgyről: népek, nemzetek, népem szülöttei, ti, akik e század gyermekei vagytok, s lesztek talán a jövő század vénei majd, új nagyapák, nagyanyák, dédszülők, ember-ősei az új ember-jövőnek; mit tudtok Dózsa Györgyről: szülöttei az atom-kornak, a tudomány kegyetlen és okos századának, Csodálatos Korom Gyermekei, akik más égitestekre léptek tétova és bátor lábbal, s ott ugrálva más égitestek füstölgő gyémánt-porában, lángoló örvényű zöld üvegporában, lebegve-lépegetve ott fény-aranylemezek függőleges, vízszintes, ferde és legyezős izzó anyagában, lila tér-árnyékok, dolog-árnyékok csipkés hasábjaiban, az űr fekete határtalanságában, a fény és árnyék mértani űr-metszeteiben, lila kristály-terében: fém-üveg-gumi-műanyagbuborékarcú nehézkes űr-búvárruhában, rovarcsápszerű radar-antennák, fura és titkos terepjáró autók, fémpókként lépegető és hernyótalpas, küllőkorongos szerkezetek, elektromos agyak és számító-gépek, oxigénpalackok, fémpamacs-tapogatók, televíziók, művelt szerkezetek, fém-kaportányér csápok, rádióadók, géphernyók, csuklós fém-ásók, fém-sáskaszájak, mereven-mozgó fém-kezek tudásától is segítve a világegyetem-lét titkait kutatjátok, a mindenség-őskeletkezés, az ősgolyó-csillaggá-szétrobbanás, az idő-kezdet, az ős-sötétségből a tér-kezdet és tér-anyag kezdet kialakulás, az őscsillagokká-szétdurranás ősidő-elejét keresitek az anyagban, a kőzetekben, a porban, a csillagzó kristályüveg-salakban, s hoztok az Emberiségre új Lét-Reményt, vagy új Háborút, Végleges Halált, Pontos Pusztulást, ti, a Század Mai Gyermekei, akik forogni más égitestről: Földünket, e csöpp zöld golyót, e kék buborékban, kék magzathólyagban lebegő égitest-embriót, bolygó-magzatot lassan pörögni látjátok, ahogy függ a tűzpontokkal tenyésző fekete Őstér-Semmiben, a Virágzó Fekete Ősvákuum Tisztaságban, akik látjátok a Kicsíny Zöld Golyót: Jövőnket, Múltunkat, Temetőnket, Jelenünket, Szenvedésünk, Örömünk, Reményünk és Éhezésünk Csöpp Életgolyóját, a Földet, az Emberi Valóság Örök Szülőanyját és Örök Temetőjét, Nagy Századom Gyermekei, tudjátok-e, hogy megölni Dózsa Györgyöt sohasem lehet, hogy megsüthették, hogy megehették, hogy vérző eleven szívét fölzabálhatták, fejét levághatták, lábszárcsontjait, karcsontjait megtörhették, hogy hamvait a vad őszi szélben szétszórhatták: él mégis ő és születik mindíg újra! Mert mindíg lesznek Új Dózsa Györgyök! Mert mindíg lesznek Új Dózsa Györgyök, Tiszták, Kemények, Küldetést-Vállalók, Reményt-Vállalók, és Halált-Vállalók, lesznek mindíg Új Dózsa Györgyök, születnek mindíg Dózsa Györgyök, Újak, Harcot-Vállalók, Vezérséget-Vállalók, mindíg születnek Dózsa Györgyök, Újak, amíg emberiség az emberiség, amíg e Földgolyón ember él szegényen, elnyomottan, elvakítottan, éhezve, megalázva és megszomorítottan, szelleméből-kifosztottan, tisztaságában-meggyalázottan, emberségében-kitaszítottan, szomjasan és éhesen, szellemében megtiportan. Húsát ha velünk meg is etették, égő húsát ha faltuk is szörnyű árulásban, mert mi esszük meg mindíg önmagunkat, mert velünk etetik meg mindíg önmagunkat, mert mi zabáljuk föl Virágzó Akaratunkat: az a Szív szívünkben kivirágzik, az az Akarat bennünk förgeteg-lombját kinöveszti, az az Erő a csillagokig tenyészik csontjainkból és koponyáinkból kemény tüzével, s benövi virágzó tűz-bozontjával a szegények, éhezők, megnyomoríttottak Több-Emberiségét. Az az Indulat mibennünk újra nő. És leszünk mindíg-új Dózsa Györgyök, a bujaságot, butaságot, gőgöt, elnyomást, keresztet lerombolók, a vidám, büszke vad diadal fehér ősisten-sörényhajú piros csődörcsikójával a Tél Fehér Szívén Tombolók, tűz-koronára ítéltettek, kopár és vad tűz-trónra láncoltak majd: szívünkből-kipatakzó élet-himnuszokkal, vad szánkból patakzó átok-énekekkel: a nép szívében, a népek szívében, a szenvedés szél-zuhogásában, a világűr fényes vak szelében rettegő zászlónkon a szegények hitével, gyászával, örömével, dühödt szent akaratával.

A szent gyújtogató

 

Magyar lángelme latinúl, barbár-országban^*

„Számban sűrűsödik s véresen ömlik a nyál. Méghozzá: lélegzet alig jön gyenge tüdőmből”, ezt írja harminckét-évesen ez a boldogtalan zseni, ez a mámorító és bódító fiú, ez a lángoló ifjú ember, létében fuldokolva, mint a harminckét-éves József Attila, s írja aztán: „Csakhogy könnyű okok nem idéznek szörnyű csodákat, S köznapi dolgokból nem születik különös”, s írja aztán: „Istenek, ennyi csapás mért csak mireánk szakad? Annyi más nép él kívülünk szerte a föld terein!”, s írja aztán: „Sőt, ha magunk, hunok vezekelhetnénk a világért, Lennénk megváltód, bűn fia, emberiség!”. Micsoda megváltó-szavak, milyen könyör-szavak, milyen föloldozás-szavak, micsoda szenvedés-szavak, fuldoklás-szavak, hörgés-szavak, Krisztusi vért-okádó szavak, micsoda közösséget-vállalás-szavak, bűntudat-szavak, hősi és kemény szavak, a tudatos költészet és a legtudatosabb emberség, közösséget-vállaló magányos, szenvedő, nagy emberség szavai ezek, egy testében és testével gyötrelmesen és keményen harcoló, szárazon fuldokló, sárgán lihegő, szárazon lázas és kopáran nyögdécselő, vékony eres hártyaszoborrá finomodott, kődrótfonadék-kosár bordázatú ember halálszavai, élet-jajjai, az emberiség megváltásáért esdeklés szavai, hazát-sirató szavai, a haza, az akkori barbár haza küldetés-tudatát ismerő és vállaló szavai, a népek és népek sorsa felelősségét ismerő, tudatos nagy elme szavai ezek! Egy haldokló, fuldokló, szárazon lángoló, verejtékezve fehéren izzó, fekete füstös ocsmány átkokat mondani-nem-akaró, pirosan földobogó, kékeres, sárga hártyával födött halcsontváz-bordázata között a piros halál izzó lándzsa-vasait nyögdécselve, tántorogva, fuldokolva és jajgatva hordozó ifjú nagy ember szavai ezek, egy lázas és boldogtalan ifjú emberé, aki ült földíszített és páncél-álarcba, páncél-szoknyába öltöztetett tarka lován, maga is csipkés, liliomos, ászkaszerűen ízelt kesztyűs, fodros és csatos páncélban, sisakban talán, sárga-korompettyes harci lován, királya mellett, hadi seregek élén, vezére mellett bajszos és szakállas kopár vasas seregek elején, s ott köhögött, köpte a vért, ott verejtékezett a páncéling alatt, köhécselt száraz lázasan kehelve, véres nyálat bugyborékolva és köpve a páncélsisak homlokig fölhúzott és gégéig leeresztett fém-varjúcsőre nyílásán, a vastojás-üregből, domború bálnafogsor-rostja alatt, rózsa-arccal betöltött fém-tátogásából véres nyálbuborékokat fújva elkékülő és lila fuldoklás-álarcot verejték-arcára ragasztó köhögés-rohamában. Ó, ismerem én ezt a fuldoklást, vérhányást, véres nyál-köpést, köhögést, ezt a tüdő-vért lángolva szökőkútként hörgő és fújó emberveszejtő szörnyűséget, ismerem én ezt a lázas, véres, verejtékes, száraz, pusztuló mámort, ezt a véres égést, vérző lángolást: hiszen apám is tüdővészes volt ifjúkorától, ebben a véres lázban nőttem föl én, láttam őt operáció után ülvén az ágyban: hátából, nyaktól csípőjéig vágott seb-páfrányából kiálló fémcső-uszonytaréjjal, láttam őt ahogy ült az ágyban, s okádta a kéken lángoló vért a lavórba! Láttam a Véres Köhögést, Száraz Sárga Hörgést, láttam a Piros Halált én! Janus Pannónius, ez a lázadó, forradalmár, összeesküvő, ez az Itália tarka kőcsipke-kőcsontváz városaiból fekete lovon Dunántúlra hazalovagló, nehézkes, lomha, vastag szekereken hazafelé döcögő és barbár pusztákon, saskiáltozású pusztákon, rókasírásos lápokon, béka-nagyzenekarú mocsarakon és tocsogókon, medvehörgéses fenyves hegyeken át az igazi hazába otromba járműveken, nagy csillagküllő-kerekű, fehér ökrök vonta fa-taligákon szalmában ülvén, nyers és zsíros prémekbe és bundákba tekervén hazafelé vánszorgó gyermek-ember, ez a filozófiailag teljesen kiművelt, okos, nemes, tiszta, bátor ifjú ember-fő, ez a Platont-ismerő, Plotinost-kedvelő, a plátonista filozófiai iskola híve, mámorosa és hódolója, ez a görög és latin és minden bizonnyal már az itáliai, olasz és európai lét írott, festett, énekelt, zenélt, kőben-fölhabzott, kőben-fölcsipkézett és kőben-föltajtékzott kultúráját, reneszánsz ember-mámorát és reneszánsz élet-hódolatát ismerő tudatos teremtő tiszta elme, ez a kora természettudományos ismereteiben, csillagászati, fizikai, botanikai és biológiai tudásában bátran jártas fiatal lángelme, ez a természetet-ismerő, természetet-hívő, mégis mitológiák-meghódította ifjú zseni, ez a szegény-népet szerető, kétkezieket-ismerő, ez a pór-népet ragyogva hívő és ámuló, ez az anyját rajongva és lángolva szívébe csókoló és szívében ringató, ez a szinte gyermekfővel tudományok doktora és ifjú fejjel makacs diplomata, ez a csak latinúl éneklő hatalmas magyar költő, ez a latin városokból a magyar nádasokba, lápokba, teknőcös és kuruttyolásos lápokba, mocsarakba szállt latin-énekű gyönyörű gyászhattyú, szegény, ez a király-kegyeltje, Mátyás-kegyvesztettje, ez a tudás gyönyöre, ismeret mámora, élet-hit nagy ismerője, ez a háború, fekély, ragály, kór, halál gyűlölője, ez a tiszta lángelme, a lángelme tiszta akarata, az élet, a mindíg-élet hívője és hite, ez az Élethit Mámoros Szent Könyvének kívűlről tudója, nemcsak tétova lapozgatója: Janus Pannónius a Végzetes Rózsaláz, a Kegyetlen Vérköhögés, a Fekete Vérugatás, a Piros Halál Eljegyzettje, Csatában Legyőzöttje volt! Jaj Istenem, pedig hogy szerette az életet, pedig élni milyen boldog volt szegény, pedig hogy hitt a reményben, a szép emberi reményben, az emberszeretet örömében és a lét-szeretet hatalmában hogy hitt szegény, szegény kegyvesztett, a Piros Halál vérző-szemű csődörére, vérrel-befröcskölt lovára kötözött ifjú tudós lovag, filozófus, költő, politikus, zseni-elődünk a vészterhes, ragályos és titkos múlt-időben, János, a Pannóniából-Származott, János, a díszes és büszke neveltetésű, a paraszt-dajkák csöcsén habzsoló, a paraszt-dajkák ölén ringatott, aki meghalt harmincnyolc-évesen, fiatalon elszáradva és véresen, pergamen-szárazra és pergamen-áttetszővé aszalódva a szájából kiáradó vér-szökőkút rózsalázban, egyetlen véres hörgésben és véres ugatásban. Akárcsak századokkal-későbbi tudós nagy ifjú lángelme-társa, a vérliliomokat-köhögő és vérző tűzliliomokat sóhajtó, véres jácint-lángokat és véres rózsafákat haldokolva beszélő édes, édes Csokonai Vitéz Mihály! Janus Pannónius nagyon bátor költő volt, bátorságában hatalmas költő volt Janus Pannónius, lángelme volt: lángelméje a költészetnek és életszeretetnek! Jaj, milyen lehetett volna az a Magyarország, amelyik ő-általa folytatódik, milyen lett volna az a Magyarország, aki őbenne-folytatódik, az a Haza, aki ővele folytatódik: kő-álmokban, freskókban és faliszőnyegekben, versekben, tudatos zenében, filozófiában, történelem-létben, paraszti és városi kultúrában, természettudományos, filozófiai és fogalmi civilizációban, emberi műveltségben és a hazát-átható egyetemes okosságban, a tudás-láng, az okosság-láng mindenféle csipkezetében, magasságában, arany-rózsa-csipkefáiban és alacsonyabb, mesteri lobogásában is! Milyen lett volna az az Ország, az a barbárság láng-özönéből, vegetáció-tengeréből, tűzözön-virágzásából éppenhogy kiágaskodó, imás kő-liliomokkal és kőcsipke-hitekkel, és a növényi kultúrával, lázas virágoskertekkel, paraszti jobbat-akarással, kézműves-szorgalommal, magyar-íráskultúra-kezdetlángokkal a barbárság szőrökkel és hajakkal habzó lét-özönéből épp csak kicsipkésedő Ország, ha általa és vele folytatódik, ha nem vész el az önzésben, gőgben, önámításban, önárulásban, civakodásban, testvérviszályban, főúri hetykeségben és országlásra-vágyó, országrészeket csíkos tigris-mancsokkal széttépdeső úri ostobaságban, mohóságban, vagyon-gőgben, vagyon-vágyban, rablásban, pusztításban, nép-nem-ismeretben és nép-gyűlöletben, butaságban, böfögésben és műveletlenségben, megszállásokban, dúlásokban, menekülésekben, népirtásokban, hódításokban és hódoltságokban, ha nem vergődik nyögve, rángva és fuldokolva idegen hatalmak, csalogány-szavú hazúg elhitetők és szentséges méghazugabb szövetségesek, hátúlról-elárulók rettegés-hálózatába hömpölygetve, önmagunkra-dobott elnyomás-hálók és félelem-hálózatok, kishitűség-kötélszövevények és barbár nagyképűség-spárgahálózatok tömkelegébe jajgatván és hörögvén göngyölögve, mint Arany János versének hálóba magát-rángva egyre-jobban behömpölygető szarvasa! Janus Pannónius, ez az óriás gyöngytollkéve-üstökösuszály, ez a hatalmas szerelmetes fénycsóva, vérző fodros láng-lobogó költészetünk mindenség-kezdetén, ez a véres lángelme-hömpölyeg, ez a hazánk öntudat-egén átcsurgó gyémántkristály-gyíkfarok tejút, ez a könnyed és tiszta fiú: Janus Pannónius: rettenetesen bátor költő volt a kimondásban és megnevezésben! Hatalmas bátorsága volt a tudásra a költészetben, a tudatos költészetben, hatalmas bátorsága természeti, természettudományos, filozófiai, történelmi, műveltségi, létező-ismereti, anyag-állapot-ismereti tudásának fölhasználására a költészetben, költészete olyan bátor és anyag-elvű e vonatkozásokban, hogy századokkal megelőzte a jövő magyar költészet-történelmét, hogy csak századokkal teremtő keze földbe-rothadása után tudott a magyar költészet hasonlítót hozzá merni a versben: hogy ne csak a politika és érzelem, de a tudás, a filozófia, természettudomány, a lét-egyetem kristályszerkezete és égitest-struktúrája, a létezők, kristályok, bolygók, lények, állapotok, alakzatok és anyag-hitek, anyagformák milliárdja, a lét-filozófiák, halál-hitek és végtelenség-tudások égő pontanyag-mindensége is, lángoló vagy fénylő anyag-pont-gömb-egyetemessége is része legyen és lehessen a Költészetnek, annak a hívő költészetnek, amely épp materiális tudásával, anyag-ismeretével és anyag-hitével, tudás-anyagával látomásos a teremtésben, egyetemes teremtő megvalósulás a látomásban! Mert Janus Pannónius látomásos költő volt, hívő költő az életben és a látomásban, hatalmas bátor költő és bátran tudatos költő a testiségben, a testi nyomorok, betegségek, bajok, fájdalmak, rettenetek, panaszok és fizikumunk ocsmányságának kimondásában és leírásában! Ebben is századokkal előrelángolt konok, okos és tiszta költőtudatával költészetünkben! Belángolva tudása bátorságával és bátorsága költészet-gyakorlatával ébredő költészet-tudatunkat, kristályos homályainkat és költészetben-megvalósúlni-akarásunk lázas sötét anyagrétegek mélyén dermedten égő kristályait. Ezért nagy fölszabadító, ő, János, a Pannóniában-született, az Itáliában-nevelkedett, a latin-torkú tudós magyar csoda-hattyú, akiben akkor lobogott föl hatalmassá a költészet aranykéve-üstököslángja, amikor végleg ideforrt e barbár szent talajhoz, akit akkor égetett át a költészet mindensége egyetemes mindenség-akarattá, amikor végleg összeforrt e haza egyszerű tiszta Közösségével, amikor e hazába szívverésig süppedve, hogy szívütése összeért e föld szívütésével, e barbár szegény szent talajba, e boldogtalan, jövőre-szánt és jövőt-akarni-képes Egyszerű Szorgos Űzött Okos Árva Közösségbe szívig-süllyedten énekelni kezdett, mint az elmúlás életté-varázsolt túlvilág-madara: tudós angyala; a halál előtt a halál ellen, a Csontváz-fejedelem sárga csillag-ökle ellen, csontcsipkepatkó-vigyora ellen, a Közösségben a Közösségért e barbár, mocsarakkal, lápokkal, tocsogókkal, zöld rengetegekkel, sásosokkal és nádasokkal füstölgő és gyötrődő szent Talajon, ismerve és tudva a Hazát, az Egyszerűt, Gyönyörűt, Hazugot, Akarót, Hívőt és Félelmeteset. Nagy előd voltál te bátor és büszke fiú! Nagy Előd voltál, Nagy Tanító és Nagy Boldogtalan!

Az eljövendő Csokonai^*

Kétszáz esztendeje múlt November 17-én, hogy Diószegi Sára, Csokonai József sebész-borbély asszonya fiút szült, virág-beszédű fiút, halandó hatalmas énekest, a Múlandóság és a Költészet Teljes Gyönyörét, jácint-torkút és vadméz-mosolyút, Isten árnyának lehetetlen-sokaságú és dolgok-halmaza-illatú vetületeiből szőtt Énekes Halál-Hattyút, megváltó beszédű és föltámadás-csillagú fiút: Csokonai Vitéz Mihályt! És meghala az a Fiú 1805 január 28-án, nem-Jézusi szóval kék tulipánt száján és Jézusi sebekkel ember-Golgothát fölvállalt szívén! A komor magányosság vas-szögeitől és vas-dárdájától átveretetten és fölsebzetten. És eltemetteték már másnapon este, köd-arcú fagyban, virágtalan havazásban. Mint Wolfgang Amadeus Mozart, mint az a Zenék Jézusa, akihez egyedűl hasonlítható teremtés-hitben és teremtés-tudásban, áhítatban és mindenség-mosolyban, halál-gyötrelemben és elmúlás-töprengésben, ének-gyászban és ének-szerelemben! Aki ugyanúgy látta az Időt, a kukacos-markút, a szalonnabogarak lüktető, hullám-gyűrődés halálhab-pezsgéséből szőtt tenyerűt, az Időt, a Nem-Múlandó Ős-Mértani Forma deres és dögszaggal-derengő árnyékában guggolót, a kristállyá-építőt és mikrobákkal-lefosztót, csontvázzá-kiáltót, a penész-lombú Teljesség-Ősfa világító redves gyökér-éposza gödreiben állát féreg-bozsgó tenyerére hajtót, mint vele-múlékony társa, a nem-ismert, az általa-nem-tudott, a Magyarország Árnyékcsipke-Léptű Mosoly-Vándora, Gyöngyvirág-fürt Fehér Harangocska Tavasz-Éneke: Csokonai Vitéz Mihály! Nem volt igaza az egyetemes-boldogtalan, Csokonai-szívű drága József Attilának, a redőtlen Semmi kegyetlenség-virágú kopár terein ácsorgó zseni-utódnak, mert a líra nem logika és nem tudomány, nem a megvalósulás matematika dogmája, de a líra: teljes megvalósúltságában: a Minden Együtt, a Teljesség Áhítata és a Teljesség Bizalma, Hit a Teljességben és Vágy a Teljességre: mint a Teremtő Szívének és Eszméletének Dolog-Akarata, Jelenség-Részlet-Lángolása, amely részleteire-bomlottságában is: Egy-Szövedék, egymást-nélkülözni-nem-tudó Együttese az Akarat Képzeletének, de a Képzelet Akaratának is: hogy egyetemes múlandóságával legyen a Halandó Megmaradás, az Átváltozni-tudásban a Boldog Újjászületés! A líra sem logika! Mert, a líra: a Lét Mindensége. És a Lét Mindensége nem logika, csak esendőségében és anyag-örökletességében kápráztatja komoly és konok ember-szívünket, mint a Csalékonyság, szikrázó varázslat-ruhában, tündöklet-öltözetben, mondván, története és anyag-hite csalafintaságával hazudván: hogy a Logika Ő, az Egyetemes Összefoglalás! József Attila költészete gyakorlatában úgyanúgy élte ezt az elméletében nem hitt Összevissza-Valóságot, mint éposz-hitű és éposz-vágyú, édesded virág-beszédű, az ős-szívverés tenger beszédű, harmat-tiszta jövendő-jóslatú, halál-vidám költő-elődje: Csokonai Vitéz Mihály! Mert az volt Ő: hajnali-harmat-tiszta jövendő-jóslatú és halál-vidám! Igen, ez Irgalmatlan Kettőség eleven rostjaiból és kötegeiből szőtte Őt a Múlandóság: Múlhatatlan Énekessé, aki úgy lépked most is a neki zárt anyag-idő titok-virágzású, csönd-pezsgésű Végtelen Kristálytömb-Jövőjében, hogy nárcisz-lépte viráglebegése legyőzi az anyag-erő bizalmatlanság-törvényeit, a természet-anyag és titok-anyag összes és minden ellene-fölkészűlt és szívünk bizalma és gyötrelme ellen fölkészűlt és fölindúlt, erjedő akaratát, mindent halállá-égető, mindent anyag-ponttá és atom-dühödéssé lefosztó Szégyentelen Szégyenét! Ó, költő-hitem Pontos Jövője, ó, költő-hitem Tiszta Tanítása és Véres Világegyetem-Mosolya, te a mindent-tudásban rettentően bátor és a rothadt halál-tudatban se gyáva Csokonai Vitéz Mihály: úgy jársz te aranylángú árnyék-lépteiddel eszmélkedésem és tudatom, gyötrött, gyötrődő és teremtésre-féktelen, teremtésben-féktelen, osztani és virágzani-kész, dühödt-nemzőkész jelenében, mint Mindenség-Mondatú Isten-Szempillaverése Angyal, Isten Tűztitok-Szempillaverése, Arany-Pillogása Angyal, aki a Kezdet Első Pillanata után már voltál, s még meg se születtél, hiszen a mindent-tudás, a mindent-tudni-akarás kezdet-tudata voltál, s a világot-nemző teremtés-tudat jövője vagy, még meg se született, rózsatűz töprengés-embrió, rózsaláng töprengés-magzat, hitem jelene, költő-hitem várakozással-mosolyos Várakozás-Jövője: Csokonai Vitéz Mihály! Nemződés-leírása, magzat-létének elemzése, magzatvizének anyag-elemzése, születés-elmondása, sorsa-elmondása, költészetének utazás-leírása, költészetének atom-rendszer és szerkezet-leírása, molekuláris biológiája, élettana és halál-lehetőség-árnyék-kimondása époszi teljességet, époszi tisztaságot, bonyolúltságot és könyörtelen teljességet kér! Elmondani most csak azt lehet csillag-mosolyú, bánattalan tiszta szóval, hogy Ő, Csokonai Vitéz Mihály: költészetében mindent megvalósított amit Isten után embernek kimondania lehetséges, minden teljességet: a teljes életet, teljes halált, a teljes szerelmet, az öröm hiány-teljességét és a bánat keserű és kegyetlen ember-gyönyörét. Mert kimondotta, mint hegedűk virágnyílás-beszéde: a tudat teljességét. Ezért Eljövendőségünk Angyala Ő: Csokonai Vitéz Mihály! E Haza Költő-Plátonja volt ő, a Valóság Ideáinak Tulipánt-Szájú, Gyöngyvirág-Mosolyú Árnyék-Királya, Jövő-Fejedelem, kicsit meggörbedő, köhécselő, mellbeteg, pipacs-csöppeket köhintő Teremtő Tiszta Tudat: Költő-Forradalom, a Tisztúltabb Európa boldog fehér-ibolya és ibolya-kék Arca és Szabad Szívverése a forradalmat-rettegő barbár Nádas-Hazában, Vadakkal-hemzsegő Láp-Országban, Medve-Hörgésű Köd-Rengetegben.

A szent gyújtogató^*

Mi volna föladat szebb, megtisztítóbb, mámort nagyobbat adóbb, a tovább-életre, a mindíg-életre buzdítóbb, gyönyörűségesebb és kegyetlenebb, a szív szenvedő, eleven rostjait égetőbb, bűneink rothadékkal telt odvait kiégetőbb, vad esendőségünk és gyermeki gyöngeségünk buja és édes tenyészetét piros lázával jobban mámorító, tűzvész-tombolásával boldogabban gazdagító, mint szólni e fekete csodaszarvas-fiú, e füstölgő vérpettyekkel behintett arcú, alvadék vérrozsdával bemocskolt-szakállú drága kölyök-férfi, e lángok, tüzek, parázslások, izzások, remények, hitek és meg-nem-adások örvénylő arany-förgetegével átszőtt testű, gyászok, halálok, futások, veszteségek, véres megadások és lehetetlen fekete megaláztatások gyász-örvényével beszőtt életű férfi-kölyök verseinek kéziratairól, módszeres, gyöngéd, csipkézete szálkás vadonával lángoló és mégis különlegesen fegyelmezett keze-írásának hurkolatairól, kacsairól, nagyívű bajusz-lengéséről, kék üstökösuszály lengéséről és tintacsipke-lobogásáról, csillagos tinta-sarkantyú ágaskodásáról, gyönyörű hosszúkás pettyezett tintakéve-farokzászlójú és tinta-horgolás-sörényű csődör-futásáról szólni, e lángoló fegyelemről és kemény, hosszúkás, gyémántnehéz és mégis fehér füstszálka-örvénylés-könnyű lángolásról: Petőfi Sándor, a csillag-Sándor, a tűzvész-Sándor, a hóviharok-fehér-ősfutása-Sándor, a darazsak-szívalakú-kristálysírkő-szeme-szívű Sándor, a pusztai-jegenyék-hegyes-zöld-csipkelángolása-Sándor, a pacsírtaszó-Sándor, a bércek-havas-oldalán-halála-gyászlován-ügető-Sándor, a hetyke-léptű-lila-bogáncs-szakállú-Sándor, a dögvész-tekintetű-Sándor, a döghalált-dögátkot-kiáltozó Sándor keze-írásáról, kéziratairól. Láttam sokfajta kéziratot már, néztem kezek írását sokat már, tűnődve és merengve sorsán, futásán, égésén és virágzásán, csillagzó megvalósulásán az írások hurkolóinak, szálkázóinak, csipkézőinek, szögletezőinek és gömbölyítőinek, s tűnődve sorsomon és merengve gyötrötten és könnytelenűl sorsán a világnak: Vörösmarty Mihály tört, szakadozott, szétzúzott, napkilövellések iszonyú csóva-lángjait páfrányos vak lobogással utánzó, űrből-kizuhogó fekete sperma-szökőkút, űrbe fölpáfrányzó, világanyát-terhesítő, mindenség-tűzpoklot teherbe-ejtő, mindenséget-megtermékenyítő ondó-páfránylövellet vers-kéziratát, a vad és vak és sziklákon összezúzódott fekete angyalszárnyú, Isten-szívéből kizuhintott égő angyalok-zuhogású, vad sovány tintahurok-kentaúrcsontvázú, fekete pettyes csontváz-kentaúrok hörögve-hágó mítosz-táncú, a pokolban-zuhogó tűz-vizimalom gyémánt-toll lapátrózsa kerékforgású kézirat-verseit, melyekben az átkozott lelkek zuhognak, angyal-jajok, sárkány-kanok kőcsipke-lépte csikorog s ömlik zokogva a vér, a bűn, a történelem, az irgalmatlan emberiség, melyek, mint a szakadozott mindenség, szikla-szálkák végtelenség-rettegése és árnyéktű-végtelene, mint az elemi részecskék becsapódásának, szétrobbanásának, kihülésének és kilángolásának, rejtelem-életútjának szálkacsipke-csillag-szétfröccsenései, buborékhurokvonalai, végzet-páfránypáva-farkai, szálka-félgörbéi, fekete tű-lövetei, fekete pontsor-félkörei és holdhurok-kacskaringói az anyag-lemezen, magfizikai szakkönyvek fénykép-tükrein; s láttam titkos és tiszta szép keze írását Arany Jánosnak, a Buda halála megejtő gyöngéd kéziratát, a verset, vagy éposztisztázatot?, amely mint szelíd madarak lépte a hóban, a csillag-gyöngéd lépés-csipkesor, a tél-vattába pihésen talpaló és édesdeden fúródó ábrabuboréklánc, és láttam keze írását, mely mint ámúldozó, gőzpáfrány-fehérséget fújó szelíd szarvascsorda egymásután-láncolat lépegetése a holdas, havas téli erdőn; és láttam Ady Endre laposan-gömbölyded, lágy lomhasággal és nehéz fekete hömpölygéssel széthúzódó fekete írás-lazaságát, amely mégis, mint az óriásmedvék lihegő fújása és kétlábon-totyogó barna bömbölése a zöld tűkúpszoknya-csikorgás fenyvesekben, amely mint a véres ember-áldozat, göndör és csigás szőrlángpajzs-szakállas szárnyas hímeknek és vérlapát-szárnyú mítosz-kanoknak, meztelen emberfejű bikáknak és háromszög szőrcsipkelángözönből kinövő rubin-sírkő-fegyverű férficsődöröknek asszonyok föláldozása, szűzek osztogatása, amely mégis mint szívünkben a barna Isten-harangszó, az űr fekete köd-hömpölyege, gyémánt-ősvilágponthalmaza, a teremtés termékeny, mindent magából-kiboldogító fekete istenanyaöl-őslazasága; és láttam Csokonai Vitéz Mihály kéziratait, a boldog, rózsaszeplős keze-teleírta lapokat, amelyek, mint az Élet és Mámor Boldog Illatos Virágoskertjei, fehér és piros és kék és arany és zöld lángok aranyoszlopcsillag-köldökfájú kürtcsillagai, fehér csillagkürtjei, zöld csipkepikkelylángjai, pikkelycsipke-pamutoszlopai, véres hab-örvényei, vért-gőzölgő sziromgömbjei, sárga tajték-labdái, gyémánt-tű-fonadék függőleges láncai: szárcsúcsukon aranycsillagszőr-asszonyölekkel, kékeres, lila üst-aljú vérző szőrcsillagokkal, véres kék zománc-palarózsákkal, amelyek, mint Isten szagos citerás-kertjei lángolnak és illatoznak és szólnak madarak hajnali hangján, angyalok alkonyi hangján, selyemcsipke-zsoltárral és hajszálér-horgolat édes himnuszfüggönyökkel, ott illatozván, virágozván és égve lüktetvén édesen a Mindenség Vérpettyekkel-teleköhögött és Vérfelhőkkel-telehörgött Liliomillatú Csillagtér-Térsötét Húsában; és láttam József Attila szigorú-árnyékú, majdnem mértaninak-tetsző, léte konok és áttetszően tiszta és létezése elveszettségében mégis oly határozott és határozottságában mégis oly elveszett vers-kezeírását, a tollat-fogó ujjak ajándékozta írás gyöngéd határozottságát, amely, mint maga a tudatos akarat és mégis amely egyetlen tiszta hullás önmaga elveszettségének és vacogó önérzetességének önmagát-hinni-nem-merő, önmagát-akarni-nem-lehető féktelen, önvesztő örvényeibe, áttetsző örvény-lángkútjába, az írást, a kézirat-vers-szabatosságot, amely mégis a hulló magány, fekete kőláncok egyenletes csobogása, amely mégis a csobogó vágy, hogy a Lét, Forma, Akarat, Világ, Valóság, Ország, Társadalom, Szív és Szerelem, Halál, Halandóság és Halhatatlanság legyen olyan, szeretné amilyennek ő, amilyennek hinni akarná, tévetegen, Hegeli-szerkezetű folyamatos épülő egyszerűnek, gyermetegen harmónikusnak, őgyelegvén önmaga diszharmóniájának függvényei között, az Egyetemes Diszharmónia erővonalainak kúszadék-végtelenségében, gőzölgő ősfonadék-kúszaságában, mint gyermek ha szálkás hosszú ködben sírva ácsorog és sírva jár, mert apja elzavarta, anyja sír: mert az Anyag elhagyta őt, őt az Anyagot-nem-ismerőt, mert Istene nincs neki és mégis látni kell, s Isten kellene, hogy legalább a szemeit bütykös ujjaival kinyomja, mert látni fél és neki látni rettenet, nem remény. Igen, láttam írását a Kezeknek, a Megismerteknek és Ismeretleneknek, a most már Csontpálcacsillagoknak, széthúllt Csontrudacska-csillagláncoknak a tevékeny földben, keze vers-vonását, keze éposz-vonását, keze-írása tintacsipke-lánctengerét Babits Mihálynak, Krúdy Gyulának, Móricz Zsigmondnak, Szabó Lőrincnek, Tamási Áronnak, Madách Imrének, Kosztolányi Dezsőnek, Berzsenyi Dánielnek, Balassi Bálintnak, Kölcsey Ferencnek, Zrínyi Miklósnak; s most Petőfi Sándor kézirat-versei, csodás és mámoros és boldog és tiszta és tajtékzó és hömpölygő és zúgó és üvöltő és az ősidők ősködcsillagaiba vissza-zengő vers-kéziratai fölött merengve szeretnék sírni és üvölteni, zokogni ha könnyen sírni tudnék, ha férfi-könnyem könnyen hullana és átkozódni szeretnék és káromkodni keményen, káromolni sorsodat Magyar Történelem és Egyetlen Hazám és sírni érted Önveszejtő Tékozló Nemzetem, te, a Tékozlásban Is Átkos Gyönyörű, te, a Legszebb Fiaidat Mindíg Elveszejtő, te Ránk-gondolni Sose Akaró, Minket-Szégyenlő, Minket-Elfelejtő, te Életre-szánt Édes Kicsi Ország, Szabadság Szép Szerelmese, Jövő Jövendője, Hit Hite, Mámor Mámora, Halottam Halál, aki vagyok Érted Boldog, vagyok aki Érted Is Magam! Mert ez a tiszta, könnyed, boldog, törékeny, vadméh vörösszeme-szőrrózsájaszakállú, dongó-potrohvégbarnaszőrszív-csücskeszakállú, büszke, dacos, törhetetlen, tűzözön-őskezű, kemény láng-élet kezű, csontos nagy lovat szitakötő-gyermekként gyémántos lángolással lovagló, aranycsöngettyű-ámúldozású, sebzően-okos, szorongó, dühöngő, őrjöngő, elrendelésében-oly-makacsúl-hinni-tudó, forradalmian-művelt, pika-döfés-végzetét váró, úr-vadakat, úr-dölyföket hetyke mosolyával, lázas nevetésével törpére-kényszerítő, rózsapirók-csontváza csontú, kis fekete köpenybe csavartan nagy havas pusztákon gyalogló csillag-denevér, világító reménység, csillagzó édes élet-álom: ez a Legvalóbb Valóság, ez a gyermek-férfi, apa-gyermek, aki fiát a csillagok felé nevetve úgy emelte, mint Isten szíve fölé a Teremtett Világot, ez a Vörösmarty Mihály ősvilág-roppant szíve bíbor dobogás-óriás árnyékában toporzékolva ordítozó és átkozódó dacos szelíd, ez az Arany János ifjú ezüst-ősbajszos ősezüst-mosolyát nevetve aranyba, tűzbe összecsókoló, ez a minden feneség ellen roppant lázadó, magát-föl-sose-adó, szívében-meg-sose-hódoló, ez a Rózsavölgyi cigányzenéjét hallgató, ez a látomástlátó, űrben szitakötőszárnyas és lepkeszárnyas röfögő dögevő disznókat, vérző ágyékú, méhecske-szárnyú, kancalófejű asszony-dögöket látni sejtő, ez az apostolok-utóda rab-lenni-sose-tudó fiatal férfi, ez a nyelvünk tiszta láng-csillaga, eszméletünk aranytűz-hajnala: úgy eltűnt a földben, mintha lett volna sose! Hát hol van, hova lett, mondd Föld, te keserű! Hát hol van, hova lett, mondd Föld, te édes! Hát hol van, hova tűnt, mondd Föld, te közönyös, te mindent-fölzabáló, mindenkit-magadba-rágó, mindnyájunkat zsíros beleidben és dög-üregeidben elolvasztó, Föld, te, Föld, te Föld, Föld, Föld, Ringyó-Föld, Ringyó Ősanyag, Ribanc Anyagpont, Világmindenség Gyönyörű Szégyene Te! Hát hol van, hova tűnt, ez az aprócska tót anya szülte Óriási Láng, aki a vérző szőrlángokkal csillagzó, vonagló rózsa-anyakapun kicsúszván e világra, megszületett, hogy énekelni kezdjen, ez a Végtelen Valóság-Csillag, ez a Világmindenség-kicsi Vérző Ország, hisz akit anya szűlt, annak sírja kell legyen e Földön, annak sírja kell legyen e földben, annak sírja kell legyen sírjaink között. Dehát Petőfi Sándornak sírja nincs e Földön, jaj sírja nincs a Szent Gyújtogatónak. Mert sírja nem lehet annak aki: Éden. Mert eltűnt, mint a mámor a mesében, mint népek szívéből az öröm. Nem folytatom. Nem, ez nem gyönyöröm! Szent kéziratai itt az asztalomon. És az Ő szava még a bűn-nélküli tiszta Édes Éden. Volt? Nem volt? Élt? Megholt? Ha nem tudnám: nem mondanám. Élt egykoron. Győzött, mint a legkisebbik fiú a mesében. Ő volt a megvalósúlt Hajnalkezdő Éden. Igaz se volt talán. Higgyétek el: másképp nem mondanám. Élt? Meghalt? Volt? Nem volt? Hol volt? Hol nem volt? Volt egykoron. Vagy nem is volt talán.

A csillag-választók^*

1845. Ősz. Tombolás-idő. Hervadás-idő. Az újrakezdés boldog halála még! A holnap ősze ez, a holnap ősze még, nem befejezés, csak a folytatás-folyamat tudatos hervadása a csak látszatra-öntudatlan természetben, ősze valami újnak, elő-ősze, természetes ősz-jövője annak, ami majd jön, jön ami majd rejtelmesen és elkerűlhetetlenül. 1845. Ősz. Szeptember vége ez is, ez az ősz, dehát a boldogság szeptembere még, boldogsága a mindennek, boldogsága a létnek, gyönyörnek, fájdalomnak, a teremtésnek, tudásnak, kudarcnak, újrakezdésnek, nekifeszülésnek, boldogsága a keresésnek, túl époszokon, verseken, vágyakon, játékokon és szerelmeken, és innen még verseken, époszokon, szerelmeken, szerelmen, játékokon és vágyakon. Innen még a halálon. 1845. Ősz. Egy ifjú ember boldog. 1845. Ősz. Boldog egy boldogságra-vágyó, lángoló, vékonyka, kis rózsabokros dac-szakállú és fekete vaskefe-hajú fiatal ember, ifjúcska férfi, férfi-fiú, alsó ajakcimpa-szakállas, kölyök-férfi: kis pihesöprű-pehelylegyezővel, bajszos és szakállas rézdárda-arcú, rézkúp-arcú, akinek szakállkája, mint pihés, pórusos, sejtes, cellás, gyémánt-izekből és üveg-hatszögekből összeragasztott potroh szőrzászlója, a potroh ürítőpontja körül légy-segge szakállas pamatcsengő barnaság, Ifjú Szent Rothadhatatlan Boldog Dühöngés, akinek alsó ajakcimpája szív-közepén kis fekete-szőke-vörös pihepajzs, pikkelyes pehelyhal, pehelytoll-dombocska, szőrseprű-rózsacsillagocska, tombola és dühös, boldogan tomboló és boldogan dühös, okosan boldog és játékosan, tündérmese-szavakkal szólóan tud lenni boldogtalan a boldogságban is, ha kell, mert szívében, világ-teremtő és világ-okos szívében, a titkos boldog anyag legtitkosabb tenyészetű sötéten-derengő ürege alján kidugta már kis fekete rügyecske-koponyáját, ragacsos levélke-rétegekből enyves-szélű vonalakkal sejtgömbre, sejtes-gömbre osztott, aranyvarratos fekete koponya-rügyecskéjét: a sejtelem! A: valami végzetesen és elkerűlhetetlenűl jön sejtelme dugta ki rügy-fejecskéjét abban a boldog árnyéktalan tiszta-tiszta szívben. De levele nincs még a fekete sejtelemnek, a sötét és kegyetlen rejtelem-tudásnak, nincs levele, levele még, erezett, sejtes, pórusos, pihés, kékfekete árnyékkal gyászlepkeként örvénylő és csipkésen csapongó. 1845! Ősz! Tombolás-idő! Teremtés-idő! És boldogság-idő. Mert boldog egy roppantúl-dolgos és tombolva-csikó ifjú ember: Petőfi Sándor. Boldog: mert van. Harcol. Vív. Ütést-kap. Üt. Vissza-üt! Gőgös. Büszke. Dacos. Okos. Hajlíthatatlan! Megmásíthatatlan. Egyetlenűl Egyetlenegy. Ő! Boldog: mert tudja már: a művészi teremtésben mindent-tudó és fölruháztatott minden megvalósításra! Boldog: mert rajongják! Boldog: mert szeretik! Boldog: mert gyűlölik! Boldog: mert nem szeretik! Boldog mert az érzékenyebb-értelműek, nem a látnokok, de a látnokságot-fölismerni-képesek: kimondták már, hogy lángelme ő, a Sándor, Petrovicsék fia: Petőfi Sándor, s ezt tudja ő is, Petrovicsék nagyobbik fia, a Sándor: Petőfi Sándor. Boldog: mert féltékenyek rá, mert gyűlölik és útálják a csipkés-léptű kis cifra ostobák, a varangy-szavú, a vartyogó, a brekegő ítészek, a vele-szembenállók, ha szemtől-szembe: hát az alázat gyöngyházasan ragyogó köd-alakjaként mosolyognak, kis köd-görnyedéssel, aranyozott vatta-álarcban, amin nem üt át a vér, a gyűlölet pirosa, a vérengzésvágy, pusztítás-akarat lüktető őrülete: de ha szólnak róla, szólván, ha nincs ott, parfőmös és legyezős, habtorony csipkeharangokkal örvénylő és a szív-vágatú ruhákból félmeztelen kebelgolyókkal lüktető, arany-mosoly hazugság-álarcú szalónokban, poros és papírlap-avaros, barna plüssös és szú-ette szerkesztőségi szobákban, cigányzenés kávéházakban, a billiárd-dákósokban és golyósokban, a Csigában, szólnak ahol, ha vigyorgó köd-szobába bújva tehetik, szólnak róla ha: írván papíroson: írván: „kritikát”, írván: „bírálatot”: nevezik otrombának, bugrisnak mondják, a költészet szent virágoskertjébe gázoló szárnytalan fekete szamárnak, vérengzőnek, tigrisnek, mértéktelennek, mértéket-nem-tudónak, mohónak, törvényt-nem-tudónak, törvény-tiszteletlennek, szabályt-nem-ismerőnek, az egyetlennek-hitt szabályt fölrúgónak, műveletlennek, magát-szétforgácsolónak, az ideákat szétmarcangoló, sarlórózsa-mancsokkal széttépő tigris-költőnek, csalónak, cifrának, dallamtalannak, Őt, aki volt maga a dallam és a tisztaság! Hisz a Szabályt, a Klasszikus Szabályt áthágni nem lehet! Zseni-ujjakkal összetörni, zseni-fogsorral cserepekké, cserép és hús-máladékká összerágni nem lehet. Mert Ők tudják! Ők aztán csak tudják. Az Őrzők! Ők: igen! Mondják az irígy kis acsarkodók, a sanda lesipuskások, a kis gigerlik, a hölgyecskék, a mentés, frakkos, cilinderes, kalpagos, úri pantallós, magyaros-csizmás és gombos-cipellős, vászon-liliomkürt ingnyakú, tokát és tarkót vászon liliomköcsögbe foglalt fejű, göndör és csigafürt-sapkás uracsok, a mindíg-mindent-jobban-tudni-vélő cifra kis majmok, a szellem, nem!: nyelvünk szégyenei! Kritikánk: akkori kritikánk: a butaságtól mérhetetlenűl öntelt uracsai, a fiúk, a hazát-mentők, a szellemet-mentők, a tiszta költészetet védők, bizony: a hiúság és konzervatívizmus lehetetlen kis nyüzsögői, a dobozoló-fejűek! Akiknek koponyája belűlről: mint a darazsak szürke sejtcellákból épűlt papírrózsa-háza a padlásgerendán: egyetlen hatalmas cellás, többszögletű papírrózsa-kelyhekből épűlt doboz-rózsa, rózsa-alakú doboz-papírgömb: s ül, kuporog önmagába-göngyölten, lebeg, mint méhburok sárga magzatvízében a magzat, mindegyik cellácskában (hiszik ők): akit oda belegyömöszöltek, verejtékezve, nyögve begyömködtek, mint zsákba hullát a régi rémtörténetekben! 1845.Ősz! És boldog egy ifjú ember. Egy lángelme. Egy ifjú költő. Boldog, tomboló, csikó-kedvű, csillag-kedélyű, égitest-ragyogású. Boldog: mert van! Boldog: mert teremt! Mert él, mert ég, mert lángol, mert virágzik, mert mögötte már az iramlás gyémántpor-fénycsóva lángolása, mert előtte még a beteljesülés, a teljes beteljesülés! És előtte még a halál. A halál. A halál. Az átkos döghalál! Boldog. Az Összegyűjtött versek első kötete megjelent már. A helység kalapácsa játékos, gyönyörű, víg szent ordítozása és láng-gyönyöre mögötte már. Boldog. Tombol. Teremt. Él. Ég. Gyűlöl és gyűlöltetik. Boldog ezért is. Hogy van, hogy él, hogy győzött, hogy tudja: győzni fog tovább is: egész a halálig. És nagy győzelme leszen a halálon a halállal, a halál után, évezredeket világítva be halhatatlanul, Égő Mindenével. 1845! Ősz! Mit mondanak a kis csibészek, az otromba és balga ítészek, szólván Róla, Petőfi Sándorról? Létéről és költészetéről? Hogy: „ami durva, az szép nem lehet!” Világ, láss csudát: ezt mondják. Ők. A széplelkűek. A tiszták! A nem-durvák! Bizony ők! Csokonai Vitéz Mihállyal és Berzsenyi Dániellel akarják agyonütni, mint két virágzó égő aranydurunggal! Hát persze: az elődeivel. Mivelhogy így szokás. Verni agyon bennünket az Elődökkel. Azok már szólni úgyse tudnak. Szépen rothadoznak és korhadoznak sírjaikban. Ha sírjuk van a földön. Az elődök. Dehát: ők, az elődök: a mi reményünk, hitünk, hitelünk, boldogságunk és bizalmunk. Ők: szívünk táptalaja. Vérünk: vörös vérsejtjei! Tudta ezt Petőfi Sándor is. Tudta ezt: Petőfi Sándor! Boldog volt: ezért is! 1845. Ősz. A Boldogság Ősze! Petőfi Sándoré! Élt, teremtett, lángolt, tanúlt, utazott, tombolt, de a Szent Ingerűltség ott lakozék már a szívében. A Dühödt Ámulat. A Többet-Akarás. Mert akarta: ne legyen boldogtalan a világ! Boldogtalan ne legyen a Földgolyó, az Emberiség, a Nemzet, a Haza, a Nép! Akarta: ne legyen igazságtalanság, jogtalanság, bűnhődéstelenség, rabság, tisztátalanság! De akarta, legyen a világban és a hazában: igazság, jog, büntetés, szigor, szabadság, tisztaság, becsület, és elnyomás ne legyen. Se a szegények kiszolgáltatottsága. Se a Teremtők és Szabadságra-áhítozók kezének rab-bilincsbe verése. A boldog tiszta csuklókon vas, vagy fonott kötél. Vasgyűrű, vagy kötél-hurok. És érezte ő is, Petőfi Sándor, hogy a Lét Mélye, a Lét Legmélyebb Rétegeiben a Forradalmi Történelem, mint földrengés előtt a Föld Szívét burkoló anyagrétegek horpadás és hullám-mozgás, omlás-kezdetétől az anyaggolyó melle: morajlani kezd. A szívmély sötétjében dörgés, dübörgés. Hogy lágyan még, de remeg már a Történelem Fölszine, itt is, e hazában, mint tetszhalott szívverésétől gyöngéden a mellkas: a Készülő Forradalomtól. Érezte. Tudta. Éreznie kellett! Tudnia kellett! Hiszen ő is akarta! Hiszen ő akarta! De boldog vala még! Élt, írt, teremtett, tombolt, vígadott, utazott, virágzott, szekerezett. És éppen Erzsikével. 1845! Ősz! Boldogság. Képzeljék el az akkori hazát. Város-kezdetek. Város-indulatok. Billiárd és kártya-asztalos, cigányzenészes, cifra kávéházak, korcsmák, vigadók. Grófok. Bárók. Földbirtokosok. Megyei és városi község-tisztviselők. Falusi bírók. Pandúrok. Betyárok. Kutyák és farkasok. Barbár-Ország. Csárdák, tanyák. Postakocsik. Postakocsis-kürtök. Habos és nyihogó forspont-lovak. Szekér-ökrök. Bivalyok. Fekete fújó bozont-sziklák. Kondák. Gulyák. Csordák. Ménesek. Nyájak. Makkosok. Szarvascsordák. Vaddisznócsordák. Főispánok. Úri-Magyarország. Jobbágy-Magyarország. Püspökök. Papok. Jegyzők. Reformkor. Első gőzhajók. Lánchíd. Széchenyi István. Akadémia-kezdet. Első vonat. Bányák. Vár-börtönök. Előd-költők sírjai a picinyke vályog-kastélyok kertjeiben, a Versaillesi kastélyokat, Goethe-lakokat és Goethe kert-parkokat utánzó papír-ragasztás és habcsipke-árnyék-kivágás szellem-kastélyocskák, vaskos és zsíros kúriák kertjeiben és park-temetőiben, fenyőfák alatt és tölgyfák alatt, ahol Arany János szeretett volna pihenni. Képzeljék el a Hazát! A természeti hazát. Lápok, mocsarak, ingoványok, nádas-rengetegek. Pihe-lándzsa-csáptollú szúnyogfelhők. Puszták, porsivatagok. A futóhomok aranyredőtaréjai. Vadvizek. Egerek. Kígyók. Sünök. Medvék. Denevérek. Sasok. Farkasok. Madarak. Rókák. Szarvasok. Vaddisznók. Vadmadarak. Ősmadarak. Hegyek. Vad és féktelen folyók, szétcsapott ezüst-ostor-ágazású, fűbuckás, bokros, fűzesekkel-csillagzó zöld folyamok. Bércek. Szamártövis. Platán-erdők, tölgyfa-erdők, bükkös-rengetegek, cserfa-ősvadonok. Zöld haza. Víz-haza. Láp-haza. Ingovány-haza. Haza-rengeteg és hazapusztaság. Kiégett, vagy behavazott puszta világ, ingovány-földutak. Iszonyatos rothadó földszalagok az ingoványokon: utak. S ha az út mellett, ősesőben, megcsúszik, lecsúszik a szekér, a hintó, megbotlik, térdrerogy a ló: a lápba fúl a ló, kocsis, szekér, utas, nagy sárbuborékokat fújva. Amikor a meleg, langyos lápon óriás buborék-csillag alakú fűszálka-csillagbuborékok; kalászos-füvű, kis sárgyökér-lombú, sárgyökér-csillagú zöld, vagy rozsdás sírdombocskák az élettel-nyüzsgő, puha és kocsonyás és kagylós, kürt-trombita mész-spirálházas élőkkel nyüzsögő láp-temetőn, a szúnyoglárvával, piócával, teknőcökkel, csíkokkal, siklókkal, madarakkal, rókákkal és farkasokkal, borzokkal és sünökkel, csíkbogarakkal, békákkal, levelibékákkal, csíborokkal, csigabigákkal, halakkal, tarajosgőtékkel, egerekkel, pockokkal, rákokkal hemzsegő puha óriástemető lápon: s e kemény zöldarany, zöld, vagy sárga, szőrös, pihés, pihepamacsos földbuborékokon ugrálva lehet eljutni egyik faluból a másikba, egyik tanyáról a másikra, nádas-ősországok, sás-ősvilágok, kákics-sün-túlvilágok, farkasok, sasok, rókák között, ölyvek, varjak és sólymok, baglyok és héják között, csókák büdös pernye-óriásörvényében, nyerítő, prüszkölő lóval, s ha melléugrik valaki, hát belefúl hosszú, lassan-hólyagzó, elnyúlt buborék-kürt sárfüstöt fújva, óriás fekete bugyborékrózsa-gömböket hörögve, amíg elmerűl odarohadni! Amikor tíz-tizenkét ökör vonja ki a hintót a sár-rohadásból, hiszen, mint félig földbe-sűllyedt üveg-oldalú koporsó: merűl a hintó az út, az út-rohadás, rohadás út-gerenda, szétolvadt föld-pánt sarába, a lovak nyakig, hogy csak fejük áll ki a sárból nagy csápokkal, mint a szúnyogok üveg-vesekettős feje óriás pamutjegenye-tollakkal, csáptollakkal, csáp-pihelándzsákkal, páfrányos pehelydárda-csápokkal, véreres szemekkel, eres és szőrös orrlik-bársony elnyúlásokkal, halálbársony-csigakürtökkel, aztán alámerül az is a sár-alvilágba, élő hörgő üvegkoporsó, sár-múmiának. Vagy amikor megcsúszik a szekér a hatalmas ezüstlapokkal a létet, az út-rothadást döngető és dörgető ősz-esőben a láp fortyogó szívszéle felé, és szedik a sarat a kocsikerekek küllői közűl: Petőfi Sándor is, tépik kézzel, marokkal, könyökig sár-ingújjban a cilinderesek, kalpagosok, főkötősek, csipke-kalaposok, bársony-kalapúak, a frakkosok, mentések és csizmásak, a bajszosak, barkósok és szakállasok, tépik vassal, kézzel, puszta vérző ujjakkal a fekete masszát, a hideg nyúlós lila lekvárt, a forró és büdös enyvet, s óriás vízbuborék-lepedőket, vízbuborék-halmaz-pezsgéslángtengert ver, pete-vízgolyók halmait, vízbuboréktojások madár-őrület-poklát pezsgeti az eső a láptenger zöld füstölgő, égig-lobbanó gőz-lánglepedős vizén! Zsombék-utak. Láp-szekerek, sár-szekerek. Tanyák, kastélyok, városkezdetek. Forspontok. Ménesek, nyájak, gulyák. Láp-ország. Lóhúzta, vagy ember-löködte ladik-szekerek, ladik-járatok a lápokon. Jobbágyok. Betyárok. Urak. Csendőrök. Hivatalnokok. Láp-emberek. Színészek. Vad ország. Ősi ország. Iszonyatos havak és telek: mikor megfagy az utazó, s a templom falához támasztható, mint a szentkép. Még vad haza. Puszta ország. S e vad hazában egy újat-akaró boldog ifjú férfi, aki boldog, mert szeretik, aki boldog, mert gyűlölik. Egy lángelme. Petőfi Sándor. A sűrű-sorsú! A kristály-sorsú! 1845! Ősz! Őszi tombolás. Mocsár-szag, láp-szag, szénaboglya-illat, hervadó rengeteg-erdők őszi édes illata, véres mámora, vérző boldogsága. Porfelhők. Csillagok illata és egy boldog arany-nyerítésű, aranyláng-kiáltozású ifjú zseni: aki társasággal szekerezik. A töménység-létben egy harmat-csillagúvá ritkúlt boldog tiszta pillanat. Pillanat-Ámulat. Ámulat-Pillanat. S a négyökrös szekéren ül éppen Erzsike mellett: Petőfi Sándor. És választanak maguknak csillagot! Bizony, harmatos, nagyszárnyú, óriás aranycsipke-lepkeszárnyú csillagot választanak maguknak Erzsikével. Hát csuda ez? Csuda? Bizony nem! Törvény talán. Törvény. Hiszen más költővel is megtörtént már, hogy boldog volt, mert teremtett, hogy boldog volt a teremtésben, hogy boldog volt, mert szerették, hogy boldog volt, mert gyűlölték. Hogy boldog volt: lenni lángelmének, hogy boldogtalan volt, lenni: zseni-tűzözönnek! Hiszen más költővel is megtörtént már, hogy szekerezett tücskös nagy ősanyag-combnyílású csillagos éjszakában, a porpuha, ezüst-bársony-csík-országúton, a csillagokkal-betyúklépdelt aranyló porszalagon, az ezüstláng por-máslin, virágpor-méhecskeálmú porlepedőcsík országúton! És éppen Erzsikével. És tücskök és őszikék, éles tiszta aranyhártya-trombiták, Isten szívéből állatka-ásvány kristály-csengettyűk! Hiszen megtörtént más költővel is, megtörtént bizony, hogy választott magának csillagot! És éppen Erzsikével!

Petőfi Sándor négy verséről^*

A forradalmár^*

Az a fiatalember, az a fiatal férfi, az az ifjú ember, aki a Nemzeti dalt írta 1848 márciusában, aki ezt a mítoszi tüzekkel lobogó, átkozódó, tiszta, kegyetlen és nagyon-becsületes verset írta, 125 évvel ezelőtt, huszonöt évesen, az az eredendő őstüzekből gyúrt, a Lét eleven véres szívéből lánggal kifújt ifjú, boldog és virágzó akarat: forradalmár volt! Forradalmár volt: így, egyszerűen! Forradalmár, akire nem is lehet és nem is szabad most a jelzők szép, szikrázó, bársonyos, rózsás, mohás, vagy gyémánt-szigorú kacatjait aggatni, mint arany, vagy festett üvegmaszkokat, zöld csillagküllős-szempillájúra, piros szív-szájúra festett, kis rózsafelhőkre bíborozott arcú, piros pettyekkel becsillagozott fej-rajzú fatáblákat ókeresztény halottakra, afrikaiakra, bizánciakra, vagy görögökre, égetett kék és piros zománc-álarcokat riasztó, vagy boldogító bábúkra: akiknek szakálla, bajsza, szemöldök-keféje, haja pamacs-rózsája piros pamut, vagy sárga cérna. Ez az ifjú lángelme: világ-korának, és nemcsak e hazának: egyik legnagyobb kis fia: forradalmár volt! Forradalmár volt. Igy egyszerűen! Forradalmár: akinek mérhetetlen és végtelen sorsa és elképzelhetetlenűl, szűköltetően, ordíttatóan, üvöltésre és jajgatásra, a sírás kárhozatára ítéltetően rövíd élete, s nemcsak barbár kezekkel barbár dárdával halál-cafatokra döfött szíve, de az Idő barbár üveg-baltájával, mohó kristály-fejszéjével darabokra-vagdosott élete is az volt: a magzatként boldogan növekvő, a megszületett, a felnőtt, a kamaszként és legénykeként is világító, csápos lángfonadék-kúttal örvénylő, a világűrön átlövellő őscsillagzsák-szökőkút ősi, foszlékony ködcsillaghálózsák végtelen, izzó hártyatokja, a halálra-is-képes és mindíg-élő, az elvirágzásában is új formájában újjászülető; mint az elmondhatatlan örök tér csillagai; a történelem sötét és konok űr-térhidegén átsugárzó, a mindíg-bíztatást mondó, a sohasem-lemondást-sugalló, a felnőtt, a megtestesűlt, az önmagában-beteljesedett és önmagával-fölfeszíttetett és önmagáért-csak-élni-tudó, de a másokért, a Szent Lényegért meghalni-is-tudó: Forradalom! Igy igaz! Mert csak így igaz! Mert ez a cingár, kis köd-köhögés szakállkás, sűrű fekete lángokból szőtt, izzó és ragyogó fekete vékony kristályhasábokból ember-alakká összeforrt Látomás, ez a könnyűléptű, ez az átkozódva fölidézett démonok dühével tombolni tudó, ez a vadrózsa-szelíd és nyári karcsú zöld jegenye-lángolás fiú, ifjú ember, fiatal férfi, ez a világegyetem lángelméje: Petőfi Sándor: maga volt a megszületett, a megtörtént, az önmagában-megvalósúlt, és nemcsak önmagáért-megvalósúlt: Forradalom! Petőfi Sándor! Édes Világ! Édes Gyönyörűség! Édes Kárhozat és Rettenet! Édes Egyedűlség és Édes Vígasz! Petőfi Sándor! Azt hittük és hisszük azt: öntelten és mohóan, kárhozottan és együgyűen: tudunk mindent már, mindent tudunk már sorsáról, életéről, műveiről, verseiről, époszairól, szerelmeiről és szerelméről, gyalázatáról, retteneteiről és megaláztatásairól, magányáról, kedélyéről, vándorlásairól, vígadásairól, nyomorgásairól, hiteiről, csalódásairól, keserveiről, gyászairól, harcairól, vitáiról és oly tündökletes, tömény és futva-kegyetlen, rothadt, tékozló, hatalmas és árva haláláról! Arról az őrjöngő szakállas és gépiesen ostoba, célszerű pika-döfésről, amely érte elölről, a mellkas-felől akár, a szívet vágva szét iszonyú lékkel, vagy a gyermekláncfű-pihés nyak alatt a hátat, a kis kék, szinte kamasz-karcsú és játékosan picíny katonazubbonyt lökve szét írtóztató rongyos és cafatos robbanással és hasítással, akár a hátba lökődött, hogy a mellkas szerveit, hogy a tüdőket, hílusokat, nyelő és légzőcsövet, szívet, ereket, idegszálakat egy tündöklet-pillanattal szétmesse, mint villám a forró pirosfekete nyári éjszakát! Arról a halálról, amelyről tudva is: gyalázat tudásunk, arról a halálról, amelyet tudva is nem-akart, s amelyet nem-akarva is tudott. Arról a tébolyúlt vascsőrű fadorong-döfésről, amely vers-arannyal hímzett és lángpikkelyekkel mohás szívét a nem-lét csont-tövisére szúrta, vagy húzta, mint tövisszúró madár a lángpettyes, tűzpontokkal és aranybetűkkel beszőtt testű és szárnyú trópusi lepkét. A Halál Fekete Madara. A Fekete Szakállas Madár. Ahogy mondják, a Nagybozontú Büdös Fekete Angyal! Csak átkozódni szabadna és üvölteni! Csak átkozódni: mert nemcsak a haza, mert nem a haza: de a világ legjobb és legnagyobb fiát, a Forradalom legszebb, legártatlanabb és legtisztább fiát, a büszke és akkor már magányos Forradalom legbecsületesebb ifjú emberét ölték meg: amikor őt ledöfték! Az árva Forradalmat ölték meg vele és benne: Petőfi Sándorban, a kegyetlenűl tiszta és tisztaságában kegyelmesen bonyolúlt költőben. Petőfi Sándorban. Petőfi Sándorban, a Boldog Forradalmárban. Petőfi Sándorban, aki volt maga, és egyedűl Ő, magányosan és árván Ő: a Boldogtalan Forradalom! Mi: utódok és ismerői és kristály-szavainak szeretői, gyémánt-lángolás énekeinek könnyező szeretői és szerelmesei: önteltek vagyunk és rettentően hiúak, ostobán szegények, mint a rózsaködöcskékbe bugyolált és rózsaszalagocskákba göngyölt szívű szerelmesek, naívak és mosolyogtatóan balgatagok, mint a rózsaszirom-zsákba bújtatott, rózsa-szamárrá varázsolt szerelmesek, ha hisszük azt: tudunk mindent Róla: Petőfi Sándorról, hogy tudjuk az Ő mindenét, tiszta ceruzavonásokkal, a lét-akarat pontos gyors ceruzájával, piros ceruzát csíptető ujjaival a történelemre, az Idő-Történelemre rajzolt, csipkésen fölvillámzott életét, hogy tudjuk műveit és hiteit maradéktalan, homálytalan tisztasággal, hogy tudjuk léte és léte lényege rejtelmeit és győzedelmes árvasága titkait, hogy tudjuk Őt, hiszen mindent kiénekelt, hiszen mindent kivirágzott magából, magányából és létezése láng-futásából, hiszen mindent elmondott: egyszerű és tiszta szavakkal! Huszonhat éves volt, hogy meghalt és eltűnt nyomtalanúl a földben, mint a könny, huszonhat éves volt, hogy meghalt, átnyargalva a Léten, Múlton és Jövőn, Időn és Történelmen, a Téren, a Tér Szigetein és a Tér Zúgó Hiányain és Szünetein: Égő Gyémánt-Pillanat: piros óriás-sörényű karcsú fekete lovon, hogy még ma is hallani piros zuhatag-hajú lova konok patakopogását a kristályos-kövér múlt-jelen-jövő-tereken és hallani csontváz-lova vak nyerítését a végtelen-vatta idő-puhaságában, és aranybógáncs-szakállkatüskés Gyémánt-Tündöklete derengő kékfehér tűzzé világítja át a Rejtelmek Örök Homályát: az Életet és a Halált. Huszonhat éves volt, hogy meghalt, futva és nem-egyszerűen, meghalt: lóról ledöfetve, a testében és testével Halandó, s teremtett e rövíd huszonhat év alatt, ez oly rövíd huszonhat évben förgeteg-teljességű és égbolt-mindenségű szikrázó, égő, Isten-gyertyái égő hemzsegésű, féktelen, múlhatatlan, szinte beláthatatlan terekkel virágzó és halálzó életművet, mű-teljességet. Csodát! Forradalmat! Tisztát! Egyszerűt! Kényszerítő-erejűt! De vajon: valóban egyszerűt-e és rejtelemtelent? Rejtelem-nélkülit-e, és szívünkkel és eszméletünkkel oly könnyen fölérhetőt-e? Én nem hiszem. Ne csapjuk be magunkat. Ne csaljuk meg magunkat és a jövőt, jelenünket és az idő-jövőt, ne áltassuk magunkat hetyke és gőgös önhittséggel, ne hivalkodjunk és tetszelegjünk a többet-tudás (mert egy: hozzá képest jövő század gyermekei, balgatag szülöttei vagyunk) szikrázó és naptól-csókolt páncél-öltözetében, ülvén: átlátszó, légbuborékokkal szökőkút-csokros lovon, mert az a vékony ló: zöld üvegből, az önteltség fújta azt a lovat üveghártyából; zöld üvegsörényű, üvegszempillás, üvegorrlikú üveghólyag-ló: a mi hetyke kis gőgöcskénk lova, s vértezetünk se más, mint robbanó üveg, ami széttörik egy komor és komoly pillanat szempillaütésétől, mint szőrsarlótól a csönd, s vele lovunk is szilánkokká: az üvegbuborékszobor-dermedettség! Huszonhat éves volt, hogy meghalt: Petőfi Sándor. Hatalmas és tiszta műve, amit ránk, hű és dacos utódokra hagyott: mégis maga: a boldogító és világosságot-sugárzó Rejtelem. Igy igaz! Műve: ma is: az Égő Rejtelem, fájóvá és boldog-gyógyulásra-váróvá ég gyermeki felnőttségünk, ha parázsló és lángoló művébe bárhol is belenyúlunk, mint gyermek puszta kézzel az égő kályhába, hogy lángoló fát, vagy izzó aranyszivacs-idom parazsat vegyen ki: világítani! Az egyszerű és harmat-csillogásúnak, csillagok-könnye hajnali szűzességűnek hitt és mondott Petőfi Sándor: a Rejtelmes, Komor, Konok, Tiszta, Megfejthetetlen, Okos, Boldog Forradalom volt! A vérző, véres, örök és törvényt-szabó Forradalom volt ő: Petőfi Sándor! Igy igaz! Mert az volt Ő: a Forradalom! Ha emberivé fordítjuk e szent Fogalmat: forradalmár volt, forradalmár: Petőfi Sándor. Nemcsak hazafi, nemcsak e szent haza hű és boldogtalan fia, nemcsak e kis haza boldogságát és fölemelkedését akarója, nemcsak e szent és csoda-nyelv, nyelvünk, a magyar nyelv képzeletének és tudásának lángelméje, nemcsak e vészes és vészterhes és véres történelem, a magyar történelem lángelme-tudósa, csalódottja és megalázottja, nemcsak a szerelem és az emberség zsenije volt Ő: Petőfi Sándor, nemcsak látnok, a jövő nemzeti fényoszlopa, amely, vagy aki ott ragyog hatalmas aranyrúdként aranylombokat sarjasztva ki magából e kis haza földjéből fölszárazva, világítva Történelmünk Múlandóságába (s az oszlop-ragyogás mélyiben, mint napsütötte víz alatt a vízmélyi növény titkos lobogása az aranytükör homályában: dacos, csikósörényű, koromcsillagszemű, kék légypotrohszív-szőrrózsa szakállú feje kirajzolódik, mint esőtől hólyagosra-buborékzott és folt-grafitosra fölpattogzott fénykép, katonafiú-kép mohos, régi sírköveken: rozsdás fém-keretben), nem, nemcsak költő volt ő, Petőfi Sándor, költő, szavak tudója és titkok tudója, szavak kimondója és titkok kimondója, de forradalmár, forradalmár: hitben, életben, tudásban, akaratban, szeretetben és halálban! Forradalmár! Petőfi Sándor! Forradalmár! Nem egy népet, de a népet, a népeket akarva boldoggá tenni cselekvéseiben és énekében. Forradalmár: új törvényeket, új törvényszerűséget teremtő, a törvényt a homály káoszából kitündököltető, forradalmár, aki újra-látja a világot és néző, újat-fölismerő szemétől meg is változik a világ!, mert a Létezés a létével való fölismeréstől megváltozik, cafatjaiban levedli rejtőzködése mintás, pórusos és kérges kőhártya-rongyait, forradalmár, aki az új, a fölismert, az igazi, a kimondott törvény szerint igazítja el a világot, másítja igazivá a valóságot, mert rákényszeríti fölismerése akaratával, fölismerése bizonyosságával a valóságot, hogy fölismerje önmagában az új, a voltaképpen eredendő törvényeket, az eddig-szunnyadókat, és rákényszeríti szava törvényszerű szép erejével a valóságot, hogy be is tartsa az új törvényeket, hogy éljen ezután az új törvények tiszta parancsa szerint. Igen. Forradalmár volt Petőfi Sándor. Új törvényeket teremtő. Törvénye új-voltával a világ szerkezetét lényegében megismerő és ezzel megváltoztató! Mint a természettudományokban Kopernikusz, Bolyai János, Albert Einstein. Akik csak egyet mondtak. De ezzel: megváltoztatták a világot. Petőfi Sándor: a szabadságot mondta. És megváltoztatta a világot. Új törvényt teremtő volt. Forradalmár. Nélküle: tudnánk-e látni tisztán? A Szabadság nélkűl tudnánk-e élni? Nem! Vele kiragyogott az Igazi Valóság (a természeti, a történeti, az emberi) Homály-Üregéből, rothadt dög-sírjából kimászott, vele föltámadott a Lét, lett Halhatatlan; s nem lehet azt sohatöbbé a Sötétség Dohos Föld-Zsákjába visszagyömöszölni! Mert megfosztatott gyászos Halandóságától!

Reményem csillaga^*

Minden évben újra-olvasom műveit. És megkönnyezem műveit. Mert reményem csillaga ő. És kemény és tiszta könnyei, titkolt kemény könnyei kimossák szívem rostjaiból, zord üregeiből az irgalmatlanságot és a halált. Állok költészetében, mint a csillagos égben, mint hajnali tiszta patakban, mosván sorsom fáradalmait, beragyogva költészete tékozló és kemény lángjaitól, a vers-égitestek hatalmas konok tüzétől. Mert művében, mint a csillagokban: tűz van és jövő, mert műve-érintése életet ad és nem halált, mert művében elmerűlvén, mint a remény tisztítótüzében, a megváltás piros üzenetében, a fölemeltetés kristályos vizében: megtisztulunk önmagunk átkaitól és bűneitől, és reményünk van és van szerelmünk, és szabadságunk van és hitünk a világra. Költészete a tiszta természet és a tiszta szabadság, költészete a lángoló és elfojthatatlan, a megvalósúlt és megtörhetetlen életszeretet, a hit az életben és hit a tisztaságban, a hit az ember értelmében és a lét gyönyörű szabadságában. Mert Petőfi Sándor, ez a makacs és dacos, ez a könnyen-tombolni-tudó és pacsírta-röptű fiatal férfi, ez a kis dühös szakállal lezárt ős-szív arcú, ez a végtelenség-homlokú, ez az angyalszív-arcú, akinek alsó állkapocs-csücskén, mint lila bógáncs, kis virágzó szakáll dagadt, ez a fiatal férfi, akit oly kegyetlenűl és oly reménytelenűl löktek a földbe, akit oly korán rúgtak a földbe, ez a pikával-átdöfött, ez a baltával agyonvert, ez a halállal virág-csikóként fehéren és harmatosan szembenéző, ez az eléghetetlen, a halál mindenség-közönyébe soha-szét-nem-olvadó, soha-át-nem-párolgó reménység-csillag: életünk és reményünk csillaga, kegyetlenűl és föloldhatatlanúl világító égitestje magányunknak, a bennünk és körülöttünk virágzó és tékozló természetnek, a bennünk és körülöttünk tajtékzó és piros lávát fúvó, lángoló föld-anyagot, égő csillaganyagot fújó történelemnek. Költészetünk bonyolúltabb lett az idővel az időben és rejtelmesebb, titkosabb és kegyetlenebb, de nem teljesebb és valóságosabb, mint az övé, mint az övé volt, Petőfi Sándoré, létismeretünk a létezés állapotainak, anyagainak és jelenségeinek, folyamatainak, az anyag és az anyag-történelem több megismerésével akaratlanúl is nagyobb lett, mint az övé, mint az övé volt, Petőfi Sándoré és mégse tudunk többet és nagyobbat az emberszív öröméről és gyötrelméről, a természet indulatairól, a történelem tébolyáról, a létezés gyöngédségéről, mint amit ő tudott: Petőfi Sándor. Mint amit ő tudott, reménységünk és hitünk tiszta csillaga, ez a lobogó piros magányosság, ez a sikoltozó puszták behavazott ifjú vándora, ez a halhatatlan akarat, ez a halhatatlan élet-akarat, ez a természet legtisztább állapota, ez a természet gyöngéd kegyelme, ez a halhatatlan feddő lángolás, vérző rejtekeinket és kúsza rejtelmeinket tiszta nagy csillagtüzével bevilágító hatalmas fiatal kiáltás, a szabadság-szeretők és forradalmat-szeretők ifjú apja és kemény nevelője: Petőfi Sándor.

Zokogás egy öngyilkos asszony nyitott-fogsorú lila szájában állva^*

Az asszony, akinek tiszte volna most szólni Bródy Sándorról: meghalt. Az asszony könyvet írt Bródy Sándorról és most mégis: én beszélek helyette. Fáj. Nagyon. Hajdanvolt ifjúságunkban, ifjú szerelmünkben együtt olvastuk a századvég és a századelő irodalmát, a magyart is, e lángoló, gyötrött és gyönyörű korszakok irodalmainak történetét: a csupa Kezdeteket, Újat-akarásokat, Törtségeket és Fulladásokat és Dühöket és Élet-imádatokat, s e gyönyörű és véres habzásból, e tündökletes káoszból egyszercsak kiragyogott szívünk előtt, óriás-csillagként született meg nekünk, akkor: egy valódi óriás-csillag: Bródy Sándor! Mert az volt, minden esendőségével és pusztulásával is: csillagóriás! Bródy Sándor! Remekműveivel; mert írt remekművű novellákat, s megírta az életszeretet és a halálszeretet csodakönyvét, a Rembrandtot. Azt a valóban csodát, amely páratlan gyönyörűséggel az élet, a szenvedés, a hírnév, a dicsőség, az elszegényedés, a testi szerelem, a művészi óriás-teremtés, az öregség és a halál dicsőségét mondja: mindent együtt, egyszerre, mert mindez csak egyszerre gyönyörű! Külön-külön maga a kiszolgáltatottság és a nyomor! És Bródy Sándor: tudta ezt. Óriás volt. Nagyon-nagyot akaró. Óriás volt. Testével is gyönyörű férfi: aki nem akart (mert nem is lehet) választani: az élet és az irodalom között. Akart mindent együtt! Akarta: együtt a Mindakettőt! Asszonyt, szerelmet, írást, gyönyört, sikert; s az újat, a megváltást. Mert Bródy Sándor habzó volt az életszeretetben és az életélésben és tajték-örvényekkel lüktető az írásban. Írt rosszat is, tévedett, mert tévedni is mert és tudott, írt foszlékonyan elvirágzót is, ködkönnyűt, sikerre-vágyót, hajtva, űzetve nagy élet-akarattól és dicsőség-vágytól. De: dolgozott rengeteget; írt, szervezett, keresett, kutatott, égett, szeretett, imádta a dicsőséget és imádta az ifjúságot, az írókat, a fiatalokat, az újakat, öngyilkos lett a kétségbeesésben, életben-maradt, győzött. S az újak, a fiatalok, a még-nagyobbat-akarók és tudók is szerették és becsülték őt nagyon, hittek benne: hitében, zsenialitásában és életszeretetében: Ady Endre és Móricz Zsigmond. Naturalista volt? Megváltást-hívő? A szecesszió zöldarany repkény-örvényét virágoztató szívű? Zola magyar társ-utódja? Fontos ez most? Óriás-Árnyéka a Múltnak, Nagy Fénykezdete a Jövőnek. Volt együtt minden: Bródy Sándor. Nagy író és nagy tévedő is, de mindíg az újat akarni tudó. A nagy Elkezdők, a nagy Forradalom-Elődök, a nagy Önismerők, a nagy Próbálkozók, a nagy Elvirágzók, a nagy Életvágyók, a nagy Kísérletezők, a nagy Leleplezni-Akarók, a nagy Újat-Merők közűl való volt. Hitt a megváltásban, a munkában, erőben, szerelemben, írásban, életben, szenvedésben. Magyar volt hitével és híve a szegényeknek, gyűlölője a nyomornak. Nagy Előd volt. Óriás Fekete Bölény a Fekete Rengeteg-országban, Láp-országban: az akkori Magyarországban. És önismerete is nagy volt. Mert az asszony, aki hitt Bródy Sándor zsenijében és könyvet írt róla, könyve elején Bródy Sándortól vesz rövid idézetet, Bródy Sándortól: aki a sorsát kereste ebben a hazában. Az akkori, forradalom-előtti, szecessziósan-kavargó, forradalomra-készülő, cifra hazában, aminek szellemi és gyakorlati forradalmát Bródy Sándor is akarta: törte útját műveivel és szívével, sorsával és tollával. Íme az idézet: „Ha majd száz év múlva a magyar értékek asztalfiókjában fognak kutatni, valakinek kezébe fognak jutni írásaim s hallom, amint azt fogja mondani: Nini, kis pénzecske, kopott Mária huszas, rozsda megette, penész belepte, de nem rossz anyagból van, lehetett volna belőle nagy ezüst serleget ötvözni, hogy akik szomjasak, habzó bort belőle igyanak”. Hát igyunk most, Bródy Sándor szívéből, a habzó kupából egy kortyintásnyi tiszta életet!

Az ember, aki szeretni tudott^*

Elbűvölve és igézetten jártam mindíg művei virágzó rengetegében. És járok most is, ha futtató időm, ha lánggal-lökdöső életem engedi, ha nő néha kicsi csönd-sziget tűzzel-fortyogó, keményen örvénylő napjaimban, a csönd új-születésű váratlan kis szigete, nem a teremtés-csönd lángolása, de a forró örvényekből kibújó kék tűnődés-szirt, puha köddel pihés, párás pillanatokkal bolyhos merengés-sziget, s leűlvén születéssel-lángoló kis szigetemre, könyvét kezembe veszem, az időbe visszanézek, s föllapozván könyvét óriás-szívébe visszanézek, a piros múltba, a piros túlvilágba, s járok szíve óriás virágzó rengetegében. E csoda-ősbozontban, e csoda-rengetegben, e csoda-mindenhatóságban, e csoda-őserdőben, e csoda-szószövevényben, e csoda-várakozás-mindenben, e csoda-titoktalanságban. Mert ez az édes, édes rengeteg erdő, mert ez a bűvös, bűvös virágzó ősbozont, mert ez az igékkel és igézetekkel tömötten lüktető egyetlen virágzás, ez az Egyetlen Óriás Emberszív, Égő Piros Mindenség, Bűvös Mindíg Igent-mondás szikrázó fehér köd-fákkal, vérzuhatagként párolgó piros csipkefákkal, páfrányos kék titok-fákkal, aranycsipkeláng álom-fákkal, óriás kristály-kapor töprengés-fákkal, hatalmas korompáfrány halál-fákkal, feketén lángoló gyásztorony-fákkal, rózsaszín gyönyörűség-fákkal, lila bürök-torony átok-fákkal dereng lazán és végzetesen, s a lángpiros óriás szerelem-bóbiták, sercegő parázs-kék halál-pecsétfák, hatalmas növény-fátyol fehér sóhajcsokrok, jégvirág-rajzolat bánat-szárnyak, az erjedett, szagos földig lecsüngők, a fehér horgolás-hömpölyegükkel a pokolig lehullók, az ott is eléghetetlenek, az óriás kék merengés-tölgyek, piros megadás-cédrusok, fekete irgalom-fenyők között kövér köd-medvék totyognak, fehér halál-sasok merednek, járnak mohásan lépegetve kék ámulat-szarvasbikák, ugrálnak zöldbarna izzadó kristálykúpok: a békává varázsolt szelíd szerelmesek, pihegnek az álom-levelekre tapadva a nedvedző zöld gyémántcsöppek, a levelibéka-varázslat kis szeretők, másznak kövér zöld lüktetéssel, ragyás kék álom-ragyogással a varanggyá-átkozott asszonyok, bűbájosok, boszorkányok, halálba-látók, időbe-vartyogók, az elszeretők, visszaszeretők, odaadók, dagadt férfi-ágyékig-leomlók, bikaisten gerjedt ölébe hullók, a pünküsdirózsa-csecsűek, a férfiak szívében zellerlevél-szagú fakanalat forgatók, a petrezselyemlevél-ágyékszagúak, az égő petróleumlámpa szeméremdombúak, a húsvéti fonott-kalács térdűek, a lángoló zöld borospalack-tekintetűek, az Énekek Éneke egyiptomi fekete kancája farúak, a fehér búboskemence-tomporúak, a dagadt szerelemrózsájú bíbor asszonyfüstök, fekete kövér kanca-lángok, a tükrös piros mézeskalács-szív fenekűek, a rózsaszín mézeskalácsbaba-hátúak, a buján lángoló szőrátkok, szőke hajzuhatag-pihegés, szerelem-árnyékú, szűzvesztés-sóhajú, kanláva-olvadásos gyűrt vászonhálóingek törhetetlen virágai. Ó, hatalmas Élet-erdő, hatalmas Halál-erdő, benned merengve járkáló, tűnődve lüktető, szelíden ácsorgó, vacogva éneklő, bíborban bújdokló, fehérrel hervadó, sötéttel könnyező, tűzzel ásító, fénnyel kuporgó, mohával dadogó élet és halál, Ítélet, Bánat, Bor, Bizonyosság, Szerelem, Szánalom, Csábítás, Csalás, Bűn, Becsapottság, Bujaság, Rettenet, Remény, Kifosztottság, Megadás, Éden, Magzás, Kóborlás, Kósza Kábulat, Kevély Irgalom, Kövér Keménység, Kék Kakaskiáltozás, Köd, Temető, Ágy, Kocsma, Halottak Háza, Szülések, Havazások, Versenyek, Vígaszok, Virrasztások, Vereségek, Veszélyek, Csókok, Cserék, Esők, Csodák, Csontvázak, Áldások, Csacsicsődörök, Fátylak, Jajgatások, Rimák, Rimánkodások, Lakomák, Lakodalmak, Árvák, Kurafiak, Véres Lepedők, Nyoszolyák, Ravatalok, Körmenetek, Nászágyak, Nászi Koporsók, Léha Apák és Köd-Szeretők, Halálos Csöngettyű-lángok, Rakott asztalok, Borok, Húslevesek, Főtt Kakasok, Piros Malac-csikók, Káposztáshordók, Bolond Betyárok, Templomok Havazás-csöndje, Roráték Köd-harangja, Kripták Émelyes Szelídsége, Kápolnák Szagos Kristálybelseje, Mustok Forrása, Fölvirágzott Ladikok, Mindenszentek Égő Gyertyafája, Őszi Kábulások, Nyári Nyerítések, Pünkösdi Vérbuggyanások, Hajnali Káromkodások, Dunyhák, Szemfödők, Hullakamrák Himnusza, Halottas-lovak Hite, Gyászlovak Farolása, Húsvétok Szűzei, Barkák, Krisztus Keresztjének Illata, Krisztus Lábának Örök Hervadása, Cilinderek, Máslik, Pruszlikok, Melltartók, Menzesz-övek, Harisnyatartók, Selyembugyogók, Csipkekesztyűk, Fehér Fátylak, Nagybőgők, Postakocsik, Vörös Álom-szekerek, Kék Koporsók, Álomba-futó Könnyű Fehér Menyasszonyravatalok, Ravatalhúzó Kékpettyes-Aranyszeplős Költőkké-varázsolt Csikócsődörök, Szomorú Szélhámosok, Szorongó Szörnyetegek, Szőrös Szánalmak, Meszelt Kenyérkemence Emlők, Rózsapetty Lábacskák, Csipke-esernyők, Csigatészták, Tejhab a Piros Emlő-csillagon, Fröccsök, Hosszú Férfigatyák, Sonkák, Árnyékpetty-hálóremegések, Kövér Zsíros Bajszok, Lila Szőrcsillag Légypotrohcsúcs-szakállak, Asszonyhasakon Széterjedt Göndör Titokfüstök, Férfiölek Búrjánzó Füstcsillagai, Hit, Hiúság, Hódolat, Hazudozás, Halottak Lángolása, Embriók Ragyogása, Szűzek Riadalma, Ringyók Rimánkodása, Remények Rettenete, Piros Rémület Hajók, Kék Döbbenet-Madarak, Arany Halál-Baglyok, Csontvázak, Csont-Idők, Sasok Fehér Kiáltozása, Karácsonyok Árulása, Ficsúrok Sétabotja, Keménykalapok, Keménygallérok, Malaclopók, Garabonciás-Köpenyek, Mese-Süvegek, Kincsek, Tébolyok, Kurvák, Vándorok, Köd, Hit, Gőzfürdők, Merengés, Mámor, Méz, Medve, Magány, Méhkasok, Méhek Sárga Lép-szitája, Napraforgó és Nyírfák Piros Hallgatása, Nyírfák Fehér Sámánkodása, Puszták Tódulása, Egymásbatolt Idők, Jelenidők és Múltidők Egymásban Együtt, Egymás-Magzatai, Egymás-Anyjai Már, Álom-Csengettyűk, Öreg Hintók és Öreg Lovak, Pipák, Látomások, Poklok, Ördögrózsafiúk, Halál-Riadalmak, Föld Kérge Alatt Kocogó Eleven Halottak, Halhatatlan Vágyakozások, a Földben-ügető Szőke Lovak Nyikorgó Hintó-Kakasai, a Földben Fehér Lovat Lovagló Szent Romlott Kövér Kanok, Kevély Kövérek, Csúzos Húsgatyák, Bajuszok, Szeplős Álomcsődörkutyák, Böfögő Boldog Boldogtalanok, Szellentő Szamár Szerelmesek! Ó, Hatalmas Halál-erdő, Hatalmas Élet-erdő: Krúdy Gyula Szelíd Hatalmas Szíve! Krúdy Gyula Szelíd Hatalmas Éneke, Krúdy Gyula Borongó Boldog Tiszta Végtelen-Éposza! Te Szív, Te Szelíd, Te Bíbor Látomás-Őszsák, Te Élet-Mindenség és Halál-Mindenség Mindenét Magadba-gyűjtő Óriás Piros Éposz-Zsák, az Emberi Öröklét Léttel-fortyogó Végtelen Edénye, Habzó Halhatatlan Üstje! Mert Te voltál magad: a Halál és Szerelem, a Mámor és Megváltás, a Bűn és Büntetés, Bűnhődés, Jóság, Kegyelem, Adósság, az Ősz és a Temető, a Köd és a Ködök Halála, Megaláztatás és a Búrjánzás, a Költészet Szülőnyílása, az Éposz Szent Anyateste és a Halottak Halandósága, a Rejtelem és a Félelem, az Álom és a Biztos Bizonyosság! Ó, Krúdy Gyula, Te Óriás Kék Merengés-Ószövetség, a Magány és Mámor Ember-Bibliája, Szelíd Okos Ember-Evangélium, Te Szűz Újszövetség, Te Mindent-megértő, Mindentlátó, Minden-időt Tudó Hatalmas Ének! Elbűvölve és igézetten állok szíved virágzó végtelenében. Igézetten és megbűvölve állok műve virágzó rengetegében. Pedig műve, nagy műve homálytalan és titok-nélküli és nem titokkal-ismeretlen, mint ravatalon a halottak. Műve, ez az óriás búrjánzó élet-halálszövevény tiszta kristályként áttetszik minden rejtelmében, szövedék-csöndjében és virágzás-pillanatában, minden ürege, szövevény-zsákja, gyűrődés-hömpölyege, levél-lobogása, bozontos ér-futása átragyog tiszta könnyű lánggal, mint gyermekkorom kék mesealkonyában az égő petróleumlámpa hosszúkás üveghólyag-teste és műve minden szikrázó üveghólyag-pillanatában a szeretet ragyog, az égő aranycsipke-magzat. Mert Krúdy Gyula az Ember volt, aki szeretni tudott. Ember, aki szeretni tudott. S ez a ritka, szent nagy tudása minden megismerése és minden látomása bonyolúltan-szőtt szövetét, kegyelem-bozontját átitatta lángja hitével, hatalma ragyogásával, hite mámorával. Ez a ritka tudás átitatta boldog tiszta erejével Megismerése Merengő Magányát, s adott Teremtő Hitének olyan erőt, hogy az emberlét minden állapotát szeresse. Szeresse, megértse, s szóljon érte világító piros és kék szavakkal, s beteljesűljön minden Emberért-Szánalma élet-látomással. Az emberszeretet és életszeretet óriás Király-Költője volt ő, s ezért tudott annyit a bűnről, szerelemről, megadásról és halálról. Azért tudta a halált oly egyetemes-egyszerűen. Mert Krúdy Gyula szeretett mindent, ami élet és szeretett mindent, ami halál. Minden ködcseppet, ember-átkot, csillag-ökrendezést, szerelem-sikolyt, őszi jajongást, a hózuhogás boldog ravatalcsöndjét. Az esendő és árva embert, a tavaszi szelek piros futását, s az erős anyaemlőn fehér tejhabkoszorút döfködő csecsemőfejet, a temetők őszi hervadását, s a szeretők titkos könnyelmű nászát, s tudott ezért a múlt-időbe úgy lépni vissza, ahogy mi nagyanyánk szobája ajtaját kinyitva gyermekkorunk boldogtalan nehéz homályaiba belépünk. S ezért, hogy művében és létében úgy jár be Teret és Időt, Időket, Múltakat, Jövőket, ahogy mi lakásunk szobáit bejárjuk, ahogy mi járunk az őszi temetőkben, ahogy mi bejárunk foszladék-emlékezettel anyatest-belsőt, emlékeinkben sorsunk múlt-idejét bejárjuk, s tudásunk képzeletével az évmilliókat, lángoló csillagtereket, kopár csillagpont-örvényeket. És a földbe-lát, s a földben a holtakat is látja, a zölden égő halottakat, s a földbe elevenen lemegy, s úgy jár a föld sötét húsában, ahogy mi járunk a nehéz sűrű ködben lihegve. S lépkedő lénye körűl csobog, göngyölög, örvénylik, gomolyog a föld, ahogy testünk körűl a köd forog. S látja az álmokat, az álom aranytarka csikóit, bíbor szörnyetegeit, hörgő virágait és meszelt poklait, s megfejti rejtelmüket, s látja az Időt, ahogy kéken növekszik bennünk és körülöttünk, látja levedlett lényeink, elhagyott múltjaink ágaskodó pikkelyhártya-alakját, gyűrt, taréjos, óriás hártya-sárkánykirályait, kétlábon álló ős-sárkány-hártyaszobrait, kristály-szaúruszkakasait, vicsorgó óriás-csontvázait, kőbe-sajtolódott szenvedés-foszlányait a múlt-idő üvegdobozában, mint múzeumi üvegszekrényekben. És látja a Csöndet növekedni az Ember szívében, a finom fehér köd-harangot. És minden látása ott ég szeretetében. Az Embernek, aki meghalt egy kopár vaságyon. Petróleumlámpa-fénynél. Mert a villany-számlát kifizetni pénze nem volt. S az áramot a Szolgáltatók kikapcsolták. Az Embernek, a nagytestű, görnyedt Embernek, aki ott megy most nagy nehéz lépésekkel, könnyű nagy léptekkel égő szeretetünkben, vállain könnyű őszi kabát. Merengő arcára, fakó hajára tiszta nagy csillagok esnek, az anyag mindenség-könnyei, s nagy testén szíve átviláglik. S testén óriás piros virágkehelyként átsütő szívében: ott virágzik a Szegény Magányos Boldogtalan Hazúg Szenvedő Boldog Árva Tiszta Emberiség.

Egy lángelme szenvedése és hatalma^*

Hát hol van gyönyörű feje, hatalmas gyönyörű koponyája, okos, szép, bajúszos arca, hol fekete kristály kő-tekintete, a dolgok és jelenések magva tüzéig hasító, a szenvedések, rettenetek és magányok dárdával-fölhasított eleven szívét ismerő, hol van haldoklással és oly sok emberi reménnyel és bíztatással átizzó sötét-szép kristály-arca, a Csillag-Mosolygó, a Tétova, a Bizonytalan, a Szenvedésben-Boldog, a Rettegni-Tudó, a Feketén-Lángoló, a Hatalmas-Teljességű Arc-Tudás, a Remények és Bizalmak Hite és Temetője? Hol az arc, a titkosság-füstözön szemgolyó, a tiszta, meredek homlok-hatalmasság, hol az eres, hosszú gyönyörű kéz, aki úgy tudott teremni és temetni, hol a szív, az a szenvedő emberszív-teljesség, az a teremtésben gyönyörű szív: aki úgy tudott teremni, szenvedni, szeretni, meghalni és temetni, oly boldogtalanúl és oly gyötrelmesen, oly édes őszi arany-lázadással és kopár és titokban-buja sivatag-futással, oly megfeszített-palásttalansággal, keresztrefeszített ágyék-meztelenséggel, megváltó-megszakadással: a szív, a csillag-tenyészet, virágzás-tűzözön, emlék-dögtemető: Babits Mihály szíve? És feje és szeme és keze és átmetszett Szent-Balázs-gégéje hol van? A földben itt alattunk, a keserű és édes tiszta földben: harminc éve már, korhadottan és szétszakadozottan. És micsoda képtelenség, micsoda szent lét-hazugság, micsoda hazúg és álnok gyönyörűség, ostoba reménytelenség, halálos szép okosság, haláltalan hazúg okosság, hogy mennek mind a földbe ők, a legszebb Megvalósítók és Kiteljesítők: a Szokráteszek, Plátonok, Danték, Spinozák, Kantok, Keatsek, Vörösmarty Mihályok, Petőfi Sándorok, Ady Endrék, Móricz Zsigmondok, a Lángelmék, Hitek, Küldetések és Magányok: a lét-teremtő agyvelők, elmék, húsok, csontok és hitek: oszladozni, elfolyni, elolvadni, korhadozni, széttöredezni és rothadozni; hogy csak így maradandó a Maradandóság, így halhatatlan a Halandóság. Micsoda gyönyörű szégyen! Micsoda förtelmes szégyentelenség! Hogy Babits Mihálynak is meg kellett halnia, a tündökletes és édes-szavúnak, a megfeszített Krisztus hulló vére-csöppje szavúnak, a Lét-Szenvedés nyálkás, büdös és zsíros cethal-kopoltyúját szörcsögve szívónak, a gégemetsző kések hideg és kegyelmes penge-élét ismerőnek, az olajos vér ízét, édes forró olaját ismerőnek, a tiszta, szép, okos humánum tétovátlan rettegő énekesének, akit nem ismerhetett személyes ifjúságom, s aki mámora, arany-lángolása, őszi kék és vérpontokkal-beszőtt édes és szenvedésben-okos ragyogása volt ifjúságomnak és bíztató tiszta szép szava azóta is életemnek. Mert Babits Mihály: a Plátonok, Danték, Spinozák, Keatsek, Vörösmarty Mihályok közűl való volt, hatalmas szellem és hatalmas okosság, a magyar és minden bizonnyal az európai líra egyik nagy újjáteremtője, a legokosabb és leggyötrődőbb emberfők közűl való, és nemcsak az Újat-teremtés, de a Megtartás, Megőrzés, a Fönntartás és Megóvás Okos Bizonyossága, a Folytatás Méltó Szent Tudata, a Kiteljesítés, Átvevés, a Magyar Történelmi és Szellemi Múlttal és az Európai Történelmi és Szellemi Múlttal és Jövővel Egybeszövődés Okos Bizonyossága, Biztos Tudata és Okossága. Műveit olvasni kell és nem itt, korhadó csontjai fölött jellemezni; de elmondani kell itt és most is, hogy milyen képtelenség és gyermetegség kizárólagosságot és egyszemélyiséget követelni, gyakorlatát kívánni a szellemi létezésben és gyakorlatban a kizárólagosságnak, hogy milyen ámulatos tévedés a dacos és konok ellentét-párok elméleti megteremtése a szellemi valóságban, bárhol a világban, a Földgolyó népei szellemiségének bármelyikében, és a mi szellemiségünk, a magyar szellemi történelem és szellemi lét-folyamatosság történelmében: különösen! Nem lehet és nem szabad Berzsenyi Dániel ellenében Csokonai Vitéz Mihályt, Arany János ellenében Petőfi Sándort, Babits Mihály ellenében Ady Endrét: bebalzsamozni, eleven szellemüket ragacsos múmia-pólyába tekerni, hogy aztán aranyhártya-bábokként ragyogjanak szellemi köztudatunk múzeumi üvegszekrényeiben. Mert nemcsak a Lét általában, de a szellemi természet is örökös tevékeny teremtő folytonosság, örökös újra-kezdődő tenyészetében a folyamatosság és folytonosság múltra-építkezése is, a múlt korhadatlan tenyészetén tobzódó virágzás: az örökös múltra épülő folytonos jövő. És a Szellemi Létben is épp ez a gyönyörű, a mámorítóan boldog: hogy mindíg folytatni kell valakinek és valakiknek a soha-abba-nem-hagyhatót, a látszatra folytathatatlant. Valakinek mindíg föl kell venni a keresztet! És ez a keresztet-vállalás boldog kötelessége: a nyelvi, szellemi, költészeti folytonosság, a haza állandóságának hite és kötelesség-gyakorlata. Ezt mondanám én: küldetésnek! És ez a keresztet-vállalás kegyetlen-boldog kötelessége volt Babits Mihály lángelméjének szenvedése és hatalma, mint ahogy hatalma és szenvedése volt óriás-társának: Móricz Zsigmondnak is, akinek törhetetlen és nehéz csontjai itt lángolnak Babits Mihály törékeny, árva csontváza mellett a megőrző, múlttal-átégett földben. Hogy talán az égő arany-koponyák átbeszélnek egymáshoz a gyökeres, halálos földben. Ez a szent folytonosság-tudat, folytatás-vállalás: a hazaszeretet. Igen: a hazaszeretet, és nemcsak a szellem tudatos építkezése és valóság-vállalása, folyamat-tudata! És nem szereti okosan és jól ezt a törékeny, okos és mindenképpen-maradandó kis hazát, aki mégha oly jóhiszeműen is, történelmi és szellemi múltjából és létéből kitagadná tevékeny és okos szellemeit, lángelméit a történelmi múltnak és szellemi múlt-időnek. Aki megtagadná szellemi léte folyamatosságának jogát Kölcsey Ferencnek, Madách Imrének, Arany Jánosnak vagy Babits Mihálynak. Babits Mihálynak, aki harminc éve fekszik itt a földben, s ha tévedett is olykor, oly emberi volt tévedése! De hát ki az, aki tévedhetetlen? Az evangéliumi Jézus megadta az emberiségnek: a tévedés jogát, a jogot a tévedésre és az elbukásra. De ez az ős-jog: nem bíztatás a tévedésre! Nem parancs: a tévedés gyakorlatára! Csak kemény bíztatás a föloldozás lehetőségére, kemény rászólás a magukat tévedhetetlennek hívőkre, az önáltatókra, önhittekre, érzékeny hazúgokra, ostoba gyávákra. Fölhívás az emberségre, a szeretetre, a hitre az emberért, akiért hinni kell és hinni érdemes ebben az önmagában-gomolygó árva világegyetemben! És ki ne tévedett volna a Történelemben és a szellem történetében? És különösen: oly nehéz és oly vérrel-átizzadt és szenvedéssel-átégett szív-kötésű századunkban, vagy épp utolsó évtizedeinkben! Tévedtünk mi magunk is eleget, mi, mai költők és folytatók, újat-kezdők és újat-akarók, akik oly tétován és gyermeki hittel, oly reménnyel-dühös akarattal és boldog forradalmi daccal kezdtük szellemünk életét új történelmünkben. Mert a Mindenség se tévedhetetlen, nemhogy az Ember! Ez a Csodálatos Ember, Babits Mihály, aki immár harminc éve odaadta fölmetszett vérző testét, hatalmas kristálytűz-koponyáját: a buja és gyermeki földnek, a Világmindenség Kis Zöld Pont-Történelmének, ez a Boldogtalan Boldog Lángelme: szellemünk történetében a legnagyobbak közűl való. A nemzet szellemi össz-vagyonának, szellemünk vagyon-összességének gyönyörű része az Ő életműve. És nagyon becsüljük és szeretjük őt, nemcsak mi: a szellem szerelmében s Jákob-angyalharcában égők és megrokkanni és eltörni üveg-ágként nem akarók, az angyal-asszonyiság vad ágyékszőrzetébe fulladni nem akarók, de becsüli és szereti őt az a Század, amely megszűlte és teremni gyötörte őt, és tudom: szeretni és tisztelni fogják művét az Emberiség Évezredei, ha lesz ember még, ha lesz Ember a Létben és a Földgolyó Jelenében, ha lesz: Emberiség, aki emlékezni képes, aki ha tud: tud emlékezni az Emberlét Felelősségének Tudatára, a Költészet Szent Cselekvő Megváltó Gyönyörűségére.

Mit akart József Attila?^*

Csontjai már hatvanhat évesek a földben. Csontjai már hatvanhat évesek a Kerepesi Temetőben. Száraz, törékeny, szinte gyermeki csontváza együtt öregszik a földdel, öregszik ahogy a föld öregszik, öregszik ahogy a múlt öregszik, öregszik ahogy az idő öregszik, ahogy az idő öregszik a földben, egyszerűen és gyámoltalanúl, gyásztalanúl és gyönyörtelenűl. Pedig alíg harminckét-évesen kúszott a földbe, harminckét-évesen ugrott a föld múlt-idejébe, mászott a túlvilágba, az idő dermedt és végleges dolgai közé, harminckét-évesen ugrott a túlvilágba, a lehetetlenbe, a múlttalanba, a képtelenbe, a boldogtalanba, hogy itt már ne legyen, hogy köztünk már ne legyen, hogy ne mondassék elevennek az Ember, aki a tudatos eleven lét kemény és észvesztő lángjait viselni nem bírta már szívében, akinek teste, eszmélete, írtózata, magánya, társtalansága, ember-sajnálata, csontja, emlékezete lángolt már léte szégyenében, égett láthatatlan kemény nagy lángokkal önmaga írtózatában és a megsemmisülni-akarás önvesztő boldogtalan dühében. Én ismerem a depressziót, ismerem hatalmas halálba-szívását, ismerem a vak depresszió-éjszakában foszforeszkáló fehér mutatóujj kérdőjel-mozdulatát, fehér kérdőjel-hívását, a lét másik állapotából kivirágzó Fehér Mutatóujj világító hívását: hogy menjünk, oda menjünk, ott vár az Egyetlen Megoldás, vár ott a Teljes Föloldás, a Föloldozás: Létezésünk Bűntetése alól, ott vár minden ami már nem a tűz, vár ott minden ami harmat és virág, páfrány és tiszta kékség, párolgó zománcos növényi tiszta béke, az elvadúlt, kiszakállasodott és elveszett, önmagát fölgyalázó, elesett, elszikkadt, elhagyott emberségen túli magányos szép embertelenség, ember-utáni tiszta csönd, az anyag békéje és az anyag bizalma. Ismerem a Fehér Hívást, hogy hagyjuk ott a mocskos, köves, sárga penésznyálas parton, a dögszagú parton ember-létünket, mint levetett ruhát, s ugorjunk a világító tiszta Semmibe át, hagyjuk ott ember-létünk szenvedés-bozontokkal benőtt idő-szobájában létezésünk sebhelyes múltját és vérző jelenét, mint a békává varázsolt fiú, ahogy mirigyes zöld béka-öltönyét levetve, béka-önmaga vérző hideg bőr-varázslatát ledobva: ember-végzetét vállalja inkább, mintsem az aranycsipke-koronás hercegi békasorsot, hogy ott üljön lángfoltos, aranypettyes zöld kis szerelem-puttonyocska, lihegő eleven zöld selyem-szobrocska a duzzadt lány-emlő málna-csillagán, a fehér és kemény lányszív-dobbanáson, dobogó zöld szenvedés-szobrocska kuporogva a szerelem rózsás mutatóujjhegyén. Mert hiszen ez a varázslat, ez az elvarázslat maga a: pokol! Tudom hát: mit szenvedhetett ez a harminckét-éves ifjú ember, ez a sírnak még nagyon ifjú ember, ez a századunk legemberibb embere talán, ez a gyermeki csontvázú, könnyű, vékony, játékos-kedélyű, kötekedő, haragot-hirdető, mosollyal-betelt szívű, kék bánatokkal átszőtt húsú, ez az emlékeit és ősei emlékezetét, sorsa emlékezetét oly nehezen és oly bánatosan, oly büszkeség nélkűl viselő ember, huszadik századunk költészetének Mozartja, ez a Csokonai Vitéz Mihály és Petőfi Sándor elhagyott, átszúrt és vérző szívéből kinőtt Költészet-Csillagrózsafa, tudom hát: mit szenvedhetett ez a proletárság legalsó málladék-rétegéből, legalsó bánat-halmazából és vidámság-habjából, viháncolás-buborékjaiból fölvirágzott és zöld könnyű kacsos, növényszemölcs-tapadókorongos, szikrázó kemény-levelű létével a csillagok, a lüktető zöld végtelenség-tűzpontok felé kapaszkodó és növő ifjú ember, ez a boldogságra-áhítozó, sohase-gyáva, nem-bolond, szép, okos, eszelős, tiszta, játszani-éhes, játékra-boldogtalan, halállal-nem-beszélő, halállal-kötekedni-nem-tudó, csontvázzal-nem-pörlekedő, ez az anyaöl gyász-illatától káromlásos részeg, ez a semmi kristály-ághegyén kuporgó sápadt fehér törékeny Emberjaj, a semmi köd-ujjhegyén kuporgó emberszemű kis isten-levelibéka, jajgató fehér ködcsepp, emberré-varázsolt szégyen, szánalom, szeretet, szegénység, szigor, szabadság, szomorúság, ez a törékeny szép fehér ember, aki az Öröm előtt állt volna mindíg könnyű fehér ruhában, hogy megmondja: ő lenne az övé, mindíg az örömé, az öröm ura, gyermeke, fia, apja lenne ő, az örömé, a nem-egyszerű okos örömé, a nyári tiszta örömé, a tébolytalan örömé, tudom hát: mit szenvedhetett ez a kegyetlenséget-gyűlölő, a lét kegyelmét nem ismerő ifjú ember, ez a semmi szigetén, a lét bicegve és forogva, hattyúzva, kacsázva, bukdácsolva és pörögve úszó szikrázó és világító dolgai közt ücsörgő törékeny ifjú árva ember, ez a költészetünk Petőfi Sándorral legőszintébb embere, ez a, szava: jácint-harangozás és gyémánt-tapsolás, ez a, szava: kutyatej sárga merengés-mirigycsipke-csillaga a tőkés és proletár idő-óceánban, mint mélytengeri merengő égő sárga állatkaporszálak világító mirigycsillag-koszorú-feje, ez a, szava: tehervonat zökkenése és csörömpölése a sárga, lombtalan kopár külváros-éjszakában, ez a, szava: ritkán átok és kemény átok, szava: fájdalom-ordítozás a semmi fehér szívében, ez a semmi fehér szívében tántorgó herélt bikák és csődörök szája habját, orrlika sárga habját sírva ismerő könnyű ifjú ember, ez az ürítő pulik gyámoltalan gyönyörű kuporgását, fekete szőr-rózsán átsütő mámor-pillantását ismerő, ez a vizelő mének szeme hatalmas lángját szíve üszkeiben hordozó, ez a párducok szája habját, törékeny dühét törhetetlen szívébe építő, ez a, szava: jajgatás, reménytelenség, sikoltozás, föloldhatatlan fehér zokogás, ez az ólomkatonákkal őrzött szívű, ez a lepkék alkonya aluszékony, ez a darazsak dörmögése boldogságú, ez a dolgok, jelenések, anyagok, állatok sírását ismerő, ez a, szava: iparvidékek éjszakai lángja, külvárosok tél-hajnali ködében fuldokló kopár fák grafit-szégyene, ez a, szava: kérés, kín, a téli csönd fehér ágbogai közt, szabálytalan csönd-hálózata üregeiben ugráló szárnyas kicsi csöndek reggele, ez a, szava: az iparosodott Rend árnyékában lopódzkodó magányos görnyedt szegények térde reszketése, hasa csikarása, ez a, szava: kopár és sárgán gőzölög, mint gyermekkorom zöld konyha-asztalán a krumplifőzelék, ez a, szava: a kauzalitás hasábjainak száraz mindenség-halmaza, ez az Alföld sárga bütykein és kőrózsa tyúkszemein ücsörgő Gond és Gyötrelem, akinek ifjúi szívében a semmi égő csillagbokra virágzik, s aki a semmi szívében virágzott égő csillagbokorként, ez az Összefüggések hasáb-halmazán tűnődve és könnyezve ülő, mint a Világ-Mindenség tetején, mint hatalmas mindenség-nagy hideg és kopár lét-kupacon, mint világa hideget-lehelő, fagyot-lihegő, kúszadék-kazla tetején a Teremtő, magányosan és magányának kiszolgáltatottan, s tudja: alatta az összefüggés-kazal az ő akaratának, az egymást-nyomó, egymásnak-nélkülözhetetlen dolgok, rideg égő végtelensége, mégis könnyezik és mégis árva, mert ő akarta, mert másképp nem tehette, mert másképp nincs mód a létre, létezésre, ül, néz lába elé, a semmibe-ejtett kezeit nézi, s körötte kopár köd, fehér lángolás, komor semmi, porló semmi-permet, gomolygó nincs, örvénylő végtelen halál. Tudom hát mit szenvedett ez a törékeny ifjú ember, ez a boldogságra-készülő ifjú ember, ez az önérzet pokolkövét szopogató, ez a szorongó szívünkbe-száműzött, ez az önfeledten nevetni nem tudó, ez a hetykén gyalogló, szoknyák alá kapkodó, ez a zokogó, panaszkodó, kéken kiáltozó, ez az ordítozó, toporzékoló, ez a kedves, ez a csöndes, ez a tétova bütykös sárga ujjaival a semmiben semmit tapogató, ez az irgalomtalan árva, aki ott üvöltözött a világmindenség aranyketrecébe zárva, ez az égitest-aranyrácsok fehér köd-majma, szegény, ez az őz és tigris léptét hallgató, ez a piros béka-esőt az égből leátkozó, béka-hideget, varangy-bolhákat szoknyák alá átkozó, ez a gyöngéd, ez a csillagok kövét megharapó, ez a mosolyos mosolytalan, ez a felnőttségben gyermek, gyermekségben árva ifjú ember, tudom mit szenvedett magányában, félelmében, szégyenében és írtózatában, mit szenvedett ez a mindenségnek-kiszolgáltatott kiszolgáltatottságában, hogy végülis harminckét-évesen ugrott a földbe, harminckét-évesen mászott a vonatkerekek közé, késekkel szívében, a gyötrelem, vacogás, átok, szégyen láthatatlan késeivel szájában, a rettegés arany-késeivel szemében, tudom, hogy mit szenvedhetett ez a kemény és pontos lángelme, szegény, hogy végülis harminckét-évesen kúszott a tehervagon-kerék elé, hogy a magány égő láncait, lángoló bilincseit leoldja árva szívéről, s hagyja, hogy a fényes vaskerék maga előtt tolja, vagy görgesse törékeny kicsi testét, véres szép fejét a síneken, talpfákon, füves, olajos köveken, s kitörje húsából válla véres sárga csontjait. Mert szenvedett nagyon, mert attól szenvedett, amit nem lehet, mert attól szenvedett, amit létével akart, mert attól szenvedett ez a sugárzó, ez a maga-körűl fényport, fényködöt hordozó, aki létével magával világított, s ha hova belépett, kifényesedtek a dolgok, fölfénylettek a jelenések, ragyogni és lángolni kezdtek az addig közönyükbe-hamvadt tárgyak, dolgok, arcok, szívek, kifényesedni a poros és kopasz jelenségek, mert attól szenvedett akarni, amit akart, attól, hogy ide született, hogy ki szűlte, hogy mért szűlte, aki szűlte, attól, ahová született, attól, akikért született, akikért lángolt és tűnődött növekedve, akik közűl a Mindenségbe nőtt Magányos Mindenségnek, Árva Embernek, Költőnek, magyarnak. Szenvedett attól, amit akart. Mit akart József Attila? Mit akart ez a törékeny, szenvedő kicsi ember, mit akart ez az égő Költő-Mindenség, ez a Mindennek Foglalata, Tartálya, Edénye, Anyaga, Tartalma, Végzete, Sorsa? Csak tevékeny tiszta rendet, teremtő szép fegyelmet, okos bizalmat, termő tisztaságot, mosolyos magányt, érzékeny könnyeket, csak bízható jó barátot, szilárd szép szerelmet, csak hasznos derűt, csak frissen-vasalt fehér könnyű ingben ülni a kerti padon az aranypont-zöldpetty laza meleg körtefa-árnyékreszketésben, csak terített asztalt, gőzölgő óriás vacsora-csillagot, csak fát, hogy fűteni lehessen, csak ágyat, hogy szeretni lehessen, csak tiszta vizet, tiszta törűlközőt, szappant, hogy mosdani lehessen, csak munkát és kenyeret, csak az Istent inteni a jóra, csak fénybe-fölemelni az árnyékban-űlőket, csak kiirtani a rosszaságot, csak megváltoztatni a világot. Mit akart József Attila? A szellem szerelmét, a szellem teremtő szabad örömét, egyensúlyát a munkának és a csöndnek, egyensúlyát a szellemnek és az anyagnak, valami tökéletes szép harmóniát, a játék és a teremtés, a szerelem és a gyűlölet, a halál és a halhatatlanság harmónikus boldog együttesét. És nem tudta, hogy a lét vad diszharmóniában, vad kiágazásokkal, egyensúlytalan fölbúrjánzással él, növekszik, folytatódik, hogy vad és végzetes diszharmóniák végtelen őrjöngő együttesének harmóniája a Világegyetem, hogy az egyensúly a halál, a lehetetlen, a végső egyetemes égés, a végtelen tűz-csönd. S jött olyan lentről, hogy szívét bezárta e fölismerésre. Hogy szíve vak volt e fölismerésre. Hogy hinni makacsúl akart a boldogságban, a valami-reményben, ha egy pohár vízben, egy szelet kenyérben. Hinni a fegyelemben. Hinni nem akart a kozmikus diszharmónia-boldogtalanságban. Akarta népét, a szegény-népet az anyagban fölemelni, de csak szívében tudta szegényeit az anyag fölé emelni, akarta népét, sorsa szegényeit, vele-szülött szegényeit látni és hinni boldogabbá, hogy ne legyenek már az anyag rabjai ők, de szép, okos, napban-lángoló apák és fiak, asszonyok, unokák, csecsszopók, szeretők. Akarta megváltoztatni a múltat, őseit szabaddá tenni, hogy múltjuk nekik se fájjon, legalább sárga-zománcú csontjaiknak. Akarta szíve köré kötni a Mindenséget csillagaival, csillagködeivel és halmazaival, derengő sötét tér-üregeivel, végtelen fénylő tereivel, végtelen sötét tereivel, dimenzióival és függvényeivel, hogy szíve rengésétől és okos dobbanásától rengjen, dobogjon, lüktessen és forogjon a Lángoló Mindenség-Egész, a Fénypontok Űrhalmaza Sötét Mindenség-Egész! Akarta, hogy higgyenek neki és szeressék. Hogy szerethessen és higgyenek neki. Hogy higgyen neki a Mindenség és az Ember. Hogy hihessen a Mindenségben és az Ember értelmében. Az ember szívében és a Mindenség reményében. Hogy hihesse azt is: egy szavától szebben forog a csillag, szebben szeret a szerető. Hogy hihesse azt is: szavára a Mindenség hallgat, szavára az Isten mosolyogni kezd, szavára mézet virágzik az Emberiség. És belehalt ebbe.

Illyés Gyula estéje?^*

Hetven éves? Én nem hiszem! Hetven éves lenne? Nem hihetem! Hetven éves volna Ő: a Teremtő Okosság, a Termékeny Bizonyosság, Tevékeny Állandóság, a Munka, a Szorgos és Kegyetlen Munka Állandóságának Gyakorlata, az Abbahagyhatatlanság, a Folytonosság és Konok Tiszta Folyamatosság, a Föld Bizalma és a Maradandóság Makacs Egyszerű Szívütése: Illyés Gyula? Hetven éves volna? Nem, nem hiszem, mert nem hihetem, hogy az idő és a tér retteneteiben és gyötrelmeiben, növekedésében, foszlásában, gyűrődésében és rezgésében, indulatában és búrjánzásában: Ő változott volna meg léte eredendő anyagában és szellemisége titkos és titoktalan gyötrődéseiben, alkat-anyaga és anyag-szelleme teremtő bizalmában, léte virágzó rejtelmeiben. Hiszen ő csak történik, van, történik egyetemesen, mint a Világegyetem, s benne történnek a dolgok, állandóságában történnek, vannak, születnek, halnak, káprázat anyag-köddé elrobbannak, s anyagpontokká, testanyagokká csomósodnak és tömörűlnek a dolgok, jelenések és jelenségek, mint az Egyetemes Világban. Dehát mégis: mi történt? Uramisten, mi történt? Állván a halhatatlan idő és a halhatatlan tér függvényeiben, a múlandóság koordinátáiban és nem-is-oly rejtelmes halmaz-szerkezetében, ellentétes és egymást-nem-nélkülözhető, egymást-szolgáló halmazat-kristálygömbháromszög-végtelen mértanába forrva, kristály-idomok szövevény-egymásbaforrottság gömbvégtelenében, belűl virágzó, erjedő és mindíg-újra-kezdődő áttetsző anyagában tűnődve állván: elámúlva és tiszta rettenettel kérdem: mi történt? Hát mi történt? Hiszen tegnap még: dacos, akaratos szív-robbanással reszkető kamaszból legényke-férj: egy fiatal férfival beszéltem, egy fiatal férfival, akinek nagy agyagtömbökből és vastag domborúság-kötegekből gyúrt arcán, kicsit a Föld Szíve felé hajtott fején nem mutatta, kilobbanva az arcbőr és a homlok-redők felületére oly emberi és oly múlhatatlan szégyenét a szorongás, egy fiatal férfival beszéltem, akinek kíváncsi, okos és tiszta tekintetéből nem szívárgott a szorongás kérlelhetetlensége, mint a dolgok és tárgyak szívéből a köd, a fehérré sűrűsödött remegés gyöngyöző, füstölgő, gomolygó bánata. Beszéltem egy fiatal férfival tegnap még, aki csak lázadó boldogtalan-boldog akaratunktól és megváltó-hitünktől fénylő kopár társbérleti szobánkban űlvén egy karszékben, karjára fogta csecsemő-lányomat, vaskos és tömény kezeivel oly óvatosan és gyöngéden fogva a csipkés pólyát, mint harmatos óriás fehér rózsafejet, aminek fodorgyűrűje szívében, fodor-örvénye illatos üstjében picinyke piheszőrös, fekete örvény-gyűrű hajú vércsöpp pislog és nyivákol habos mosolyos buborékolással. Kis síró piros csipkebogyó, gőgicsélve-nyafogó és bugyborékolva o-ázó vérszínű vadrózsa-termés, tojásdad-fejcsúcsán élő barna szőrcsipkecsillag-koronával. Úgy ült Ő ott, feszengve, magánya márványredő-fátylába burkolódzva, ott-létében is magára-hagyottan, mint a Tömör Árvaság, karjaiban és ölében a vászon-rózsafodrok közt nyávogó Öntudatlan Ember-Vércsöpp Árvasággal, a Csillag-Szempillás Titokkal, s voltak ők az Idő-Történelem deres zord hegycsúcsán az eleven jövőregörnyedő Bánat és az ölében gőgicsélő Jövő-Idő, a Piéta-Fordítottság, férfi-nő megcserélődés, anya-fia test-változás és szerep-változás, márványból forró hússá szelidűlve, a csöndből a Kettős-Titokká gyémántosodva. S mi ültünk szemben vele feszengve és magunkra-hagyottan, ifjúságunk forradalmában, s ő űlt ott szótlanúl: de így-a-bíztatás, de így a mégis-bíztatás, a ne-hagyd-magad, a hagyni-magunkat-nem-lehet, a tedd-a-dolgod múlhatatlanúl és halaszthatatlanúl, a kötelességed nem-abbahagyni bíztatása; az Erő és Kisded-Gyöngeség, a Komor Férfi-Bíztatás és Megváltót-ölében-tartó Titkolt Gyöngédség bájos együttese voltak ők, míg odakint a térben és a történelemben dér volt, köd, hó, fagy fújta ítéletét a dolgok felületéből, a dolgok közepéből bánat csobogott s idebent a csönd kék bársonycsöngettyűi szóltak és hallgatásunk, kongó hallgatásunk, mint Isten óriás köd-harangjai. Illyés Gyula hetven éves? Nem, nem igaz! Most hetvenévesként ünnepli Őt a Nemzet és a Világ, hetvenévesként ünnepli őt a Haza és Egyetemes Földgolyónk Jobb-Emberisége, ünnepli Őt Népünk Egyszerűsége és az Óceánokon-túli és az Óceánokon-inneni Tisztúltabb, Fölvilágosodottabb és Emberibb Szellemiség, fiaként Őt az az Egyetemes Szellemi Haza, amelynek határai nem azonosíthatók, amelynek határai nem vonhatók meg a földrajzi és történeti, vagy a történelem ideges, zord, önző és szívünkre-tapintatlan ceruzavonásaival, barbár grafitvonal-csipkéivel meghúzott, a bűnhődésre rajzolt határokkal, de amelynek határai nincsenek az Időben se előre, se visszafelé, mert ez a Haza: maga a Szellemi Lét Időtlen Egyetemessége, ugyan a Térből kinövő, de a Tér Törvényeit tudomásúl venni nem tudó, a Tér földrajziságát legyőző Állandósúlt Virágzó Akarat. Egyidejűség a szellemi létben, a Mindíg-Ugyanaz új és új kivirágzása, egyetlen, határok közé, se idő-határok, se nemzet-határok közé nem szorítható, a kizárólagos megkövetelés penész-zsákjába nem gyömöszölhető Folyamat Mindíg-Új Állandósága. Illyés Gyula hetven éves? Nem, nem igaz! Szívem, merengő szívem előtt az a tűnődő, töprengő, roppantúl kimunkált kezű fiatal férfi áll, aki egy lucskos köddel szorongó késő-őszi estén, ősz-kései ködszorongásban kitoppant az izzadt, gomolygó sötétből, s a higanygőz-lámpa rózsasárga fénypermet-buborékjában (mint sárga borostyán-kőben ősidők pikkelyes gyűrt lény-dermedettsége) kopott viharkabátban, födetlen fővel, kesztyűtlenűl, nehéz bakancsban, fekete mosolygással toporgott, s kezét nyújtva, kezemet fogva egy percig, a fáradt és vízzel-ragyás komor köd-sötétbe foszlott újra: mert jött: magányát cipelve magányából, s ment magányát-megosztani-se-tudva, ment magányát-föloldani-nem-tudva: magánya Csönd-csigaházába húzódva, a Magány-Hazába, a Haza-Magányba, kövér magányosságát szívéről leolvasztani nem tudva, ifjú forradalmi magányom kezét egy kézfogás-pillanattal keményen megszorítva, magányomat magányomra hagyva, s hitte tán: nem maradtam oly egyedűl, s hittem: tudja, hogy tudom Őt, s nem marad oly egyedűl. Én így ünneplem Őt! Őt, aki hetven éves! Hetven éves? Nem, nem igaz! Hiszen ha kőbütykös és kőhurkás ujjaival darabosabbá gyúrta is fejét, testanyagát a Múlandóság, ha mohó és tűzpikkely-ujjaival fosztogatta is fekete fürtjeit a Nem-az-Ő-Tele, ha bemeszelte is koponyatarkó-tincseit a mészcsillagpöttyös ujjú Végzés: Ő nem változott erejében, hitében és szívében. De hát mi történt mégis, Uramisten, mi történt a Létezés Kristály-anyag Időkockájának belsejében? Mi történt? Történt a Történelem és történt az Idő! Nem ő történt az Időben és a Történelemben, de ővele történt az Idő és a Történelem, de benne történt a Történelem és az Idő! Magányában! De bennünk történt a Történelem és az Idő. Magányunkban. És ezt a magányt forró angyal-lehelletével, tüze őrjöngő szép dühével föl nem oldja: hírnév, dicsőség, fölmagasztalás, ha az Angyal, ez a Balga és Mohó Tétovaság, ez a Mámorra-buzdító Szárnyas Isten-Kegyetlene rátapasztja is forró száját a költő szívére, s úgy fújja vélt irgalma tüzét a szív, a költő-szív sajgó és gyötrődő üregeibe, a Titkos Csönd és a Gyász Magzatát vére örvényeiben lebegtető rángó burkolatába! Igen, maradt a Lét és az Eszmélet Ifjúsága és közben történt a Történelem és nőtt a fosztó, sajdító és építő Idő a Tér történelmében, a tér anyagát történtetve, s benne a téranyag megvalósulása, mert hiszen a Tér történelme az Idő. Mert hiszen a Térben Változó és Önmagát-megvalósító Anyag dacos, múlással-ellenkező növekedése, megtörténése az Idő Teremtődése és Teremtése, s az üveges idő-folyamatok láthatatlan belsejében tenyésző és megvalósuló anyag-állapotok változása és akarata a Történelem. A Költészet is: a dac, a munka, a védekezés, a megmaradás, a kifogyhatatlan szorgalom fönntartó és megtartó kegyelme. A munka, a munka, a munka: az egyetlen biztos bizonyosság! Illyés Gyula egyetlen biztonsága és bizonyossága! Mindnyájunk egyetlen biztonsága és bizonyossága. Mert miközben Ő volt, munkás és munkálkodó kemény szorgalomban: a Léten átütött piros gyászával és forró örömével, kékülő ragacsos szégyenével a Történelem, mint paraszti közkatonák sebkötésén a vérzés! Mert közben voltak: háborúk, forradalmak, árulások, hűtlenségek, megvalósulások, születések, országnyi depressziók, búskomorságok és mélabús megmaradások, világ-irgalmatlanságok, változások, szégyenek, és a világ-örömök és az ember-örömök ritka és tiszta pillanatai is. És mennyi hullás, Uramisten, mennyi hullás e hazában is, mennyi veszteség és földbe-omlás, és a föld közönyébe futás is mennyi volt, Uramisten, e hazában is, a Csontbütyök Halál-Mutatóujj milyen röhejesen és irgalmatlan közönnyel nyomkodta a földbe, mint gyermekkorunkban mi kegyetlenűl és mohó irgalmatlansággal az óriás-kristályóra-szemű és kitin-pamut margaréta csápú bogarakat a sárba, belefullasztván pórusaikat, potrohszelvény-lüktetésüket, szülő, légző, ürítő és szájnyílásaikat a zsíros meleg ragacsba; a Halál pimasz közönnyel nyomkodta a földbe a Halhatatlanokat és a halhatatlanságra-vágyó szívűeket, mennyi konok és árva hullás volt e hazában is, Uramisten, és nem másképp és ugyanúgy, mint ahogy a Megrendítő-Csoda Arany János írta 1856 márciusában:

 

Halnak, halnak, Egyre halnak, Szine, lángja a magyarnak. Itt is egy név, Ott is egy név, Hányat elvisz minden egy év.

 

Mert közben ez történt. A nem-változó, az össze-nem-törhető, a megmarad ifjúságban ez történt. És Illyés Gyula írta műveit rendíthetetlenűl és akaratosan, írta műveit rendületlenűl, Vörösmarty Mihály nemzet-tudó hitével és irgalmával és Vörösmarty Mihály nemzetismerő hevületével, gyászával és vígaszt-tudásával írta műveit kifogyhatatlan buzgalommal és akarattal. A dolgos agy, a dolgos kéz örömében, a munka megállíthatatlan fegyelmében keresve és találva az egyetlen vígaszt a létre, a létért és a fönnmaradásért. Létünkért is, és fönnmaradásunkért is. Közben csak ez történt, ez történt, ez a legtöbb. És közben a sokszori komorság gipsz-arcából, amely mögött, mint csigaház mészkürt-tekervényében a test, ott tenyészik és virágzik az élő fájdalom, az oly érthető és oly szívszorító komorság gyűrt gipsz-álarca mögűl kiszívárgott a fény, vastag vonalakkal és kőkésekkel összevagdosott és összetört agyag-álarca szemréseiből, a gipszráncolat korong-üregéből, a gyűrődés-álarc zártságát fölnyitó agyag-gyűrűk fekete gödréből úgy lövődött ki égő, aggódó és társkereső tekintete, lényének titkos tiszta tüze, hogy tudtuk: vele nem vagyunk egyedűl, hogy visszanézve rá égő, ifjú szemekkel, tüzes, konok pillantással, dacos gyémánttal, lángoló magunk-tudásával: tudnia kellett: magunkkal nincs egyedűl! Bár szellemiségünk, szellemi hazánk történelmének legrejtőzködőbb szelleme, legbúvóbb költészete talán Ő: mert fájdalmát a szemérem gyolcsaiba tekeri, mert hiszi azt: a fájdalom létének gyászt-ki-nem-mutatható magánügye, mert mi másképp és mások vagyunk, mert én másképp és más vagyok: hadd köszöntsem Őt most szemérmetlen szeretettel, nem estéjén, de maradandóságának ifjúság-hajnalán, én, a mást-mondó és másképp-beszélő, ha másból nem: szavaimból fonva koszorút, hogy e történelmi és szellemi Haza és Világ akaratával (mert figyel rá az élő Magyarország, és mert figyel rá a földalatti Magyarország, az élő és a földbe-múlandott történelmi és szellemi Haza, mert figyel rá az Eleven és a Halál-Világ, az Egyetemes Gond, Gondolat, Szellemiség), hogy a pályatárs szeretetével és szemérmetlen nyíltságával tegyem a tisztaság babérlevél-patkó abroncsát világ-ősz fürtjeire és mégis-ifjú, komor, tiszta, halandóságunkat-ismerő, szívünk dacait talán nem is ismerő szívére, országos-komoly homlokára.

Ifjúság. ifjúságunk. Illyés Gyula ifjúsága^*

Mikor is olvastam én ezt a verset először? Kamaszkoromban, vagy még annakelőtte, bejáró diákkoromban, a fölfűtött vonat egyik harmadosztályú kocsijában zötyögyvén Budapestre, vagy hazafelé: Biára, bejáró-ifjúságom Nagy Telében, amikor a személyvagónok ereszein, szar-mocskos WC-kagylóiban szennyes, rozsdasárga jégcsapok, vizelet-jégcsapok, húgy-jégcsipkeszalagok lógtak, s éltem a fagy-deres vonatkerekek, korlátok, ajtókilincsek, ütköző-tölcsérek függvényeiben; űlvén a sárga-faléces padon, mint szabadságát-akaró rab cellája deszka-ágyán; olvastam, ki-kipillantva a jégvirágos ablakra forró lehelletemtől fújt áttetsző korongon: a deres, hószálkaszakállas fákkal, melyek mint fehér pamutból font, horgolt vastag pamutnyelű csipke-csillagok, pamut-virágállatok, a dombokról lecsurgó havas földszalagokkal elfutó börtön-tájra, ifjúságom láthatatlan rács-ketrecére, lángoló ifjú vad, szabadságért-hörgő szívű, karcsú, vékony, fiatal fekete állat; vagy olvastam, nézvén a körhinta gerendaküllő-csillagaként forgó virághabos rózsaszín és zöld pamutlepedő-szalagos örvénylő és lebbenékeny tájat, vagy a nyárban arany-őrjöngő, őszben rozsdarothadó sárga és cafatos csontváz-világot? Vagy olvastam először a főváros egy parkjának padján zsibbadozva, a Gellérthegy tavaszlejtőjén félkönyökre dűlvén, a fénypettyekkel kavargó dunapart legalsó kőlépcsőjén, a Nemzeti Múzeum kertjében, vagy valamelyik kis antikvárium poros és porpihe-redőpaplanos, szürke, légypettyel csillagos villanykörtével gyéren bevilágított raktárában: igazságra és tudásra-mohó kisdiák? Nem tudom. Vagy olvastam: ifjúságom forradalmában talán, 1946–1947 fordulóján, otthon, torz, fűtetlen, padlás-lépcső-ferdeségtől különösre-metszett, a hidegtől nehéz és szikrázó kristály-idommá, gyémánt gótikus-kápolna-belsejűvé szigorodott szobámban? Amikor lehelletem, orrlikaimból, vagy számból kilökődő lélegzésem pára-tölcsérei, mint dér-trombiták, gőzölgő fehér kürtök, fehér ággá buggyanó és visszahúzódó csigaszarvak. Nem tudom. És hányszor olyastam? Nem tudom. Illyés Gyula verseinek első gyűjteményes kiadásában, vagy önálló füzetben? Nem tudom. Hányszor éghettem és virágozhattam e vers megejtő és lágy tiszta mámorában, e harmattal-tündökletes és lángporral-behintett vers ifjú, könnytelen és boldogságra-mohó bűvöletében hányszor ragyoghatott föl gyötört, forradalmi és tiszta kamasz, vagy legényke-szívem? Nem is tudom. Mert most, levéve könyvespolcomról az Ifjúság első kiadását, ezt a vékonyka rozsdasárga füzetet, s lapozván az időben-elöregűlt, törékeny, ropogó lapjait, olvasván az azonosúltság mosolyával, az ugyanaz-ifjúságom édes bűvöletével: e vad futással, csaholással, kiáltozással, csendőr-csákóval, csendőr-szuronnyal, fekete kalapon szivárványos csendőr-kakasfaroktollal lüktető vers, e szivárványos kemény tollbóbitákkal, penge-kék arcokkal sziklás és páfrányos vers, e burjánzó zöld füzes-bozontokkal, zöld halpikkely-levelű növény-szövevénnyel örvénylő vers, esti emberalom szalma-zizegéssel, lebbencstészta-páfrányként a föld-éji űrbe lecsurgó tejút zuhataggal, iszonyatos gyémánt-kévével, likacsos rózsatányér-orrú rózsaröfögéssel, rózsaszín és csöcsökkel-rengő disznó-röfögéssel, tehénbőgéssel, éjszakai csillagszerelemmel, hajnal-harmatos zöld ámúldozással, leves-bugyborékolással és esti piros gőzölgéssel, kese, pettyes, barna, vörös lódobogással, habzó nyálas barna lónyerítéssel, kék csődőrnyerítéssel, gyászbojt-bóbita lódobogással, tejes peremszélű, zöld növényi tejkorona peremszélű növény-harsogással, zöld papsajtcsomagos hónaljú mályvacsönddel, melyek, mint denevérszárnyak alatt kis zöld kenyerek, langyos kéve-hullással, kaszáktól aranykék növény-írással lüktető vers, láng-őrülettől és lét-aszálytól cserepes föld-szikkadtra aszalódott arcokból: a megmaradás szőrös és vonalakkal összetorlódott, póruspontokból krétavonalakká húzódott fehér írással összefirkált gyűrt, szőrös aranylegyező-aranyhártyaredő arcokból, a megmaradás, a bizonyosság, az ember-biztonság és fönnmaradás száraz bógáncs-bajszos, száraz mohakéve-bajszos, szőrös pala-pajzsaiból kidörmögő bíztatás, ígéret és biztonság férfi-füstjével átszőtt vers; a menekülés, életbe-visszafutás, oktalan bűntetés elől futás, halál-előtt fuldokolva loholás, a futásban lihegve-lerogyás aranypihés és csillag-harmattal beszórt tisztásain, a csönd és a tétovaság és a boldog önámítás édes szigetein: borjúlehellet-édességű, borjú-rózsaorr cukros rózsafújású, gólyahír aranylakk-pénzecske szirom-csészéje tisztaságú és üdvösségű szerelem születését párázó vers, ez a kapor és vadtorma-tornyok, pihés csipke-tornyok, növényi szőrös toronylepedők létét mondó vers, a szerelem-megvalósulás szemérmes ifjú férfi-szégyenét, virágillatú tehénke-ballagását sóhajtó vers, a kis növényke-levél tisztaságú, virág-aranykehely tisztaságú szerelem édes bizonyosságát és szívdobogtató, tudott bizonytalanságát indázó és látomásodó vers (amelyre úgy száll a bánat, mint a nyár arany-füstjében a katicabogár: a fekete pettyekkel csillagzó forró vércsöpp, pórusos fekete lakk-homlokán rézlaprózsa-csápcsillagokkal); ez az eres, rózsaboldog, duzzadt tehéntőgy-illatú és csillag-szikrázat hajnalú vers: Illyés Gyula Ifjúsága: úgy megejt megint, mosolyos édes párás mámorával úgy besző megint, mesés aranyléptű tündér-ihletével úgy beragyogja merengő férfi-szívemet: most is és megint, mint hajdanában, ifjúkorom űzött, zaklatott, szorongó és a szorongás gyűrődéseivel, korom-redő gyűrődés-lepedőivel begöngyölt idejében, bánatba-bugyolált, émelygésbe és vad akarásokba csomagolt kamasz és legényke-koromban. Látom a nyúrga fekete kamaszt, a forradalmár fiút, aki fut lihegve, bukdácsolva, el-elbukva a kukoricásban, mint a barna légy-szeme-szakállas szakállú Petőfi Sándor futhatott egykoron a kukoricásban! A kukoricásban: a zöld-eres szárnyú zöld angyalkatonák, zöld visszeres-lábú, zöld térdbütykű, zöld bütyök-könyökű, bajszos kukoricacső-kardú zöld katonák között, fut az élet felé, mint Petőfi Sándor futhatott egykoron, a halál előtt, a kukoricásban, s az eres zöld kukoricalevelek, a zöldhártya pengeélű kardok arcának csapódva kaszabolják, vércsíkot ütnek a szorongás-arc verejtékes lobogásába, s az arc, mintha nyállal megpuhított piros tintaceruza hegyével lenne ragacsos-pirosan, piros szövedék-vágásokkal összevonalazva! Mintha futna lihegve zöldkardú, zöldbajszú zöld katonák gyűlöletében, sújtásában! S látom, az ifjú költő Illyés Gyulát, akinek kezét ihlete szorongó tündökletében: az áldott és léte-sorsával és írása sorsával példára-buzdító Petőfi Sándor fogja, vezetvén az ifjú Illyés Gyula teremtő kezét; a Tündérálmot,A négy ökrös szekeret, A puszta télen-t, A Tiszá-t Petőfi Sándor fogta és vezette szellemkezével az ifjú Illyés Gyula kezét: az Ifjúság írásakor. Mint a boldogtalan, magányos, gyötrött és szenvedő Arany János írta Petőfi Sándorról és magáról az Emlények-ben, 1855 júniusában! Mert micsoda azonosságok és szent és tündökletes újra-mondások, a nem-ugyanazok, de Petőfi Sándorral teherbeesett boldog újramondásai, egy-szívdobogású újramondott folytatásai az ugyanannak Illyés Gyula akkor forradalmian új és forradalmian bátor vers-époszában, a magyar forradalom legszebb vers-emlékezetében, az: Ifjúságban! Ebben a forradalom bukásából futást, csöndet, A négy ökrös szekér csillagválasztó, ökörballagás-szagú, reménytelen, boldogságot-hazudó szerelmét, munkát, nyugalmas munkás jelent és gyerekekkel és unokákkal sürgölődő, vagy körűl-sürgött öregséget áhítozó versben, ebben a lomha, méla és ahogy a tehenek, lovak isznak: szürcsögve, cuppogva, nagy habos hörböléssel és kortyolással, szálkásan és szálasan nyálazva, hogy a nyál ezüst pókfonala hurkosan és hurkagyűrű tekergő omlással a vízbe szálazik és nyúlik: aranyrengésű tisztasággal és lágysággal hömpölygő elbeszélő lírai tündöklés-csóvában. Az Ifjúságban. Forradalmian bátor lírai epika (vagy epikus líra) Illyés Gyula rettegésből-futó boldogság-verse, ez a boldogság-sziget, az üldöztetés, a verejték, az ellenforradalmi bosszú-düh, és a munka és az egyszerűek, a kétkeziek tisztasága megmaradásának hitéből összeszövődött lüktető, eleven űrszövetén világító sziget-boldogság, az égő nyári nagy zöld csillag, az aranyköd-mámorsziget az ellenforradalom-éjszakában, az Ifjúság! Ez az édes borjúszagú, harmatos copfos mezítláb-leányballagású, kaszapengéssel-fenyegető, Petőfi Sándor tündér-emlékezetét igéző és újra-mondó vers-forradalom, az Ifjúság, századunk magyar lírai költészetének egyik legszebb elbeszélő verse! És most, lapozván tűnődve s olvasván merengve újra ezt a mámoros verset, olvasván megtisztúlt és megtisztító mosollyal: ez arany-oszlopütésű télben, olvasván újra az Ifjúságot, nemcsak a versében futó forradalom piros léptei harmatoznak szívemen, a vérrel-befutott fiatal költő-lábnyomok, nemcsak a versében fölszikrázó kék szőr-szív légy-szeme-szakállas szellem-lény: Petőfi Sándor élet-kiáltó fényes köd-alakja ragyogtatja át hite mosolyával szívemet, mint az Illyés Gyula verséét, nemcsak az én-is-ezt-éltem, én-is-így-szerettem-egyszer, én-is-így-dolgoztam-egykoron, én-is-így hajtottam a korsót-cipelő, kék vizeskannát-cipelő lány kemény mellére boglyas és lázas fejemet, az én-is-így-hittem, én-is-így-hallgattam bogár esti barna dörmögését, nyáréji csillag arany-szuszogását boldogsága ragyog mosolyomban, nemcsak az Illyés Gyula Ifjúságban hörgő nyár nagy arany rózsamancsú tombolása ütései vérzik föl szívemet, de megnyugtat, bíztat és igazol az a remény-tudat és folytonosság-tudat is, amit e versgyönyörűség mond, hiszek amit magam is: tudva azt, hogy nemcsak önálló virágzások vagyunk, a hit önállósúlt égő teremtés-örvényei, de egy hatalmas láncolat részei is, egymáshoz-kapcsolt, egymásba-kulcsolódó lánc-szemei a magyar költészetnek, a kezdetek óta, és folytatni, megismételve újra-mondani azt, amit elődeink is mondtak: nem szégyen, de költői eszmélkedésünk és költő-gyakorlatunk kötelessége is! Hogy megismételve is folytatva egymást, a földből és az idő-történelemből kinyúló előd-kezeket fogva előd-kézzé váljunk mi is, így építve föl, így kovácsolva ki a magyar költészet gyönyörű kézfogás-láncolatát. Igy is teremtve: a múltból a magunk jelenét és múltját majd: a jövőnek! Újra-teremtve és újra-mondva mindent, makacsúl mondva a csak-mi-tudjuk-és-mondhatjuk-újat-is! Az eddig-nem-voltat! Ez a Magyar Költészet Gyönyörű Egyetemessége! Egyetemes Szent Folyamatossága! Ezért olvasom most, ez arany-ütés-pillanatú télben Illyés Gyula remekművét: szívemet termékenyítő aranyporral behintő mosolygással. A tisztaság mosolyával és szégyentelenségével. Mert bűn-e, mert szégyen-e, ha Illyés Gyula Ifjúságát olvasva: magamra is gondolok? És nemcsak arra, hogy az éposz se halott! Se benne. Se általunk. Mint ahogy nem halott, mint ahogy nem lehet halott: forradalmunk, a forradalom: él az futásban, virágzásban, csöndben, pokolban, a Mennyek látható közönyében! És nem halott és nem lehet halott az ifjúság! És bűn-e és szégyen-e, ha ez elbeszélő vers-remeket újra-olvasva: tűnődvén mosolygok virágzó tenyészetén az időnek és mosolygom a Halál Fogsorát, mert el nem rághatja szív-alakú pikkelyekből épült torony-szárait, zöld pikkelypamut-szárait, zöld növényszív-pikkelyekből egymásra tobzosodott, egymásra-sejtesedett oszloprúdját, zöld pamutsugarát emlékeink és eszmélkedésünk virágainak: szívünkből amik kinőnek!

A kemény leleplező és ítélkező^*

Sok meghatározója van és lehetséges egy irodalom, vagy egy író jelentésének, küldetés-vállalásának, erejének, szellemi szépségének és nagyságának: tárgyi, formai, jellemi, nyelvi, dologi, természeti, társadalmi, látomás-erőt viselő, küldetés-tudattal boldog, választani és kiválasztani akarni tudó és képes biztosság. Fölsorolni módom nincs most e lehetséges, vagy szükséges meghatározókat. Egyet azonban tudva tudok és hittel hiszek: hogy nincs, hogy nem lehet nagy irodalom és nagy író erkölcsi bátorság, erkölcsi tisztaság és erkölcsi szigorúság nélkűl! És mondom ezt épp itt és ma: önvesztő, komor, tébolyúltságokkal-vemhes, otromba, szitkokkal, dühökkel vad és mégis mindenképp-megújúlni akaró századunk jelenidejű évtizedében, amely lüktetve és nyöszörögve ráng a boldogtalanságtól és reménykedéstől, az idő történelem-zsákjába gyömöszölten, mintha az Ismeretlen Isten végtelen fekete zsákba gyűrt és taposott volna: csillagot és sátánt, dologi létezőt, embert, állatot, növényt, hite angyalát, megváltó-önmaga vizenyős szíve-vérét, boldogságot és reménytelenséget! Illés Endrének, aki nemcsak nagy kortársunk a jelenidőben, aki nemcsak műve erejével, biztonságával és tisztaságával nagy írója gyötrött és lázas jelenkorunknak, s minden bizonnyal a jövő-időnek is, de társunk a múló és féktelen hétköznapokban, az izzó lét-csobogásban, a tenger-mohás, zöld tengernyálas, csigás, habos kék vízrengéstől likacsosra rágott kövekre kiterített száradó ősi halász-hálók lazaságú, vagy kristály-kötésű ünnepnapokban; Illés Endrének erkölcsi bátorsága, tisztasága és erkölcsi szigorúsága: ereje, hite, a létben-eligazodás-tudása, reménye és kemény, okos ítéletre-képessége! Ez az erkölcsi szigorúság író-volta kemény, szép szív-verése! Ez adja hitét a teremtésre, megvalósításra, a dolgokat és jelenségeket: szerkezetük alappontjáig kiboncolni-tudásra, ez adja erejét az álságok, csalások, hazudozások és hazugságok, ringyóságok és rózsaszínű selyem-álarcba rejtett szifilitikusan-rothadt arcú csalások, bűnök, ostobaságok, álnokságok leleplezésére, ez adja hitét és biztonságát a tétovaság-nélküli ítélkezésre, a kemény ítéletre a teremtő megvalósításban, a pontos és határozott ítéletre a szellemi cselekvésben. Igen, kemény fölboncoló, föltáró, leleplező és ítélkező Illés Endre! És mégis mennyi megértés, jóság, játékosság, elnéző finom legyintés van ott, él: műveiben! És mennyi lángolás és lobogás és mennyi rajongás, gyermeki áhítat és szeretet! És mennyi csodálat és tűzvészként lobogó áhítat kemény, tiszta, pontos, szigorú, kristály-metszésű, kékarany kristálylap-csiszolatú mondatai, elmondás-szerkezetei és szavai titoktalan-titkos tiszta mélyén, mennyi ragyogás, láng, oda-adás, csodálat, megbocsájtás, rajongani-tudás és emberszeretet! Eötvös József, Kemény Zsigmond, Babits Mihály rokona, testvére ő: Illés Endre. Mit tesz ez a nagy író, mit tesz ez az odaadó és szigorú, delfin-játékos és márvány-merengésű ember? Mit tesz ez a robbanékony rajongás, ez a valóság, s mert elsőként ez izgatja szívét irodalma kezdeteitől, a társadalmi valóság homályait, zagyva sötétjeit, vizenyős varangyos gödreit, gipsz-álarcait, kő-álarcait, púder és festék-álarcait, vastag, fakó habarcs-rétegeit, húsa élő viruló sötét szövetét bátran átvilágítani tudó kemény szigorú szempár, ez a kék szemgolyók páros reflektora a történelem-éjszakában? Az álságokkal, bűnökkel, bujaságokkal és hazúgságokkal hemzsegő, torzakat és szörnyeket-szülő éjszakában? A rémület-ringató nappal-éjszakában? Mit tesz ez az ítéletre-ítélt ember, mit tesz Illés Endre? Mit tett Illés Endre, aki ifjan is tudott vágtatóan nyers, habzóan őszinte, kíméletlenül dacos, önmaga sebezhető, karddal-megdöfhető testrészeit, vagy szellem-pontjait elfödni-nem-tudó és talán csipkés-páncélba-rejteni-nem-is-akaró, robbanásra feszűlt izgatott elme? A valóság, a lét zagyva, kúsza, aszimmetrikus, rejtőzködő és diszharmónikus, dobogó mérhetetlen halmazatából lángtól-nem-félő okos kezével kiemel egy habzó lét-csomót, lángoló, füstölgő, parázsló, vérző maroknyi élet-sarat, lüktető ember-valóságot, társadalmi élet-köteget, egy társadalom rétegének álcás, csipke-léptű, vagy szajha-ordenáré, trampli, vagy kaporlevél-törékeny, kifestett, rózsapontokkal pettyezett arcú alakját, kiemel egy-egy ember-szívet, ember-főt, ember-sorsot a zavaros, gyönyörű lét-homályból, a történelemből, társadalomból, bánatból, irodalomból, feledésből: és eszmélkedése boncasztalára téve addig vizsgálja, metszi, bontja föl, preparálja ki belsője eddig-rejtett, határfelületek alá rejtett élet-szerveit és lét-szerkezeteit, amíg létezése és jelentése titkát föl nem ismeri, amíg rá nem bukkan a jelenséget-mozgató legtitkosabb szerkezetre, a kopár ideára! S ha már megtalálta a titkot, ha már rátalált a jelenséget virágoztató és mozgató szellemi szerkezetre: akkor dönt, ítél, meghatároz, diagnózist ad, kimond, leleplez, föllebbezhetetlenűl és kíméletlenűl. Ezt szeretem én benne: ezt a kíméletlen kutatást, tajtékozó mohóságot az igazságra, gyöngéd kegyetlenséget a szeretetre! Ezt a valóság-éhséget és valóság-áhítatot, ezt a valóságot megismerni, fölfedezni és megítélni akaró szép erőszakosságot! Ezt a bátorságot még arra is, hogy tévedni merjen, ha tévedni mer, mert a föloldozásra nincs más kiút! Mert hiszen ez az írás lényege, ez a tévedésre-is-elszánt emberért-áldozatos erkölcsi szigorúság! Ez az irodalom bátorságának egyik lényege! És az az érzékeny és finom szeretet, amely Illés Endre minden művét csontvázig átitatja szerelmével, az az aranyrózsakék robbanással rajongó és ragyogó, mohó, vad életszeretet, az ember, az esendő szikár könnyűség, vagy szikrázó tömör szomjúság: az ember szeretete, s a teremtett valóság, az agyunk hitéből és kezünk munkájával, képzeletünk csillagtüzéből teremtett valóság, kultúra, civilizáció, irodalom, szerelem, halál szeretete, amely ott él kifogyhatatlan hitével Illés Endre minden művében és termékeny szívében. A Lét gyötrelmeit és végtelen kúszaságát megérteni és ezért megbocsájtani is tudó egyszerű szeretet. De: nem a szánalom!

Dacos pontosság^*

A Szépirodalmi Könyvkiadó munkatársai megtiszteltek azzal, hogy én köszöntselek: valamennyiük, s a magam nevében hetvenedik születésnapodon! Mit is mondhatnék én most? És éppen én, aki kerűlvén ide szinte gyermek-fővel: előtted, szíved és szereteted sugárzásában és szigorú gyámolításában nőttem emberré s költővé: s kívánhatnék-e többet, mint hogy tartson még nagyon sokáig az az embert-növesztő sugárzás, a boldog féktelenségek tiszta gyámolítása. E szép és tiszta megbízatás: épp gyönyörű áldottságával, és terheivel oly nehéz, s épp gyönyöre gyászával oly gyötrően pontosságot-kívánó, hogy csak dadogni tudok, a pontos szavakat, vagy legalábbis a pontosságra-törekvő szavakat keresvén. Hiszen Te tanítottál meg Bennünket, munkád fegyelmével és magatartásod teljességével és erejével: a pontosságra!; arra a pontosságra, amit a reménytelen sorsával oly korai halálra ítéltetett csodánk: József Attila megkívánt, akart mindannyiunktól, megtanulván azt a Világegyetemtől, fölismervén az Áldott Mindenség szerkezetét! Hogy dolgozni másképp nem lehet! Hogy élni másképp nem szabad! Hogy embernek lennünk másképp lehetetlen! Mert hiszen lehetünk emberhez-hasonlító lények, emberszabásúbb biológiai szerkezetek, biofizikai szervezettségű szenvedések, örömök, tékozlások és pusztulás-előtti kegyetlen lángolások, de emberek, az ember-megnevezésre méltó evangéliumi akaratok: csak életünk, munkánk, szerelmünk, cselekvésünk, föladat-vállalásunk és áldozat-tudásunk pontosságával lehetünk. Ezt tanultam meg Tőled, ezt tanuljuk Tőled, ezt kell megtanulnunk Tőled: folyamatosan, állandóan, percnyi-feledés, pillanatnyi részegség-önfeledtség nélkűl: mindannyiunknak. Jó, okos, irónikus, tiszta, indulatos, reménységre-érzékeny, a Múltat és a múltakat-ismerő és a Jelent sejtjei, élő lüktetés-egységei, eleven virágzó halmazat-kötegei utolsó moccanatáig, legelső kivirágzásában ismerni-akaró és ismerni-tudó, te a Jövőre, a Jövő napcsillag-dühére, vagy fémes árnyék-kötegeire, tűz-viharaira, vagy földrengés-szülőgörcseire oly mohó szívvel és tétovátlan tekintettel figyelő, tolladdal és hiteddel vigyázó Barátunk, Barátom, Te Ősz Hetvenéves és hetvenesztendős fehér fejeddel is oly lángolóan fiatal, lángcsipke-tobzódású ifjú szív, Barátunk, Barátom: Illés Endre, Bandi: mit mondhatnék én, minden munkatársad nevében, hogy tétova és esett szavaimat valahogy gömb-egységbe fogva, egyetlen szilárd és törhetetlen csöppé szorítva rácsöppentsem szívedre, hullassam rá életed virágzó és harcos hetven esztendőjére, hogy jellemezvén munkád és sorsodat: az öröm egy hitben égő rózsaszálát, az ünnep egy fehér nárcisz-csillagát, lángoló csillag-arcú nárcisz-pillanatát nyújtsam át mindannyiunk mosolyával, e Kis Közösség kezével, e Kicsi Tevékeny Ország (bár sokszor oly laza-kötésűnek és háló-rengésűnek tetsző), de mégiscsak nagyon tevékeny Haza-Picínység, Mikro-Haza, a Szépirodalmi Könyvkiadó: nevében? Az időben és az idővel nem-romlékony Műved oly sok-rétegű, módszereiben, jellemeiben, jellemzéseiben, meghatározásaiban, fölismeréseiben, megsebzettségeiben, vérzéseiben, leleplezéseiben, fölboncolásaiban, düheiben, átkaiban és mint gyémánt-fonalakból-szőtt csipke-arcok és csipke-szívek: törékenynek-tetsző és mégis törhetetlen árnyék-rajzaiban és bizonyosság-kötegeiben oly rétegződés-rengetegből épűlt: egyetlen tömb, hogy ezt a Szellemi Lét-Tömböt most és itt elmondani, akárcsak laza és porlékony, vagy zsírosan-törlékeny grafit-vonalakkal, ceruzavonásokkal ez ünnepi pillanatra rajzolni szinte lehetetlen. Lehetetlen ez inkább annál is, mert szólván Rólad, Kedves Barátom: kellene és kell szólnom: a harcos, egyértelmű, ítéleteiben és jövőt-sejtésében biztos, sohase-bizonytalan irodalom-szervezőről; a kemény, láng-életű, ha-kell-konokúl-kegyetlen, tárgyilagos, hiténél-semmitse-sohasem alábbadó, sokszor tévedni-is-bátor (mert nagy bátorság az!) irodalom-kritikusról, az, ítéletet-mondóról, a szellemi múltat feledhetetlen pontossággal, ragyogásában, hullásában, árnyék-csipkézetében és arany-rácsozatában a jelen szívére és sokszor oly hitetlen arcára, a jelen omlékony ködeire és csobogó füst-falaira rajzoló költő-portréfestőről, poéta-arcképfestőről, író-tájfestőről és idő-grafikusról, Düreri rézkarc-élességű és pontosságú Múltat-Jelenbe-Metszőről, aki sose-gyáva hinni azt, amit mer, aki sose megadó, bátor aki mindíg: hinni azt, amit kell, hinni azt, amit hinni oly sokszor lehetetlen! Műved, Kedves Bandi, oly bonyolúltan és összeszövötten, gyökereivel, húsával és erezetével oly érzékenyen Egy-teljesség, hogy törvényszerűen szólni Róla, most, e törékeny pillanatban szinte lehetetlen. Hisz Műved és műved rétegeiben és kötéseiben örvénylő és szikrázó Jellemed együttes összegét ez áldott ünnepi pillanat-kristály visszaragyogtatni tudja bár, lángoltatni vissza összes lapjával, belső tüzével most nem tudhatja! Szóljak: a hamisság, hazugság, lustaság, álság, álnokság, bűn-mocsok koszos és sokszor fodros selyem-ruhába és törékeny aranyfüst-álarcba öltözött, fekete csipkekesztyűbe bújtatott kezű, és mégis dögbűzös és hullabüdös Átkozottait leleplező, róluk a rothadtság, selyem és aranyhazugság élő, de hulla-életű rétegeit letépő novelláidról és színműveidről? Vagy szóljak Rólad, e voltaképpen hatalmas és a magyar történelemben így először megvalósúlt, élő és reméljük sokáig virágzó, éparcú, és épp törhetetlen, akaratos és tudom, rendkívűl körűltekintő tevékenységedtől oly okosan virágzó Kiadó Vállalat Igazgatójáról, akit ismerek huszonegy éve már, s ismernem akit adatott gyötrelmesebb, gyötrőbb (s kevés a szó: ha mondom azt:), nehezebb időkben, a Rettenet és a Gyávaság Esztendőiben, amikor a könyvkiadás nemcsak munka, olykor nagyon szép munka, de hősi munka volt, s amikor oly sokszor megaláztattunk az értelmetlenségben, gyűlölségben és gyanakvásban: mindnyájan, akik éltünk és dolgoztunk itt, ahogy lehetett, s megaláztattál Te különösen, drága Barátom, Bandi, Illés Endre! Nem! Nem! Örüljünk inkább a Te Ünnepednek! Örüljünk inkább munkánk tevékeny hétköznapjainak. Lehetőségeinknek és ünnepeinknek. Kultúránk, magyar szellemi kultúránk virágzása lehetőségének, s annak, hogy épp Veled és Általad virágozhatott föl e törékeny, tiszta és mégis oly sok esendőséget teste szent anyagában és szívverése olykor boldog ütemében hordozó Kis Hazában ifjúságunk, felnőttségünk, hogy kivirágozhatott teremtő kedélyünk és termő akaratunk Rossz Végzések és Fene Viharok után. A művészet: erkölcs! Az írás a legtisztább erkölcsiség, kötelező erkölcsiség! A művészet: dühödt és dacos törekvés a pontosságra. Az írás a megfogalmazás lehetősége akaratának kegyetlen pontossága. És hát ez: a munka is! Az a munka, amit végeznünk kell: halálunkig! Hadd köszöntselek hát Drága Barátunk, Kedves Barátom: minden munkatársad nevében, születésnapodon: a hetvenediken, s éppen én, aki „vigyázó szemed” alatt nőttem költővé és férfivá, oly korban, amely, hiszem: nemcsak az Átok kora volt, de a Kiválasztódás kora is, hadd köszöntselek boldogan, egy nemzet felelősség-érzetének tudatával, kívánva Neked még hosszú ideig tiszta okos erőt a test, a változó anyag életében, s kívánva termékeny boldog teremtő életet a szellemiségben, hogy alkothass és teremthess még sokáig (hogy is mondták volna abban a gyönyörű Reformkorban?): a Haza Üdvére és Jóra-Fogékony, Szépre-Érzékeny Szívünk Örömére.

A költészet ünnepe, a költészet hétköznapjai^*

A költészet mindíg ünnep, a költészet a mindíg-ünnep! A lét gyönyörűségének ünnepe, a lét gyötrelmének, gyászának, szégyenének és magányának ünnepe, ünnepe a pusztulásnak, romlásnak, hervadásnak, haldoklásnak és halálnak, és ünnepe a szentséges és egyszeri és megváltoztathatatlan, másképp-el-nem-képzelhető és másképp-nem-folytatható életnek magának, ünnepe az Egyetemes Örökös Virágzó Létnek, Részleges-Halálaiban-Is-Mindíg-Virágzó Egyetemes Féktelen, Tevékeny, Robbanó, Befejezhetetlen Létezésnek, amely a tér-idő, vagy idő-tér végtelen egységében és kúszának tetsző bonyolúlt szövevényhalmazaiban mondja ki önmagát, önmaga akaratát és szelleme szerelmét. A költészet ünnepe önmagunk önhitt és tébolyúlt szép szerelmének, szigorának, nemzésének, dühének, átkainak, szelídségének, teremtő vad nyomorának, lázas fuldoklásának, termékeny megtisztúlni-akarásának, vagy dühödt tisztaságának, ünnepe fogcsikorgatva-merengve, tűnődvén-mosolyogva tevékeny önmagunknak, elbúrjánzásunknak, rothadásunknak és ravatalunknak, a földbe-szétfolyni leszálló szívünknek, az ősanyag-földbe lemerülő kristály-kocsonyás emberi szemünknek, látásunknak és hitünknek. Mert a költészet a Látás maga! A Látni-Tudás Ünnepe. Örökös Iszonyata, Megszégyenítő Titkos Magánya, Titok-tudó Öröme, és a Titkok Homálya Belsejét látni-alíg-sejtő Nézés Végtelen Szégyene. És a költészet ünnepe a milliárd-részletű, részlegű és alakzatú, formájú és reményű és mégis egyazon Anyagnak, a Létezés Szent Anyagának, aki a Szellem nemzés-szerelmében bújdokolván és virágozván rejtelemtelenűl formálja létté Egyetlen Akaratát! És a költészet mindíg hétköznap, a költészet a mindíg-hétköznap, a tétovaság és gyötrődés, a megfutni-akarás, a nem-lenni-akarat, a fogvacogás, a gyomor-émely, a belek kristálytű-kévékkel átszúrt rángásának és vonaglásának hétköznapjai is, örökös ünneptelen hétköznap-halmazatának gyászos reménytelensége, rothadni-nemzett szívünk reménytelensége, tudatlanságunk, vagy nem-tudásunk végtelen lángoló homálya, amely perzsel és éget és izzít és jajgatásra-rág sötét csipkéivel és barna csáptömeg-iszonyatával, a költészet a hétköznapok beláthatatlan és elmondhatatlan anyag-rettenete és szívverés-fölgyorsulása, a mellkasban rángó gyerek-ökölnyi rejtelmes anyag-csomó, sejtekből-szervezett lüktető véres csomag piros motor-ütemének fullasztó és riasztó rettenetes-gyors dörömbölése, mint koporsóba zárt tetszhalott, aki eszméletre-ébredvén, jajgat és sikít és ordít és hörög és fuldoklik, rúgdos és dörömböl! Mintha mikroszkóp alatt néznél elkülönített sejt-lüktetést, a rángó sejtet, ahogy vonaglik, dobog, gőzt lövell páfrányosan és szégyent és szerelmet. A költészet a szenvedések és megaláztatások, megalázkodások, reménytelenségek, hit-keresések és abbahagyások, epileptikus dacok, kemény megszégyenülések, kevély újrakezdések, kutatások és robotok, mindíg-lehetetlenségek, ön-megaláztatások, mindíg-újat-akarások és rengeteg legyőzettetések hétköznapjainak állandósága, olyan átkozott és gyönyörű végtelen hétköznap-láncolat, sejtes szögesdrót-hálózat, amelynek göngyölegébe tekertetvén jajgatunk, átkozódunk, ragyogunk, haldoklunk, szűljük és temetjük élő önmagunkat. A költészet szívünk, akaratunk, teremtő-mámorunk és tehetetlenség-szégyenünk hétköznapjainak Örökös Reménytelen Násza a Megvalósításért, és oly sokszor Telhetetlenségünk Verejték-Kapuja, a Megvalósúlni-Nem-Tudás legyekkel és csillagokkal körűldöngött Ravatal-csöndje, Tehetetlenség-ravatala. De nem folytatom! Mert a költészet Vakság is, mert épp a kimondással vakítja meg szemünket a Látható előtt, zárja le mohos kalapjával, homály-gombájával szemgolyónkat a Láthatótól, takarja be szavakból-szőtt szövetével szemünket és látásunkat, hogy ne láthassuk a Dolgok és Jelenségek Szívében Rejtőző és Mégis Önmaga-Egyszerű Lényegét Kimutató Titoktalan Teljesség-Csírát, a Lét Rezgő és Bonthatatlan Ősképletét. És miért is mondanám tovább az alíg-mondhatót, vagy a talán-túlságosan-is-leegyszerűsítettet, azt, amit kortársam és barátom: Vihar Béla éppúgy tud, él, szenved és naponta elvisel, mint mindannyian mi, akik e sorsra ítéltettünk és átkoztattunk, külön-külön is nehezen-viselhető önmagunkban! Mert szenvedjük, éljük, tudjuk a költészetnek nemcsak a természetét, de erkölcsét is! Mert a költészet, legvégső fogalmiságában, de elemi gyakorlatában is: erkölcs! Vihar Béla, akinek költészete ünnepét éljük most, e pillanatokban, így mondja ezt: „A vers sorsból épűl. Hiszem, hogy a vers erkölcsi műfaj, s megóv bennünket attól, hogy embervoltunk alá sűllyedjünk.” Igy igaz! Szebben ennél és pontosabban nem lehet és nem is kell megfogalmazni a költészet egyik, igaz, elemi lényegének természetét és föladatát! Mert a vers sorsból épűl, mert a vers sorsból is épűl, mert a vers nemcsak a Lét kristályragyogása, vagy száraz, kő-erekkel átszőtt, vagy vérző denevér-bársonysuhogású homálya, de a vers szép ember-voltunk, akarni-tudó gyönyörű ember-milyenségünk őrízője, Emberségünk, Ember-voltunk, Ember-örömünk, Ember-gyászunk Tiszta Aranykelyhe, Vért-lángoltató Kristály-serlege! A Létért Felelős Erkölcsiség Gyönyörű Mámora. Hit a föloldozásban, hit a megváltásban, hit a föloldozhatóságban, hit a megválthatóságban. A vers, mondom én ezt, és épp századunkban, amikor oly kevesen hisznek e kevesek-hitében: a hit értelme maga! Ez az elemi hit-tudat, lét-tudat, erkölcsiség-vállalás itatja át Vihar Béla költészetét vérzésével, komorával, mosolyával és édenével, beszéljen bármiről is szelíd szavával, vagy kemény, ostoros mondataival. A verseivel. Verseiben, amelyek nemcsak az elmondás versei, de a megújúlni-akarás, a megújúlás versei is. Verseiben, amelyek tárgyi, tudati, formai, jelenség-állapotai, ős-motívumai, alap-képletei világrésznyit változtak épp ez utolsó tíz esztendőben. Verseiben, amelyekben a költő újjászületett. Verseiben, költészetében, amelynek titkos ősképeit talán az Ószövetség Szent Írásaiban és Burjánzó Fejezeteiben, a késői, az elrohadt-gégéjű, a Jónás Könyvét író Babits Mihályban, Kassák Lajos édes és szomorú énekében, a mítikus-látomást-tudó, zöld-arcú és zöld-kezű, hanyatt-röptű, lila mélyhegedűt vonózó, zöld levegőben háton-fekve repülő, bíbor rabbinus-szakállú rabbikban, sárga bársony-kocka fejű tehénben, rózsatölcsér, piros nyálrózsa-orrlikú borjút élő és látó festő Chagallban, s Walt Whitmanban, a prófétaszakállúban jelölhetném társ-ujjammal, ha jelölni akarnám, ujjam forró bögyével érintvén termékeny, virágzó és jövőt-tudó, jövőt-jósoló, jövőt-akaró szívüket. Vihar Béla a kevesen-hívő költők közűl való. Mert ő hisz az életben és az értelemben, mert ő hisz a jóság, a mindíg-jobbá-lenni-akarás jogában. Hisz a dolgok, tárgyak, jószágok, természetek, alakzatok és teremtmények szépségében, jóságában és ragyogásában. Hisz a hűségben, örömben, a barátok tiszta szemében, a Lét Mosolyában. Az emberben hisz, a meggyalázott és megalázott, a magát-mégis-meg-nem-adó emberben hisz. Bizonyítsam ezt? Hisz nem kell rá szebb bizonyság, teljesűltebb felelet, mint amit éppen ő adott, költészetének egyik legteljesebb mondatában, az Egy katona megy a hóban című époszi sóhajában! Ez a vers a halálba-menetelő, sárral-befröcskölt-arcú, a véres mosolyú és vérző homlokú Radnóti Miklós szelíd őszi jajgatásának, szívünket-rettentő tiszta őszi könnyeinek, szörny-átok halálát tudó krisztusi ember-vágyakozásának akaratlan ellen-verse. Vagy az éppen-is-nagyon-akart, a bánatát-így-hurcoló? Mert ebben a versben, az élet-makacs, a magát-soha-meg-nem-adó, a magát-megsemmisíttetvén-lealáztatni-nem-akaró, a magát-a-mégis-életbe-visszazuhogó ember hite lángol époszian! A törhetetlen és múlhatatlan életszeretet lobog és jajgat ebben a hóban-vánszorgó, hóban-bukdácsoló, hóba-fulladni-nem-akaró versben! És ezzel elég! A költőt hallgassuk most, az ő szavát!

Egy költő tavasz-ága^*

Megvallottam már Kiss Benedekről, és nem is oly régen, a Költők egymás közt című antológiában, bemutatva őt önmagunknak és a jövőnek, hogy milyen örömmel és lobogással olvastam verseit, hogy mennyire megszerettem költészete tavaszi kedvét és tavaszi lángját, hogy verseit olvasván tavaszi rétek, virágos nagy mezők, vad csillagokkal lüktető éjszakák nyár-illata és reménység-álma örvénylik körülöttem, a mohó és kíváncsi szív körűl, hogy verseinek lét-anyaga az eleven létezés színeit, szagát, illatát, lüktetését, áramlását és sugárzását hordozza és küldi magából, hogy Kiss Benedek a valóság szülötte és küldötte, a valóság ihletettje és éneklője. Most, hogy újra szólok róla, elmondhatom már azt is, hogy újabb verseiben a szigorúság, szorongás, keménység, a töprengő magányosság feketébb és rejtelmesebb vonásai is kiütköznek, feketébb és görcsösebb-rajzú vonalak, hurok-ábrák a fiatal költő-arcon, hogy nagy kérdőjelek és nagy felkiáltójelek hálója, térkép-összegzése is már ez a költő-arc, ez a költészet-arc, amely kutató szemünkbe visszanéz verseiből. Kiss Benedek felelősséget vállal a létért, nemcsak önmagáért, de értünk, miattunk, vállalja a lét-felelősséget, a történelem-felelősséget, a töprengés és vizsgálódás felelősségét, szükséges magányát. Mert Kiss Benedeknek nem mindegy a lét, a történelem, az élet, a múlt, a jelen, nem mindegy mi történik és hogyan történik szívében és a szívünkben, múltunkban, jelenünkben, történelmünkben. Ragaszkodása és áhítata nagy és tiszta költészet-múltunkhoz, történelem-múltunkhoz, magyarságunkhoz és szellemi jövőnkhöz, olyan utód ő, aki tud töprengő és játékos arccal szellemi őseire és testi őseire visszanézni, füstös-keserűen, és mosolyában-föllángolva is, mert tudja: ő is része az óriás boldog szövedéknek, a magyar múltnak és a magyar költészet rothadástalan, végtelen szövetének, része a vele-is-teremtő időnek. S tudja: ezt vállalni a magyar költő legszebb kötelessége.

A nép szolgálatának vágya^*

Elindúlt újra egy fiatalember a költészetben. A halhatatlanságba? A középszerbe? A kudarcba? Ezt majd sorsa útja és műve lángja, rejtelme, döbbenete, vagy lángtalansága fogja elmondani. Sorsa végzetes, vagy bánattalan útja, műve megvalósúltsága és reménye. Igen, elindúlt újra valaki a költészet kegyetlen térségei kezdetén, a sivatagvörös, ásványi kaktuszokkal árva, az őserdő-növény-bozontos, vagy suhogó puszta-füves, kék lángcsipkedermedés hegyek térségeibe, mert keres valamit, mert tudni akar valamit, mert megtalálni akarja önmagát, vagy legalábbis a vérző világot. Fiatalember? Hisz családos apa már, fiatal férfi, aki nem-könnyű gyerekkor és nem-bánattalan ifjúkor árnyék-fejfáit hagyta maga után, nehéz emlék-porát hordozza szívén, piros sebhelyeit, forradásait és hegedéseit, a fönnmaradni-akarás és a porba-keveredni-nem-akarás hártyás és dúdoros piros lét-jegyeit, viseli emlék-önmagán a szegénység és a küzdelem, a kiemelkedés-vágy kis bíbor címereit az emlék-test anyagtalan, múlt-időből épűlt húsába szőve, felületére forrasztva. Ez a fiatal férfi verseket ír, mert a versben találta meg, mert a versben vélte megtalálni léte értelmét és jelentését, mert segíteni is akar a verssel ez a fiatal férfi, adni másnak, a körülötte és benne torlódó, pusztuló és virágzó népnek, népe szegényeinek, az elesetteknek és a mindíg-jelenkort építőknek, a kétkezieknek, a föld művelőinek, az anyag formálóinak és leigázóinak. A kétkezieknek, a boldog és küzdelmes, a nehéz-szívütésű és kőzetesen megvastagodott-kezű hódítóknak, ennek az egyszerű, halált-ismerő, fáradtság-tajtékban mellkasig-gázoló, történelmet-elviselő emberiségnek. Nekik, hisz, mint oly sokan e század tollat-fölvevő ifjai közűl, ő is a szegény-világból jött, mint oly sokan a falu-széliek és város-széliek, fehérségbe-töppedt, sejtes darázsház-csipás és sárcsipke-csésze fecskefészek-csipás kis vályogházsorok törpe csöndjéből, a város peremének rozsdás drótkazlai, lukas kék zománcfazekai, pihés mályvái és gutaütéses, szederjes, kő-kéreg-tekervény bodzafái közűl, hogy énekeljenek és megváltassanak. Miért tagadjam, hogy szívemhez nagy közelségben állnak ezek a fiatal férfiak, hisz én is onnan jöttem, abból a keserű és tiszta világból, abból a mohos csöndből, abból a temetői árvaságból! Ez a költő, vallomása szerint, szolgálni őket akarja, népét, az egyszerűt és teremtőt. Bár versei még nem azt a világot adják, annak a világnak tárgyi léte, szelíd és tűnékeny jelenség-halmaza, virágzó állapot-sokasága, története és anyagi jelenkora még nem építi be verseit boldog tenyészetével, vagy deres szerkezeteivel, komoly csöndjével, tiszta fogalmaival, könnyével, halálával és reményével; a vers belső terét, tiszta tartályait nem tölti be anyagával, anyaga és élete formáival, sugárzó, vagy penészes dolgaival, virágzó és elvirágzó valóságával. Versei érzelmek inkább még, nem valóságok, a népköltészet arany-lélegzetével, zöldlábú madárlépteivel, piros kiáltás-emlékeivel beszőve, s így hitek inkább, érzelmes dal-kezdetek, mintsem érzékeny dalok, érzékeny valóságok: amelyekben egy tiszta és törékeny, kúsza és végülis összetörhetetlen világ teremtené meg önmagát, a költő szolgálata és teremtő-akarata lét-teremtő tüzében. Ez a lobogó, indulatos, érzelmes fiatal férfi, Izes Mihály, vállalt valamit, ami kedves szívemnek, de hogy meg is valósítsa lobogó vállalását, még sokat kell dolgoznia. Ehhez a munkához, ehhez a nem-könnyű munkához kívánok neki teret, időt, teremtő kedélyt, fáradhatatlan töprengést, ki-nem-hamvadó munkakedvet.

A halandóság törékeny arcai

 

Bartók Béla a zöld levelibékával^*

Önkéntes, gyötrő, kopár, kegyetlen száműzetése utolsó éveiben, a még-nagyobb-megaláztatás, a végtelen kiszolgáltatottság, a tökéletes külső csönd idejében, amelyben, mint leforrasztott üveghólyagban, óriás csiszolatlan kék kristálygömbben állt merengve és árva szívére-hagyottan Bartók Béla, az óriás, lepecsételt üveghólyag-időben, a teremtő zord isteni kedélyt, panasztalan emberszívet ritmustalan idegesre gyötrő, légritka belső üveg-könnycsepp-térben, hisz az éltető levegőt majdnem teljesen kiszivattyúzta, mohón kiszippantotta a leforrasztott hólyagidő-belsőből a szánalomtalanság, a közöny, a szeretet-megtagadás; szenvedő, kristálylángokkal könyörtelen, lángoló égitest-végzetű életének utolsó, kopár, virágtalan sziklafal-kopár, önmagát-elfogyasztó, önmagát-semmivé-rágó tűz-kopár éveiben Bartók Béla egy tisztelő jóbarát vidéki házába járt dolgozni és pihenni, az Amerikai Egyesűlt Államok északi részére, egy kemény nagy erdők, fémes zöld lángolások, puszta és kőcsillag-szempillájú hegyek övezte házba, a kiáltozó szél alá és a kiáltozó füvek sárga kalász-gyűrűi örvényébe. Hallgatta a látható csöndet és ment az erdők nagy útjain, vagy úttalan zöld lángszövevényét törve, magányosan, mint a Teremtő Akarat, egyedűl, mint a Teremtő Szenvedés. Az Isten járhatott így: teremtő ideje közepén, a félig mindenség-időben, mert tudta: még mit kell tennie és nem tudta: szívében lesz-e még idő arra, amit meg kell tennie. Lesz-e még alázata, kegyelme és létének dühe elég: folytatni a teremtést és befejezni a befejezhetetlen teremtést. Az Isten járhatott íly töprengve és magányosan. Mert önmagában járt és léte teremtményeiben, mert hitében járt és magánya virágzó képzeteiben, féktelen teremtés-hangjaiban. Ez a nagyon-magányos és nagyon-szigorú ember, akinek nemcsak teste húsában, szíve piros döbbenetében, de léte elvirágzó állandóságában úgy növekedett ágazva, csillagozva, csipkézve, bokrozva, szilárd, feszes, szálkásan szétlövődő szétfröccsenéssel a szenvedés, mint a tűkristályok tüskésen, szálkásan, vonalasan, tűkötegcsillagosan, fonalas, hegyes, pálcikás tűcsillagrózsa-daganatként ahogy sarjadva dagadván nőnek, úgy járt, húsában és létében a szenvedés fehér kristálytű-bozótjával, szinte mereven már a létében szétágazó tűbokor-kristályfájdalomtól! Néha egy kidőlt, foszfortajtékos fatörzsre ült, szivacsos öreg kőre, mint lókoponyára, száraz fűbuckaszőrcsillagra, mert fájt nagyon és az út még hosszú volt. S virágoztak a tűszerű kristálykések. Egyszer a zöld lomb-csipketűzből, vagy a tiszta űrből talán: pihenő térdére kis zöld levelibéka ugrott. S ott lihegett pislogva aranysarló-ütéssel, izzadt zöld kis dadogás-csomó, ragacsos kocsonya-csillagkezű félelem. S Bartók Béla jobb hüvelykujja csúcsára ültette a kis zöld levelibékát, s az ott ült dermedten a rózsarögre ragadva, mint négykezű lihegő kis sírdomb, lüktető, zöld, gyermek-keze sarjadt szívecske, dagadt, lihegő, görnyedt, nyirkos selyemgolyó, ragacsos, puha aranygolyó-szemű könnycsepp, nyirkos zöld titok, pislogó gumirügy, átölelve enyves, kék gumilencsés selyemkesztyű-kezecskéivel az Ember hüvelykujját, mint kis zöld mirigy-Szűzanya a Keresztet, mint rettegő gyermek anyja nyakát, ült a lomb zöld könnycseppje, a lüktető zöld rémület-szívecske a Teremtő Hüvelykujjon, ült a néma zöld gumi-manócska, a Föld Döbbent Szelleme. Átölelve a Mirigyes Zöld Rügy, az iker-aranysarló szájú, verejtékező Állat-Kristály-Jézus: zöld selyemgumi-karjaival, aranylencse-ujjhegyű kristályüveg ujjaival a rózsarecezsák-Hüvelykujjat, mint Zöld Krisztus a Rózsaszín Keresztet! Mint Zöld Hírhozó Kicsi Angyal egy rózsaszín kopár csillagon. És Bartók Béla nézte a levelibékát, finom buggyadt hasoldala sárga selyemdobogását, pöffedt tokája fénylő finom gumidobogását, zöld selyemcsésze szemhéjai kúp-lüktetését. Nézte a szorongó, réműlt, görnyedt, kuporgó, pislogó zöld mirigyselyemangyal-csöndet. És hallotta a csöndet. Mert hallotta a levelibékát Bartók Béla, űlvén magánya irtózatában és irgalmában. Mert hallotta a kuporgó kicsi finom test bőre zöld gyűrődését, a bőr belső részei vad, virágzó élet-forrongását, izmai fonódását, húzódását, csipkés sarjadását és köteges, rostos szétáradását, mert hallotta a vér puha ütését, a véranyag, a vértestecskék, vérsejtek úszását, zajlását, hömpölygését, zuhogását és suhogását, mert hallotta a sejtek, a molekulák, atomok, atomi részecskék vad élet-dörejét, virágzó, enyves, hártyás, membrános, lélegző, táplálkozó, robbanó, rejtelmes élet-szövedékét és tűz-rendjét, mert hallotta az atomok közti terek, erők, vonzások, kötések, robbanások és szétfröccsenések, egymásba-robbanva megnövekedések, buborék-szétsugárzások felület-alatti roppant életét és életté-átlobogó haláldörgéseit, a békacsontváz atomjainak, s a békacsontváz-atom elemi részecskéinek dörejét, mert hallotta az anyag minden rejtelmét, ragályát és állapotát, a létezés minden felület-mögötti titkát, formáját, gyönyörét és gyalázatát hallotta Bartók Béla, úgy ahogy a hüvelykujján kuporgó kis zöld levelibéka testének, megvalósúltsága anyagának robbanásait, dörejeit, zörejeit, forradalmait, forrongásait, forrásait és sírásait, nyögéseit, vad atomi és elemi-részecske-dörejét. A létezés elemi hangjait és állapotait hallotta Bartók Béla. A fák tömény sejtjeiben, mikroszkópikus csőhálózatában a nedvek keringését és suhogását, a fény zöld robbanásait a lombban, a férgek mellkasának molekula-moccanását, a halottak földalatti lángolását, az őscsillagok, tékozló égitestek útja fény-süvöltését, a madarak hónaljában a gyöngéd pihe-növekedést, a föld mikro-szervezeteinek táplálkozás-bánatát, a baglyok, a rózsaszív-arcú baglyok testében a tojásnövekedést, az anyatestben a magzatnövekedést, a csillagok születését és a csönd üvöltését, sírását, jajongását, tébolyát, gyönyörűségét, könnyeit. Bartók Béla az anyag minden létformáját hallotta életével, az életet és a halált, a kőzetet és a puhát, a szilárdat és a ködszerűt, a dologi formába sűrűsödöttet és a fényporként gomolygó lazát, a majd összesűrűsödő, megcsomósodó tűzhömpölygést és a majd szétrobbanva ködgyűrűkké szétfröccsenő óriás kevély ősgömbtüzet. Bartók Béla a létezés, a Lét minden állapotát, szenvedését, félelmét, álmát, szépségét, esetlegességét, riadalmát, teremtményét, rémületét, diadalmát és káromlását hallotta, hallott minden anyagit, angyalit, képzeletit, istenit, minden emberen-túli nem-hallhatót és minden ember-körülötti világegyetemit. És hallott minden emberit, minden emberi örömöt és szenvedést, minden emberi életet és halált, minden emberi rémületet, megaláztatást és föloldozást, minden emberi magányosságot és boldog magánytalanságot, minden emberi emberit hallott Bartók Béla! Az embert hallotta és a világegyetemet, az életet hallotta és a halált, a világegyetem virágzását az emberben, s az ember fénypontszerűen lüktetve fölvillanó világegyetem-útját, s szép szíve szétfoszlását, fénylő ködpontszerű szétfoszlását a mindenség élettől-áldott, haláltól-nemzett ősanyagában. Ez volt Bartók Béla zenéje! E végzetes, gyötrő, boldog, tiszta hallások együtthallása volt Bartók Béla zenéje, mert zenéje a Lét hangjainak komor és fölemelő, konok és kristály-titokzatosságú együttese volt, a földre-teremtett ember, s a világegyetemnek kiszolgáltatott embert végtelen ősterébe záró világ-anyag hangjainak szent kúszaságában és szent zűrzavarában végülis oly keményen harmónikus együttese, vad, boldog és tiszta együtthangzása volt Bartók Béla zenéje. Ő a történelem hangjait is hallotta, a Föld őskezdet-óta-történelem hangját, az óriás őspáfrány-növekedést, a gigászi őssárkányképleteket és lépteket, népek riadt és boldog hömpölygését, a kopár őstengerek dörejét, népek sírását, jajját, szülőanya-ordítozását, a tűz örvényléseit, a kőzetek hűlését és titkos növekedését és népe tiszta énekét, a megtisztítót és kegyelmeset, a történelemből és szenvedésből-áradót, a harmatos ajkakról és átoklila ajkakról kivirágzót és csobogót. Az ő mindenséget-együtthallása maga volt a teremtő szabadság. Az ő mindenthalló tudása: a szabadság könyörtelen hite volt. Az ő szabad és végtelen zenéje az ember szabadságának legnagyobb vallomása volt. Ezért lett, ezért lehetett ez a Nagyon Magányos Ember, ez az Istennel-együtt-halló és együtt-teremtő Ember-óriás példája, hite és mámora sorsunknak, életünknek és hitünknek.

Bartók kemény könnyei^*

Ha voltak könnyei! Könnyei ha voltak! Mert ez az arc, amely kemény, konok, dacos szívtől kapta sugárzását, lángja gyászát, diadalát és szégyenét, mintegy belűlről égve át izzóvá, égitest-fehérré, mint a hevített kristály tűzzel-beszélő porcelán, ez az izzó kristályszív-arc, különös-szögletűre vésett és csiszolt áttetsző kristályszív-arc, a szemgödrök nagy kristály-üstjében a hatalmas, külön élőlényként tenyésző szemekkel, ez a lángoló, deres gyémántliliom-arc: nem mutatja a könnyet! Ezek a féktelen, ásványi-ősiségű, tiszta nagy szemek: nem mutatják a könnyet! A könny kövér, vastag, vagy finom patakzásának mohos árkait, szétlegyezett árnyék-redőzetét, a lágy, édes könny-elömlés rózsás fölpuhúltságát nem mutatja ez a fehér lángarc. A könnyek mohó útját, amitől, sós legyező-csobogásától fölpuhúl a kőzet-arc, mint nehéz, kérges esőktől a taposott kemény föld, ránc-harang szétzilálttá, könnymosta likacsossá. Nem volt mit siratnia? Vagy sírni nem tudott? Vagy sírni nem akart ő, sírni, sírni, siratni, elsiratni? Siratni, elsiratni, sírni, sírni, sírni! Komor volt, kemény, kőzetes, tiszta, végzet-egyenes, ásvány-kötésű, kristályok tűszálka-csokrai virágzású, kőcsipkékből-összefont hallgatású, a természet kemény dolgai és tárgyai közt merengve szemlélődő, az anyag szilárd halmazai és lebegései közt keményen széttekintő, a lét szikár és szenvedő, kemény szövevényeiben tűnődve gázoló, lépte kristály, tekintete kristály, zenéje kristályok vérző virágzása szívében és a mindenség virágzó törvény-véletleneiben, ön-nemző végtelen akaratában. És ütésétől megrepedt a föld, s a föld vérző repedés-mélyeiből az anyag átka és könnye tódúlt ki lobogván sisteregve, és ütése árnyéka mögött szakállas szarvasok hörgése, nagy szarvas-átkok tüzes gőze gomolyog. Nem volt mit siratnia? Vagy sírni nem tudott? Vagy sírni nem akart ő? Zenéjében, amelyben legalább annyi közös akarat van, mint az új magánya, a végtelen újszülött-magányosság, zenéjében, amely a természet forradalma, a mindenség forradalmi lángolása, a makacs és kegyetlen anyag forrongó fölszabadúlása, az anyag rejtelmeinek és démoni reményeinek jajgatása és boldog, lázas, véres, égő, fekete, fehér, réműlt, madarakkal-beszőtt, árnyékokkal-átizzó, rovarokkal-kopogó, fákkal-suhogva-tántorgó kiáltozása, zenéjében az anyag jelene van, a mindenség mindíg-jelene, a történelem vak jelenideje él, az anyag jelenidejű mámora retteg, az anyag teremti önmagát újra önmagában, az irgalmatlan, gyönyörű őstűz ropog, üvölt és lüktetve, jajgatva beszél. Zenéjében nincs semmi tegnap. Semmi tegnap-akarása, tegnap-visszavágyás, tegnapot-siratás, semmi tegnap-öröm. Bartók Béla a Lét Hatalmas Szövevényének homályába és rétegeibe nézett kemény ősakarat-szemével, mint kristály-késsel fölhasítva vérzékeny virágbozontú homályszövevény öntudatlan-okos és öntudatosan tenyésző szövetét, hogy lássa a mélyek és homály-üregek titkos akaratát és halál-telepeit. És a történelem-holnapok, jövő-titkok, tiszta források ragyogása és tüze felé ment szarvas-lépésekkel, s lépte nyomai, mint kétkagylós zöld moha-szívek az időben, vitte fehér szarvaskirály-koronájú fejét a véres jövő elé, a poklos jövő felé, s koponyája mérhetetlen kristálybozontjában a teremtés tűzcsomói, a valóság lángködei, az izzó idő-anyag, az örökkévaló anyag tüzes történelme. És mit is siratott volna? A tegnapból mit is siratott volna? A tegnapból? Amit Richard Strauss oly mámorosan, oly édesen, oly bolond-bitangúl játszva, csipkézve, könnyezve, nevetve mondott? A történelem tegnapi közösét, az élet tegnapi közösét, aminek füstös vérszagát, sárga rothadás-bűzét csak Isten parfőmözte be sóhajával? A mi valceres, rózsás Ochsainkat? Mert Richard Strauss valamit mégis elsiratott. Hatalmas-hangzatú, lágy-habzású, dörgő-tajtékzású, vad röhej-rózsákkal, rezesbanda-tromfokkal, nyers, mohó, buta, durva, édes, csillogó, röhögés-csimborasszókkal, parfümös selyemfoszlányokkal, aranyzuhatag harmónia-foszladékokkal együttes zenéjében, amelyben zengő kék ária-liliomok nőttek, mint föltoluló rózsakék vízpáfrányok, boldog kék tűz-szökőkutak, tüzijáték-pálmafák, zenéjében, amelyben búcsúzó buja csipkekancák topognak selyem-kopogással, csipkeszörny-hajnalálmok sóhajtanak és poharat-szorító báró-markok lángolnak szőrösen és trampli valcer-pörgésben hal meg a bika-múlt álomkirálya, zenéjében Richard Strauss valamit mégis elsiratott. Lágy szivárványló könnyekkel, vad rózsavízeséssel porlasztotta be édes édene poklát, vad pokla édenét. Azt, ami nekünk átok volt, jaj és reménytelenség. Azt, ami nekünk volt: a gyötrelem-jaj! ami a Mámor Alkonya nekik, a Végzet Gyötrelme nekünk. Nekik ami a Mámor Rózsafája, a Rózsarothadás Bűze nekünk. Nekik aki arccal a Rózsa-asszony, fordítva hátat: Kukacok Hemzsegő Halálszobra nekünk. Boldog Bűn ami nekik, nekünk a Boldogtalanság Büntetése. Ami nekik Mámor, Jog, Szabadság, Ének: Megaláztatás, Jogtalanság, Rabság. Halálkoszorú nekünk! Mert az az ezüstruhás Rózsafiú, az az ezüstrózsát hozó Rózsalovag, az az ezüst Rózsakakas, kamasz-Rózsacsődör, csipkés és táncosléptű kis Báránybak jövőt nem hozott és nem vitt el jövőt. És nem hozott siratható múltat. Bartók Béla gyűlölte ezt a dögszagú Rózsa-Világot, múltunkat is, a Rózsakakasokat és Ochs-csődöröket, mert tudott gyűlölni rettenetesen. Szarvas-üvöltésű, vérsuhogású, csillagrobbanás-páfránytüzű zenéje a történelem ítélete is a Szimbiózis Rózsa-Múlton. Mert zenéje vérző éji üregeiben a futtában-ledöfött Petőfi Sándor jajgat és szakállcsillagos véres rózsa-szájában a jövő fekete halálvirága nő ki, a múlt átokfája növekszik. És ezek a fölsütött hajú, selyemcipellős polgár-apák, hivatalnokok, tollnokok, földesurak, katonatisztek, bárók, grófok, ezek a mi múltjaink is, akiknek parókája, mint selyemcsigákból ragasztott göndör sisak, púderes selyemcsiga-sisak, parfőmös, festett szőrtekercsekből, selyemgöndörítés selyemszirom-göngyölegekből ragasztott és szőtt púderes római harcos-sisak, ezek a fölsütött hajú tegnapok: Bartók Béla gyűlöletének jelene! Mert ezt gyűlölte a legjobban, ezt a piperkőc-elnyomást, ezt a valceres Ochs-trampliságot, ezeket a boldog, buta, selyemparókás, táncos-csipkeléptű földesúr-csődöröket, máslis-cipellőjű szép emberbikákat, Mozartot-hallgató édes selyem-kancácskákat! Mert ez is Bartók Béla volt! Ez a Gyűlölet. Gyűlölete az elnyomásnak, gyűlölete a rothadó-arcú és rothadék-szívű, dögbűz-párájú Rózsa-Tegnapnak. És az olyan jövőnek, amelynek virága dögvirág, hatalma Csontvázak Zörgő Mennyországa. Bartók Béla zenéje látomások és vérzések mindenség-foglalata. Zenéje a Tegnap gyűlölete, de a Múlt Tiszta Mámorának Gyönyörű Itatósa is! Olyan újat-virágzó ősanyag, amely magába fölitta a természeti és zenei múltak minden édes és éhes gyönyörét, olyan Élő Virág-Szövet, amelynek tenyésző boldog életében a múltak aranypáfrányai ragyognak. Mosolytalan, szigorú kristály-arca mélyeiben Bach, Beethoven, Liszt Ferenc árnyék-mosolya villódzik, mint vízörvény zöld fonadékában lobogó vizinövények fényes zöld levelei. Könnytelen, égő, óriás kristály-csillag szemében, az izzó, gyötrött kristályszívarc két ősmondatában: Akarat, Gyűlölet, Tisztaság, Konok Tudás, Fehér Gyötrelem, a Mindenség Legősibb Lángjai, a Természet és az Ember Nagy Temetői. Csillag-Temetők és Ember-Temetők. Mindenség-Lángok és Eredet-Tudások. Kezdetek és Bevégzések. Befejezések és Újra-Indulások. És látok könnyeket is kemény szemében. Kemény könnyeket is látok ásvány-erejű Ős-Tudás Szemében! Olvadt gyémánt-kérgesen elfolyva a pupilla titkos fekete korongján és az írisz arany-csipkepáfrányain. Úgy lángolnak ott a vércsipkés, aranypórusos gömbfelületen az elfolyó lassú könnyek, mint égő gyémánt-lepényrózsák. Mint elolvadt angyalok az Isten szemén. Mert az Ember kemény könnye ez a szemekben, az Emberé, aki tudja, milyen nehéz megváltani és fölemelni a világot. És milyen reménytelen. És tudja azt is, hogy nem lehet reménytelen. És ezért, hogy ott égnek kemény könnyei szemében. És könnyezik föloldhatatlan, végtelen Kemény Szeretetében!

Imák, apokrif mámorok^*

Dolgozószobámban négyszárnyú angyalok, sátánok, boszorkányok, táltoslovak, csontvázak és zöld halottak nyüzsögtek mostanában. Vállamra húlltak borzongó toll-özönükkel, szívembe szúrtak háromágú aranyszigony-tekintetükkel, a tortúra után mondtak világvarázsló vad meséket, töprengő homlokomon kopogtak sárga csont-ujjakkal, arcomhoz dörzsölték virágbársony csődörfejüket. Új verset írtam, hónapokig fogalmazódó hosszú éneket a megmaradni-akarásról, a lét szeretetéről, hitemről: a halottak királyáról: IV. Béláról. Könyv-versem írása közben, a harmadik harmad hajnali lángjaiban jött a hívás: mennék el meghallgatni néhány magnetofontekercset, hallani valamit, a magnetofon-szalagokról fölzengő csodát, valamit, ami a csoda, mert maga a hulló, kúsza, tétova, aranyszárnyú és vérző szépség, a kegyelem, a szegények, a földet-bolygatók, a földből létet-kivarázsolók, a romlandó húsukkal majd-a földbe-búvók kegyelme. Sokan voltunk a hallgatók: nyelvészek, néprajzi kutatók, irodalomtörténészek, költők, fordítók, a népművészet ihletettjei, s aligha túlzok, ha mondom, amit hallottunk, az valóban a vérző, aranyló, ősfán-virágzó, csoda-fában aranylángokkal csipkésedő, véres, csillagos csoda volt, s ha szánkat be nem tapasztja átlátszó kezével a tapintat, kilobbantak volna belőle „Kazinczy sikolyai”. Mert a magnetofonszalagokról ami fölhangzott, ami hömpölyögve, bukdácsolva, csipkésedve és kő-kötegekkel indásodva áradt: öreg parasztasszonyok sóhajos, elcsukló, nyögdécselve szájukból-kigöngyölgő, selypes, feketén bugyborékoló és vérbuborékokkal-fúvódó, vércsöppekkel loccsanó, vaskesztyűkkel csapdosó, aranyláncokkal csörgő, száraz vén tölgyfákként nyikorgó, angyalszárnyakkal megsuhogó, mely madárhangon, könnyű varázslat-hangon bugyborékoló, sokszor a tüdőbe visszanyelt, elharapott szó-végű imája volt, öreg parasztasszonyoké, akik csak a földet ismerték, a szoptatást és a halált, a szülést, a munkát és temetőket, s valaha a szerelmet, a szent kegyetlent. Öreg parasztasszonyoké, akik nem féltek a vértől, a szülés, a sebzés és az ölés vérétől, s akik több halált láttak, mint a katonák, akik úgy mosdatták le, s öltöztették föl a meztelen halottakat, oly egyszerűen, gyakorlottan, olyan szeretettel, mint hajdan a csecsemőket, mert tudták: halállal-romlandó húsunk is a miénk, halandóságunk sorsunk tiszta része. Ó ezek a fekete idő-csomóvá aszalódott kicsi öregasszonyok! Most is látom: nagyanyám koporsója körűl ahogy űltek, kis mohos réklikben, foszlott fekete bársonycipőkben, csupa-mirigy, csupa-lencse, csupa kék csomó arccal, mint gyászkendős, szőrös törpe hártya-kérdőjelek, fekete csont-kérdőjelek, ahogy űltek a halálban egyszerűen és kíméletlenűl, tisztán és a szép halálra várva és imádkoztak és énekeltek, fehér cérnácska-csipketorony hangon, horgolták végtelen imájukat és éneküket, míg a drága kis halott virágörvényben feküdt az óriás koporsóban, s csöpp arca, mint jádekő-szív, zöld szív-alakú csillag világított a gyászkendő csipke-keretében, s volt zöld légyzúgás, piros gyertyaláng-ropogás, fogatlan mirigycsengő-motyogás a zöld kápolna-csöndben. Öreg parasztasszonyok imáit hallottuk, akik nem félték a halált, mert mindíg együtt éltek a halállal, mint a természet maga, de félték az elvarázsolást, bűbájolást, a mirigyeket, torokgyíkot, eleven rothadást, férget, kelést, a fekete bajt, a fulladást, boszorkány-átkot, sátán-bűvöletet, a bűnt, bujakórt, hektikát, lidércet, a titkos rossz erőket, vihart, szelet, varangyot, mennykövet, búrjánzó csillagot, tékozló üstököst, az ördög-fejedelem föld alól kilobbanó piros sóhaját. Halált-váró ágyba tapadt, vakon tántorgó, tévetegen tipegő görbe gyászangyalként ücsörgő kis hártya-Máriák, csont-Erzsébetek, mirigy-Terézek, bütykös gyökérszobor-Katalinok titkos imáit hallgattuk ott merengve, öreg parasztasszonyok rejtelmes titkos imáit, amit mondtak századokon át paptalanúl, reggel, este, csillag-jövésekor, csillagapadáskor, haldoklók izzadtság-fényes fejénél, haldoklók lucskos haját figyelve, halottak erjedő kőcsepp-szíve mellett űlve, munkába-menet, munka-ebédidőben, betegek mirigy-lobos, gennyel-lángoló torkára téve töredezett-körmű rózsakőgyökér-ujjukat, csecsemők gennycsipás szempillacsillagára ejtve fekete föld-varratos ujjuk bögyét, mint apró lüktető sárga koponyát. Amit mondtak a papok tudta nélkűl, nem papoktól, nihil obstat imakönyvekből tanúlva, de anyjuktól, nagyanyjuktól, dédanyjuktól, jelzés-nélküli ponyvákból olvasván, hallván és tanulván s amit mondtak talán szelídebb, vagy istenesebb férfiak is, levestől és pipanyáltól kifakúlt bajszuk rostkévéibe motyogva. Imák, apokrif mámorok áradtak, lüktettek, csobogtak aranyban, vérben és könnyben a gépi hangszalagokról, imák, titkos kegyelmek, könyörgések és mámorok. Jézusos bűvölök és bájolók, imák, amik néha az elmondó-asszonyok szájából kiágazva egyre följebb ágaskodtak gótikus hangcsipkéikkel, mint a kakaskukorékolás, vagy belealvadtak a ködös dünnyögésbe, mint a haldoklók halál-sóhaja. Imák, mindíg-ugyanazok és mégis mindíg-mások, a népköltészet aranyhálóját hordozva húsukban, az ősköltészet aranyláncaival áttekert szárnyakkal, a népköltészet fényes, nem-foszlékony ütemeit, ritmusait, gyémántkapcsait viselve testük szerkezetében és szövetében, aranylángokkal benőve és befolyva, sámánszavak, sámándobok forró habzását és száraz kopogását, sámán-csöngettyűk aranyszáraz cirpelését lüktetve megfeszített szívükből és Mária-palástjukról. Hihetjük talán, hogy a magyar kora-középkor, a kódex-kor, a keresztesháborúk kora, az első klastromok kora, vagy még-kezdetibb idők: ez ima-sarjadások földje! S azóta búrjánzik, ágazik, virágzik, indázik az ima, mint szívben a titkos szerelem, mint magányunkban a rejtett megváltás, mint mindíg-megpróbált hitünkben a búvó segítség, mint a létünk-köré kövesedő bánatban a hozzáfordulás lehetősége és bizalma, ez a Krisztus-vérével telecsöppent és arany-lángokkal megpikkelyesedett imalánc, a földdel-bajlódók, a földnek-hagyottak titkos fohásza, népköltészetté átaranyló rejtett ígérete. És én, amit mondanék most, annyi csak: íme, hatalmas kincs birtokába jutottunk most, ezek a legtisztább népköltészetté vedlett imák nemcsak történeti múltunk, de költészetmúltunk a nép szívéből kitemetődött lángoló aranyleletei, erejük, igézetük, tisztaságuk, mint az aranyláncoké és a tiszta csontoké. Íme, a nép szívébe temetődött múlt-idő kristály-koporsója fölnyittatott, s e koporsóban a költészet eleven égő virága van, nem költészet-tetemek sárga hamva, emlék-hullák zöld pora. Én népköltészetünk legfénylőbb rétegéhez hasonlónak mondom ezeket az imákat, amikben a nép élt, s amik századokon át népünkben éltek titokban. És szépségük és erejük nemcsak tartalmaikban van, de nyelvükben is, mert hallván őket, oly erővel ráz meg népem beszélt nyelvének gyönyörűsége, bátorsága, tisztasága és látomásossága, hogy költő-szívemben ámúldozva és szégyenkezve csak édesdeden mosolyogni és könnyezni tudok, mint Bartók Béla zene-örvényeiben, lángoló látomásaiban.

Hódolat a zenének^*

Költő vagyok; s ez az egyszerű, s a Létezés akaratában oly sokszor fölöslegesnek tetsző tény: nemcsak napjaim múlása, életem történésének és történetének folytonossága, örökös izgatottsága, kegyetlen lángja, aranypiros öldöklő parázs-tornya szívemnek és szívem kevélytelen hatalmának, nemcsak teremtést-akaró életem gyásza, szégyene, ritka öröme, a megvalósúltság ritka és boldog önmagamra-ismerése, ez a tény nemcsak a költői teremtés állandó írtózata, a teremtést-akaró költői kedély, a teremtésre vágyó égő és oly sokszor megszégyenülő költői akarat írtózatos és gyönyörű mindennapisága, de ez az egyszerű és mégis alíg-elviselhető tény: létem állandósága, létezésem anyaga, szívverése, magzatburka, virágzása és halála! Ezért, hogy nekem a zene (akárcsak a festészet, a szobrászat, a színház, vagy a teremtő építészet) nem gyönyörűség, vagy bánat, nem mámor, vagy megaláztatás, nem az öröm arany-habzása, vagy a gyász redőtlen vastag koromzuhataga, nem a merengés tiszta virágméze, vagy az ember-idő esti harmata, hajnali kristályos páracsöppje eszméletemen, vagy szívemen, nem vígasz, nekem-vígasz, értem-vígasz, vagy helyettem-vígasztalanság, de a zene nekem testvér-azonosság, testvér-akarat a teremtésben, teremtő testvér-ugyanaz, gyönyörű és szenvedő testvériség a művészi akaratban, a kimondás, a megnevezés, a Dolgok lényének, lényegének, rejtelmének és titka tisztaságának kimondására és fölmutatására; tiszta és szenvedő akarat a teremtő testvériségben. Így hát nem is élvezet, de résztvevés mintahogy a művészet (költőnek különösen) nem is lehet a Művészi Megteremtettségben fürdőző élvezet (ha a gyász gyötrelmének és gyámoltalanságának élvezete is), de izgatott és habzó és állandó és szívünket is fölégetni-kész rettentő-szép résztvevés a Teremtő Más Teremtő Akaratában. Kemény föloldozódás és rettegő, de akaratos, vele és benne-égni tudó föloldódás a Testvér-teremtésben! Falun születtem és nagyon szegénynek. Ott is nőttem föl (igaz: vonattal bejárva Budapestre: középiskolába) tizennyolc éves koromig. Kőszínházat, operaházat, hangversenytermeket nem ismertem; rádiónk is ha volt: kis kezdetleges kristály-detektoros készülék (lehet, hogy én csináltam), s később egy öreg cifra, gótikus templom-külsejű, barna vászon-arcú barna szerkezet-készülék, ami még a budapesti adóállomást is alíg fogta és ha közvetítette: hát nagyon recsegve, foszforeszkálva szinte szégyenében: nemhogy a világ és a század, a múltak valódi zenéjét, a Lét-Zene Üzenetét. Falun születtem 1928-ban, s nőttem kölyökből kamaszodván az 1930-as években, oly időben, oly korban (pedig szülőfalum csak húsz kilométerre van Budapesttől!), amikor bivalyos és négyökrös szekerek szórták a szalmát a térdig-por országúton, s szombat délután sárga szarvasbőr-comb-belsejű nadrágban, karcsú barna lovakon kilovagoltak az uraságok, a rózsacsipkeharangba-bújtatott kisasszonyok, a velem-korú fiúk, fényes hintókon poroztak végig a jegenyés Fő-utcán, s rá-rápöccintettek, „játékos” ostorukkal a lányok máslis copfjára, a szegények fekete kalapjára. Az én falumban a népzene halott volt. Az én falumban halott volt a népdal. Még csak ravatalon se feküdt; de enyészve volt a földben, csontváza-se-tudtam-merre-lehet! Ott fúvós zene járta búcsúkban, lakodalmakban, temetéseken, Húsvétkor, Úrnapján, Karácsonykor, a Nemzet ünnepein és a háború alatt; fúvós zene, sramli, s az alsó-vég kocsmájában cigányzene, ha bál volt. Ó, ne higgyék, hogy nem szeretem én ezeket a zenéket, hisz nagyon hazudnék, ha ezt mondanám, hiszen gyermekkorom és kamaszkorom víg vígalma, véres és részeg végzete is volt e zene-hármasság! Apám rothadt tüdeje és rothadni-kész szíve, szorongó kamaszkorom boldog bánata. De hát az én falumban a népdal halott volt. Mert halott volt szülő-népem önismerete. Vagy csak tetszhalott talán? És micsoda döbbent döbbenet, létem teljes meghódítása volt a teljes népköltészettel, a végzetes-tiszta, virág-irgalmú és halál-szárnyütésű, Föld-Anya bánatú, vadrózsa-léptű népdallal, népballadával való: szívemet boldog máglyára ítélő szent találkozásom! Szóljak hát Török Erzsivel e szent ítélet-találkozásról, az Ő telt, tiszta, kristály-dicsőségű asszonyi hangján, amelynek egyszerűsége, mint a jázminok, vadrózsák tiszta édessége és boldog lángja, szóljak hát Vele önmagamról önmagunknak! Létemben a zenei megismerés: önmagam megismerése volt! Létemben a zene nem önismeretre-vágyódásom és a Létet-megismerni-vágyódásom, dühödt és örvénylő ismeret-akaratom temetője, de a zenében élet-hitem és Lét-hódolatom mindensége virágzik. Nekem a Zenében, akárcsak a Költészetben nincsenek (hogy éljek az itt „csúnya” szóval) kedvenceim! Mert a Művészetben (és így a Költészetben és a Zenében is) a Teremtő Akarat Állandósága és folyamatos Megújulása Virágzik. És a Teremtő Akaratban nincsenek és nem is lehetnek kizárólagosságok. A kizárólagosság a Teremtés-Hit gátoltsága, az áradó teremtés-folyamat vasfüggönye. Népek ős-zenéje, népek ős-dalai éppúgy teremtő részei embervoltom akaratának, mint a középkori himnuszok, mint a gregorián énekek, vagy Palestrina, Pergolesi, Monteverdi, Schütz, Vivaldi, vagy az édes Couperin, vagy Bach, a mindenségre-fölszentelő, vagy Händel, az istenség-óriás, vagy a csoda-csoda-csoda-szavú Mozart; létem állandósága a teljességre-intő lángelme-csillag Beethoven éppúgy, mint Verdi, de megigézte teremtésre-vágyó agyamat Mahler is, vagy Bruckner, Franck, ígézetes nagy himnuszaival Muszorgszkij és Puccini is, Stravinszkij, Ravel és Honegger, Anton Webern, Alban Berg éppúgy, mint Boulez; a konok, tiszta, kemény Schönberg, szólva nem is Bartók Béláról, a gyémánt-szívűről, a kristály-arcúról. És a többiről: Schumannról, Schubertről, Chopinről. És a többiről: a meg-nem-nevezettekről. Miféle választással mondhatok hát: igent e mindenség-egészből, törékeny ember-kezemmel mit markolhatok ki a lángoló mindenség-egészből, hogy fölmutassam bennük-magamat? Szóljon hát Rácz Aladár édes cimbalom-szava, mondva a gyöngéd és gyöngédségében félelmetes Couperint az ő tücsök-színű kezével. És szóljon az 1950-es évek három lángelméje: Dylan Thomas, Marilyn Monroe és Kathleen Ferrier közűl a második asszony: Kathleen Ferrier, akinek áradó, hatalmas, mély ének-szava, mint az óriás szikla-csúcsok és szakadék-falak közé szorúlt Isten szív lüktet és ver és dobog és visszhangzik a lét üregeiben piros óriás szívverése, szóljon Ő, akinek istenség-boldog énekét oly sokszor hallgattuk a beteg-béna drága Ferenczy Bénivel, mondja hát az Asszony-Teljesség Gluck-ot, mint egyik époszomban! És szóljon Johann Sebastian Bach: a szívem buja tenyészetét benövő Végtelenség-tenyészet-Óriás: Máté passiójával, aki a teremtés teljességére, a szenvedés teljességére és a boldogság teljességére bíztat és tanít, és megtisztít abban, hogy sorsunk nem marad megváltatlanúl! És szóljon Händel, a beláthatatlan-mámorú, aki Dante mellett legnagyobb példám és igézetem volt a művészi teremtésben, aki azt mondja minden zene-szavával: tedd a Teljességet, nem akarhatsz kevesebbet te sem, akarnod kevesebbet nem szabad neked sem, mert az ember csak a teremtés teljességében valósíthatja meg küldetés-önmagát, bizalmát abban, hogy nem maradhat magára a Teremtésben az Emberiség. Beszéljen Teremtés-himnuszával Ő, a Talán Lét-Teljességű Örök Virágzás. És mondja Mozart, akinek szavára csak sírni tudok, mint Petőfi Sándor vers-szavára, mondja az Ő szent és halálos Requiem-jét, mondja Mozart az Ave verum Corpust, hogy áldassék hite és halála a testben, csillagban, életben, halálban, a talán-sohase-föltámadásban! És most egy percnyi tiszta csönd! Azután halljuk Menuhin harmat-lángú és kék tűkristály-törékeny hegedűszavát: akiből Beethoven Hegedűversenyének kádenciája sírván kihamvad, mintha egy szupernóva, mintha egy óriáscsillag óriás kristálykévékkel és aranycsóva-kalász-végtelenséggel a zord és árva űrben kilángol, és végzethalálába hamvad. Mert esendő életemnek, életem egyik legzordabb szakaszának vígasza volt ez a Zene! És mert szenvedünk és szenvedtetünk, halljuk még Richard Strauss Rózsalovagjának nagy keringőjét, a halálba borospoharat-markolva táncoló, röhejes, röhögő, Halál-Úr, Ezüst-Gyász, Pléhgyászlobogó-Vígasztalanság báró Ochsét, mert szenvedünk és szenvedtetünk népek, nemzetek, hatalmak, elnyomók, és elnyomottak, halljuk a végzet-valcert, a rózsaszökőkút-mámort, részeg, mámoros, ordináré, csipke-dühödt rózsaörvényét azoknak, akik búcsút vettek nekik valami Édes Rózsa-Múlttól, attól ami volt nekik Rózsa-Mámor, Rózsa-Édesség, Rothadás Rózsa-Csoda, de nekünk ami volt, az ő rothadás rózsa-nosztalgiájuk, az ő részeg rózsatáncuk: elnyomás, halál, kizsákmányolás, szabadság-reményünk és szabadság-hitünk fojtása vérbe, gyalázatba, irtózatba, reménytelenségbe, önmagunk tébolyúlt elveszítésébe! És mert megállíthatatlan a szenvedés, mert elmondhatatlan a magány, mert kiordíthatatlan szívünk békességre-vágya, létünk tisztaságra-vágya, mert le akarjuk rombolni a Gőgöt, Önhittséget, Önáltatást, Vagyonok-tébolyát, Reménytelenségét, hallgassuk a talán legmagányosabban szenvedő és óriás-újító zord lángjait, a Mózes és Áronból Schönberg jajjait és átkait! És hallgassuk Stockhausen ember-gyalázatunkat megismertető, ember-önmagunkat megszégyenítő ember-szenvedés végtelenségét, mintegy a Bűn vérző homorulataiban, a Megaláztatás izzó kemence-szégyenében égő árva gyermekkórus-éneket, a Gesang der Jünglinge égő gyermek-tisztaságát, azt az égő és tűzhalálra-ítélt tiszta gyermekséget, amelyet sokszor úgy gyűlölt, amelyet úgy gyűlöl Századunk, ez a nemcsak teremtő, de oly sokszor tékozló és öldöklő, a Gyermekdalokat gyűlölő század, hallgassuk az égő gyermek-ifjak énekét és sírjunk szégyenünkben, mert ölni akar és ölet még mindíg a Rosszabb Emberiség, hallgassuk hát e jajgatás-negatívitást, hogy érezvén bűneinket: jobbak legyünk általa, vagy törjünk üveg-porrá ez üvegcsöngettyűk sokasága égő virágzásában és olvadásában. És végezetűl, hadd mutassam meg Benne tiszta végzetemet, teremtő szívemet és nem-gyáva arcomat, Benne, Bartók Bélában, századunk legzordabb, legörvénylőbb, legkristályosabb, a Létezés Titkait mindenkinél jobban tudó zenei lángelméjében, hadd zárjam le vallomásomat Vele, Bartók Bélával, aki a Lét minden titkát, homályát, moccanását, virágzását és halálát tudta, Vele, aki múlhatatlan hatással volt költészetemre, ember-hitemre és költészet-akaratomra, Vele, aki sok belső homály, önpusztítás, elveszettség és szenvedés után megtanított az átváltozásra, megtanított arra, hogyha mennünk rendeltetett: hát mennünk kell, válva szarvasokká, válva szabad szarvasokká, a Lét, a Világegyetem, az Emberszív, a Megváltás-hit Tiszta Rengetegében, Boldog Vadonában, Mindenség-aggancsú, Csillag-lángot, Arany-lángírást hordozó szarvassá alakulván a szent Átváltozásban, aki megtanított arra, mert hiszen tudnunk kell, aki megtanított a Cantata Profanában (s ez létünk lényege!), hogy nem ihatunk másból, csak tiszta forrásból. Hogy nem ihatok másból: csak tiszta forrásból!

 

Előadás, zenével, a Magyar Rádióban.

A halandóság törékeny arcai^*

Ime: a Halandóság Törékeny Arcai! A halandóság törékeny üvegarcai. Üveg-létek: akik már összetörtek a Halál vasgolyókból-fűzött, fénylő, halállal-csiszolt ujjai között, akik már összetörtek üveg-cserepekké és csont-cserepekké a földben, s akik majd összetörünk a Halál vas-jelek ujjai között, s a földben, akik majd végűl összetörnek, akik végülis eltörünk nem-lét cserepekké, elhabzunk üveg-foszladékká: a rendeltetett törvény szerint! Mintha komor lennék, de csak a Csönd beszél szívemből fehér és véres és pontos szavakkal, a megértő tiszta csönd, az átoktalan és káromlástalan: hogy így van, hogy így a teljes törvény, hogy így jó, ha másképp már nem lehet, ha másképp lehetetlen! Mert: íme, a Maradandóság Törhetetlen Arcai! Arcok, fejek, töprengésbe, gyászba, mosolyba, tétovaságba és kérdőjelek ránc-kacs-rengetege, kréta-vagdaltsága redő-hömpölyegébe burkolt koponyák, dacok, hitek, hiszékenységek, győzelmek, félelmek, gyávaságok, árvaságok, magányok, szégyenek, elhagyottságok és teremtő áldott lobogások, halálon-győztes merengő lángolások, szent tisztasággá kopárodott fehér bizalmatlanságok, temető-szemű, gyászörvény mosolyú, piros csődör-villogású és Krisztus halotti-leple mosolygású arcok, szemek és fejek: emlékezetünk és jelenünk véres szív-ütései, jelenünk és emlékezetünk törékeny teljessége. A tegnap, a ma, a holnap és talán az oly nehezen hitt és oly szegényesen és szorongva hitt jövő-idő eleven szobor-fejei, élő szobor-arcai, az arcok, a fejek, a halandóságukban is múlhatatlanok, a múlandóságukban is maradandóak! Arcok és fejek fénykép-másai, barátaim és nem-barátaim, szellemet-őrző, vagy szellem-múltú testek, ember-testek, elbomlottak már és még a Lét-idő eleven Tereit járók és bejárók, hiszékeny, tűnődő és vallani-akaró, sorsot-kiénekelni-tudó, vagy dacot-hallgató, a csönd köveiből megmaradást hirdető tornyot építő embertársaim fénykép-győzelme az Időn, fénykép-fejek és fénykép-arcok: akik merengve, halálosan, bizalmatlanúl, vagy mosolyogva visszanéztek e falakról, vagdalkozó szívünkre és álmodó hitelünkre, akik a szívünkben, szívünk körött és szívünk mögött csipkésedő, lángoló és növényi daccal, kristály-végzettel teljesedő Időre néztek és a Volt Ember-Időre visszanéztek: teremtő akaratotokkal hittétek és hiszitek, a teremtés hiszékenységével tudjátok, hogy az ember nem maradhat magára! Ezt mondjátok esendő, vagy végztetes műveitekkel és mondjátok ezt a csöndre kopírozva most a csönd tél-eleji pontos mosolyában. Fénykép-arcok, fénykép-fejek! Jaj, barátaim és nem-barátaim, de társaim a Történelemben, az előttem-valóban és a most történelem dolog-özönében, költő-múltam és költő-jelenem történelmének gyémánt-kürtjei, vagy föld-kürtjei, kő-vígaszai, vagy virág-csöndjei, magam is köztetek: hát voltatok-e, hát vagyunk-e még? Hát tudunk-e lenni még, hát voltunk-e, hát vagytok-e, hát leszünk-e majd: múltán puha tajték-oszló ember-időnknek és teremtés-időnknek, halandó embertársaim, kérdezem, gyermeteg halandó én is, vagy csak így maradunk meg, e képekre-lopva, e képekre szeretve: egy szelíd-mosolyú és nagyon-okosan-figyelő Asszony fénykép-bizalmában, fénykép-áhítatában és fénykép-kegyelmében? Te, kréta-földgömb biztonságú Veres Péter; az árva Istennel kacéran szembe-mosolygó Tamási Áron; Füst Milán: akinek az ingerült Ördög húzta, szőrös hüvelykujj-kampóját szája szélébe akasztva, holdsarló-vicsorgássá Náhum-mosolyát; te kristály-csipke-kötésű boldog-vígasztalan Szelíd Óriáskérdőjel: Tersánszky Józsi Jenő; önmagad gyötrelemmé és bizalmatlansággá-kaszabolta Kodolányi János; halottan is kőműves szó-özönlés Szabó Pál; csipkelődő, hetyke és ámúlattal-kiáltozó zsenik-krónikása: Hatvany Lajos; gőgöske-dühödt fiú Kamondy László, hát hol vagytok, voltatok-e, hát vagytok-e még Idő-Űzöttek, a Halál Koporsó-Lován vágtatók, fehér köd-hallgatók, a Pegazus égő toll-lomb ősangyal szárny-hónalja izzadatlan tüzében melegedők! Földet-Fázók és Földet-Megismertek, ti, már Belülről-Lakók, a Föld-Belső Szerelem-Szégyenében Csontvázra-Olvadt Élet-Szerelmesek, Halál-Halandók. Ti Bajszosak és Pala-Legyező Arcúak, Hegyes Madár-Tekintetűek és Zománc-Csipke-Sólyom-Figyelők! És mi, akik teremtünk még: hittel, vagy megaláztatással, gyásszal, vagy örömmel: tudunk-e tenni és teremteni a Halál ellen valami emberi szép jövőt? Tudjuk-e megvalósítani teljessé ember-önmagunkat, végül-is az ember örömére? Hogy jobb legyen. Mert az ember a jóra teremtődött, és a szép halálra, nem a Rossz Halál gyászára és a vak sors esendőségeire. Tudunk-e mi akár egy fénylő, lángoló cserépdarabkát letörni a Valóságból: hogy rámutassunk: ő ilyen! A Lét ilyen: darabka égő cserepében. Tudjuk-e élő ujjhegyünkkel megérinteni, vagy megütni a Valóság Rettentő Égő Szívét, a Valóság Érzékeny Szívét, hogy az visszalüktessen ujjunk, ujjhegyünk ütő mosolyára: és kivirágozván azt mondja léte ütésével: igen, én vagyok az! Én! Mert ez a kötelességünk. És ez az Ő kötelessége is, Molnár Edité, a fényképész-asszonyé, aki nagyon tudatos érzékenységgel figyeli a teremtő ember és a temető ember múlandó és halandó arcát, arcunkat is, ahogy virágzik, föllángol, vagy elhal az Idő üveg-moccanataiban, mint az űrben a lángoló, vagy összesűrűsödő csillag-történések, az űr nem-üres tereiben, hogy a lényeg életének és történésének, a burkolat-mögöttinek rávetítődését az arc-burkolat kőzet-csöndjére, pala-pálmáira és palakő-páfrányaira, gyűrt, vagy vonalakkal összekaszabolt, csomós gipsz-csömörére: megfejtse, vagy megfejteni segítse a Lényeg Titkát, a nem-pillanat-virágút, a nem-elfoszló-émelyűt, de azt a Jelentést, amely a burkolat mögött ég virágozván, míg elporlad keservében. Halandó arcunk csönd-mélyének, mosoly-mélyének, töprengés-mélyének, halál-mélyének titkát keresi Molnár Edit figyelmes és okos szemével, figyelmes és okos képeiben: azt, amik vagyunk, azt, amik voltunk talán, lehettünk volna amik! Lehetőségeinket, győzelmünket, bukásunkat, veszteségünket, gyávaságunkat, gyászunkat, vagy halálunkat és hitünk hitelét keresi Molnár Edit, hogy megőrízzen a lepkeszárny arany-mohájánál könnyebben elfoszló ember-lényünkből valamit. Ő, akinek műve: a megőrzés művészete. Valamit, amit nem tudtunk, nem mertünk, nem akartunk kimondani! Amit letagadtunk, vagy eltagadtunk, vagy ami talán kimondani tiltva volt nekünk. Mert féltünk önmagunktól.

A föltámadt magyar középkor^*

Sorsomban meggyötört szívvel és művészi, történelmi hitemben és akaratomban tiszta áldottsággal köszöntöm barátomat, Móser Zoltánt, e kíváló tehetségű fiatal férfit, akinek volt bátorsága és ereje arra, hogy képekben újra-teremtse, vagy újrateremteni akarja a kőben és hitben virágzó magyar középkort, a kőben és imában fölvirágzó korai magyar középkort, azokat a véres, harcos, építő, önmagunkat-megvalósító (és nemcsak önmagunkat megvalósítani képzelő), önmagunk pusztai tüzét, keleti fű-hömpölygését és rénszarvas-mámorát, lóáldozat-rejtelmeit európai lánggá, kő-lánggá, láng-hitté változtató századokat, azokat a teremtő, hazát, kultúrát, megmaradást teremtő századokat, azokat a vérrel és daccal népünk ajkáig fölhabzó századokat, azokat a kő-csúcsokkal, kő-bárányokkal, kő-keresztekkel és kő-megváltókkal átszőtt századokat, azokat a fönnmaradást-teremtő és önmagunkat a Jövőbe-kötő kegyetlenűl-szép és kegyelmesen-gyönyörű századokat, amelyek e Nép, Nemzet, Haza történelmének máig is a legszebb század-csillagai, gyémánt-tüzű, kristály-égésű csillag-századai! Az államalapítás, az Európává-formálódás, a Múltba-visszafordúlni-nem-hagyás, egy laza, sivatagokon, erdőkön, folyókon és hegyeken áthömpölygő, büszke és okos, sámán-dobokkal zaklatott szívű nép kő-jövőbe-fonásának, kőnél keményebb élet-hitté, megmaradás-akarattá faragásának, a Jövő-Időbe tornyosodásának századai voltanak (ahogy Kölcsey Ferenc mondaná) e századok, a máig-is-büszkeségünk, a máig-is-örömünk századai! És jaj, mi maradt e kőfilozófiába és kőhitbe, kőnél szikárabb és tartósabb csodálatos vágyba sűrűsödött gyakorlatból és akaratból? Mi maradt féktelenűl és tajtékos lázzal teremtő, államkezdő és állam-irgalmat, önálló kötött Magyarországot, európai Magyarországot akaró kezdeti századainkból? Abból, ami épűlt: imában, hitben, erőben, kőben, hogy ez az ország-terület, ha így igaz (és hiszem, hogy nem lehetetlen!), mint egy kőből (és így imából) font háló, amelynek kötéspontjai a templomtornyok piramiséletű kő-ceruzahegyei, a templomtornyok kő-keresztjeinek egymást-szikráztató országos sokadalma. Mert mi maradt ez ország-megvalósító kő-akaratból, ez országot-teremtő kő-reményből, kő-hitéből a hús és vér és lélegzet-Jövőnek? A Volt-nak szomorú, átkozott, bemohosodott, omló, kő-forgácsokkal-foszló és kő-pórusokkal-virágzó és füvekkel, moha-sarjadékkal kiszőrösödött és szakállzó törmeléke csak, valami átkos és gyönyörű kő-iszonyat, kő-csonkok, kő-csontok, kő-csontvázak, kő-koponyák szálkás és íves, tört-bordázatú, bezúzott-agykoponya-falú, csonka karcsontú, megtört, vagy letört lábszárcsontú földből-kisarjadt maradéka csak, magányosan merengő kőcsillagküllős ablakrózsák, mint a Teremtő Isten világító köldöke, néhány Istencsodája-megmaradt hegytetői, vagy völgybeli ép-testű árva templom, mint kővé-meszesedett, dobogástalan tiszta emberszív, amelynek bejárható üregeiben, homályaiban, csönd-mértani-idomaiban, némaság-kristály-csiszolat tömbjeiben, meszes-szálkái, pórusos gerendái, bordás, hosszanti-hurkás oszlopai, pórusos ív-csúcsai, kőrózsa-köldökű ívbordacsúcstalálkozásai, penészes kőbuborékbelseje, mohos kőszálkaszivacsai között a Néma Múlt borong és ott gomolyog likacsos, pórusos kő-csésze aortájában, kő-serleg-aortájában az Elhamvadt Magyar Történelem! Népek és Királyok, Építők és Építtetők, Harcosok, Földművelők, Lovasok, Halászok, Papok, Hittérítők, Szerzetesek, Lázadók, Vezérek, Uralkodók, Asszonyok: imásak és énekesek, boszorkányosok és megégetésre-mégse-kegyetlenek, vízbe-fúlásra-mégse-átkozottak, vagy átkozhatók, Hercegek, Irástudók és Irástudatlanok árnyék-sokasága ámúldozik és hallgatván tűnődik sorsán az Időnek, e kőcsontváztörmelékek, a szikrázó, vagy szikrátalan űrbe ágaskodó Kő-Múltak födetlen és penészes csontjai között, földbe-szövötten, árnyékba-kötötten, levegőbe-horgoltan, kőből hínáros lobogással kifüstölögvén, s világít fehér gömb-csillagként egy-egy fostos, vérrel-foltos, zöld-ürülékkel-pettyes, maszatos, varangyos, vérrel-szeplős és véres tollpihével teleragadt tyúktojás a tetőtelen templomromok kőpadlózatából kibokrosodott, a kőlap-mozaikot buján és mindenségesen begyapjasító fűben. Mert mi maradt e Kő-Hitből, tiszta és káprázatosan tömör, okosan fönséges Akkori Lét-Bizonyosságból, a Hajnalcsillagként-világító Magyar Középkorból, Középkori Alakulás-Magyarországból, kezdeti középkorunk csodás-tiszta és csoda-erejű Akarat-Létéből? Hívő Lét-Akaratából? Az Életből és a Halálból? Az Egymásra-épűlt Időből? A kőbefaragott Hitből, Bizonyosságból és Reményből? A népi, a román-stílusú, a gótikus csipkézetű Kő-Fönnmaradásból, Kő-Dacból, a Szent Kő-Kötésből, lüktető, eleven országunk virágzó kőcsontváz-emberségéből, Szent István, Szent László, III. Béla, Könyves Kálmán, IV. Béla zseniális Országot-Tudásából és Nemzetet-Akarásából? Ebből a népért-hozott szent Kő-Áldozatból? Csak tört, összezúzódott, összezúzott, szétkalapált, fölégetett, berombolt és lerombolt, beomlott és önmaga kő-csöndjébe, füves, penészes és mohás kő-dermedtsége szálkái, gödrei és üregei közé húllt kő, kő, kő, puszta, puszta kő, s valami Maradék Áldott Megmaradottsága! Bizonysága Hatalmas Teremtő Erőnknek, Hitünknek és Tudásunknak! Hogy nem voltunk és nem lehettünk kevesebbek, mint Európa nálunk-szerencsésebb népei, nemzetei, hazái, országai, történelmei! Mert mi maradt? Mi maradt: annyi dúlás, pusztítás, barbárság, megszállás, elnyomás, lerombolás, tűzvész és önpusztító barbár butaság után? Törpe korom-köpenyű, koromálarcú templom, körötte rothadott temetővel; tatár vasnyílhegy a kőben; bumfordi és balga Isten Báránya, hátából kinövő kereszttel, szétroncsolt kőből, fölötte törtszirmú kő-liliom, fara és feje fölött kőpikkely-testű és kőpáfrány-farkú, kő-madárfejű pogány páva-sárkány; fejnélküli, kőredős-ruhájú Szűz-Anya, ölében feje-letört kőránc-ingű kicsi Jézus; üregesre és kagyló-likacsosra, csigaház-göndörségűre összezúzott pofájú kő-oroszlánok, a Hatalom, az Erő kőjelképei; kőben és kőből a Jó a Rossz, a Túlvilág, a Transzcendencia; Isten (a fejnélküli Isten) fölnyújtott mutató-ujja és középső-ujja, kőből barbár szentséggel vaskosan kifaragva, ahogy a Mindenség Szívébe döfnek fölágazván a kőből: bizony az Úr Áldó Keze Ő: a kőből kinövő, önmaga szívébe mutatva; tört és csigolyás kőliliomoszlopok és ívek és kő-istenrózsák és szögletes homályos homorulatok és bennük csöndje az időnek, csöndje a kőnek, bennük és rajtuk és szívükben szorongása, dermedtsége és láza az időnek, csöndnek, történelemnek, pusztulásnak, pusztításnak és halálnak! Móser Zoltán hatalmas föladatot vállalt, mondhatom bátran: az önfeláldozás és tiszta öröm termékeny óriás-föladatát vállalta, amikor bejárván (mondhatnám: bezarándokolván) ez országot (s országunk hajdani részeit is) gyönyörű munkáival, példásan-hozzáértő szemével és példásan-hozzáértő szívével: ahogy lehetett és amiből lehetett, ez árva, roncsolt kőmaradékokból, kő-kupolákból, kő-buborékokból, kőkúpokból és kő-oszlopokból és a Mégis-Megmaradt Épségből már-nem-is-tetszhalottaiból föltámasztva, de Mindenség-Sírjából kiásva életre-varázsolta, életté-igézte azt a teremtő, tevékeny, tiszta, okos, zseniális magyar középkort, amelynek lét-hite és teremtő-akarata nem veszett ki esendő szívünkből, amelynek termő-tisztasága nem rohadt el (holt magzatként, mint beteg anyaméhben) a mi törékeny és oszlékony szívünkben, népünk törhetetlen és föl-sose-bomló szívében.

A fehér halál^*

Mert van sárga halál, piros halál, zöld halál, fekete halál, kék halál és ki tudja még hány halál van szívünkben és a világegyetemben, a Föld népei között és a létezők képzeletében, az emberiség hitében. Ki tudja, még hányfajta halál van, hányfajta rettenet, gyász, hányfajta sírás, siratás, sírás, siratás, elsiratás? Hányfajta gyászpompa, gyönyöre hányfajta a gyásznak, gyönyöre, félelme, romlása, reménye és hallgatása, fajtája hány a sírásnak, elsiratásnak, pompának, viaszos, márványos rettenetnek? Mert ez a halál, amit Moldován Domokos, ez a nép sorsára, népe-múltjára, emlékezetére és hagyományaira, maradék kincseire és az idő üvegrétegeibe temetett foszladék jajongására, bánatfosszíliáira oly érzékeny fiatalember mutat meg nekünk emlékező és föltámasztó gyönyörű kis filmjével: a fehér halál. A Fehér Halál. A halál fehér pompája, pompázatos és tömör fehér márvány-hallgatás, fehér vásznak súlyos és rengeteg omlása, fehér leplek, burkolatok, kendő-vásznak, főkötő-sisakok és homlok-pántok, fehér csipkék és beszövések, fehér csipke-áttörések és sejtes ráncolat-halmozások, fehér vászon-kúpok, vászon-háromszögek és vászon-hajtogatások lángja, villogása, szikrázata és homálya, mint fehér vászon-kápolnák, redős és márványos szobrai a hónak, jégcsipkék és jéglapok deres könnytelen halmazai. Mint gubbasztó nagy fehér madarak, virrasztó fehér kócsagok a halott körűl, a fehér ravatal körött, mint lobogó, nehéz márvány-ráncok, fehér márvány-redők, márvány-hajtogatások és márvány-leomlások csonka kúpjai, paraszti fehér márvány-Szűzmáriák, fehérmárvány paraszti Szűzmáriák a fehér burkolatok és leplek alatt nagy útra készülődő halott körűl, fehér paraszt-Szűzmáriák, a ráncosak, törtek, kis bőrszárnyacska kezűek, a májfoltosak, lencsések, a szűzi lesütött-szeműek, az egész-létükkel mosolygók, a följajgatók, a borosüvegből jó nagyokat húzók, a zöld borospalackot méltósággal körbe-adogatók, a borosüveg elzsírosodott száját tenyerük élével letörlők, a kopasz asztal kőrűl ülők, mint pusztai fehér sólymok egy kőlap körűl, a halottra rábukó, jajgatva nyögdécselő töpörödött, csupa ránc-kúszadék, ember-száradék kis ősmese-Szűzanya, a halott előtt, akinek fekete kalapja a fehér vászon-szemfödőtakarón, mint egy fekete káromkodás. Ez a film a Fehér Halált mutatja, mert hiszen a halál a végső kifehéredés, a teljes végső nagy fehérség, a vak fehér elcsöndesedés, a titkok fehér gyalázat-összege, a gyönyörűség fehér halál-hullása, a csönd fehér szobor-közönye, a tisztaság bánat-kővidéke, a kitisztulás fehér rettenet-mennyországa. Valami ősi jaj és ősi egyszerűség, valami ősi tisztaság és a kősivatagok halhatatlansága szól fehér halállal ebből a patyolat gyászból, gyolcs-zokogásból. Népünk ős-sírása ez a fehér halál, mindent elviselő fehér hallgatása, a halhatatlanság fehér ős-tüze, a végső fehér virágzás tisztasága, a kifehéredett csontok szárazsága, a kifehéredett csontok mindent-tudása. Így lenni halottnak és lenni így gyászolónak: egy nép hite a megmaradásban és a fönnmaradásban. Ez a hit: fehér ravatal a világfa tetején. Fehér anyák és gyászfehér lányok a világfa ágain. Nem a mítosz ágain ülnek ők fehérben, de a halhatatlanság fehér hitén, az éltető gyász fehér ködfáján, a mítoszi idő-fán, mint az élet, a jövendölés, a gyász fehér angyalai. Mit tudhatott ez a pusztai kicsi nép, mit tudhatott ez a nagy füves térségek, gubancos rengeteg erdők, rénszarvas-ősök hajdani népe, én kicsi vándornépem: mit tudhatott a sorsról és időről, hogy gyásza fehér lett, fehér virágzás, fehér kegyelem. Mit tudhatnak ezek a száraz, hallgatag, csönddel-eljegyzett-szívű emberek, akik fűzfavesszőből a koporsót fonják, a rothadás gyönyörű tokját, a csontváz hatalmas sárga kosarát, az óriás fehér fonadék-ládát, a halál fehér szekerét, amiben halottaink le a földbe mentek, húzatva láthatatlan nehéz gyászlovakkal, mit tudhattak a mocsarak, nádasok, lápok, folyópartok, rétségek szikkadt szegényei, az annyit bújdokolók és annyit üldözöttek: hogy a halált látták fehérnek, mint a pusztai hó, mint a kövek fehérsége? Mert tudtak a halandóság létet-újjászülő hatalmas erejéről, a halandóság élet-szülő fehér tüzéről, a halandóság végtelen élet-kegyelméről, a megmaradásról a halandóságban. És tudtak nemcsak kuporogni és sírni fehér gyászban, de vad élet-táncban újjászületni, mint a csillag, amikor az örökös szent gerjedett asszonyiság, a szent nősténytűz a halottra borúl, a halálra hull, életté gyúrván a létet-adó tiszta nemiséget, a halál fehér közönyéből az élet tüzes virágját fölnövesztve a hullámzó asszonyi láng boldog dühével, társkérő mámorával, termékenységet-váró, megtermékenyülést-áhító boldog, szilaj, szent szégyenével a halott férfi-ágyékból a teremtő életet kinöveszti, mert a szerelmes szent szilajság az élet forrása csak. Mert az Asszonyiság húz a Jövőbe minket. Az Örök Asszonyiság emeli a Jövőbe halandó szívünket. Az örök Asszonyiság a Jövő forrása, kapuja, végzete, földje. Az örök Asszonyiság a Megmaradás Halhatatlan Keresztfája. Az Asszonyiság a halandóság örök élő keresztfája. A föltámadás virágzó föld-keresztje. Mert halandó a Fehér Halál és halhatatlan a Piros Élet. Mert ez a törvény. Mert ezt tudta ez a nép. Jobban, mint Goethe Faustja tudta!

A készülődők és akarók láng-hite^*

Tihanyi Lajos: forradalmár volt, s a forradalmat mondta minden művében. A készülésről, a Készülődőkről beszélt mindíg: rajzban, képben, gyötrelmes és gyönyörű kezével. A magyar századelő és Európa nagy szellemi és gyakorlati forrongásának, dacainak és akaratának hívőit és harcait rajzolta, festette: gyűrten, szögletesen, ragyásan és csipkésen, szólva bennük és velük magáról is, az ő ugyanaz-hitéről, rajongó, lázadó és boldog szívét fonva a képben-kimondott arcok gyötrelmébe, szigorába és hitébe. Egy forradalomra-készülődő dacos haza szellemi térképét rajzolta jelenkora és a jövő eszmélkedésére ideges, gyötrött, hatalmas kezével, látva meg a hús, a koponyacsontok kelyhe, az arc-pajzs, a fej szögletességei, gyötrelem-gyűrődései, szenvedés-apadtságai, láng-horpadásai, temető-földje és öreg sírkereszt-szorongása mögött: a Készülődők léte közös lényegét: akarását annak az újnak, amely magzatilag érett volt már méhében az időnek, ott lebegett megszületésre várva a századelő forró magzatvízében, s tudott amely mégiscsak a Készülődők és Akarók hite és cselekvő vágya ellenére évtizedek múlva megszületni. Mert végűl is megszületett!

A gyönyörűség-láncolat^*

Századunkban, amely művészetében is annyi gyötrelemmel, önzéssel, gyűlölködéssel, ellentmondással és kizárólagosságot-követelő indulattal vemhes, századunkban, amely annyi művészi találékonysággal, izgatottsággal, újat-akarással, lényeget-kereső dühhel és átkozódó tagadással áldott, századunkban, amely annyi robbanó-anyagot, hitetlenséget, új-hitet-keresést, valóság-áhítatot, pontosság-akaratot, küzdelmet, önkimondási gyönyörűséget és önfeladó rajongást, forradalmat és vélt-forradalmat, tajtékzó önkívületet, kegyetlen tékozlást, a lét lényegét, az anyag akaratát és titkos mélyeit, a formák felületeit, sugárzását és gyámoltalan szépségét, a jelenségek, lények, létezők, alakzatok formáit, határfelület-életét és rejtelem-mélyeit tudni-akaró és kimondani-vágyó izgalmat hordoz áldott idő-terhében, szép és boldogtalan századunkban, amely annyi visszavágyódást, múltba-vágyódást, tisztaság-hitet és tisztaság-akaratot, virágrejtelem-egyszerűséget is hordoz méhe szent jelenében: mégis, mintha a tegnapot-tagadás dühe féktelen lángja özönlené el tajték-tengerével: legalábbis a művészetet. Én hiszek a mindíg-újban! Én hiszek a mindíg-többet-akarásban! Tudom és hiszem: csak előre-lépni lehet, vissza sohase, bűn nélkül, önmagunk, művészetünk, teremtő hitünk föladása, eladása, ostoba eltékozlása nélkűl. De előre-lépni csak hittel lehet, hatalmas nagy indulattal, sandán sohase kémlelve körűl, hogy lehet-e?, hogy szabad-e? De lépni előre csak úgy lehet, hogy adjuk vérünket érte, hogy belehalunk, ha már kell belehalni! És mondom éppen ezért: a művészetben újat-vágyó jelen: nem lehet lényegi tagadása a tegnapi, vagy tegnapelőtti újat-akaró múltnak. Nem kizárja, de föltételezi és kötelezi a jelenvaló művészet a tiszta szép tegnapit. Bartók Béla nem semlegesíti, de magyarázza, és megérteti, szükséglet-állandóságunkká akarja Bachot, Schönberg Mozartot, Webern, Berg, vagy Stockhausen Beethovent, vagy Gustav Mahlert. Picasso kívánja a Raffaellót, Hantai Simon Giottót, Klee, vagy Kandinszky Masacciót! Mert ez a szent, szép, okos és fontos folytonosság, a gyönyörűség-láncolat, a művészet örökös tudatos tenyészetének végtelen állandósága. E tudattal és hittel köszöntöm Bernáth Aurélt, a nagy mestert, költészet-kezdetem egyik mámorát és barátját.

Töprengés sorsán a világnak^*

Erő, töprengés, irgalom: világot-teremtő erő, az elesettek nagy irgalom-vágya, a világot-magukban-hurcolók, a mindenség-egyetemet nehéz és komor szívükön átcsurgatók, konok agyukon átzuhogtatók, verdeső és kopár életükön átömlesztők töprengése virágzik Szalay Lajos munkáiban, keménység, harc, pontosság, valami ősi, biblikus termékenység és lét-tudás, a Teremtés Könyveinek ereje, nyugalma, bizalma, hite és lángolása. Munkáival előbb, vele 1946 nyarán ismerkedtem meg egy Izabella-utcai bérház műterem-lakásában. Einsteint olvasta éppen, mikor beléptünk hozzá, s mutatta friss rajzait, Cervantes Don Quijote-jához készűlt illusztrációit. Már akkor is: micsoda bűvölet volt munkáiban! Milyen zseniális kéz, milyen zseniális rajztudás építette csipkékből, szálkákból, vonalakból, redőkből, ráncokból, szögletekből és gömbökből a papírra a világegyetemet: az emberit, a történelmit, az anyag-megvalósulás végtelen formáit! Azután több mint két évtizedig nem láttam, Amerikában élt (s él ma is), s csak hallottam nagy művéről, a Genezis-ről. Most, hogy Genezisét lapozgatom, s többszáz rajzát volt látni módom újra: méginkább elbűvöl művészetének nagysága, kozmikus teljessége és emberi drámája. Egy világteremtő ember, egy mindenséget-megvalósító nagy művész töpreng itt: sorsán a világnak, mint Michelangelo prófétái, egy magánya kristálytűivel keresztül-kasúl szőtt teremtő ember küzdelme ez a nagy művészet: az emberi reményért, az értelmes fönnmaradásért.

Az önismeret és sors-ismeret csillagai^*

Borsos Miklós szobor-fejei: remekművek! Remekművek: márványban, kőben, agyagban, bronzban. Mondhatom ezt így, ilyen szemérmetlen nyíltsággal és tisztasággal, mert e fejek: valóban azok: az anyagban-kimondás remekei! Mitől? A megformálás komoly és kemény tisztaságától, zárt, tömény egyszerűségétől, a teljes érzékenység: konok, mesteri ujjakkal, kemény kezekkel az anyagból kigyötört, a szikrázó fehér, vagy aranysárga puha anyagból kivésett hitelétől és mámorától? Ritka vállalkozás az övé, meggyötört, tépelődő, vívódó, kereső, nyugtalan és milliárd részletre fölboncolt korunkban. Amikor a Lét, mint holttest a boncasztalon: fölbontva, fölvágva, szétfűrészelve és kinyitva, s a szerv-együttes, a csak-együtt-lehetséges és dologra-érdemes egyetemes test darabjaiban és csomagjaiban, külön-külön a Múlandóság Asztalán. Amikor: szétszedtük tudásunkkal: az Időt és a Teret: s ott az aranyrugók, fogaskerekek, gyémánt-tengelyek: de tudjuk-e még, de tudjuk-e majd a Világegyetemet újra összeépíteni? És benne az Egyetemes Embert? Az Ember Lényegét! Borsos Miklós: hűségesen az Eredendőhöz, a Szobrászat Őslényegéhez és szép-hűtlenül a kor-divatokhoz: a Teremtő és Megvalósúlt Lényeget találja meg és mondja ki egy-egy fej-remekében. Illés Endrében a létet-átvilágító fehér keresést, Illyés Gyulában a megőrző dacot, Bartók Bélában a teremtő láng szigorúságát, a festett fehér márvány-asszony-félben: az élet termékeny, szíve felé mosolygó telt egyszerűségét, mint fehér madár márvány-énekét. És mind a többiekben: a Belső Legfontosabbat, hogy lángol szinte a fej, mindegyik, és lángjával múltunkba, jövőnkbe, hiteinkbe, bűneinkbe, szégyenünkbe és boldogtalan, vagy boldog élet-homályunk virágzó tenyészetébe világít. Az önismeret és a sors-ismeret bronz-csillagai és márvány-csillagai ezek a fejek: az érzékenység okos remekművei.

Az állandóság akarata, a múlandóság örökléte^*

A művészet amit akar: az állandóság. Megtalálni a törvényt, a kristály-pontokat, azokat az elemi összetevőket, amikre a Lét összege épűl. A Lét: jelenségeiben, dolgaiban és halmazaiban, csöndjében és virágzásában. A Lét jelenségeiben múlandó, törékeny és tűnékeny, állandóság-nélküli az elvirágzásban, virágzó köd-tolongás, eleven forró tajték-lüktetés. És mi az ami megmarad? És érdemes-e kimondásra és megfogalmazásra, ami megmarad? Vagy csak a változékonyság, a töredékesség, a foszladékosság, a síkok, tömbök, terek, üregek, belső homályok és ragyogások elvirágzását és csobogását az időben, vagy csak a valamit, ami a semmiből kiáll, s formát kap, arcot, kócot és hajat egy pillanatra, vagy csak a semmiből a halálba áttűnő jelenség-időket, jelenlét-pillanatokat kell egy pillanatra rögzítenünk, hogy merengésükkel, fintorukkal, habból-kiálló fölemelt eres kezükkel az elmúlásra intsenek? Schaár Erzsébet ezt mondja, ezt teszi mostani műveivel, a fehér és zöld és kék jelenség-részletekkel, amelyek kiállnak a dermedt fehér gomolyból, a habos szilárd, szivacsos tömbből, vagy ott állnak önmagukat nézve, raffia-hajjal az Elmúlás fehér tükrös kirakatában.

Belső tűzvészek dühe^*

Mámorítóan nagy művészet az övé: Szabó Vladimíré! Teremtő képzeletének és kezének rajzolni-tudása, mint a legnagyobb mestereké, Leonardóé, Dűreré! És mennyi szorongás, lemondás, bűntudat, lelkiismeretfurdalás, belső tűzvészek dühe, önmarcangolás, a fordított tébolyodott, öntelt, Bruegheli, törpe, grafitszálka-csipke-buborékszőrgolyós, püffedt, torz, púpos, sátán-röhejű, torzan vigyorgó, önismeret-nélküli lét-valóság és ember-valóság leleplezése komorlik és lángol fekete zuhatag-örvény műveiben. És mennyi jóságra-vágy, vágy, hogy a világ jobb legyen, az ember jobb legyen, hogy a természet is jobb legyen! Mert ez az irgalmatlan jóság-vágy az ő művészetének csillagi lángja, szívéből szétágazó rács-hálózat-szövedéke! A jóságra vágyik ő és a tisztaságra, ezt mondja Szabó Vladimír minden rajz-szavával. Mert tudja: nélkülük inkább a halál!

Aki a teremtés szívére hajtja a fejét^*

Hantai Simon 1922-ben született, Bián. 1949 óta Franciaországban él. Nagy fölfedezője és bemutatója André Breton volt, 1953-ban. Hantai Simon korunk egyik legnagyobb festője. Azé a koré, amelyben élnünk rendeltetett, s amely nemcsak jelenét, de jövője idő-gömbjét is benövi lánggal, reménnyel, pusztulással és virágzással. Ez a lángelme, mert hiszen az, festő-lángelme, mint az emberlét legnagyobbjai: mindíg a Titkot keresi, gyötrődve, töprengve, szenvedve, jajtalanúl és magányosan. Könyvnyit tudnék írni sorsáról, gyötrelmeiről és műveiről. A művészetében kimutatkozó lét rejtelmeiről, homályáról és fényeiről, arról a gyűrtségeken növekedve táguló fényes repedésről, amelynek repedezettség-lángjaiba ha belenézünk: a Titkok Kapujáig látunk. Ha el nem vakúl szemünk, mint a napba-nézőnek. Együtt nőttünk Bián, testvéri mesterem volt Ő. S azóta is, ha két ország állampolgárai vagyunk is, a szívünk közt épűlt aranyhídon egymáshoz-ballagunk létünk minden pillanatában. Hantai Simon mindent ért és tud a lét valóságából. Mégis azt kérdezte tőlem egy levelében: „mi korunk valósága”? Hantai Simon mindíg a rejtelmek barna ködébe nyúl zseniális kezével, eszmélkedése titok-finom tapogató-csápjaival. Mintha habzó, őrjöngő, fortyogva forrongó tengervízbe nyúlna lehajolván, kezével. Belenyúl szívünkbe, erkölcsiségünkbe és a világegyetembe. Mit keres, mit kutat fáradhatatlan-magányosan, lángban, egyedűl, döbbenten és tisztán? A Lét Szívét talán, a Végtelenül Dobogó és Felületén Eresen Remegve Gyűrődő Bársonyos Tiszta Mindenség-Mozgatót, a Teremtés-Erő Lüktető Ősközpontját, hogy Forró Bizalmára hajthassa, egy pillanatra akár, megnyugodni: okos, tiszta, gyötrödő, boldogtalan, magányos szép fejét.

A titok hártyái közé ragadva^*

Valami elemi erő áramlik, árad, sugárzik Deim Pál műveiből: valami eredendő jóság, tisztaság és pontosság fénylik és ragyog föl munkáiból, valami az alíg megfogalmazható maradandóból és lényegből. Pedig ezek a képek (ha van értelme itt az oly esendő és formátlan műfaji meghatározásnak), mintha csak a valóság (vagy a valóság formáinak és alakzatainak), az Egyetemes Lét felületei, takaró-burkai, hámrétegei, határ-síkjai lennének! Mintha a Valóság és a Lét ábrái, vonalai, négyzetei és határozott horpadás-hullámai, vagy bemélyedés-amőbái, kidudorodás-hullám-alakzatai, a kihólyagosodás határozott és éles-vonalú buborék-szétfolyásai lennének, a sík tér, a kiegyenesített tér felső jelentései, a sík vallomásai. Dehát ezek mögött a síkká lapított felületek mögött: ott a görbe tér, az egyetemleges tér minden érzelmével, érzékenységével és dolgával: a dolgokkal, amiket a Lét formáinak és fájdalmainak mondunk, akárcsak az embert, a teremtőt, a tündöklőt, elfoszlót, megvalósítót, majd-elrohadót és hitében mégis örökkévalót. Mert e művekben, ha jól megcélozzuk szívünkkel lényegük és rejtelmük szívét: ott van az ember-által fölépített valóságos ház, a valóságos utca, az igazi ablak, a sors, az árnyék, a homály, a temető: de ott a titkokban sokszor magát elveszettnek hitt árva ember is, vagy az ember (az emberforma és emberlét) fehér ányéka, vagy fekete árny-alakja, mint a XVIII. század feketén derengő és merengő csipkés árny-képei. Ott a teremtő és temető ember Deim Pál művein, aki, mintha elbújna a dolog-felületek titkok-álarca mögött, mintegy a Titok Hártyái közé ragadva, hogy onnan lopakodjam elő, onnan dugja ki nap-csókra és csillag-lángolásra éhes tiszta ember-arcát: mert van, mert bátornak kell lennie ahhoz, hogy lenni legyen. Mert így akarja megvalósítani léte igazi küldetését és értelmét.

A jövendölés szövetei^*

Hajnal Gabriella művei, ezek a lángoló és komor, izzó csillag-beszédű és zöld-örvénylésű, fekete koponya-arcú és fehér-szemgödrű, messzi, űrbeli, titkos tüzekkel és a tenger kék könyörtelenségével és bánatával átszőtt és behömpölygött faliszőnyegek, szenvedés-szövődmények és dacos föloldozás-keresések, ezek a szenvedésből, gyötrelemből, emberi humánumból és konok megadásból szőtt képek, látomások és jövendölések, magányunk, reményünk, hitünk, sok gyalázatnak-kiszolgáltatottságunk jövendölés-szövetei és példázat-szövődményei, ezek a sors jeleivel és a végzet szavaival teleírt, szövés-írással behímzett létparancsok és szenvedés-parancsok: nemcsak az ember létnek-kiszolgáltatott magányát mondják, de mondják az egyedűlvaló, csillagok-sorsa-közé-szőtt ember hitét is a szenvedésben és az értelemben, mondják az ember létének értelem-parancsát, hiszen e végtelen, lángoló, füstölgő, üvöltöző, gomolygó, egymásban-gabalyodottság csillag-csomó-végtelenség-gubanc testvértelen embere, ha nem is élhet örökké, hiszen miért is élne örökké, nem élhet hiába! Ha már e virágzó zöld könnycseppre, ha már e megkristályosodott zöld őskönnycseppre, a Csönd Titkos Ős-szeméből kihullott könnycseppre, ha már e Földre született!

A jövő-árnyékú halhatatlan múlt^*

Mit őrzünk emlékeinkből? Minek az emlékezet? Miért az emlékezés? Miért a múlt? Minek a múlt? Tudjuk? Nem? Miért és minek környezetünkben és idő-múltunkban, agyunk tükörcserép-halmazatában, élő üveggolyó-sírdomb ganéjdombjában, izzó, lángoló, fényes tükör-cserép-kupacában a megőrzött emlékezet? Hát sohase rothad el: ami volt? Hát sohase enyészik köddé, pára-tiszta nem-volttá, ami volt valaha, hát sohase rothadnak el a halottak, az elmúltak, az emlékek, a testek, a szerelmek, mámorok, önvesztések, sikolyok és vallomások? A tárgyak, jelenségek, vágyak? Mint őskőzetben a páfrány negatív kőlécvonal-árnyékcsipkéje, pórusos kőbe kövesedett ősmadár-csontváz, ősdarázs buzogánybunkós kőpontos csáprúdja, a pórusos és pihés bütyök-csuklós: úgy él rothadatlanúl agyunk és vágyódásunk, reménytelenségünk, vagy dacos hitünk tükörcserép-óriásszivacsában: ami volt, tárgy, stílus, akarat, halál, elmúlás, lehetetlenség és minden, minden, minden. Hát nem tudunk felejteni? Miért vágyódunk oly sokszor a tegnap után? A halál után? Az után, ami volt és nem tudjuk, valaha lesz-e még? A tegnap, a múltak tárgyai, tárgyi környezete, lét-stílusa, dologi világa után. Mert önmagunkat szeretjük abban: az elmúlt virradatban, alkonyatban, romlásban és akaratban? Ez: emberségünk visszafelé-vágya minek? Hogy jobban értsük és szeressük a jelent és azt, ami majd jön? Ki tudja? Mert vissza-virágzik a múlt? Mert a múlt halhatatlan? Ez a halhatatlanság? Vagy árnyéka a jövőnek? Talán ezt kérdezi Fekete Tamás is: alakzat-nosztalgiáiban, bronz, pléh, bádog, vascsipke, doboz, rúd, esernyő-vágyaiban: a dolgokban, amik a tegnapot idézik, a rejtelmet ma már; vagy az akkori durván valóságos valódit, ami igaz se volt talán, talán a kiszolgáló hamisság. Ki tudja?

A teremtő rettenet^*

Az ősi kultúrák, nagy pusztai kultúrák, nagy füves térségek, féktelen sivatag-tájak kultúráinak rokona ez a nyers, eleven, tiszta, nemes művészet, Samu Géza darabos, darabosságában is lángoló szobrászata. Ahogy a végtelen puszták mélyeiből, fodros aranyláng sivatagok szívéből kinőtt a mítosz: kőben, égetett agyagban, fában, az isten-állatok, állat-istenek; szárnyas, emberfejű bikák, kőcsigafürt szakállal, kőcsipkefodorszalag szakállal, kőcsipkeszív-szakállal, kőgyűrűláng-szakállpajzzsal, az istenek, királyok, oroszlánok, kő-szárnyú lovak, kőcsipke-szárnyú csődörök, vastagon-erezett, kövér kő-eres fejjel, combokkal, nyakkal, ahogy az emberiség-kezdet mítikus ősalakjai: őstárgyai, agyag-istenkéi, idolai, csupa-tömb, csupa-buborék kő-ősanyái, csupa-lángtömb ősasszonyai kinőttek az ősemberiség ágyékából és szívéből, nemiségéből és rejtelem-tudatából, ahogy az ős-eszközök megteremtődtek az ember kezéből, a teremtő, rettegő, ős-szívében az idő végtelen virágbokrát növesztő ember akaratából: úgy alakítja, úgy formázza ez a fiatal szobrász a maga művészetének tárgyait, teknő-angyalait, vonópad-huszárait, vájt teknő-szárnyú ősi ökrös-taligáit, mítoszi tárgy-megjelenéseit, elemi lét-ismeretének tudásával, a paraszti kultúra, paraszti munkaeszközök hagyományaiból és részleteiből, az elemi anyagokból, a fából, a vasból, az agyagból, a gyúrható, gumi-képlékeny, szikkadó, égethető zárt tiszta anyagból: a földből, az agyag-földből, építi a mángorlófákból és cséphadarókból, dagasztóteknőkből, jármokból, vellákból, sulykolókból és búzalapátokból egységes, eredendő, nagyerejű tiszta látomássá, egyetlen gyönyörű bilincsbe verve ezzel: a foszló időt és a történelmet, jelenkorunkét és a történelem idő-végtelenébe olvadt teremtő ősi századokat.

Múlt és mindenség: spárgából, cérnából, vászonból^*

Rojtok, kötelek, cérnák, vásznak, zsákszövetek, rávarrások, ráhímzések, csipkegyűrűk, cérnacsipkecsillagok, színes fémkorongocskák, színes üvegbuborékok, cérnakacsok és szempillás spárga-csillagok, lobogó, lengő, csilingelő, rojtszálon lógatott bádogpénzecskékkel rezgő rojt-zászlók és rongybojt-medúzaszoknyák, Whitman, vagy Tagore zuhogó nehéz szakállaként lecsüngő spárga-mindenségek és rost-kötegek, üveghólyagos kötélszakállak, népművészeti ősmotívumok, ünnepi kantárfejek rézgombokkal és rézcsillagokkal kivert szíj-díszei, hámok kaktuszfarkú szalagjai, lányok hímzett virág-életű párta-szalagjai, akár a tulipántos koporsók, a tulipántokkal kívűl s belső egyiptomi szarkofág-üregükben kifestett színes koporsók, falvédők csipkeírása, csizmák, menték, mellények zsinór-páfránya és zsinór-csontváza, a századvégi regények nénikéinek, tántijainak és nagyanyáinak kötélkorong-gyűrű hajú, óriás cérnacsipkecsillagszemű, cérnacsipkehernyó-szemöldökű emlék-feje, máslis és gyöngyfűzéres vászon-arca: ez Szilvitzky Margit modern és ódon látomása, s a szőrök, rojtok, vásznak, lebenyek az anyag ősállapotaiként s a kimutatkozás ősnyomataiként élnek előttünk ezeken a falra-akasztható vásznakon, mennyezetről-lecsüngő szőr-zászlókon, rost-seprűkön, rojt-lobogókon. Csupa emlék ez a művészet, csupa szép nosztalgia és az anyag elemi állapotaiból font és varrt merengés.

A megismeréssel átvilágított létről^*

Amikor először léptem át a küszöböt, a kis újpesti lakás küszöbét, s szemem a fölmérő látás gyors lángolásával fölitta a megvalósúlt tevékeny csöndet, a képekkel mozaik-sejtelemmel derűsen benőtt és áhítatosan világító falakat, már tudtam, amit sejtve hittem eddig is, hogy egy önmagát-tudni akaró, önmagát és léte rejtett és derengve-remegő állapotait ismerni tudó, önmagát akarni-akaró ember, egy a harmóniáért harcolni-akaró, a csönd bánat-törvényeit és a csönd teremtéstörvényeit ismerő ember szelíd, tiszta műhelyébe léptem. Egy hiteles művész műhelye tiszta csöndjébe, ebben a kis hitekkel, álnok kis akarásokkal a művészi hitelt nem igénylő, látomás-reményekkel és teremtés-kedvvel csak játszadozó, sok utánzással, hetyke szélhámoskodással, felelőtlen tajték-köpködéssel, cifra szellemi maskarákban páváskodó butasággal önmagában-örvénylő korszakunkban, amikor oly olcsó, oly könnyen-megvásárolható, oly könnyedén-ellopható lett a látomás, az igazi, a valósághűség, az igazi, az ésszerű: lángtalan, a valóság-mögötti: hittelen, az anyag féktelen és boldog virágzása, mert ismerni nem-tudják, magányos, s az anyagot-átható erő, vagy akarat, vagy szellemiség: bohóckodások hazája. Igen, egy hiteles művész csöndje termékenységét és erkölcsét itták föl kíváncsi és kutató szemeim a megérkezés pillanatában, s álltam a műhely-szobában, a kis lakás derűs csöndjében, mint a tél havas kopárságára akasztott levegő-akvárium világító csöndjében, boldog képek között, melyek, mint a tél havas és homály-szagú kő-dobozai közé épített csönd-üvegdoboz virágzó lényei és teremtményei: tisztán, derűsen és világosan világítottak és befénylették és bevilágították eszmélkedésemet és csöndemet: színkockáikkal, szín-szeleteikkel, korongjaikkal, pontjaikkal, íveikkel, pettyeikkel, pepitáikkal, indáikkal, gyűrűikkel, szálkáikkal, csápjaikkal, uszonyaikkal, tekervényeikkel,   fodraikkal,   erezetükkel,   csipkézetükkel,   négyszögeikkel   és gyűrű-gömb-egymásba-ágazó-kötőanyaghidacska-szövevényükkel. Mert tudnom kellett ott nyomban, a képekre-pillantás első csóváiban, hogy ez a művész amit tesz: hittel teszi és a bizonyosság önkéntes örömével, tudni, amit addig nekem egyetlen ismert képe mondott, egy hármas-szentségű meztelen anyák-csoportja, egy kövér lángokkal sárga, vastag napraforgók és vemhes kancák kövérsége sárga dáliák rostos és pórusos és zsákszövésű horzsolt lángjaival átégő és átizzó meztelen anyatestek csoportja: nagy kövér magzatoktól hatalmas élet-golyókká, zsíros aranyrost-buborékokká, láng-foltos bőrű óriás-almákká földagadt hasú asszonyok állnak merengve, önmagukban szinte, mint világegyetemben, s világegyetem-nehéz boldog hasuk alját fogják boldog nehéz kezükkel, összekúlcsolván a szeméremdomb gyapjas lángjaiban kezeiket, mint öreg parasztasszonyok, ha imádkoznak, s köldökük, mint a nehéz érett almakocsány. Ezek a vaskos és tömött, nagylábú munkás-Madonnák, proletár-Szűzmáriák, zsíros asszony-almák, lángoló nehéz élet-tojások, gyapjas árva hasas tehénkéi a külvárosnak, a magány tömény aranyüszői, mintha Rouault zsíros és kövér és rostokra-olvadt ember-látomásának, zsíros festék-lángokkal és olvadt, festék-rostokkal átragyogó, mégis az átlényegülés üdvét, a szellem és szenvedés teremtő tiszta kegyelmét húsukban-hordozó, a lét-titok boldog magányos akaratát lényükből: pórusaikból, húsuk döbbenetéből és magányuk nehéz lángjaiból sugárzó megváltatlan és megváltó embereinek külvárosi, vagy pusztai rokonai lennének, közép-európai unokák, a rouault-i látomás inkarnációi, Angyalföld és Újpest nehéz, öreg gyárai, elvirágzott tegnapjai, emlékkocsmái, fuvaros-utcái csönd-szigetein, kő-patakjain, ahol még nem is olyan régen nagy nehéz herélt söröslovak trappogtak, nyakukban kövér, piros rézlepényekkel díszített bőrhurka-koszorúkkal, raffia-zászlókkal befont nagy sárga sörény-hajakkal. A rouault-i lét-látomás és ember-látomás itta át zsíros kövér lángjaival Fritz Éva teremtő korszakának korábbi műveit. De a művészet nemcsak szenvedés a cselekvésben, nemcsak cselekvés a szenvedésben, nemcsak újra-lényegítés, újra-megjelenés, néha állapot-azonosság, igézet-láng, váratlan azonosság-kegyelem, a tárgyak és a jelenségek vaskos, nehéz megmutatkozás-döbbenete, de tevékeny kegyetlen vegetáció, fékezhetetlen, részeg, szent virágzás a teremtés jelenidejében, olyan akarat, amely épp a léttel való folyamatos együttélés és az időben és az idővel csobogó és virágzó létből önmagunkat kiválasztani akarás, hitünket kiváltani akarás akarata szerint: nemcsak cselekvő változtatás, de cselekvő változás is! Nem a Lét egyetemes állandósága változik, de mi látjuk az állandóságának egyetemességében virágzó Lét változékony, romlékony, rothadékony, és újra-nemződő részleteit egyre lényegibben, sejtelmesebben, tűnékenyebben, bánatosabban, vagy az atomok őstűzirgalmáig részletesebben. Egyre pontszerűbbnek, sejt-szerűbbnek, foltszerűbbnek, kristály-szerkezetűbbnek, ködszerűen átderengőnek, foszladékos-foszlányszerűnek, rostokból, szünetekből és hézagokból, tér-hiányokból össze-szőttnek a Valóság oly szilárdnak, zártnak, áthatolhatatlannak, csiszoltnak, keménynek tetsző dolgait, burkolatait és felületeit, lényeit és állapotait. Hogy egyszercsak áttetszik a sok anyag-állapot, az élet-állapotok habzó sokasága, az állapot-anyag nehézkessége, mint a láng, átragyog, mint a hajnal, s kicsap a jelenségek és dolgok szövevényes halmaz-sokaságából, az anyag réseiből a Lényeg hőrobbanása, a belső lét titkos egyetemes folytonossága, s bár minden bonyolúltabb lett, lényege megmutatkozásával mégis egyszerűbb. A rejtélyes, rejtelmet-hordozó így lesz: rejtelmét-megmutató. És ez a rejtelem-fölismerés nem a gyötrelem végzete, de a harmónia kezdete. Fritz Éva új műveiben, a mostaniakban és az itt-még-nem-látható befejezetlenekben: ez a lényeg kezdi kimutatni magát, belülről világítva át a dolgokat és jelenéseket, fölbontva ezzel a tér, a térben állandósúlt, vagy mozgó, lebegő tárgy, lény, alakzat, építmény, virágzás gyakorlati állandóságát, látszólagos egyidejűségét, zártságát, magánya egyetlenségét, szétlazítva a szilárdnak vélt, s az ember-szem által szilárdnak látott anyag és felület zárt egységét: lánggá, csipkévé, folttá, lobogássá, mozaikká, fonadékká, radiolária-kőcsipke-kőszivacs-csillagbozonttá, lángoló molekula-szövevénnyé, égő szögletes folthalmazzá, vagy kacsos, bajszos, belűlről-lobogó kék szem-korongokkal pontozottá, kék láng-golyókkal pettyezetté világítva szét a tárgyit, dologit, szilárdat, szövevény-részletekké égetve a felület látszat-egységét, kemény homályát. Mint óriás szívben magzat, magzatban szív, magzatszívben erek, falak, sejtek, vér, vérben a testek, s e szív-fonadékban magzat csírája megint: így látszik egyszerre befelé az anyag Fritz Éva új művein. S az ágaskodó kakasok kék-piros lángcsipke-viaskodása, a Cethalas Jónás rózsafonat sárga mozaikháromszög hal-tenger-merengése ugyanúgy átfénylik, átviláglik a lényeg belső tüzével, mint a köd a nagy ős-csillagok, kövér újszülött csillagok lángja boldog dühétől a mindenség sötét ölében, az anyag-semmi fekete ágyékszőre. A művészet halott: ha megállapodottság. Mint halott magzat erjedve bomlik el az anyaméhben és halált hoz: ha örökös élet-cseréje megáll. A művészet: nem lehet a csak-a-most, a mindíg-ugyanaz. Mert a mindíg-ugyanaz: a Hazúg Pokol! A Hazúgság Lángtengere. A művészet az örökös cselekvő újat-akarás. Így folytatás: a befejezhetetlenségig. A megismerés befejezhetetlen. A művészet a megismerés egy formája is. És erkölcs: mert a megismeréssel a hűségre és a pontosságra kötelez. A tovább-élés és a többet-látás kötelességére kötelez. És kötelez: a Lét szeretetére. És kötelez: a Halál kegyetlen ismeretére is. Fritz Évának most világlani és világítani kezdtek a dolgok, tündökleni a jelenések, mint csillagok az éjszakában. Hiszem, egyszer el tudja mondani azt is: miért lángol a csillag, miért az a tűz, mitől az a tűz, ami nagy konok csillagokkal lüktet ember-éjszakánkban, világegyetem-szövevényünkben? Mert akit anya szűlt, s a művészet termékeny indulatával, kegyetlen ámulatával szívében csúszott a világra: tudni akarja a Tűz akaratát, a Tűz okát is! Mert a Rejtelmek bűnös, ködös, égő, szenvedő, gőgös, rettegtető, kúsza, gyötrődő, gyötrött, magányos, homályos, rettenetes, kegyetlen, közönyös, komor halmaza: a Lét Egyetemessége, csak így lesz a Megismeréssel Átvilágított Lét Ragyogó Gyönyörűsége. Szívünkre-érdemes. És szívünkért maradandó.

A csönd szívdobbanásai^*

Egy induló pálya, egy kezdődő teremtő sors mindíg megindít izgalmával, bájával és léte harmatával. Móser Zoltán a fotóművészetben keresi a világot és kutatja önmagát, összetett lencsék, titkos mozdulatok, finom derengések és ködben-elporló merengések varázslatával és varázslatában teszi láthatóvá és érezhetővé a dolgokat és a tárgyakat, kiemelvén egy-egy dolgot, egy-egy jelenést, egy-egy csöndből-kivirágzó létezőt: embert, magányt, fejfát, szemet, sugárzást, ködöt, könnyet a zsúfolt világból, a dolgok egymásra-halmozott sokaságából. Ez a nagyon érzékeny fiatal művész a csöndet keresi és a csöndet kutatja, a csönd fölé hajol izgatott szívével, hogy a csönd szívdobbanásait meghallja, hallja a csönd szívütés-válaszait, tenyészet-válaszait és lássa és láttassa a csöndből kiágazó és kitömörülő természetet, az emberit és az embert körűlvevőt. A fényporban és ködfényben tétován derengő világ részleteit adja elénk, kimetszve szemével a neki létre-érdemes részleteket a világból, hogy a magányos tárgyak, emberek, eszközök, az árva arcok kegyetlen gyűrődései és konok táncai, a művészet és a civilizáció foszlott maradékai, kőhánccsal, kő-penésszel habzó alakjai, a tájak, a fák, fények és temetők magányosságukkal is a hozzánk-tartozás, a velünk-egy-élet szépségét és titokzatosságát dicsérjék.

A látható valóság émelye^*

A művészet, amely egyes fejezeteiben és állapotaiban egyre inkább elvonta önmagát a látható természettől, a látható dolgoktól, jelenségektől, természeti megvalósulásoktól, folyamatoktól, egy-összegű jelenség-halmazzá dermesztett történésektől, az anyag és az érzés, az anyag-történelem és az érzés-történelem méheibe bocsájtkozott le kutató és töprengő szellemével: egyszercsak érzett újra vágyat, egyre keményebbet, egyre olthatatlanabbat, hogy nyersen és keményen válaszoljon a látható valóság, a tárgyi valóság, ipari valóság, környezeti valóság, történeti valóság nyers, kemény, agresszív, dühödt, kínos, kényelmetlen, ostoba és durva kérdéseire és kihívásaira. És ez a művészet, korszakunk egyik válasz-formája, azzal válaszolt ami van ami körülötte és benne van: formáiban és indulataiban nyersen, keményen, agresszíven, dühödten, de mindíg őszintén, mindíg komolyan akarva adni válaszát. És ezért nem cinikus ez a művészet, ezért keserű és komor inkább, durva naturalitásaiban megjelenő formái és létmásolatai sívárságukban és kegyetlenségükben így: az őszinteség, a kopárságig vad őszinteség anyag-mondatai, az ipari valóság és az ipari valóságból fölvirágzó érzelem-csimborasszók leleplezései. Durván, szelleme lángja-fosztottan, átható szellemi akarata nélkűl így néz ki ez a civilizációs valóság, mondja. Ezért felel tárgyra tárggyal, értelmetlenségre értelmetlenséggel, nyerseségre nyerseséggel, üvöltésre üvöltéssel, sívárságra sívársággal. Az indulatos, titokzatos, lángoló teremtés-folyamat helyett azért vállalja inkább a másolás, az öszszehasonlítás, a komor, vagy gúnyos szembeállítás, a röhej és röhögtetés dühét. Hiszem, hogy legyőzzük egyszer ezt az émelyünket is. És egy tisztúltabb kor meghozza nekünk a teremtő tisztaság örömét is. Hisz bennünk is virágzik mindíg a teremtés, ahogy mi virágzunk a Teremtés Teljes Szívében.

A megismerés hatalmáról^*

Van-e több, mint a megismerés? Lehet-e a létben valami több, mint a megismerés? Volt-e nagyobb, teljesebb, tisztább, kegyetlenebb, szebb és végzetesebb akarata az embernek, mint a megismerés? Mint a vágyakozás és a dac a megismerésre, kibontására a titoknak, a homályok kiboncolása, mint a felületek, tér-határok alatt, erőtömbök, lét-kötegek mélyeiben borzongó, gomolygó, feszülő és robbanva-átlényegülő elemi lét, elemi titok, elemi állapot megismerésére induló és indító akarat? Az ember akarata, hogy fölismerje léte környezetét, környezete létét, hogy fölismerje az egyetemes lét, az egyetemes tér, a térben fölépülő idő, az anyaggal-megvalósúló magányok egymáshoz-láncolt sokaságának természetét, az anyagot és az anyagból-áradó időt, az anyaggal, térben és térrel-kivirágzó idő örökkévaló magányát. A megismerést-akaró ember, aki önmaga mélyeibe, múltjaiba és rettenetébe is ás töprengése késeivel, s idegszövet-érzékeny kutatóhálóját szíve féktelen örvényeibe is lebocsátja, már ember-léte kezdetétől akarta megismerni az anyagot, a Föld, a világtér anyagát, az őt-is-fölépítő anyagot, hogy tudja titkát, s titka tudását hasznára váltsa. A megismerés a jóság forrása is a szereteté, mondhatom: a kegyelemé, örömé, de a fölismerés, a törvény-tudás kétneműsége, hermafroditizmusa teszi, hogy ugyanúgy a rossz, a gonoszság embriója is ott rejtezik titoktalan törvényeiben. Korunk nagy forradalmi megismerés-vágya és tudása, a tudomány és technika gyakorlati forradalma: hisszük, meghozza nekünk, mai és holnapi emberiségnek, a nagyobb megismeréssel az anyagot-uraló nagyobb hatalmat, boldogságunk reményének része is lesz talán, de nem hoz-e ez a tudás-hatalom ránk és jövőnkre teljes pusztulást, nem ad-e Földünknek nyálzó sivatagmagányt, biológiai szűrreális létdadogást, nem hozza-e keverék-szörnyetegek hatalmát, a vegetatív szörnyekké-olvadást, rémekké-bomlást? A szellem-hebegését, vagy teljes pusztulását. Szörnyözönt vagy tűzözönt. Vagy semmi-özönt! Akarjuk hinni, hogy aggodalmunk az emberszív éjszakájának árnyéka csak. Csak félelem. És nem hit: a reménytelenségben!

A csöndbe sűllyedt tegnap tárgyai^*

Ó, hova sűllyedt az a gyerekkor, miféle tengeromlásba, és vízgörgetegbe fúlt az a gyermekkor, a mi gyermekkorunk is, a történelem milyen vízpalástja, zöld és habzó üveg-hömpölyegei alá az a gyerekkor, amelynek sejtelmes és titkos környezetéhez a kegyes-kegyelmű tárgyak és képek tartoztak, a festett üvegképek Illés égbe lángoló szekerével, a kövér útmenti kő-Krisztusok, vagy festett, zománcos vére-csurgású útmenti, temetői Jézusok, a festékkel vérző-sebűek, a búcsúban vehető népi kegytárgyak, görcsös és szögletes feszületek, őrző porcelán-szentek, kegyes, gyermektartó, tojásdad-hosszú Máriák, fába és kőbe-faragott hitek és menedékek, amikről és akikről hittük akkoron, hogy megvédenek a bajtól, bűntől, betegségtől: amik ott derengtek és virágoztak történelem-parti magányos életünkben. Az utak széleinél és keresztjeinél, szőlőhegyek útkanyarulataiban, nagyanyáink mohos-csöndű szobáiban ott virágzanak, porosodnak és lángolnak még, hogy az elvirágzó időre és a csöndbe-sűllyedt tegnapra emlékeztessenek.

A fák^*

Ó, a fák! A fák! Talán a természet legtitokzatosabb létezői! Ó, a fák, a fák, az époszi fák, a göcsörtösek és dúdorosak, a gubancosak és óriás kőtoll-egyenesek, a tekervényesek és görcs-daganatosak, a hajnalban és az éjben csoportosan, dühödten lüktetők, az eleven idő-magányban árván dermedezők és borzongók, a bársonyos, lakkos, zöldzománc taréj-tömegükkel a csöndet paskolók, ó, a fák, a behavazottak, a mohás csontúak, a bársony-gomba-ajkúak, erdők, temetők, útak fái, tiszta mezőkön, páfrányos dombokon töprengő magányos zöld kristály-óriáscsöndek, koporsóink fái és merengésünk asztalának anyagai, fejfáink jövői, keresztjeink ágai majd, ó, a fák, a földből-kitülekvő zöld megmaradások, óriás zöld csigabigaszarvak, égő csillagbozontot rengető hatalmas mindenek, gyökerek, ágak, törzsek, gallyak, kérgek, nedvek, drótkazal-anyaggubancok eleven reménység-kötegei, a fák, a tiszták, tisztítók, a hideg csipke-árnyékúak és forró rost-árnyékúak, a teremtés csöndjei és a halálukkal is létet-adók, a föld kitolódó, lombozó, rostos csigaszarvai, a fák, a virágzók, lombozók, gyümölcsözők, példát-adók és hűséget-hirdetők, a megkötötten-is-hűségesek, a fák, az ős-tér, az ős-akarat űrbe-tolódó örök pillanatai, majd magukra vonnak minket, majd magukba-vesznek minket, a fák, a fák: a lét titkos, kimondhatatlan, tűz-akaratú, földbe-szőtt angyalai!

A kéz^*

Mi a kéz, a kéz, emberi kezünk, ember-kezünk, ez a teremtő csoda, ez a megvalósító ötujjú, karcsú, vékony, könnyű, nehéz, tömpe, tömör, vaskos, láng-tiszta, kőtömör, száraz agyag-repedezett, ez a fakéreg-arcú, kősír-keserű, csecsemő-boldog, gyászpettyes, pihés, rózsaholdas, pehelypamacs-felhős titkos és egyszerű gyönyörűség: a kéz, a kéz, a kéz, teremtő, temető, gyilkoló, építő, hódító, megalázott, megcsókolt és csókolatlan, ölelö, ölő, tapogató, tapintó, repdeső, lángoló, gyászoló, vadakat-fékező, emlőket-boldogító, testet-gyönyörítő, csontvázat-fogdosó, koponyát pörgető, szőrzetet, húst, szerves és szervetlen anyagot simító, cibáló, formáló testrész, csontból és húsból és bőrből és pórusból, sejtből, körömből, pihéből formázott csodás csillagalakzat, a kéz, a kéz, megváltó emberkezünk, a megbilincselt, megkötözött, emlőket és párzószerveket fogó, szőrös és mézes asszonyrózsába nyúló, az anyaméhből újszülöttet-kihúzó, a holtakat lemosó, akasztó, csecsemőket fürdető, kivégző, anyák rózsaszőr-szülőkapuját fölnyitó, holtak pórusos, csipkeperemű aranykupak-szemhéját a dermedt szem-kocsonyára rászorító, a halottakat fölöltöztető, koporsót leszögező és holtakat elásó: a kéz, a kéz, a teremtő, temető, átkozó, gyűlölő, fenyegető, a gyilkos, a kegyetlen és tiszta! A Kéz a teremtett világmindenség maga, a Kéz a teremtő anyag maga, nemcsak húseszköze a teremtésnek, de a Teremtés Megvalósító Akarata: minden eszköz, anyagból-megvalósítottság, tárgy, ősiség-anyagképzelet, a népmese és a népművészet megvalósúltsága, ő a Teremtett Világ, mert teremtetett a Lét általa, eszköz, város, művészet, zene, költészet, gép, gépezet, álom és valólág: ő a kéz, a kéz, a kéz: mi csodás halhatatlan emberkezünk. Vele szeretünk, élünk, vétkezünk, vele és általa, mi kezünkkel, mi gyönyörű Ember-Kezünkkel! Schéner Mihály, e töprengő, építő, gyötrődő és boldog magányos művész az Ember-Kéz titkait kutatja, formálja őt százezer alakban, rongyban, kőben, fában és salakban: s e kezekben ott az emberi minden és ott a csillagzó világegyetem: ott a végtelen ember-világ s ott a véges gömb-világegyetem szomorúság és csillagzó szigorúság!

A végtelen részletei^*

Valami fölragyog a végtelenből ezeken a lángoló és sötéten-ragyogó, árnyékosan-bemélyülő és láng-domborulattal létet-megvalósító bronzkorongokon, ezeken a csipkés, vonalas, szitásan-pontozott, karcolt, bemélyített, gyűrt, domborított, valósággal átszőtt, pórusosra-tördelt, tűszálkásra-kihúzott, fényesre-gyúrt kerek bronz-lapokon, a végtelenből lángol ki és ragyog föl valami ezeken az érmeken, e zárt, tömény és sokszor mégis csipkésen-áttetsző felületeken. Mert a Lét dologi formákban testesűl meg a Valóságban, mert a dolgok, formák, jelenségek, alakzatok: részletei a végtelennek. Emberiek, vagy mítikusak, az ember-alkotta tárgyak, eszközök, vagy mese és mítosz-emlékek, a kultúra emlékezeti részei, vagy a természet jelenései: részletei mind a feledhetetlen és titkos végtelennek: életünk részei akár, vagy emberiség-múltunk árnyai, vagy könny-lámpásai, kristály-csillagtömbjei, vagy a természet töredék-álma, virágzás-töredéke. Ezek az érmek valamit mutatnak a végtelenből, az emberiből és a természeti ember-nélküliből, és mert magyar művészek munkái, külön részei szeretetünknek és szívünknek is, mint ahogy része a Végtelen Szívének és Szeretetének ez a kis haza is: Magyarország!

Írás egy jövendő őskoponyán^*

Fejek, fejek, fejek: emberfejek; mámorosak, törtek, repedezettek, véresek, gyönyörűek! Fejek: a tudást, a technikát, a vérzést, a gyönyört, a veszteséget, vereséget és halált hordozók, csodálatos és megbűvölő szerkezetek, szenvedések áldott csontserlegei, tébolyok és tudások rettenetei: fejek, kúlccsal-lezártak, kúlccsal-lezárt száj-szírmúak, konzervnyitó-kúlccsal oldalt fémlevélként fölgöngyölített, hengeresre, tekercs-papíruszosra csavart koponya-oldalcsontúak, igazolványszám-homlokúak, vért-csurgató szalag-vérzés-szájúak, motorsisakos nylonzsáktömött halál-állkapocsnyerges halálszemüvegesek, rádióbelső-szerkezettel beépítettek, tojásként a koponyabuborékcsúcstól szemhéjig-megrepedtek, szekfűvel, rózsával megkeresztelt-szájúak, üveg-bélrendszerrel gyomrosak, spermával és ondóval megtöltöttek, elektronikus agyakkal-agyúak, skizofrén vonal-átmetszetűek, lebegő ember-embriókkal, atomokként, molekulákként hemzsegő embrió-rózsalárvákkal izzóan kristály-átragyogóak és tömöttek, mint orvosi befőttesüvegek; fejek, szerelemmel-megnyitottak: fejek: Kass János gyötrelmének és töprengésének, örömének léttel-telt kelyhei, világ-gyomrok, halál-villanykörték: hirdessétek az Élet Érdemét!

A szép létezés tudatos boldog rettenete

 

Hit a költészetben^*

Ha nem hinnék a költészetben: nem hinnék az életben. Ha nem hinnék a költészet teremtő és fönntartó erejében: nem hinnék az életben. Ha nem hinnék a költészet megváltó erejében: nem hinnék az életben. Ha nem hinnék a költészet megőrző erejében: nem hinnék az életben. Ha nem hinnék a költészetben megőrzött valóság, szépség, erő, gyász, szégyen, hit, történelem, szenvedés, példa, gyűlölet, szabadság, jóság, akarat, szerelem, folytatás maradandóságában: nem hinnék az életben, az élet örömében és gyalázatában, a valóság gyönyörében, tündökletében és gyötrelme gyalázatában, nem hinnék a világban és önmagunkban. Századok és évezredek költészete mondja ezt velem és a magunké, jelenkorunké, jelenkorunk világköltészete, jelenkorunké, a magunké, költőké, mai magyaroké. Ha nem hinnék a költészettel fönntartott lét igazában, hatalmában és bánatában, bánata biztos erejében és hatalma titkos egyszerűségében, igaza csillag-üzenetében: hogyan is hihetnék az életben magában, hogyan is hihetnék a lét akaratában, hogyan is hihetnék a megvalósulás irgalmában és a teremtő szabadság kemény, dacos, tiszta, időt-megőrző, időt-megvalósító tüzében. Igaz, a titkos, a látszatra oly könnyen fölismerhető, megismerhető és kiismerhető Valóság, vagy az, amit mi, a valóság halandó részei, bennünk és körülöttünk annak képzelünk: virágzik, bomlik, él, elfoszlik, meghal és önmagából önmagát újra-képzi, nincs vágya, szüksége nincs a Költészetre. Igaz, a rejtett, vagy rejtelmét nem mutató, a lényegét burkolatával elfödő, vagy meztelen, kopár és szikár, buja, burjánzó dolgaival önmaga egyik állapotát kimutató Valóság boldogan nélkülözi a Költészetet, megvan a költészet nélkül is gazdagon, vagy boldogtalanúl. Az Egyetemes Természet és a Biológiai Természet, Földünk Virágzó és Elvirágzó Anyaga, az Ember s a Történelem, az Anyag Történelme, a Természet Történelme, az Emberiség Történelme, s az Ember Történelme, a Munka, a Szaporodás, a Háború, a Forradalom, a Halál költészet nélkűl, a költészet virágzása és ragyogása nélkűl is virágzik, meghal és ragyog. Éli, teszi, akarja, megvalósítja, teremti, pusztítja, temeti és szüli önmagát: mert hiszen dolga ez, létének akarata ez, természetének folyamatos indulata ez, anyagának könyörtelen állandósága ez! De a Valóság Sorsa költészet nélkűl már nem maradandó, de a Valóság Történelme költészet nélkűl önmagára hagyottan pusztúl és virúl, ragyog, dereng és hull a homályba, csak van, virágzik, csak él, mereng, lángol, dermed fagyottan, bomlik halottan, épűl óriás-kristályként az időben, sugározza, lövelli óriás-kristályként az időt. Önmaga örök homályában virágzik, s elvirágzik önmaga homályába süppedetten és fúltan, mint mocsárba-dugott égő lámpa, csak az anyagot világítja át nehéz fénygolyóban körülötte és nem világosítja be léte tüzével a Lét Emlékezetét. Mert a Költészet a Lét Emlékezete! Mert a Költészet a Lét Sorsának, a Valóság Történelmének Emlékezete. Mert a Költészet a Történelem Sorsának, az Ember Sorsának Folyamatos, Nem-Foszló Emlékezete, mert a Költészet mindíg-megújuló és mindíg-újraképződő Foglalat, Tartály, Lélegző-pórusos Zárt Edény, amely gömbjében, homorulatában, üregében őrzi a Valóság Elvirágzott és Elbomlott Állapotait, Létük Akaratait, a Valóság Sorsát, Mámorát és Szégyenét, emberi szívünk tegnapjait, emberiség-szívünk múltjait, emberiség-hitünk jövőjét, azt amik voltunk, vagyunk és leszünk, megaláztatásunkat és fölemeltetésünket. Mert az Anyag, a Lét Anyaga csak egyetemességében állandó és maradandó, mert a Valóság dolgaiban és állapotaiban törékeny, foszlékony, bomlékony, olvadékony és korhadékony, rothadékony s elégő, halandó; dolgaiban és jelenségeiben a Valóság csak Pillanatnyi Gyönyörű Szervezettség, Megszervezett Gyönyörű Törmelék-Idő! Hatalmas Szervezettségű Milliárd Részlet-Szolgálatból Fölépűlt Múlandóság, Milliárd csövecske, bolyhocska, sejt, molekula, atom, elemi részecske, folyadék, hab, kocsonya, erő, sugárzás, tér, tér-szünet, kiágazás és benövés óriás Szervezett Együttesének Halál-Előkészülete, Bomlás-Előtti Akarat-Virágzása. Mert formáiban halandó a csillag, a kő, a sár, a történelem, a Föld állat-növény-kivirágzása és az ember, s vele minden, ami emberi, minden, amit az ember hitében, gyűlöletében és boldogságában teremtett, minden, amit a munka és a szerelem akart, minden, amit a munka és szerelem teremtett. A Költészet az Akarat Emlékezete, a Költészet az Emlékezet Akarata, a Költészet a Megőrző Állandóság, a Költészet Tiszta Folyamatosság, a Költészet a Sors Maradandósága, a Maradandóság Hite, a Költészet Örökös Tűz a Halandóságban, a Költészet a Cselekvés Megmaradása. És mégis: mi a Költészet? Tudjuk-e mi, legalább mi tudjuk-e, költők, beszélők, szólni-tudók és szólni-akarók? Mit akar a Költészet? És mégis: mivégre hát a Költészet, mit akarhat a szó, a teremtett szó, a tett előtt és a tett után? Mit akar a Költészet? Tudjuk-e legalább mi, társaim a korban, Gyötrelmes és Teremtő-lázú Korom Gyermekei, tudjátok-e ti, múltbeliek, társaim a vérző Múlt-Időben és tudjátok-e majd ti legalább, a Jövő-Idő Fiai, társaim, a Jövő-Idő lángoló tér-szigetein tűnődők, mámorosak, szenvedők és énekelők. És van-e egyáltalán akarata a költészetnek? Önálló akarata és reménye? Nem tudom. De azt tudom, hogy a Költő akarata a Költészet Jelene. Ítél, dönt, gyászol, szeret, vágyódik, föltámaszt, temet, harcol, meghal, szül, gyűlöl, gyaláz, hódol, hisz, a dolgok létébe merűl elevenen, az anyagot átszövi tüzével, az ideák kristályait kutatja szelleme mohó ujjaival a létezőkben, remél és pusztúl a költő teremtő hitében és akaratában, összefoglal és részletekre bont, vérzik és vérben-lángolva jajgat a költő, ha jajgatnia kell, sír és elsirat, zokog és énekel a Természet Lángoló Mindenében, a Világegyetem Végzetében. Tehet-e többet? Hisz szava és éneke ezzel a Cselekvés, a Beavatkozás, a Történelemben-Résztvevés, a Sorsban-Részeltetés, a Megőrző Akarat és a Megváltoztató Akarat. A Föltámasztó Bizalom, a Megváltó-Hit. És teremt a költő Új Létezőket, Hiteket, Temetőket, és teremt Bizalmat és Szeretetet. Nemcsak újra-teremti a Létezést, de Új Létezést is teremt, megőrzi nemcsak a Létet, de Új Törvényt mond ki létezőivel a Maga-Teremtette Létezés Mindenében. És ha teszi, ezt is csak az Emberért teszi, a Halál ellen, Halandósága Boldog Szégyenében. És így: nem a Lét világítja át a Költészetet, de a Költészet világítja át a Létet, hogy megértsük jobban összefüggéseit és törvényeit, homálya halhatatlanságát, halandó részei és részletei halhatatlan tüzét, láthatatlan titkos édenét. Mit akar a költő? Szavával és szavában tenni valamit, hogy jobb legyen, hogy a Lét kilátszódjon önmagából, hogy az emberiség-szív és ember-tudat kiszálljon gyötrelme lángjaiból. És legyen tisztúltabb, okosabb, bizakodóbb és fölszabadúltabb. Ez a költő akarata és talán ez a Költészet akarata. Minden költő: korának embere. Korának léte vérzik szavaiból, szól bármiről is, ha beszél, belőle a kor hörög, vagy csipog, jajgat hárfa-hangon, vagy tombol szimfónia-áradattal. És a költő, ha igazi a lángja, nem akarja és le nem is tudja tagadni korát, mert önmagát tagadná meg ezzel, önmagát tagadná, önmagát űzné ki önmagából. És akarná-e költő ezt, ha valóban az? Én hiszek féktelen, kemény, kegyetlen, szabadságra-vágyó és változni-akaró koromban. A században, amelyben élnünk rendeltetett. Mert az életben hiszek, a gyönyörűben, s a költészetben, a fölemelőben, s hiszek az emberiségben, a Költészet Felelősségét Hordozóban. A költészet: Felelősség az Emberiségért. A költészet az Emberiség Emlékezete. Hit az emberben és hit a megmaradásban. És talán soha nem volt oly végzetesen fontos a hit az emberben és a megmaradásban, mint vérző jelenkorunkban, a végső pusztulást, a teljes-megsemmisülést hordozó időnkben, a Végső Halált dagadt nagy testében magzatként növesztő Jelenidőben. Én hiszem: a költészet tenni is tud valamit a Jelenkorért és a Jövő-időért. Épp: felelőssége tudatával és emlékezete jelenével. Épp: akarata tisztaságával és hite mámorával. Azzal, hogy van, azzal, hogy nem hagyja, hogy ne legyen! Az emberért, aki mindíg érdemes a jobbra, a boldogabb jelenre, a nagyobb örömre. Az emberért, a nem-istenűlt, halandó emberért, aki oly egyedűl remél és szeret a Világegyetemben, az emberért, aki egyetlen költészet-teremtő létezője a Vak Világegyetemnek, az egyetlen költészetre-képes, az egyetlen, akinek Halandó Szívéből a Költészet Lángoló Világfája kinőtt. És ég és ragyog az Emberiség Végezetéig.

A költő-társakhoz^*

Mesterségünk: a szó, és reményünk: a szó. És mondhatom-e: hogy a szó a mi egyetlen reményünk? Most, hogy a világ tömve van jajjal és panasszal, reménytelenséggel és megaláztatással, gyötrelemmel és szenvedéssel, pusztulással és lázadással, megadással és önmarcangolással. Most, hogy bolygónk, ez a lüktető, virágzó csillag-anyag teremtményeivel önmagát veszteni készűl. Most, hogy jövőnk: a rettenet is, most, hogy jövőnk: a talán-lehetetlen. Hát lehet a szó: remény és bizalom? Hát lehet a szó: a lét jövője? Hát lehet a szó: megmaradás? Hát lehet a szó: remény-zászló, lét-hit, élet-szerelem, az öröm magzatburka, a jövő anyaméhe? Keserű lennék és kegyetlen? Hiszen a világ tömve van virággal és reménnyel, hiszen ember-szívünk virágzik a reménnyel és a fénnyel, hiszen jövőnk is lehet léttel-maradandó, nemcsak halállal-hintett, halállal-jövendő. Tudom: a szó nem tudja megváltoztatni a világot, tudom: a költészet nem tudja tüzes árnyékával elfödni a rettenetet, tudom: a szó az anyag legtörékenyebb virága, tudom a szó: az anyag tiszta álma, tudom: a költészet: törékeny mindenség, tudom: a költészet gyötrő boldog esztelenség. Tudom. És mégis hiszek a költészetben és a szóban, hiszek a szó megváltó erejében, mert hiszek önmagunkban, hiszek a lét üzenetében. Amit nekünk kell elmondanunk. Naívnak mondotok, balga tűnődőnek, önhittnek, gyermek-szívű játszadozónak, makacs hívőnek, vaknak és süketnek? Naívnak mondasz szigorú és rettentő világ, te forrongó és építkező század, te szívedben bűnt és bánatot rejteztető jövőidő, korom, éhes és töprengő emberiségem? Hát legyünk naívak költők, barátaim, költő-társaim a világban és e hazában, higgyük, hogy létünk: termékeny kötelesség, higgyük, hogy létünk: a teremtés öröme, higgyük, hogy létünk: hitünk maradandósága. Költő ha teremt: hisz a teremtésben, a teremtés értelmében hisz a költő, ember, ha teremt, naívabb, mint az önmagát-megvalósító természet. Földünk ma: a találkozások bolygója is. Politikusok, katonák, tudósok, szakemberek keresik egymás szemében a robbanásokat és a kérdőjeleket. A megoldhatatlanságot? A bizalmat? A lehetségest? A lehetetlent? Költők ha találkoznak: a szó hitét és örömét keresik egymás szemében és egymás szívében. Költők ha találkoznak: elhozzák naív hitüket, hogy így is megmutassák: nem reménytelen! A találkozások: talán föloldozások. Költők találkozása: tevékeny bizalom. Hit a szóban és hit az értelemben. Így, egyszerűen. Így, cselekvő bizalomban. Így tudva: segítjük önmagunkat és a reményt: naív teremtő énekeinkkel. Üdvözöllek hát barátaim, költők, társaim, üdvözöllek hazámban, üljétek körűl országnyi asztalunkat. És énekeljünk.

A költészet cselekvő akarata^*

A költészet cselekvő tudata^*

Több évezred (vagy év-tízezred?) költészete bizonyítja, hogy a Költészet cselekvő akarata mindíg a jobbat-akarás, a változtatni-akarás volt! Az ős-költészettől napjainkig: jelenkorunk gyötrött és gyönyörű idejéig, munkájukkal nemcsak kimondani és megnevezni, de változtatni is akartak a költők; változtatni önmagukon és (ha lehet): a világon: hogy jobb legyen! Szívünk és a világ! Dolgunk ma is ez, a ma költőinek, élünk bárhol is a Földgolyón, állampolgárai vagyunk bármely országnak is, hazánk bárhol adatott is, beszélünk ha más-más nyelvet is! A költészet dolga: hogy változtasson a cselekvéssel, hogy fölhívja a figyelmet a veszélyre, a személyesre, vagy az egyetemesre, hogy szóljon keményen és tisztán a Lét dolgairól és a szív dolgairól, életről, halálról, népről, hazáról, sorsról, világegyetemről, hogy megnevezze a dolgokat, megérintse a lényeget, a Lét Szívét lángoló ujjahegyével és gyűlölje a szenvedést, kínzást, elnyomást, magányt, kegyetlenséget és hűtlenséget. Ez a költészet dolga. Ez. Így. Ilyen egyszerűen. Ez a költő dolga: ha szenved is, ha magányos. Most, hogy a világ és Európa költői újra-találkoznak hazánkban, velünk, hazám költőivel, hogy megbeszéljük egyetemes dolgainkat, hogy kézfogásunkkal és szavainkkal kimondjuk hűségünket a Léthez, Emberhez, Önmagunkhoz és Egymáshoz: el kell mondanom, hogy tudom: lehetünk bármilyen költői megvalósítás hívei és gyakorlói, gondolhatjuk más-más költészet-módszerekkel megteremteni a vélt, vagy tudott Legfontosabbat, dolgunk egyetemlegesen egy, s ezt, hiszem, éljük valamennyien: hogy kötelességünk tenni az embert önismeretében nagyobbá és teljesebbé, segíteni a megmaradásban az Emberiséget, óvni az Életet a Rossztól és szólni szép szavakkal: hogy cselekedni és élni érdemes. A Költészet a Halál Szívére célzott kard! A Költészet a nem-lét kegyetlen tagadása. A Költészet csak az Élet tiszta, kemény szolgálata lehet!

A megépülő fájdalom^*

 

Az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tartott előadás vázlata.

A változtatni-akarás varázsa^*

Petőfi Sándor szívén állva^*

Mondatok a nyelvről, szavakról, költészetről^*

A haza: a Szó.

Így élünk a hazával.

Mert nemcsak a hazában élünk mi, de a haza él mibennünk.

Így visszük a hazát magunkkal magunkban.

S amikor a földbe hazatérünk, a hazát is visszük magunkkal. Az általunk képzett hazát.

Mert a haza nemcsak a magyar nyelv, de a műveiben megvalósúlt Lét is, az anyanyelv szavaiból, s az anyanyelvem szavaiból épített szavaimból szőtt Lét-Szőttes, Képzelet-Haza, Látomás-Világyegyetem, Képzelet-Valóság.

A haza ott is van, ahol én vagyok, ha a területileg-nem-az-én-hazámban.

Mert a haza azzal van, hogy nyelvemen, anyanyelvemen megnevezem a dolgokat, tárgyakat, jelenségeket, a természetet és a képzeletet, a hitet és az időt.

Mert a haza azzal van, attól haza, hogy azt mondom: jegenye, csillag, kő, föld, ibolya, sár, csikó, rózsapirók.

Mert ha vagyok bárhol is, s a természet virágzó, vagy lángoló dolgait látom, azt mondom: jegenye, vér, tücsök, aranyeső, vízbuborék, kőerdő, kenyér: a hazát mondom, belőlem a haza szól, a bennem-élő hazát mondom én körülöttem.

Mert nemcsak a haza, de a természet is attól van, hogy nyelvem megnevezi, s én attól vagyok az, aki, hogy nyelvem, az anyanyelv, a természet általános eleven ködéből, virágzó együgyű homályából a megnevezéssel, a rászólással, a kijelöléssel kimetszi, sugárzó fénybe vonja a dolgot, a jelenséget, egyedivé teszi, jelentést-hordozóvá izzítja a természet egyes anyagi, fél-anyagi, vagy szellemi állapotait. Kiváltja az önmagukkal önmagukban élő, vagy haldokló, vagy születésre-kész, vagy halott dolgokat és jelenségeket önmaguk derengő, lángoló, vagy deres állapotaiból, fölragyogtatja az állapot-szövevényeket: ami a világegyetem.

A nyelv szavai és nyelvünk szavai élővé teszik, akarják az egyébként eleven természetet és benne megteremtik az embert magát. Mert az ember nagyon-hosszú fejlődés-útján megteremtette a nyelvet, megszűlte a szavakat, hogy aztán a nyelv határozza meg az embert, a szó, a nyelv szavai vigyék tovább az embert a világegyetem végteleneiben. A szó most már az élet és a halál. A halhatatlanság és a halandóság.

Én hiszek a szóban. A nyelvben.

A szó nélkül a Lét egyre kúszább, zavarosabb és értelmetlenebb lesz.

Nem a dolgok sugározzák a szavakat, a megnevezéseket: a szavak, a megnevezések teremtik a dolgokat.

Az emberben az ember által.

Ember nélkűl a szó-nélküli természet, a beszélni-nem-tudó természet, a szavakat-nem-ismerő természet örök virágzó enyészet, örök döbbent lángoló magányosság. Örökös Ragyogó Homály.

A Lét az ember szavaival, a nyelv szavaival lesz az Ige Megtestesülése.

Igaz: a szavakat, a nyelvet a dolgok akarták, létükkel a dolgok akarták. Lehetővé a dolgok tették, a dolgok sugallták nemző-erejükkel a szavakat. A dolgok eleve magukban hordták a szavakat.

De miért, hogy ahány nép, a dolgokban (jelenségekben, tárgyakban, lényekben, létezőkben, anyagokban, képzeletekben), annyi szó van? A jelentés annyi szó-állapota.

Az azonos dolgokban. Az ugyanabban. Az ugyanazokban.

Egy népet lehet: kiírtani, kipusztítani, fölperzselni, földbe-gyömöszölni, porrá-törölni; egy nép kihalhat, mint az ősállatok, népek kihalhatnak, mint az ős-sárkányok, egy nép lehet, elfoszlik, mint a hab, lehet, elfogy, mint a tajtékcsöpp, sercegve, pattogva és puhán, népek elfogyhatnak, mint a páracsöpp: egy nép nyelvét lehet: a néppel kiírtani, lehet: földbe-gyömni, földbe-ásni; egy nép nyelve belefagyhat a történelmi időbe, mint mammutok az ősjégbe, beleikrásodhat az idő-történelembe, mint borostyánkőbe az őshangyák, beleforrhat a halál-múltba, mint kőzetekbe, kavicsokba, palákba ősrákok, őshalak, ősmadarak fekete, barna csipkeszerkezete, háromdimenziós rajz-csipke-temploma, kitömve kővel, kőmagokkal, kőszívekkel, kőpáfrányokkal, kőfodros kőhernyókkal magzatos rajzcsontvázakkal.

Egy nép nyelvét lehet az időbe, a múltba belefagyasztani.

De egy nép nyelvén teremtett művek: nem ismerik a halált, ha magukba itták, ha szövetükbe és életükbe fölitták a nép szívét és termékeny lángjait.

De egy nép nyelvén teremtett művek: nem ismerik a halált, ha hordoznak téged, ha hordozzák sorsodat gyötrődő és tevékeny emberiség. Ha sorsoddal terhesűlt, sorsoddal anyaságos a mű: emberiség.

De egy nép nyelvén teremtett művek: nem ismerik a halált és megtalálják a csönd fehér dermedtségéből kiváltójukat, ha a Mindenség Egyetemes Dolgait, a Mindenség Egyetemes Örvényeit cipelik lüktetve burkolataikban és pórusos héjazataikban, ha a Mindenség Egyetemesség-Jegyet hordozó részleteit, törvényeit és törvény-részleteit forgatják örvényeikben, görgetik hömpölyegükben, csontvázazzák csipkézetükben.

És nem hal meg az a nyelv, amely fontos és érdemes művekben virágzik.

És az eleven élet habzó üstje az a nyelv, amely érdemes és fontos művekben valósítja meg önmagát.

Dolgunk ezért: mindíg a többet akarni, dolgunk ezért: mindíg a mindent akarni.

Az Együttet és a Különt. A Lehetőt és a Lehetetlent.

Elpusztúlhat a civilizáció. Mert van rá lehetőség és erő. Mert van rá emberi hiúság és emberi boldogtalanság. Mert van rá politikai gőg, biológiai emberiségbe-beleszövöttség. Fejlődés-törvény, halál-törvény.

A technika és a tudomány gépei, eszközei, szerkezetei, találmányai, módszerei nem pótolhatják a nyelv szavait, nem helyettesíthetik a szavakat.

A szó csak az emberrel marad meg.

De a szó az emberrel megmarad!

A tudománnyal és technikával szőrtelen, üszkös hullává égetett Zöld Bolygó, Virágzó Zöld Anyagcsöpp, Lüktető Kék Égitest őrzi még a civilizáció-lét forró rózsaszín hamuját, hideg kék hamusivatagát, amibe kivérző mutatóujjunk hegyével beleírhatjuk szavainkat, a szavakat, martalékúl a piros sivatag-szélnek, a kék csillagszélnek.

És marad, ha ember marad, Szem az olvasásra, Száj a beszédre, a hallásra Fül.

Ha ember marad.

Mert ha Ember marad: a Szó is megmarad.

És ha az Ember meghal: meghal a Szó is.

Tehát: az Emberiség.

Mert az emberiség kiírthatja önmagát nem-háborús civilizációs termékeivel.

Léte technikai izgatottságával, civilizációs termékei nem-oszló, nem-foszló, nem-bomló salakjával.

És biológiai fegyvereivel.

És biológiai forradalmával.

És biológiai-megváltoztatás-dühével, befolyásolás-mámorával.

De akkor elpusztúl a szó is.

A szó: reményünk, hitünk és irgalmunk.

A szó: megmaradásunk és jövőnk.

Mert én hiszek a teremtés értelmében, a teremtés irgalmában, a teremtés jövőjében.

A Szó, a Nyelv jövőjében és jelenében.

Így: az életben.

Így: a megvalósulásban.

A Szó: a megvalósulás.

A dolgok önmagukban némák az értelemre.

Létük értelmére.

Ha azt látom: kő, csak azért látom a követ kőnek, mert agyam kimondja agyamban: kő.

Ettől kő a kő, kalász a kalász, köd a köd, féreg a féreg.

S a kőben pórusok, erek, szilárd szivacsos hab, tömény dermedés, rab láng.

Leláncolt őstűz.

Atomokba felhőzött, burkolt, pontozott, csomagolt, kötés-terekbe-dermesztett ősragyogás.

Ősláng. Ősrobbanás. Ősakarat.

A Szó ez, a Nyelv ez.

A költő: szavával teremti a Létet. Az anyanyelv szavaival. És igazi Létet, fönnmaradó Létet csak az anyanyelv szavaival tud teremteni. Az anyanyelv-szavakkal, amelyek a nép ősállapotába, eredet-titkaiba, kezdet-lényegébe, ősvirágzás-kezdetébe, ős-részekre-bomlás időpillanataiba, titok-szétágazásába, lüktető, eleven megvalósulás-kezdetébe ágyazták hajszálgyökér-koronájukat. Egy nép kezdet-sejtjeibe. Amikor a természet és a szó egymást egymásban fölfedezte, amikor a természet anyag-állapotai és akarat-állapotai a nyelvben megkeresték önmagukat, amikor a népben szavakká vált a természet, amikor a természet szavakban kereste meg az embert, amikor az ember szavakkal elkülönítette az addig oly egységesnek tetsző természet dolgait, amikor az ember részleteire bontotta a nyelv kezdeti szavaival a természet együttes anyag-látomását, a boldog-réműlt Egységet, a Magánytalan Együtt-Rettegést és Tiszta Boldogtalanság-Hálózatot, s ezzel magányossá is tette a dolgokat, létezőket, jelenségeket, lényeket: önmagukra-utaltakká, önmagukba-zártakká, önmagukkal-jelenidejűvé, önmagukért-virágozókká. Magányos örömökké, förtelmekké, gyászokká, gyönyörökké, termőkké, nemzőkké, szülőkké, haldoklókká és halottakká. Amikor a szó elválasztotta a Természettől az Embert. Az általános természetből kiváltotta az embert: hogy külön sorsa és különös sorsa, jövője, jövőtlensége legyen. Amikor az ember kivált az őt-is-megteremtő, kigondoló és megvalósító természetből, hogy a szavakkal váljon szellemivé, Önálló Természetté a Természet Más-Más-Kivirágzású Egységes Mindenség-Szövevényében. S a szavakkal részleteire bontott természetből, a szavakkal létezés-pontokká bontott természetből a Költészetnek kellett azután új, egyetemes Szellemi Természetet teremtenie, létrehoznia a Természet-Egyetemességet a Szellem Akaratában. A Szó Akaratával. A Szó Állapotaival.

A költő ezért van az anyanyelv börtönébe zárva. Az anyanyelv gyönyörű-köteges gyökér-börtönébe, görcsös gyökérfonadék-kötelekkel a Titok Csönd-Keresztjére kötözve. Mint a szőlőfa leget-behálózó vastag gyökér-köteleivel Dylan Thomas a szesz-rothadás rémületkeresztjére. Aki mint szalma-ketrecben zöld levelibéka. Lencsés ujjaival markolja a bütykös szalma-léceket.

De az Anyanyelv a Virágzó Börtön. Abban a börtönben a Világegyetem virágzik.

Ott robban és ragyog. Ott lángol és erjed bezártan a végtelenségben.

Az enyémben is: a magyarban.

A magyar nyelv: létem, jövőm és reményem.

A magyar nyelv: életem virágzó tartálya.

Az anyanyelv szűlt meg engem: a költőt.

Az anyanyelv szűlte meg költészetem jövőjét.

De most már én is szülöm a nyelvet.

Mert nemcsak a nyelv teremti a költőt, de a költő is teremti a nyelvet.

Népe nyelvét. Nem használati nyelvét, de szellemének nyelvét.

Nemcsak a költészetét.

Én: teremtő nyelvemmel népem jövőjét is adom.

Mert nemcsak a dolgok teremtik az én szavaimat, de az én szavaim (és új építésű szavaim) is teremtik a dolgokat: új létezőket teremtenek, homályok hártyáit tépik le, titkok burkolatait bontják föl, összefüggések szövevényeire világítanak, kilángolnak a fő-erekből és szétbúrjánzó kapillárisokból.

A dolgok látnak engem, én a dolgokat látom, a dolgok szólítanak engem, én kiszólítom a megnevezéssel a homályból a dolgokat. A jelentéseket, összefüggéseket, állandóságokat, állapotokat, jelenléteket, szövevényeket, nem-látható akaratokat.

És nem mondok soha: többet, mint amit a rám-néző dolgok akarnak!

De amit létük nekem-megmutatásával a dolgok velem mondani akarnak, azt kimondom. Azt megvalósítom szavaimmal.

Ez nem játékom. Ez kötelességem!

És ha nekem a dolgok többet mutatnak meg önmagukból, részletesebben és jobban kimutatják és megmutatják felületüket, burkolatukat, burkolat-alatti létüket, jelentésüket és természetük aggályait és homályait: ezt a többet kötelességem elmondani.

Ha a dolgok, a lények és létezők, állapotok és hitek nekem magukat így mutatják.

Ez nem stílus-játék, ez: ragaszkodás az igazsághoz. Az igazság pontossága. Mert az igazság: a pontosság!

A stílussal az játszik, egy stílussal az a költő játszik, aki a dolgokat eredendő állapotaikban nem látva, más látását használja, játszva hazudik.

Mert ez a: hazúgság!

Mert olyan ez, mint üres szemgödörbe nyomott üvegszem. Az igazi szem helyett. Mert nem lát az a golyó, csak virágzik utánzatával üvegben. Csak az üveget mondja, színes gömbtükre visszamutatja ugyan a természetet, de nem issza föl a Létet, hogy az agyba lövellje a természet sugarakkal-szemünkbe-hömpölygő áldozatait és jelenlétét.

A magyar nyelv, mint minden élő nyelv, nemcsak Állandóság, de Folyamat is. Folyamatosan Cselekvő Állapot. Folyamatos Virágzó Akarat.

Állandóan virágzik. De korhadékony és rothadékony részei lemállanak. A lemállt rothadék-anyagot, a kocsánya-tört, kristállyá-fagyott-sejtezetű, kristálytollá nehezedett levelet nem lehet visszaragasztani, visszavarrni a fára, a fa ágaira, mint színpadi deszka-fák deszka-ágaira a rongy-levelet, papír-lombutánzatot.

Mert rothadtan lóg az ott tovább az élő, eleven nyelv-fa ágain.

Az elhalt szó, az elhalt jelentés, az elhalt fogalom.

Egy nép eleven nyelve Állandó Tevékeny Állapot és ugyanakkor Örökös Cserélődés az Állandóságban. Mint a hömpölygő folyó. Mint a virágzó föld.

Mindent magába vesz és magában fölemészt, húsában mindent átlényegít. Létében hasznára old minden belehullottat, benne-bomlottat, beleolvadtat. S ki is vet magából mindent, ami sorsától idegen, ami sorsából már nem hiányzik, ami sorsának tápláló része volt, de már salakká kiégett.

Mint a földigiliszta, aki földet eszik, s a gyűrű-szelvényes testében átáramlott, átgyűrődött föld ha végbélnyílásán buggyanva kitódúl, kitüremlő fekáliaspárga-salakja is föld: az excrementum.

Vagy megőrzi húsában a fölemészthetetlent, mint a csontvázat, követ. A fekete sárkötélként kitüremkedni nem-tudót!

Népem nyelve: a magyar, ma is Tiszta Bizonyosság, Eleven Tűz, Búrjánzó Erő, Televény Virágzás. S lesz is Televény Virágzás, Búrjánzó Erő, Eleven Tűz, Tiszta Bizonyosság, amíg lesz eleven közösség, élni-akaró nép, önmagát-ismerni-akaró, önmagát-kimondani-akaró nép e hazában.

Én nem féltem.

Hisz a nyelv nagyságát költészete is mutatja.

Jelenkorának költészete is.

Ha féltem: az ellanyhulástól, megtorpanástól, mélabútól, dachiánytól, keserve végzetétől. Népünket és költészetünket.

Nyelvünk, a magyar, ha mit más nyelvekből magába emészt, szívébe forraszt, létébe ömleszt: láza attól nagyobb lesz, tudása búrjánzóbb, vére keményebb.

A szennyet kiégeti magából, a felületén korcsként kivirágzót röviden elrohasztja. Mert nyelvünk túlélt már hódoltságokat és megfogyatkozásokat, leigázásokat és elözönléseket, pusztulásokat és a történelem jégkorszakait.

Mert a nép élte túl történelme keservét.

Minden nép nyelve: minden Múlt és minden Jelen. Természet és Történelem.

A Múlt-Idő minden Történelem-Tűzvésze, Pokol-Árnyéka, Virág-Őrjöngése, Emlék-Páfránya. És a Jelen-Idő minden hiánya, ürege, üszke, tér-hiánya, homorú homálya, minden élni-akarása, játéka, könnyelműsége, kényszere, tudása, hite, tudománya, tébolya és föld-egyszerűsége.

Egy nyelv naggyá tehet egy költőt, a költő naggyá tehet egy nyelvet és népet.

Nagyságát mi is adhatjuk, költők, felelősek.

Nagyobbá mi is tehetjük, költők, ha létünkkel tenni akarjuk.

Nemcsak azzal, amit mondunk, de ahogy mondjuk!

Nemcsak azzal, ahogy mondjuk, de amit mondunk!

Én hiszek a Költészetben és ezért a Szóban!

Mondom újra: költészet csak a szavakkal van!

Ha nincs Szó: értelmetlen az Élet. Az ember élete.

És amíg a Szó van, van a Költészet is.

A szó költészetét, a költészet szavait nem helyettesíthetik a gépek. A gépek létrehozta, sugározta, a gépekből űrbe-lökött, képernyőre lőtt szó-helyettesítés. Kép: ami csak valóság. A kép, ami a Lét felületének árnyéka csak, a Lét felületének silány lenyomata. A halott kép. Mint őskőzetbe sajtolódott őspáfrány kő-csipkerajza.

Mert a Szó a legtöbb, amit létrehozott a Teremtés, amit megvalósított a Mindenség Teremtő Akarata.

A legtöbb: A Szavak Virágzó Életfája!

A gépek-szemünkbe-köpte képhez: gépek kellenek, hálózatok, vezetékek, csatornák, csövek, ellenállások, akkumulátorok, transzformátorok, diódák, félvezetők, áram kell a képhez, amit a gép adni tud, és gép kell, hogy fölvegye a gép-adta rövíd valóságot és áram és szerkezetek.

A gép: a megszerkesztett anyag függvénye csak. Az anyag egy szerkezeti helyzete. Csak gép: önmagában. Önmaga végűlis tehetetlen. Sorsa: véges és ereje: az anyagnak-kiszolgáltatottság. És halála is: az anyagnak-kiszolgáltatottság.

Ezért több a Szó a Gépnél.

Az ember szava.

A mindíg reménykedő ember szava.

Az ember szava, aki amíg szólni tud: költészetet teremt. Természetet és történelmet.

Mert a nyelv: a természet és a történelem. Mert a nyelv a múlt és a jövő.

Mert a Nyelv: Noé-Bárka. Amelyben az Eljövendő Végzet vízözöne elől a Teremtő Költészet szavai merengve tolonganak. A zsiráf-szavak, csikó-szavak, csődör-szavak, elefánt-szavak, orrszarvú-szavak, oroszlán-szavak, a fülemüle-szavak, rigó-szavak, keselyű-szavak, bikaborjú-szavak, a páfrány-szavak, virág-szavak, lepke-szavak, cédrus-szavak, a föld-magvai-szavak, a lárva-szavak, pete-szavak, ondó-szavak, tojás-szavak, embrió-szavak, hőscincér-szavak, jegenye-szavak, őserdő-szavak, álom-szavak, látomás-szavak. És mind a többiek: a Szó-Világegyetem. Várván, hogy a víz űrből-ledörgése és zöld zuhogása elhervadjon. Várván, hogy a tengerré gyülemlett víz elapadjon. Hogy a kék buborékokkal, laza ánuszgyűrűkkel pöfögő mocsarak elsorvadjanak. A füstölgő sáros föld fölszáradjon. Hogy az őrző anyatestből tűnődve kitódúljanak. S özönükkel, vemhet-váró, tojást-váró, nemzést-váró, jövőt-váró végtelen élet-özönükkel elömöljenek, széthömpölyögjenek a haláltól-szűz, halált-álmodó Jövőben.

Amit mondhatok még^*

Mit mondhat a költő megvalósúlt verse után, a megírt műről mit mondhat a költő, a megvalósúlt szeretetről, áhítatról, mámorról és kegyetlenségről, ha már káromlással-füstös és harmattal-átmosott szavaival újra-építette gyötrelmeit és gyönyörét, eldadogta szánalmát, szégyenét és szorongásait, sírását ha már a földbe szórta. Szólni van joga-e valamit a versről magáról, s tud-e szólni egyszerűen és önmagát-feledve? Hogy nem elég? Hogy sohasem elég? Hogy mindent újra-mondani kellene és újra-mondani semmit se lehet, csak folytatni, vagy abbahagyni, s belefutni a földbe: szőrös csontnak, kopár, néma kőhegedűnek? Ez a vers, az Anyám, ez az époszi himnusz, ez a dühödt jajgatás, komor káromlás, gyötrelmes öröm, temetővirágzás és csont-kiáltozás, ez a köd gomolygó, habzó szívére hullott könnycsepp: verspárja az 1950-ben írt vers-éposznak, az Apámnak; töprengő, múlttal-dühös, múlttal-áterjedett, szívemben-féktelen és habzó, jövővel-köd-idejű, gyötrődő ember-voltomnak szárnyai ezek a versek: napban elégők, vagy jégbe-fagyottak, földbe-szőttek, vagy füstbe-foszlók. De szárnyai mégis jelenemnek, múltamnak és emlékezetemnek. Mit tudnék mondani még? Hogy nem elég? Hogy sohasem elég? Hogy az átok, szeretet, áhítat, öröm, kegyelem, konokság, bűntudat, szégyen, sírás és emlékezés sohasem elég? Hogy mindíg az kell, ami kimondhatatlan, ami talán elmondhatatlan, hogy mindíg azt keressük, kimondani mindíg azt akarjuk, ami talán ki-sose-mondható, talán ami elmondhatatlan, mert oly nehéz, mert oly tiszta, mert oly egyszerű, mert oly titokzatos és messzi-mérhetetlen, mint a csillagfény, mint a harmat, mint egy szál virág őszi sírján apámnak, mint anyám barna-lángú keze, apám csontváza ott a földben: huszonegy éve már. Múltunk: arany-vödör, kő-vödör, márvány-vödör, vagy agyag-vödör: telve szitokkal, szégyennel, vacogó gyerekkorral, habzó őszi temetőkkel, jajgatással, nyüszítéssel, könnyek gyémánt-ikrájával, holtakkal és koporsókkal, vetélő asszonyokkal, elvetélt magzatokkal, véres tavaszokkal, rezesbandákkal, búcsúkkal, munkával és húsvéti himnuszokkal, múltunk más-más-anyagú vödre habzásig tele halállal, testiséggel, sírással és szerelemmel, háborúkkal, a történelemmel, telve jövendő halál-önmagunkkal és jövőjével jelenünknek, a mi-emberiségünknek. Mit mondhatnék még? Ez a vers múltam végzete is, szegény-népem szánalma és szerelme, töredék a mi történelmünkből, történelméből szegény-életünknek. És emlékezetem tavasza mégis ez a vers, virágzó álma ember-hitemnek, virágzása gyász-akaratomnak, a ködnek, anyatestnek, éhségnek és halálnak, virágzása a temetőknek, a Csont-ország csont-történelmének, a soha-el-nem-enyésző múltnak a föld szagos héja alatt és az emlékezetre-képes szívidőben, a töprengés eszméletében. Az ember azért ember: mert végtelen-múltra és végtelen-emlékezetre képes. A költő, ha mer hinni szavában és szava érdemében: esendő múltjával, köd-tajték gyermekkorával, apja sárga csontvázával és anyja édes szívével is szolgálni akar. Mert a költészet: szigorú szolgálat, teljes emlékezet és minden múlt egyidejűsége. Mert a költészet a Lét szolgálata, szolgálata az ember emberért-hitének. És mondom ezt, és hiszem ezt, és vallom ezt: e hit-nélküli, kiábrándúltságban-ökrendező, tétova napokban, a költészet-közöny, vak-lírai hétköznapiság és kiúttalanság napjaiban: nektek anyák, nektek jövendők anyjai majd, neked Édesanyám, s neked Emberiségem ötmilliárd-éves Ősasszony-Anyja: Föld. Mit mondhatnék még, mit, én: a halálra-készülő, mit mondhatnék még Édes Mindenem: Világ?

A föltámadás előtti pillanat gyötrelmei^*

A halottak királya én vagyok. Mint ahogy minden versem: én vagyok. Törvény szerint. De a halottak királya az a király is, az a rejtelmes, titkos, kemény, magátvesztett és magát-megtaláló, országát-vesztett és népét-megtaláló, halottait-sirató és halottait-rettegő, hulló és fölemelkedő király is a történelmi időben, a századokkal-ezelőtti történelmünkben, véres és vér-vesztes középkorunk hajnalán, aki egy nagy és lehetetlennek tűnő pillanatban, történelmünk egy végzetpillanatában választás elé kerűlt: IV. Béla király. A választás: a halál, vagy az élet, a jövő, vagy az enyészet, a dacos fölemelkedés, vagy az önfeladó szétfoszlás, az omlás, vagy a megmaradás, az elemésztődés lángjai, vagy a tiszta szolgálat. A szolgálat: amely több minden emberi feladatnál. A szolgálat: amely a legszebb emberi küldetés! Persze: a hasznos szolgálat. Persze: a jó szolgálata. Persze: a humánusabb jövő szolgálata. Persze: az egyetemes öröm szolgálata. Versem: két vereség és veszteség jajgatása, versem két végzet jajongásának és vágyakozásának összefonódása, versem: két akarat együtt-sírása, versem: két indulat együtt-vágyakozása. A magamé, a költőé, aki jelen-korának hűtelen és mégis hűséges gyermeke, s azé a középkori királyé a virágzó végtelen múlt-időben, aki a tengerre futván, a tatárok elől a tengerre rohanván véres karcsú lovon, a tengeren várta meg, gyötrődve, töprengve és önmagát-gyalázva: választása pillanatát, döntése idejét, a halál helyett a kezdés,a lét-kezdés, történelem-kezdés, jövőkezdés mámorát és gyönyörét. És nekem is ki kellett másznom önvesztésem véres odújából, a történelem üszkös odújából, holtakkal-tömött erjedő gödréből, szívem és hitem füstös, elszenesedett halmazaiból, rom kúszadék-kazlaiból. Mit mondhatnék még? A vers: gömb. Önmagába zárt és önmagát magyarázó. Önmagát kiteljesítő és önmagát végtelenítő. Magyarázni, vagy elmondani: így, gyarlóság és lehetetlen. Ha kimetszünk is egy gömb-szeletet testéből, csak a gömb-szelet vérzését láthatjuk, nem gömb-léte egészét; a vers teljességéből egy karéjnyi fájdalom kivágva: inkább a hiány kérdőjelét írja eszméletünkre, ez inkább megfosztás, mint bizonyosság. Inkább veszteség, mint érdem. A vers egy vérző megmutatkozás-pillanata csak, lángoló metszete a vers-időnek, töredék a föltámadás-előtti pillanat gyötrelmeiből. Amit mondhatok, csak annyi: hogy egyetlen vígasz a valóság. Hogy a természetben az emberen kívűl nincs más emberi, s ezért az ember vígasza a Lét gyötrelmeire, léte fájdalmaira, gyötrődése és magánya lángjaira: csak emberi vígasz lehet. A Természet Látomása, a Növényi, Állati Mámorok, Tündökletek, Csábítások, Csodák: az embert elvonják az embertől. Mert a Tenyészetbe szívják. Mert beleolvasztják a Tenyészet Örökös Öntudatlan Végtelenébe és Véletlenébe. A Természet nem vállalhat felelősséget az Emberért. Csak az Ember vállalhat felelősséget az Emberért és a Természetért. Bűneire és átkaira az ember a természetben nem találhat föloldást. Csak önszívében és emberi szolgálatában. A Képzelődés és a Játék, a Hazúgság Tündöklete boldognak tetsző, de kegyetlen palástba burkolja szenvedő és elveszett szívünket, vesztes mámorokba kábít, lök a halálba. Az Öntudatlan Örök Szép Tenyészet vár minket úgyis, majd ha a föld felé bukunk, öntudatlan ragadozó-éhséggel, közönyös falánk éhes várakozással, gyomrokkal, szájakkal, szívókákkal, szív-alakú ajak-párnákkal, rágószervekkel, csőrökkel, emésztőszervekkel, ürítőszervekkel és ürítőpontokkal, gyökerekkel, nedvekkel, mirigyekkel, mikrobákkal és lángokkal. Az embernek, ha dolgát tudni akarja a Földön, önmagában kell győznie önmagáért és az emberért. Mert ez a dolga! Föladata: a rosszból cselekvéssel kilépni. Mert a várakozó, a csöndre-ítélt ember, a bénaságra-ítélt ember, a nem-istenűlt, de szellemével isten-részese ember nem döntheti el mindíg cselekvése kezdés-pillanatát, meg nem határozhatja a kitépődés, az indulás, a mássá-levés, az újat-kezdés, a régit-levedlés kezdet-idejét, a cselekvés írtózatos kezdetét. De ha a Történelem, Sors, Idő, Lét, Végzet, Pusztulás, Isten, vagy Áldás, Ördög, vagy a Másképp-Jól-Lehetetlen fölszólítja a szívet a mostra, a megváltoztató, az újat-kezdő cselekvésre: s az árva szív, az égő ember, a feketén-lángoló tudat a választásra, döntésre fölszólíttatik: választania és döntenie kell! És jól kell választania! Mert ha hagyja elfoszlani a választás-pillanatot, eliramlani ha hagyja a döntés kezdetét, s motyogva ül tovább fájdalma füstölgő kupacán, magánya égő csillagán: nevét a Pusztulás Könyvébe beleírta. S ha rosszúl választott: nem választott emberűl. Mert a választás az ember joga, a döntés az ember kizárólagos joga. Mert ösztöneitől független a választásban az ember. Mert nem él ösztöneibe göngyölödötten, mint az emberen-kívüli szerves természet. Mert választásra az ember képes: egyedűl. Mert az Isten is azt tehette csak, amit tudott. Mert a döntés: az ember joga és kötelessége. S ha ideje jön a Hatalmas Döntés-Pillanatnak: döntenie kell! Mert ha vakon áll a Pillanat előtt: vaksága örök marad, halála végtelen. Ráomlik mocskos üszkeivel, vérző tenyészetével az idő. Mert egyszer jön csak az a Pillanat, arany-lábakkal, szárnyakkal: amik lángból és gyémántból. Mert nem jön soha többé! Mert az Embernek megadatik egyszer, hogy döntsön dolgairól. De csak egyszer. Aztán soha többé!

A szolgáló kötelesség^*

„Legyen a költő hasznos akarat” írta versében nagy költőnk. Én folytatom az ő versmondatát: legyen minden ember hasznos akarat! Minden ember, de különösen a közösséget szolgáló ember, az az ember, akit a közösség kiválasztott a sokaságból magának: hogy fölruházza szíve és hite bizalmával, gondjai sűrű bizalmával. Az élet szolgálat és munka. Minden igazi élet szolgálat és munka. Egy társadalom léte és élete: a szolgálat és munka óriás szövevény-hálózata. De egy társadalom, így a szocialista társadalom is: egyének, ember-egyedek halmazata, szép és gyötrelmes szövedéke. Az ember, a társadalom tagjaként élő ember nem mindíg magányos, de nagyon sokszor magányos és árva, önmagára-hagyott: gondjaiban, bánataiban, napi kérdéseiben, sokszor megoldhatatlannak és föloldhatatlannak tetsző gondjaiban. Segítségre vágyik. Megoldó és föloldó segítségre. Az élet nem elvontság. Az élet: folyamatos gyakorlat, állandó zuhogása a sokszor nagyon is nehéz hétköznapoknak. Az egyes ember és a közösség hétköznapjainak. Én azt kívánom, hogy az a honfitársunk, akit most a közösséget szolgáló munkára kiválasztunk önmagunkból, hogy az a szolgálatot vállaló ember, akit bizalmammal megterhelek: ezt a bizalmat ne tehernek érezze, de a szolgáló kötelesség folytonosságának. A lét nem elvont szerkezet. Tehát a szolgálat se lehet elvont szerkezetű szövődmény! Nem, én arra választok, s a kiválasztott-tól azt kívánom, hogy az embert szolgálja munkájával. Figyeljen és segítsen: mindenben. Minden embert, aki hozzá fordúl a legbonyolúltabb, vagy a legegyszerűbb gondjával. Az ember nem maradhat magára. Az ember érdemes a jóra. Minden ember! A közösséget szolgáló embernek pedig az a dolga, hogy az embert a legapróbb pillanatában is a jóra segítse. Mert ezzel nemcsak egy embernek ad örömet és föloldást, de munkája így válik értelmessé, lesz mindnyájunk, lesz a haza üdve és öröme. Mert a haza csak akkor lehet boldog, ha annak minden tagja tudja, hogy számíthat a segítő észre, szívre és szeretetre.

Múltat-szülő jövő-halott^*

Sokszor elmondottam már, a Költészet: Szolgálat! A Lét szolgálata. És ezzel a Közösség szolgálata. Akkor is, ha játék, ha öröm, ha tiszta teljes öröm, akkor is, ha ordítozás és üvöltözés, kiáltozás a gyász bánata, a bánat gyásza ellen, ha töprengés a teljességen, ha a Valóság megérintése és fölszólítása: a csöndre és a virágzásra, ha élet, ha halál, ha politika, történelem és szerelem. Költészet nincs Közösség nélkűl. A Költészet létével közösségi cselekvés. Az embernek: önmagában önmagáért cselekednie: a hazúgság! És a Költészet: Az Ember dolga! Egyedűl az emberé! A két vers, a József Attila sírja és A halottak királya is: az ember szolgálata. Így: gyötrelmével és gyönyörével. Kopár és esendő éveim Ének-Szigetei: ezek a versek. Emberi föltisztulásomnak és újra épülő jövő-hitemnek Ének-Szigetei. És nem függetlenek egymástól. A József Attila sírja utolsó ének-részeiben A halottak királya embriója ott lebeg már, s A halottak királya töprengő és merengő szemekkel József Attila sírjára visszanéz! E két vers átkozva-ordítozás és töprengve-sikoltozás: hitünk és hitem a törvény-tiszta múltjáért és jövőjéért, s hogy legyen bizalmunk és halandóságot-legyőző megtisztúltságunk élni a Holnap Közösségéért. Gyémántra-vedlett szívvel, mocskainkat és elátkozottságunkat levetve, gőgünk kőzet-páncélját letördelve vér-mocskos szívünkről: szolgálni az Embert. Azt az embert: aki mindíg érdemes a jóra.

Az angyallal-verekedő^*

Éltem, szenvedtem, dolgoztam, írtam. Időm hallgatni nem volt az angyal szárnya-suhogását. Csak hallgatni dermedetten, ahogy zuhog az űr örvényeiben. De szárnyai égő vaspikkelylomb-ütését éltem és élem. Hogy ki ez az Angyal? A Múlhatatlan Múlandóság. Az ébrentartó, a bíztató, az életre-üldöző, a szorongató, a fojtogató, a haláltekintetű. És vár egy hatalmas, gyönyörű, mámorító, félelmetesen tiszta föladat. Veri arany-öklével eszmélkedésem kapuját: Petőfi Sándorról kell írnom könyvet. Őt kell elmondanom. Őt, a Csodát. Őt, a Legteljesebbet. Az én Petőfi Sándoromat. Verekszem az angyallal. Élek, szenvedek, dolgozok, írok.

A hallgatás: a lét elárúlása^*

Juhász Ferenc műveit több mint két évtizede figyeli nagy érdeklődéssel, a tehetség iránti tisztelettel, hol lelkes hozsannázással, hol aggodalommal, fenntartásokkal a közönség, a kritika. Kötetei mindíg csatába lendítik a különböző ízlésű, szemléletű olvasókat, kritikusokat. Nem utolsó sorban költői nyelvének gazdag, de olykor szinte áthatolhatatlan sűrűje akadályozza az olvasók egy részét abban, hogy pontosan értse Juhász Ferenc költői világának gondolati lényegét. Úgy hisszük, megírt és megírandó költeményei, költői életútja jobb megértését segíthetjük elő egy interjúval, vagy pontosabban szólva: a költő beszéltetésével. Szerkesztőségünk megbízásából munkatársunk, Pándi Pál tett fel kérdéseket a költőnek, s Juhász Ferenc azokra írásban válaszolt. A napilap olvasójára bizonyára váratlanúl hat a költő sajátos prózastílusa, de reméljük, hogy a vallomás ereje közelíti egymáshoz a művet és befogadóit. (Népszabadság, 1970 December 25.)

 

Úgy tudom, most fejezted be új eposzodat IV. Béláról. Ezzel kapcsolatban több kérdés érdekelheti olvasóinkat. Mi az emberi-művészi oka annak, hogy újra és újra az eposzhoz érkezel el? Mi vezetett el IV. Béla alakjához, s miként ötvöződik ez az új alkotás az életműben A tékozló országgal? Mi az aktualitása ennek az eposznak?

 

Új époszomat, A halottak királyát 1970 Március 23-án kezdtem írni és 1970 Június 18-án fejeztem be, pontot téve a vers utolsó szava után, pontot téve szívem gyötrelmeire és a fogalmazás lángjaira és gyötrelmére. De versem történelmének része előtörténete is, hiszen A halottak királya első tizenegy és fél versszakát (akkor még Király a tengeren címmel) 1959 Február 3-án írtam, tömény és komor depresszióm verejtékes odújában, mintegy lángot lőve ki önmagam szégyenéből és megalázottságából, sötétjeimből, a depresszió fekete verméből. Abba is hagytam bevérződve és bekormozódva, szájamon és ujjhegyeimen a láng sebeivel, még nagyobb szégyenemre. Ez a tizenegy és fél versszakasz meg is jelent később, 1962 Áprilisában az Új Írásban, Egy éposz első sorai cím alatt. A sors most hitet is, erőt is adott, hogy ezt a hosszú verset, A halottak királyát megteremtsem szavaimból. Mert az én hosszú verseim nem époszok a szó költészet-történeti értelmében, de lírai versek, lírai megvalósulások, s ha époszként jelölöm is létüket és lényegüket, a jelölés csak azért, mert jobb, a költészetben használatos szót nem találok létükre és lényegükre. Tehát: hosszú verseim egy állapot, vagy egy akarat, vagy egy gondolat lírai virágzásai, vagy örvénylései, egy állapot, akarat, gondolat lírai folyamatai, nem az időbeli történés csobogása a térben és az időben előre, áradása, vagy szélfúvása a történetben, vagy történelemben a befejezés végzetéig, könyörtelenségéig, vagy föloldozásáig. Hosszú verseim épp befejezésükkel: egy-egy állapot befejezettségei, végzetei is, egy állapot-folyamat tűz-kapui, de e látszatra mindent-lezáró tűzkapuk mögött nem az üres csönd van, a tovább-nem-lehet ködös pusztasága, forró kősivataga, vagy az űr virágtalan magánya, de új lírai virágzások kezdete, építkezések és remények jövője. Költészetemet tehát, önszeretőbb, vagy önbecsülőbb pillanataimban, a ritka megnyugvás pillanataiban, a kétségbeesésnek-ki-nem-szolgáltatottság pillanataiban: egyetlen lírai folyamatnak tudom, s e szenvedő folyamat részei, egymáshoz-kapcsolódó molekulái a hosszú versek, s lesznek majd az alkatukra rövidek is, ha idejük jön, ha módot ad megvalósításukra keserves költői természetem. A föntiekkel, ha rejtetten is, válaszoltam a kérdésre: miért is csomóztam szavaimat, mint egy végtelen-szövevényű hatalmas gömb-hálót, IV. Béla király, középkori történelmünk nagyon-gyötrődni-tudó, nagyon-hinni-tudó, nagyon-elveszett és nagyon-nagy élet-kegyetlenségű, minden halált, minden pusztulást, puszítást, emberi és országos nyomorúságot ismerő embere köré, sorsába, húsába és szívébe szőve szavaim gyötrelmét és hitem pusztíthatatlanságát, kétségbeesettségem vérző fonalait, fölépülés-reménységem eleven szövetét. Mi választotta őt, a kiszolgáltatottat, az elűzöttet, a reményében-megnyomorodottat, a mégis-hinni-tudót, az önmagát és népét föladni nem tudót, a mindenkitől-elhagyottat, a kiröhögöttet és elkergetettet, az országépítőt, versem hősévé? Kiszolgáltatottságom és nyomorom, elhagyottságom és szégyenem, szegénységem és megaláztatásom, elárvúltságom és elveszettségem, depresszióm és szörnyű magányom, az akkori, az évekig létemet fosztogató, ami úgy égett életemen, mintha középkori gyermek-páncélruhába gyömöszölték volna férfi-testemet, s a vas kegyetlen és konok prései a fuldoklásig és a pusztulásig törték és sütötték volna testem és szellemem szerveit. Mert fuldokoltam a tehetetlenség páncél-öltönyében, s nem akartam a halálos depresszió vizes gödrében elrohadni, mert tudtam, hittem és hinni akartam, sejtvén azért az önvesztés fekete gyapot-felhői mögött az égitestek törvényeit és kristály-lángját, hittem mégis és azért is, hogy a szuicidium nem mód a jövőre, egyszerűen: ha ember született a Földre és sorsa van a Földön: öngyilkos nem lehet, nem mászhat önkéntesen bele a földbe, hogy a halál fekete angyala, ez a fénylő fekete angyal, mert fényei sötét léte lebegő ítéletéből ömlenek, hogy akaratunkkal elűzhető ez az idő előtt koponyák fölött lebegő Szárnyas Követelődző, Sugárzó Fekete Átok. Mert a szörnyűnél szörnyűbb, gyalázatosnál gyalázatosabb, rettenetesnél rettenetesebb József Attilai halál-óra, vagy akár a Majakovszkiji nem lehet jövőnk, vagy jelenünk, akárha emberről van szó, költőről, vagy egy nemzetről. Mert meg kell találni a létre az útat, mert kell az önemésztés, önvizsgálat, önelemzés, önvesztés, termékeny kábulat, de gyöngéd, vagy akaratos, majdnem-lehetetlen, vagy alíg-lángoló akaratunkkal csak az élet felé vághatunk útat magányunk, vagy írtózatunk bozótjában. És nem a halál felé. Ezért lett versem hőse, elesett szívem példája IV. Béla király, a zseniális akaró, aki mindent lemért tengeri árva magányában: a mindenséget és önmagát, bűneit és történelmünket, gyöngeségét és elárúltatását, tehetetlenségét és jövője képzetét. S e féktelen és dacos és önpusztító, önmagát porszemig-megszégyenítő önvizsgálat után: a tengerről a földi partra lépett, nem a halál redves küszöbére. És dolgozni kezdett. Elkezdte hitét élni!

 

Hogyan kerűlhet közelebb jelenünkhöz, közelmúltunkhoz ez a műértelmezés?

 

A halottak királya tehát az önvizsgálat, az önmagunkra-találás, az irtózatunkból-kigázolás, a partra-rohanás, az elemi élet-vállalás éposza, vagy hosszú verse, egy depresszió végzete, a haláltól-lekötözöttség föloldozása, a döntés kezdete. Befejezésével: az elindulás éposza. A nemzeté és önmagamé. Soha nem tudtam oly pontosan, magyar költő lévén, mint e versnél, hogy meg kell írnom, mert e vers megvalósítása olyan cselekvés: amely visszafelé is föltérképezi a történeti időt, s így hozza meg életítéletét, olyan cselekvés, amely föladatunk. A magyar költészetnek, a magyar költőnek, hitem szerint (s e hitemet lírai kezdeteimtől féltve őrzöm) többlet-föladata van, több-föladata, mint a világ más költőinek. Szerencsésebb, vagy jobb-sorsú népek költőinek. Történelmünk és nyelvünk múltbeli zártsága és bizonyos szempontból nyelvünk és jelenünk mai térbeli zártsága olyan föladatokkal ruházta föl költészetünket, az első magyar költőktől napjaink magyar költészetéig, amelyeket óriási nyelv-területű, vagy boldogabb föld-arcú népek költői nem ismernek, talán nem is tudnak. A Földgolyó e kis nyelvi szigetére ki figyelne úgy, mint más népek múltjára, vagy életére? Hiszen mi nem voltunk vallásokat-alkotó, mítoszokat-formáló, hatalmas történelmi legendákat és folyamatokat megindító nép, mint Ázsia nagy népei, mi nem voltunk próféta-óriásokat, Mózest és Jézust, világot-átsugárzó szellemiséget nemző és szülő nép, mint az ókor kis zsidó népcsoportjai, mi nem voltunk az emberi sors elemi állapotait és elemi szenvedélyét, gyötrelmét és szenvedését, elemi kibogozhatatlanságát, ellentmondását és tragédiáját kiéneklő nép, mint a görögök, századokig érvényes jogrendet kitaláló nép, mint a rómaiak, világhódítók és világpusztítók, világalapítók és világ-fölfedezők. Mi, ha már idetódúltunk, kis fehér tajtéktorony a népvándorlás vízgyűrődésein, és összekeveredtünk, Közép-Európa kis népeinek egyike voltunk, szenvedők és megalázottak, legázoltak és meghódítottak, mindíg-élni-akarók és mindíg-reménykedők, forradalmiak és úriak, legyőzöttek és gyönyörűek, történelem-tombolást, vért, árulást, úri gőgöt és úri butaságot elviselők, lázadók és levertek, megszállottak és kinevetettek, eszelősök és tiszták, egy kis nép voltunk Közép-Európa kővel-gyűrt és pusztákkal-szikrázó térségein, mint a többi kis nép: bennünk és körülöttünk. Nekünk nem volt múltunk olyan: ki teremtő önmagában és termékeny lényegében önmagával hat a világra. Költészetünknek ezért is kell többet vállalnia, többfajta mást, mint a világ, ki tudja, talán boldogabb-indulatú és tárgyiasabb-ihletű költőinek. Az önvizsgálat és önismeret, az önmagunkkal-szembenézés és a múlt-leméretése, jelenünk lázas köd-képének és izzó léthalmazának vizsgálata, az állandósúlt önmagunkra-figyelem: éppúgy a dolgunk, mint a többi, mint a költészet (mivel a lét) egyetemes dolgainak kimondása.

 

Mi a nyelv s ezen belűl a költői nyelv szerepe ebben az „önmagunkra figyelésben”?

 

Népünk ma is nyelvében virágzik eleven jövővé. És mivel nemcsak történelmében él, de nyelvében is, a magyar költő egyik legszebb és legnagyobb kötelessége: új és új virág-erjedéssel és virág-özönléssel, látomással és világ-fölmérő, világegyetemet-behálózó, a mindenséget dolgaiban megszólító, magányos derengéséből dolgaival kiszólító erővel és hittel teremtenie a nyelvet, élni nyelvünket végzetesen és gyönyörűen. Mert a nyelv élete, erjedése, látomás-virágzása és teremtő-nagysága: a nyelvet adó nép élete és teremtő nagysága. És mégegyszer: mi nem voltunk történelmet-alkotó nép, mi nem voltunk vallást, jogot, egyetemes szellemiséget alkotó nép: kőben, szóban, igében. Mi történelmet-elviselő, történelmet-tűrő, történelmet-szenvedő nép voltunk. Ezért is lettünk így: önmagunkra ítélve. Voltak nagy tetteink és nagy veszteségeink, nagy szenvedéseink és nagy elárúltatásaink, nagy királyaink és nagy jellemeink, nagy indulataink és rossz politikusaink. És számra nem, de szívre nagy nép volt és maradt népem. És hagyhatja-e ezt a népet, hagyhatja-e ezt a történelmet költője magára? Más, Arany János szavát használva, luxuriózusabb sorsú, vagy helyzetű, vagy múltú nép költője talán megteheti, és meg is teszi, hiszen elég, ha csak beszél, de a magyar költőnek nemcsak nyelvét, népét is őriznie kell költészetében. Ez az a többlet, ami sorsunkat nyomja és virágoztatja. A magyar költő népe elemi létét is mondja költészetében, hiszen így is őrzi nemcsak népe múltját, de jövőjét is. Nekünk, mai magyaroknak, mint a tegnapi magyaroknak is, költészetünkben is önmagunkra kell ismernünk. Kemény ítélettel és konok tisztasággal. Mi volna más ez, mint amit hitt és vallott Zrínyi Miklós és Berzsenyi Dániel, Csokonai Vitéz Mihály és Kölcsey Ferenc, Vörösmarty Mihály, Petőfi Sándor, Arany János, Vajda János, Ady Endre, József Attila? És ha teremtünk óriás-lombozatú, óriás termő-anyaméhű, óriás-igézetű és érzékenységű nyelvet költészetünkben, s e nyelv-egyetemességgel az emberlét és a világegyetem, a nemzet és a termő anyag, a szellem és a teremtés-titok egyetemes törvényeit és állapotait tudjuk és fogjuk kimondani: világ-emlékezetre érdemes létet teremtettünk költészetünkben és adtunk az időnek jövőt, hogy népünkben virágozzon. A halottak királya e többlet-vállalás verse is, mint ahogy az volt A tékozló ország. És a hit verse is mind a kettő. Mert én valóban hívő ember vagyok.

 

Ha a megfogalmazás költői ihletettségét tekintem, akkor lehetetlen nem ráismerni ebben a vallomásban a magyar líra nagyjainak öntudattal hirdetett „többlet-vállaló” programjaira. E ráismerés öröme késztet arra, hogy egy hangsúlymódosító megjegyzést tegyek. A kis népek, köztük a magyar nép is, nemcsak „történelmet-elviselő, történelmet-tűrő” erők, hanem történelmet formáló erők is. S e tevékenysége közben – csakúgy, mint megpróbáltatásai közepette – a magyar nép gyakran tapasztalhatta, hogy nem áll egyedűl. Persze, a világtörténelmi helyzet párhuzamosságai nem szerveződhettek mindíg ellenállóképes, nagyerejű szövetségesekké. Talán nem értelmezem önkényesen szavaidat, ha azt mondom: hited a mai magyarság emelkedésére, az emberiség jobb lehetőségeire vonatkozik.

 

Hiszek a teremtés értelmében és céljában és hiszek az élet értelmében. Hiszek a világegyetem értelmében. És hiszek az értelmes emberi lét értelmében is. És ezért abban, hogy a létért-való cselekvés: föladatom. Tehát: a költészeté. És a költő cselekvése: a költészet. A hallgatás: a lét elárúlása!

 

Mutatkoznak-e formai-kifejezésbeli változások az új műben az előző eposzokhoz képest? Költészeted rajongó hívei mellett jelentkeznek azok is, akik aggódnak verseid stiláris zsúfoltsága, nehezen áttekinthető szövevénye láttán. Várható-e egy – spirálisan a korai szakasz kezdeményezéseit folytató – tisztulás lírádban? S ha már itt tartunk, talán szólnál arról is, mi volt, s mi talán még ma is, a belső emberi tartalma költői stílusod, látásmódod sajátos természetének?

 

A halottak királya a: b: b: a-rímelésű négysoros versszakokban írt éposz. Körülbelűl öt és fél ezer sora: parttól partig futó, szélesebb-őzönű, mint A tékozló ország, bár lüktetésében, hullám-gyűrődésében, a rímek felé hömpölygésében A tékozló ország testvére. Így: zártabb, mint a Gyermekdalok, s létében nyitottabb, mint utolsó versem, az Anyám volt. Mint a tenger terped, lángol, homálylik, ragyog, gyűrődik és reng, ahogy hullámai tajtékosan lobogva, nagy meredt csipke-fátylakkal a partra kifutnak, fújva és suhogva, s tört tajtéksivataggal szörcsögve és hörögve önmagukba visszaszívódnak: akartam, versem legyen az ősvíz partrafutása, robbanó szétfröccsenése az állat-virágzó sziklaüregekben. Ilyen szó-anyagában és anyagalakjában új versem, ilyen tenger-természetű és tenger-magányú. És ezzel mondtam azt is, hogy természetében nem lazább A halottak királya, mint az utolsó tizenöt évem költészete. Én ugyan nem keresem a bonyolúltságot, csak el akarom mondani, amit hitem szerint el kell mondanom. A Lét oly bonyolúlt és zsúfolt, dologi létezőivel, dologi álmaival, dologi lényeivel, alakzataival, anyag-virágzásával, kötéseivel, hullámaival, erőivel, formáival, lángjaival, akaratával és rejtelmével oly szövevényesen kizárólagos, oly bonyolúlt összessége és kegyetlen halmaza, egymásbanövő és egymásból-kinövő rejtelem-szövedéke, rejtelem-együttese a mindennek és a semminek, hogy a még legpontosabb költői kimondás is habszerűen laza és ködszerűen foszlékony a megközelítésben. Laza fényhálózat, fénypontok laza hálószövevénye csak a vers a Lét legkisebb részletéhez arányítva is. De: a költészet nem azonos a természettel, ahogy a Természet nem azonos a Léttel. A Természet a Lét része csak. A költészet külön természet, az anyagi állapotaiban megvalósúlt és folytonosan megvalósuló Természettől független, önálló természet. Így: független akarat. Én nem a természetet mondom újra, de bennem a Lét természete virágzik. Ez a virágzás: költészetem anyaga, költészetem dologi létének állapota és állandósága. És költői akaratom: indulat az egyetemességre. Talán ezért, hogy tömöttek a Lét fölfogott dolgaival verseim. És mégis: mindez kevés. Mert a Dolgok burka alatt és homályában ott a Titok. A Rejtelem, a Megfejthetetlen. A Titok, aki átvérzik néha a Lét szövetén, a Titok, aki átvérzi sokszor az anyagok húsát, fölszikrázik olykor egy bogár szeme ötszögű lencse-csiszolatán, kristály-csillagán, őrjöngve kilángol egy körtefa-levél zöld pórusain, egy csipke-törékeny kéz mozdulatában, hogy visszahúzódjon rejtelme csöndjébe újra, hogy éljünk tovább a Lét dolgai közt tapogatva, mint a vakok. Mert halandóságunk bennünket homályba zár, mert halandóságunk tudatos vállalása: a legszebb emberi állapot és kegyetlen szomjúság a félelemre és megismerésre. Mert halandóságunk: a félelem állandósága és a megismerés reménytelensége. Mert a halandóság a legkegyetlenebb fizetség, amivel törlesztenünk kell a töredék-megismerés bűnét. Hiúság-e mondanom, hogy költészetem azt is akarja: a leghiúbb hiúságot, a Rejtelmet keresni, valamit megtalálni a Lét homályában, a Múlandóság ködében? Dacos vagyok a Léttel. Talán eljutok egyszer a kristálylángú szóig, a létbe-világító szavakig. De a csöndig sohase akarok eljutni! Azt majd a halálban!

 

Milyen munkába fogsz az eposz befejezése után? Milyen a költő Juhász Ferenc közérzete 1970-ben?

 

Mit is mondanék még? Egy-egy éposz lemetszett hajtásai, lenyesett ágai, elvágott gyökér-szálai tűnődő szívem életébe dugva: kizöldűlnek, megfogannak, lírai leveleket hajtanak. Három éposz-versem után, az utó-égés, a kihamvadás gyötrelme után: „rövidebb” versek izgatják képzeletemet. A sors hitet és erőt adott, hogy dolgozzak sokat az utóbbi esztendőkben. Talán nem vonja meg most se tőlem kegyelmét. És ha ad olyan gyakorlati munkalehetőséget, mint 1968-ban, 1969-ben, 1970-ben, okom csak a fáradtságra lehet. De ez a legtöbb, amit a költő, a halandó, életében elérhet.

 

Köszönöm a válaszokat. Remélem, hogy a kérdések és a feleletek stílusának különbségén és a nézetek olykori eltérésein keresztűl is érzékelni lehet az álláspontok fontos vonatkozásokban termékeny kapcsolatát. Nem másítjuk meg a tényeket: a költő szemlélete, nézetei, s a kérdező álláspontja között vannak különbségek. De azzal sem változtathatjuk meg a valóságos képet, hogy háttérbe toljuk a nézetek közeledésének, a humánumban, az értelmes élet igenlésében való találkozásnak tényét.

A döntés pillanata^*  **

A szemében fájdalom ül, az arcán feszültség, visszatartottság. Két hete kerűlt haza a szanatóriumból. Állunk a kertben. Az ősz szinei mindenen. A lugason érett szőlőfürtök, a ház mellett pázsit, közben rózsatövek, kéklő harangvirág.

Hát ez. Ez ugye a kert, mondja Juhász, s a hangján érezni lehet, hogy kevés köze van a lugashoz, gyephez, s a félig elpusztúlt mandulafákhoz. Kerti szerszámokkal alígha görnyedez a bokrok alatt, hiszen ezek a bokrok számára nem így valóságosak, hanem látványként, képként, szóként. Nincsenek privát bokrai, virágai, cselekvései. Ami él körülötte és szerephez jut, mind-mind a költészet áramkörében létezik, része a nagy készülődésnek, szenvedésnek, s részévé válik a műnek. Juhász minden tudatos és öntudatlan energiájával egyetlen célra, feladatra összpontosít, s ez a költészete, más szóval önmaga megvalósítása. Ebbe az erős központi áramkörbe futnak be a kertből, a házból, az országból és a világból az összes szálak, ebbe az áramkörbe kell mindennek és mindenkinek bekapcsolódni Juhász körűl, ha létezni akar. Ez az áramkör nagyon erős, mágneses terébe tehetetlenűl bezuhannak a tárgyak, virágok, épületek, arcok, hajak, szájak, kiszáradó, sorvadó véredények, és a sejtjeikkel beépülnek a versvárakba, verstornyokba, verserődítményekbe, a monumentális versvárosokba. Ez a zseniális kőmíves álmokból, virágnevekből, csillagnevekből, ritmusból, színekből, tört fényű szavakból, betű-pozdorjából akkora várat épített, hogy a földünkön használatos létrák már nem érik el a tetejét. Juhász még egyre építi a versvárat. Létra nincs, így nem tud lejönni, s nem lehet hozzá felmenni. Fenn áll a falon, s tudja, hogy nem tud lejönni, elvegyűlni, szürkén élvezkedni. Talán, ha valaki, valahogyan feljuttatna egy kötélhágcsót. De hol, hogyan, ki? Úgy tűnik, a versvár falairól út már csak felfelé vezet. Tudja ezt. Legalábbis sejti. Dacosan, kegyetlenűl építi versvárát tovább. Fent hideg van. Az égi galaktikák rendjét lesi.

A kertből lassacskán behúzódunk a ház alagsorába. A költő megmutatja a mosókonyhát, a könyvespolcokkal telerakott folyosókat, aztán a garázst. A garázsban bükk- és csertuskók emelkednek a mennyezetig. Telenként fával fűtik a cserépkályhákat.

Elférne itt még egy autó, mondja Juhász.

A lépcsőkanyarban Balzsam ugat és ugrál ránk lelkesedve. Ő valójában egy kutya. De puli. Így félig ember. Balzsam. Juhász Feri különös világában jelentős személyiség, gondolom, kitesz egy nyugdíjas tábornokot.

Folyosók következnek, faburkolat, beépített szekrények, aztán a konyha, a magyaros étkező, s a szobák. Egy kisebb szoba, melyben Juhász leánya tanyázik egyetemi tankönyveivel, egy nagyobb, melyben Erzsike, a ház tudós asszonya lakik, aztán a dolgozószoba, melyben ismeretlen szellemek, tudósok, boszorkányok élnek, s a költő. Erzsike szobájának a falát nagy Csernus-kép fedi. A festményen Juhász Feri üldögél. Arca talányos.

A dolgozószoba nagy. Két falát mennyezetig könyvek borítják, a harmadikat megtöri az ajtó és a fekete cserépkályha, a negyedik az erkélyre nyílik, s a kertre. A negyedik fal talpig üvegből épűlt. Az egyik könyvespolc alatt, szinte beléje süllyesztve nagy olajzöld heverő áll. A heverő felső harmadát málnaszínű subaszőnyeg fedi. A heverő fejénél, valamiféle láda sarkán egy újszövetségi szentírás és egy német nyelvű holland katekizmus nyugszik. A szent könyvek szomszédságában színes cseréptálban gyógyszeres tubusok, fiolák halmozódnak. A szabad falon, főleg a fekete cserépkályha szomszédságában amatőrképekből nagyított családi fotók függnek a falon, a kályha és az ajtó között Petőfi, Ady, Spinoza, József Attila, Babits Mihály és Tóth Árpád arcképe. Kicsit odább egy Hantai Simon kép, alatta a Húsvét-szigeti óriásszobrok emlékképe, melyet Kassák ajándékozott a költőnek. Dedikálta is: „Emlékül Juhász Ferencnek 1967. III. 12.” A szoba közepén íróasztal áll, alatta, s az ajtó előtt is keleti szőnyegek. Juhász Feri a könyvespolchoz lép. Kezét magasra emeli:

Ez itt a XX. századi magyar irodalom, ez a világirodalom. Itt sorakozik az én természettudományi gyűjteményem.

Közelebb húzódok a polchoz, s egyetemi tankönyveket látok magam előtt, biológiát, szülészetet, fizikát, őslénytant, odább latinokat, filozófusokat, majd imakönyveket. Fent a polc tetején Tömörkény, Nagy Lajos, Móricz Zsigmond és Krúdy Gyula műveit. Egy üvegszekrényben pedig a költő saját műveit. A könyvespolc aljában csukott szekrényrészt pillantok meg.

Itt?: fordulok Juhászhoz.

Dossziék, papirosok, mondja és kitárja az ajtókat.

Rend. Rend a szekrényben, a polcokon, s a kis társalgóasztalon is, mely közvetlenűl az üvegfal előtt áll két kényelmes fotellel. Az asztalon egy üveg skót whisky (Ballantines, amit legjobban szeretek), mellette egy üveg száraz bor, poharak, dobozok, jég. Az asztal alatt egy érett napraforgótányér, fekete cserépvázában.

Juhász hellyel kínál. Megvárom míg a fotelba ereszkedik, s csak utána ülök le én is. Önkéntelen az egész. Túl sok tisztelet és udvariasság nem szorúlt belém. S most mégis. Kényszerítenek a tárgyak, a kert, a környezet, a cserépkályha, melyben mindíg fával fűtenek. Pedig jól ismerjük egymást, két esztendeje egy szerkesztőségben dolgozunk. Nagyokat vitatkoztunk az elmúlt években, s jókat ittunk, nevettünk együtt. De a szerkesztőség úgy látszik más. Juhász Ferenc ott főmunkatárs, itt király. Fiatalon találkozott a sikerrel. A harmadik könyvére, huszonhárom éves korában Kossuth-díjat kapott. Erős kezdés. Tizennyolc könyve jelent meg idáig.

A fotelban ülve a kertre s a szomszédos udvarokra látok. A késő délutáni fényben néhány gyümölccsel zsúfolt almafa bíborlik, az almafákon túl sötétzöld jegenyék állnak. Csend van. A Rózsadomb néma. Nagyon nagy a csend, de én úgy érzem, mégsincs nyugalom. Hirtelen bármi megtörténhet, bekövetkezhet. Juhász előre hajol és whiskyt loccsant a poharamba.

Igyál, bíztat.

Jeget dobok a barna lébe, aztán felhajtom. Juhász nézi. Fegyelmezett. A Kútvölgyi Kórházban megtiltották neki az ivást. Nem iszik, büszke akaraterejére. Szinte élvezi, hogy én iszom és ő nem. Hátradől a fotelban, babrál valamivel, matat. Én a poharat ringatom. A kertben apad a fény. Juhász megszólal:

1947-ben a Diárium című folyóiratban jelentek meg első verseim. A címük: Arany és Ezüst. Aztán a Népi Kollégiumok folyóiratában, a Lukácsy Sándor féle Valóságban, majd a Németh Andor szerkesztette régi Csillagban. Első könyvem a Franklin Társulatnál jelent meg.

Írok mindent. Juhász Feri arca összetörik, aztán kisimúl. Hunyorog, mocorog. Az asztalra mutat:

Ennél az asztalnál dolgozom húsz éve! Én a hosszú verseimhez, mint a Gyermekdalok, vagy A halottak királya, rengeteg segédanyagot használok. Az asztalomon mindíg azok a könyvek sorakoznak, melyek tartalmilag, nyelvileg, vagy módszertanilag segítenek a munkámban.

Feláll, szétnyit egy könyvet, melyből jegyzetek csúsznak elő.

Látod! Bejegyzések, idézetek, nyelvi formák. Itt vannak, hogy a versírás idején kéznél legyenek. Nagyon rendszeresen dolgozom, és nagyon rendszeresen élek. Ezt a rendszerességet az utóbbi évek sok baja, gyötrelme felborította. De most megpróbáltam visszaállítani a régi életformámat. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy Budapestre kerülésem óta nappali ember vagyok. Ezt úgy értem, hogy kora reggel kelek, fél hatkor, hat órakor, legkésőbb hétkor. Ezt a helyiséget magam teszem rendbe mindennap. Nyolckor, fél kilenckor leülök dolgozni, és dolgozom, ameddig bírom lélegzettel. Ezt már azért is meg tudom csinálni, mert huszonegy éve vagyok a Szépirodalmi Könyvkiadónál. 1951 decemberében szerződtem oda, azóta egyfolytában ott dolgozom felelős szerkesztőként. Annakidején félállásban vállaltam a munkát, így csak szerdán és pénteken kellett bemennem. Ez lehetőséget adott arra, hogy kialakúljon ez a rendszeres életmód. Ha hosszú verset írok, megírom egy ültő helyemben, de ez eltart hat-hét hónapig. Naponta nyolc-tíz órát dolgozom. Nagy vákuumok nem szoktak lenni. Kivéve, amikor A halottak királyát írtam, amit 1959 február 3-án kezdtem és megírtam tizenegy versszakot, majd 1970 március 23-án folytattam, s 1970 június 18-án háromnegyed tizenkettőkor befejeztem. Ennél a versnél óriási időszakadékba zuhantam: mondja Juhász, aztán feláll, elém tart egy nagyalakú, bőrbe vagy műbőrbe kötött, könyvszerűen vastag füzetet. Kinyitja az első tizenegy versszaknál, aztán hátrább. Magyaráz:

Száznyolcvanöt kéziratoldal. Ez a depressziós írás. Ez a nem-depressziós.

A füzet elején javítások látszanak, hátrább világoskék, tiszta versfolyam hömpölyög át a lapokon. Sehol egy javítás, vagy áthúzott szó. Elámulok. Nem is tudom, mit mondjak, mit kérdezzek.

 

Mindíg ilyen bekötött füzetekbe írsz?

 

Medimpex naptárba írtam A tékozló országot. Ekkor szoktam rá a könyvbe való írásra. Az 1950-es években nem volt papíros.

Elém tartja a vastag, könyvszerű naptárt.

A Rákosi-időkben annyira megszoktam ezt a formát, hogy most külön be is köttetek papírokat. Kardos úr most kötött be nekem újabb íveket.

Kinyitja a szekrényt, kiemel két vastag könyvet. A frissen kötött könyvek gerincén arany betűk és római számok.

Nézd, milyen fínom papír! Bécsben vettem ezt a papírt. Ha valamilyen érzelmi, vagy fogalmi problémát megoldani nem tudok, belebújok ezekbe a cselekvésekbe. Papírt, dossziékat veszek, köttetek.

 

S azok a kisebb füzetek?

 

Az ötvenes években jegyzeteket készítettem mindenhez. Az csak legenda, hogy a prózaírónak kell készülni, s a költőnek nem. Ide mindent felírtam, szóképeket, vers-lehetőségeket, amik a fejemben jártak. Ha nekiülök egy hosszabb vers írásának, előveszem ezeket a jegyzeteimet. Ezek nem rövíd versekhez kellenek, hanem a hosszú versekhez, a nagy konstrukciókhoz. Segédeszközök a lírához. Meggyőződésem, hogy szüksége van erre a lírának is. Ezek a jegyzetfüzetek állandóan használatban vannak (felmutat egy füzetet). Ebben írtam le, hogy édesanyám hogyan vágott ki egy petróleumlámpát az ablakon, amikor apám odahozta a dalárdát.

Kinyit egy újabb füzetet. A fehér mezőben rajzai: páncélok, sisakok szóródtak szét, odább lovak és lovasok páncélban.

A halottak királyához készítettem ezeket a tanulmányokat, mivel nem szeretek semmi módon mellébeszélni, pontatlanúl fogalmazni. Száz részből, rostból épűl a mű. Még le is szoktam rajzolni a verset!

Juhász újabb füzetet tár elém. Keresztre feszített zöld test. Ember, állat, szörny? Aztán beljebb egy másik oldalon kék tóban zöld béka ül. Dülledt szemekkel néz bennünket. Aztán kék páfrányok következnek.

Így néz ki a műhelyem, vagy nem tudom, minek lehet nevezni ezt a dolgot.

Felemel valahonnan egy zöld füzetet. Ez is kötött.

Száz vers van ebben, rövidek, mondja.

 

Golyóstollal írsz?

 

Töltőtollal. Ceruzával egyáltalán nem. Egy versem van, amit véletlenül golyóstollal írtam, ez a Gyermekdalok. Tizenkétezer sor. Harminc golyóstollat fogyasztottam el. Mátraházán arra ébredtem egy napon, hogy el tudom kezdeni a verset. Csak golyóstoll volt nálam. Babonából azzal folytattam később is. Ceruzával még jegyzeteket sem tudok készíteni.

 

Mindíg nappal dolgozol?

 

Sok személyes okból áttértem az éjszakázásra. Ahogy a szanatóriumi irataimon szerepelt: „laborális és familiáris okokból”. Szeretnék visszaállni a nappali életre. Igazán jól fogalmazni napfényben, vagy reggeli világításban tudok. Kell a belső tisztaság és a homálynélküliség, hogy el tudjam mondani, amit akarok. Az éjszaka zavar. Kiadói munkám is lehetővé teszi, hogy mindennap fogalmazzak és csak akkor menjek be, ha ezt elvégeztem. Egyébként mindíg íróasztalon írok, de mégsem, mert ha ezt jól megnézed, láthatod, nem íróasztal. A Bizományi Áruházban vettük, mondja Juhász, aztán megtapogatja az asztal sarkát és leül. Rágyújt. Várakozik.

 

Mindíg nyolc-tíz órát dolgozol naponta?

 

Nézd, ha jól megy a munka, akkor hat-hét-nyolc órát tudok egyfolytában dolgozni. Ezt mindíg a cigaretta mennyisége mutatja. Amikor csomót érzek a torkomban, akkor már nem megy az írás. Ha dolgozom, sokkal kevesebbet dohányzom, mint egyébként.

 

Könnyen írsz vagy nehezen?

 

Bennem nagyon sok kétség, kétségbeesés, depresszióra való hajlam van. Nagyon ritka az a napom, percem, amikor örülök annak, hogy a sors képessé tett a fogalmazásra. Azt érzem, nem elég, amit csináltam, még mindíg nem történt meg a vers! Ezeket a gyötrődéseimet összegyűjtött verseim két kötetének előszavaiban meg is fogalmaztam. Nem-depressziós állapotban könnyen írok. Ez nem azt jelenti, hogy könnyedén, de megvan a képességem a végleges fogalmazásra. Ha nincs, akkor nagyon nehezen írok. 1957-től 1962-ig ilyen depressziós állapotban voltam. Kórházba is kerűltem 1958-ban. És hát voltaképpen érvényesen fogalmazni négy-öt esztendeig nem tudtam. Nagyon szégyelltem ezt az állapotot, nagyon gyötört. Kétségbeestem. Úgy éreztem, semmi sem jó, amit addig csináltam. Szabályos depresszió volt. A depresszió életem más részeit is befutotta, mint repkény a sírkövet. Ebből az állapotból úgy 1961 táján kezdtem kilábalni. A teljes felszabadulás azzal a verssel következett el, ami körűl annyi vita volt. A József Attila sírjánál című versemre gondolok, ami az Új Írásban jelent meg.

 

Milyen volt a gyermekkorod? Hogyan éltetek? Elmondhatnál egy emléket kisgyermekkorodból? A szülőföld meghatározta életútadat? Egyáltalán a költőben van valamilyen eredendő meghatározottság?

 

Nagyon nehéz volt! Sok szomorúsággal, szenvedéssel volt terhes a gyermekkorom. Nagyon fájdalmasan éltünk, de emellett nagyon szép is volt az élet, ha visszaidézem, ami velünk történt. Apám eredetileg kőmíves volt, de 1932-ben a tüdeje miatt megoperálták. Az úgynevezett „nagyvillám” műtétet hajtották rajta végre. Egyik oldalon átvágták valamennyi bordáját, és lekapcsolták a fél tüdejét. Nem vállalhatott többet kőmíves-munkát. Elment egy hivatalba altisztnek. Biáról vonattal járt be Pestre. Nagyon jó-kedélyű, zenét-szerető ember volt az apám, aki minden bizonnyal sokat szoronghatott a betegsége miatt. Nagyon könyvet-nem-szerető ember volt. Akkor döbbentem rá, hogy hamarosan meghal, amikor életében először könyvet kért tőlem olvasni. Nagyon nem szerette a könyvet, szinte gyűlölte. Kezébe adtam Móricz Zsigmond Rózsa Sándorját és Thomas Manntól a József és testvéreit. Szorgalmasan elolvasta őket, s közben nagyon megváltoztak a tulajdonságai. Jelzett a halál a tulajdonságváltozással! Amiért szomorú volt? Nem azért, mert szegények voltunk, bár a falú legszegényebb rétegébe tartoztunk. Nem is irattak gimnáziumba. Polgári iskolába jártam Bicskén. A gimnáziumhoz hiányzott a latin különbözeti vizsgám. Apám inasnak akart adni a Magyar Optikai Művekhez. De addig könyörögtem, s anyám is, míg a Márvány-utcai Kossuth Lajos Kereskedelmi Középiskolába kerültem. Amit csak azért említek, mert néhány olyan fiúval jártam ott együtt, akiknek a nevét te is ismered. Közülük való volt Csernus Tibor, a festő, aki most Párizsban él. Nagy Károly fizikus és Tornai József költő. Nem a szegénység miatt volt nehéz az életünk, de mert a betegség elemien meghatározta létformánkat. És hát elemien meghatározta édesapám létállapotát és édesanyámhoz való viszonyát is. Apám a betegség és a halál-tudat elől a szeszbe menekűlt. Nem volt iszákos ember, de nagyon sokat ivott. A félelem és a halál elnyomására ivott. A szervezete le volt gyengülve, megártott neki a szesz. Rég volt! Mindennek csak nagyon halvány rajza van benn az Apámban, és mítosz-szerűen az Anyámban. Az utóbbi években megfogalmaztam véresebben is. A papa nagyon sokszor volt részeg. Ezt úgy is értsd, hogy Biáról járt Pestre. A kollégáival beült valahová egy fröccsre, s átbeszélgették a vonatindulást. Nagyon sokszor az éjszakai grázi vonattal jött haza és még be-betért egy-egy kocsmába Bián is. A papa, igen sokszor, esőben, hóban! Kevés, ha azt mondom, nem józanúl jött haza. Ezért a mi életünk örökös szorongásban, félelemben telt. A dolog érdekességéhez, lényegéhez az is hozzátartozik, hogy apám soha nem a keresetét itta el, azt odaadta édesanyámnak. A borravalóit itta el. A feszűltség nem ebből adódott, hanem a részegségi állapotból. Édesapámnak és édesanyámnak elemien más volt az élethez való viszonya, más volt a testük. Apám vidám, társaságot kedvelő, könyvet nem-szerető, az élet gyakorlatát élő ember volt. Édesanyám szorongó, a környezetét-nagyon-szerető, sokat-olvasó, nagyon-magányos asszony, akit természetesen ezek az állapotok rettenetesen bántottak. A gyermekkoromat úgy képzeld el, hogy az emlékeim tele vannak vérhányással, ordítozással, verejtékszaggal! Apám ül az ágyban, és a lavórba okádja a vért. Én voltam, aki békíteni próbált. Anyám apámhoz küldött békességet keresendő, apám anyámhoz! Apám állandóan társasággal volt, dalárdába járt. Anyám bezárkózott a reményeibe és a kölcsönkért könyveibe. Ez az állapot nagyon a létet előkészítő, formáló állapot is volt. Így értem, hogy minden nyomorúsága mellett tele volt örömmel. Nagyon sokat tűnődtem azon, hogy a szegényekből, akiknél visszamenőleg nagyon nehéz fölépíteni a családfát, mert elvesznek a csontokkal a földben, és az irataikat nem őrzik sehol, hogyan határozódik meg a tehetség, és a szegénység családfájából hogyan nő ki egy ág, ami lombot vet. A magam családfáját próbáltam összerakni. A szegények életetében századok készülődése kell ahhoz, hogy a homályból egyszercsak valaki kiváljon. Ezt majd egy könyvben szeretném megfogalmazni! Ezek az állapotok kényszerítettek arra, hogy magam legyek, hogy ne elégedjek meg azzal, ami körülöttem van! Többre törekedjek. Más legyek, mint amit körülöttem tapasztalok. Hogy az életem ne olyan legyen, mint az Apámé és barátaié volt! Ahogy József Attila mondta: „kiváljak”. Erre nagyon tudatosan készűltem kicsi korom óta. Nagy szegénységgel, kisebbségi érzésekkel átszőtt gyermek voltam. Állandóan kint jártam a határban, erdőben, nádasban. Sokszor napokra eltűntem, anyám nagy aggodalmára. Mivel egyéniségemből-eredően is hajlok a részletek megfigyelésére, mindez módot is adott arra, hogy állandóan lássak, figyeljem a természet jelenségeit. Falusi környezet, temető, erdő, tó. Egész pici korom óta olvasó vagyok. Kamasz és legénykoromban sokat olvastam, s azóta is. Akkor még anyanyelvi szinten beszéltem németűl, így német és magyar nyelven végigolvastam a világirodalmat. A Szabó Ervin és a Széchényi-könyvtárba jártam. Ez a falúban kitetszett. Bolondnak neveztek a hátam mögött. Anyámat állandóan szekálták, s ő kétségbe volt esve, hogy nem azt az életpályát fogom bejárni, ami Bián szokásos volt.

 

Köt még valami a szülőföldedhez?

 

Ez a falú, ahogy annak idején, gyermekkoromban mondták, magyarokból és svábokból, tehát reformátusokból és katolikusokból állt. Ez a két falúrész nem nagyon szerette egymást. Nagyon sokan Budapestre jártak dolgozni, gyárakba, hivatalokba. Annak ellenére, hogy Bia csak húsz kilométerre van a fővárostól, 1945-ig megtartotta feudális kötöttségeit. Ez volt a gyermekkorom egyik legnagyobb politikai tapasztalata. Nagyon furcsállottam, hogy a kultúra és civilizáció 1945-ig nem hatotta át ezt a falút. Hogy a főváros nem tudott olyan mágneses hatással lenni, hogy megmozdítsa. Akkor döbbentem rá minderre, amikor először jártam Magyarországnak azon a részén, amit nem ismertem. Békés megyében, ahol a feleségem felnőtt és iskolába járt. Budapesttől kétszáz kilométerre: erkölcsben, modorban, felvilágosodottabbak, önállóbbak voltak az emberek, mint Pest szomszédságában. Persze ez a Viharsarok volt, a lázadások, forradalmak földje. Biához így nem kötött semmi. Csak kimenni, elszakadni! Ebben láttam az élet egyetlen lehetőségét! Én ezt a falút rettenetesen meggyűlöltem, és boldog voltam, amikor onnan elkerültem. Hosszú ideig elkerűltem a falút. Az is igaz, hogy 1950-ben apám meghalt, anyám felköltözött Pestre. Kötelezettségem nem maradt Bián. A hatvanas évek elején kezdtem vissza-szeretni őket, amikor újra-fogalmazódott bennem sok közösségi probléma. Ők, minden múltjukkal, kiutálási szándékukkal, gúnyjukkal együtt is az én múltamhoz tartoznak, azonosak velem. A megértést nem nekem kell tőlük várni! Ma már nemcsak a temetőbeli csontok kötnek a szülőföldemhez, hanem az emberek is, akik elvárják, hogy értük is legyek. Szeretném ezt majd egy hosszabb írásban megfogalmazni, hogy milyen formában, még nem tudom. Inkább vers lesz, mint próza. Kötöttformájú versek lesznek. Nagyon izgat a költészeti gyakorlatban az a lehetőség, hogy az ember hangsúlyos, magyaros versformában jelenkori tartalmakat érvényesen fogalmazzon meg. A magyar líratörténet egyik legnagyobb kérdése és föladata ez. A kérdés az, hogy ebben a vers-építési formában ki lehet-e fejezni a lényeget úgy, hogy a közlésmód nem válik múltszázadivá? A XX. század lírájában egypáran megpróbálták már, régen Ady, Babits, aztán nagyon szépen gyakorolta Illyés Gyula, fontos kísérletei voltak Weöres Sándornak és Nagy Lászlónak is.

 

Búrjánzó, bokrosodó, újabb és újabb képekre bomló verseidet olvasva sokszor eltéved az ember, s elgondolkodik, mit is akar a költő: erdőségeket teremteni, hegyeket vagy katedrálisokat? Épít, vagy megsejt egy későbbi romlást? Megfogalmaznád törekvéseid lényegét?

 

A költő világegyetemet akar teremteni. Én legalábbis: új világegyetemet szeretnék teremteni. Hogyan is mondhatnám pontosan? A költészet (művészet) is valóság. A második valóság. A teremtett valóság. A második természet. Mert minden a Valóság szülötte. De meg is fordíthatom állításomat: lehet, minden valóság, tehát az Egyetemes Valóság, vagy a Lét Egyetemessége: egyetlen képzelet akaratának szülötte, egyetlen képzelet virágzásának állandósága, elmúlásával elmúlásában is. Halandóságával így halhatatlan. A valóság minden része, dolga, jelenése, összefüggése, változata, állandósága talán a Képzelet szülötte, de a képzelet folyamatosan szüli, halandóvá gyötri, halottá dermeszti, aztán újraszüli a valóságot. Az egyszerűség kedvéért hadd mondjam azt, hogy kétfajta költő (költői teremtés-mód, költői teremtés-állapot) van a költészet-történet kezdetei óta. Az egyik: szemével, eszméletével, tudatával, érzékszerveivel, emlékeivel mindíg beleütközik a valóság egy-egy dolgába, tárgyába, állapotába vagy jelenésébe, ez az ütközés-pillanat fölszikráztatja szívében az ihletet, tehát megihletődik a valóság-részlettel történt összeütközésben, s ez az ihlet-tűzpont azután földagad, verssé tágúl. S versként megdermedve időtlenedik. Majd hosszabb, vagy rövidebb szünet után újabb ütközés-pont következik. Ezt a költészet-állapotot mondom én pontozott lírai teremtésnek. Amikor az egyes fénypontok, ihletek: tehát versek, pontszerűen, láncszerűen egymás után sorakozva, vagy rácsozatosan, hálózatosan (mint egy fénypontokból szőtt háló, tűzpontokból épített rácsozat-pontköteg-kocka) építődnek föl a lírai életművé a költő életében. Vagy a fém-pontok, verspontok egymás alá, mellé, fölé születnek, hálót szőve egymással. Mint fénypontokból szőtt létháló ez a líra. A másik költőben, a másik költői teremtés-akaratban: mindíg minden együtt és egyszerre él, egyetemesen tenyészik költészetének kezdet-állapota óta, s ezt a folytonos egyszerre-virágzást akarja (vagy tudja) a költő egész lírai létével elmondani haláláig. Ez a költő a létezés minden dolgát, történését, anyagát, jelenségét állandóan, egyetemesen tudja és érzi, ebben az egyetemességben gyötrődik, szenved, ebben virágzik öröme és gyásza, s ezt az egyetemes állapotot akarja kimondani újra és újra. Ez a költő: voltaképpen egész életében egyetlen dolgot akar: megfogalmazni az ő-tudja egyetemességet! Ehhez keres eszméleti alkalmakat. Ez a költő nem a jelenségek kihívására válaszol lírai harccal, dühhel, vagy páncélos indulattal. Ez a költő a jelenségek együttesének diszharmonikus szövevényében gyötrődik, egyetemes rendet akar teremteni a jelenségek tenyésző és haldokló mindenség-halmazatában. Én ilyen költő vagyok. Bár tudom: a Földgolyó lehetetlenűl picíny anyagpontja csak a világegyetemnek, e Földön állva (és származásom szegénység-földjén) ontológiát, etikát és esztétikát teremtettem magamnak, s e hármas-egység tudatával akarom megteremteni a magam költői világegyetemét. Ezért íródnak a „hosszú” versek. Az idézőjelet csak azért használom, mert nincs hosszú, vagy rövíd vers, csak vers van! Vers: amely akkor igaz, ha teljesen betöltve tartamai idejét: akkor fejezi be önmagát, amikor be kell fejeznie önmagát, amikor önmagát önmagával bezárta. A Gyermekdalok-at, vagy A halottak királyá-t, csak ilyen „hosszan” lehetett elmondani. De badarság lett volna a Mosolyod hatalmá-t tizenkétezer sorra tágítani. Talán túlságosan is elvont, amit itt mondtam. Ez év őszétől előadásokat tartok az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészeti Karán: a költészetről. Ott és akkor majd pontosabb, részletesebb, bizonyítóbb lehetek e dolgokban. Atomjaira, elemi részecskéire bontva egy-egy állítást, talán jobban tudom megfogalmazni a világegyetem-valóság szűlte esztétikámat. Mert az esztétika (a költészet teremtés-tudata) csak a valóságból képződhet. Esztétikából nem építhetünk visszafelé (mintegy az űrből a tér-anyag felé, fordítottan) valóságot. A fölfogott valóság, az észlelt valóság és a képzelt valóság dolgaiból születő (lényegük sugárzásából nemződő) rendezett virágzás az eszmélő anyag erkölcstudata. Felelőssége a létért! És az esztétika a szív erkölcse! És az erkölcs, a költészet erkölcse is, az eszmélő ember-agy egyetemességre törekvő esztétikája!

 

A halálélmény hogyan kerűlt a lírádba? Halálfélelem sugallja, vagy a való élet valóságos halottaira gondolsz?

 

Én nem félek a haláltól. És a halottaktól se félek. Ne csudálkozz, ha azt mondom, én szeretem a halottakat és a halottak szeretnek engem. Mert a halottak az én múltam és jövőm, mert a halál az én jövőm és múltam! Nekem: barátom a halál, nekem társaim a halottak. A halál a lét állandóságának edénye. Az az örök tartály, amelyben az eleven lét tenyészik, habzik és virágzik. A halál a lét egyetlen lehetséges jövője. Az egyetlen bizonyosság, a káprázat-nélküliség. Az egyetlen egyetemes valóságos valóság. A halál a részleteire bomlott és a részekre-bontott lét egyetemes foglalata. Ezért gyönyörű. Ezért nem iszonyatos. Mert a halál az: ami van, a többi csak a létezés lehetségese. De ezért a lehetségesért kell nemződnünk, születnünk, ölnünk és meghalnunk majd! És ne csudálkozz: én hiszek a halálban. Hiszek létetteremtő, létet-akaró erejében. Ezért a lehetségesért kell élnünk és szeretnünk. És egyáltalán nem biztos, hogy minden úgy van, ahogy mi látjuk, vagy ahogy mi hisszük! De a világ van és mi majd meghalunk! És lesz a lét és a világ. Ez a törvény. És én nem félek a törvénytől. De talán félek: a meghalástól! Attól a pillanattól, ami majd eljön. Hogyan fogom megélni halálomat? Gyáván, gyöngén, esetten, ordítozva, könyörögve, vagy erősen? Nem tudom. Tudom: halálom pillanata: létem (emberlétem) legfontosabb és legpontosabb pillanata lesz! De nem hiszem el, hogy az a pillanat a döntés pillanata lesz, hogy akkor dől el múltbeli sorsom erkölcsi és gyakorlati értéke, esetleges transzcendens jövőm milyensége. A megbánásban, a múlt, élet-múltam áldozatos elítélésében! Én az anyagban hiszek és az anyag erejében és erkölcse tisztaságában. Ezért míg élő, gondolkodó, töprengő, virágzó és elvirágzó eleven anyag vagyok az anyagok szervezett világegyetem-halmazatában: csak az életemmel bizonyíthatom erkölcsiségem tisztaságát, élet-hitem erkölcsét. Itt és ebben a halál nem parancsolhat az életnek! Halálom nem oldhatja föl vissza-felé életem kötelező kegyelmi törekvéseit: a jóságot, a tisztaságot, az élethitet föl nem adást, a keresztvállalást, ha kell! A szánalmat, szerelmet, a szolgálatot. Az ember, a mindíg jóra érdemes ember szolgálatát. A szeretetet! Ezért, a halál-pillanat csak összefoglalás lehet, volt állapotaim egyetlen ponttá sűrített összefoglalása a beszámolásban, de nem lehet föloldozás visszafelé! Föloldozás emberlétem elemi kötelezettségei alól. Kioldozás az erkölcsből, születésemig! Hiszen ha így lehetne: bűn, bűntudat, bűnhődés, bűnismeret nem létezhetne. Pedig ezt (ezeket) nem nélkülözheti az emberszív és az emberiség! Ez a fényponthálózat és árnyponthálózat az ember erkölcse világegyetem-magányában! Ezért ember az ember! Nemcsak mert halandó! Hiszen a létezők és dolgok sokasága halandó! Kegyetlenűl kell élni és tisztán: épp a halál miatt. Föladatunkat végezni és önmagunkat megmérni minden pillanatban kegyetlenűl és tisztán. Szeretni is kegyetlen tisztasággal szabad csak. És ez a kegyetlenség a tisztaságban: fölold a halálfélelemtől. És a meghalástól félni a legszebb emberi szégyen! Ezért a szent szégyenért érdemes élni! Az ember azért fél a meghalástól, mert halálában (halottan) már nem ismeri föl a halál élet-gerjesztő értelmét. Mert megvonatik tőle a döntés pillanata, a döntés, a választás új lehetősége. Az élet gyönyörű. A halál gyönyörű. A meghalás épp halandóságunk tudatában: iszonyatos. Hiszen itt kell hagynunk mindent: amit tudtunk, szenvedtünk és szerettünk. Mert magunkra-hagynak, mert elhagynak a dolgok, létezők, jelenségek minket. Mert elfoszlik szívünkkel szívünkben a halálból-kivirágzó élet-gyönyörűség! De mikor halott a halott? Amikor a szív megáll? Csak amikor az utolsó agysejt is meghal, s ezzel bomlásba kezd, amikor a koponyára csatolt E.E.G.-gép (elektroenkefalográf) szeizmográftűje cikcakkjait írván félbeszakadva megáll a papíroson. Mint egy félig-megszületett grafit-villám. Akkor már kinyílnak zártságaink, nyílásaink nedveiket kibocsátják, szemnyílásaink, fülnyílásaink, nemzőszerv-nyílásaink, szájnyílásaink, végbélnyílásaink folyatnak vizeletet, könnyet, taknyot, excrementumot, vizenyőt, nyálat, ejakulátumot, s nyitottságaink bezárúlnak. A szilárd hab folyni kezd, meglazúl. A szerkezet és a személytelen modell anyaga, váza, töltete, láncolat-összessége, kapcsolat-szövevénye, a véges végtelen kocsonyás virágzó homálya forrni, lángolni kezd határfelületein és határfelületei alatt. Akkor mondhatják csak a fölibénk-hajló eleven halandók: értelme mi volt életünknek! De addig még hasznosan jobbak lehetünk. Bár orvos-barátaim azt mondják: sok ember hónapok, évek óta halott már, pedig él még biológiailag, élettanilag nem mondható halottnak. De nem folytatom: én a halálban élek, a halállal élek: az életért, mert nem élni írtóztató aljasság! Míg élünk.

 

Szabolcsi Miklós az új Kritika első számában a következőket írta rólad: „A modern emberiséglátomások, világvíziók, hosszú versek, nála szocialista meggyőződéssel — legjobb verseiben pártos hevülettel telnek meg, így megteremti a szocialista realista líra sajátosan magyar, korszerű, 1970-es változatát, példáját nyújtva a korszerű népiségnek is.” A Szabolcsi által használt szocialista jelzőn sokan csodálkoztak. Te személy szerint szocialista költőnek tartod magadat, vagy egy olyan költőnek, aki a szocialista építés mellett áll?

 

Nem. Én szocialista költő vagyok! Ezt miért is tagadnám? Mert mások megtagadják tőlem e hitemben jogomat? Mert mások esetleg a gyanútlan, vagy jóhiszemű olvasóval elhitetni akarják az ellenkezőjét? Akik nem-szocialista költőnek mondanak engem: vagy ostobák, vagy csalni akarnak a szavukkal. Igen! Szocialista költő vagyok. Ezt minden művem bizonyítja. Egész eddigi munkásságom és életem. És nemcsak az, hogy hiszek a szocializmusban. De hiszem azt is: a szocializmust segítem megvalósúlni költészetemmel. Költészetem tartalmaival, költészetem világnézetével, költészetem élet-hitével. Költészetem szubjektívitásával. Én nem hiszek a tárgyiasságban, nem hiszek a mítosztalanságban, a múlt-nélküliségben, az érzelmi objektívitásban, az el-nem-kötelezettségben. Ez lenne az én nem-szocializmusom? Hiszen valahogy valahová mindenki elkötelezett! És leginkább azok, akik tagadják az elkötelezettség jogát és lehetőségét. A kötelességét! Ők: a gyávák, a megbúvók és megalkuvók! Vagy éppen az a gyanakvók velem-baja, hogy hiszem azt: a szocialista költőnek a legtöbbet, a legjobban, a legőszintébben kell csinálni! Ez a szocializmus megvalósulásának akarata! A szegények közűl jöttem és a szegényekért meghalni is tudok, ha kell majd. Ez: így van! Hitemben és szívemben! Nem akarlak szép szavakkal ámítani! Az én szocializmusom: eszmélkedésemben és eszmélkedésem költői gyakorlatában a legtöbbet adni és a legtöbbet akarni azoknak és azoktól: akikből jöttem! A szocialista költészet sem tárgyában, sem gyakorlatában, sem nyelvében, sem hitében, sem erejében nem lehet gyöngébb, kisebb és kevesebb, mint a polgári költészet. Én hiszek az élet (minden kúszasága és diszharmónia-szövevénye, halál-szövethalmaza ellenére) örömében, a történelem szépségében, a nép erejében, a nép és népem erkölcse tisztaságában, a munka gyönyörében, a munka kötelességében és egyetlen bizonyosságában! Az én szocializmusom: többet tenni, többet akarni, többet követelni! Nekik, tőlük, értük. A legtöbbet adni nekik a képzeletből és a valóságból. A szellemből és az anyagból. Az anyag termékeiből (amit ők teremtettek), a természetből, játékból, örömből, hitből. Nem-szocializmus lenne ez? Bűn? Árulás? Éppen az ellenkezője az! A kevéssel való megelégedés. Így, a nem-hit abban, hogy a nép érteni és szeretni tudja a legbonyolúltabb szervezettségű és nyelvű költészetet! Az én szocializmusom: mindenben a teljesség akarata! És a hit abban, hogy ez kell és lehetséges. Hogy a népben és népemben van erő: a teljességre. Hogy: tudom: nem elégszik meg az olcsóságokkal, a kacatokkal, az ál-jósággal, a hamis árúval és hamis tudattal! Az én szocializmusom, mint Ady Endréé, Majakovszkijé, József Attiláé! Az ő hitük az én hitem is. A baj éppen az volt, hogy a népet nézték le azok (költő-ifjúkoromban), akik az ennél kevesebbet akarták, s hitetni el akartatták hazám népével, hogy a vakság, a kevéssel-is-megelégedés, a nem-mindenre-oda-figyelés: a szocializmus. Akik ezt hirdették és mondták: nem szerették a népet, nem becsűlték a népet, nem hittek a népben, féltek a néptől, annak fölemelkedésétől a szellemben és anyagban, égre-emelt szívétől és fejétől. Azok nem ismerték, és félték ismerni a népet. Gyanakodtak. Vádaskodtak: hivatkozva arra a népre, amely oly mohón áhítozott a jóra, az emberi jobbra. Az én szocializmusom: hogy hiszem: többé lennünk: kötelességünk! Tudatban, eszmélkedésben, erkölcsben, tudásban, munkában, szerelemben, politikában, halálban. Család-életfám és halál-családfám minden ága, gyökere, levele: szegények és munkások élő, vagy már a földbe-rohadt virágzó sokasága. Miért ne hinném, miért ne akarnám őket? Ők küldtek a fényre és értük is szólok. De az én szocializmusom: hit bennük és hit abban, hogy tudnak és mernek mindennel szembenézni. Minden anyaggal, formával, állapottal, bonyolúltsággal, szerkezettel, tudattal, magánnyal, lét-titokkal, szellemi, erkölcsi, gyakorlati virágzással, vagy enyészettel. És ezért költészetem kötelessége, hogy bátran (akár bonyolúltan) mindennel és a mindenséggel szembesítsem őket. Az én szocializmusom: hitem, hogy szívük nagyobb és bonyolúltabb, mint a világegyetem. Hogy szívükben virágzik a világegyetem. Félelmeivel, robbanásával és halálával is. Ezt tudniok és élniök: hitem szerint, kötelességük. Miért várnék el tőlük (és magamtól) kevesebbet? Ez az én szocializmusom! És tudása esendőségüknek, gyöngeségüknek, lustaságuknak, szégyenüknek, olykori irgalmatlanságuknak, butaságuknak is. Hogy önhittek is lehetnek, mohók és becsaphatók. Tisztán láttatni és látni a lét-ismeretben, élet-gyakorlatban, politikában, szerelemben. Tisztán és okosan cselekedni. Az alapokra állni, az alapokról nézni, az alapokról építeni föl a lét erkölcsét és az élet épületét. Egyszerűnek lenni az összegezésben, bonyolúltnak a vizsgálatban. Minden bonyolúltságával láttatni az Egyetemes Létet. Ez az én szocializmusom.

 

Valamikor divat volt az írástudók felelősségéről beszélni. Manapság vajon mi az írástudók felelőssége?

 

Az írástudók felelőssége ma sem kisebb és kevesebb, mint volt évezredeken, évszázadokon át, mint volt történelmünk és az emberiség-történelem utolsó évtizedeiben. Az írástudók felelősségéről beszélni: nem divat volt és ma sem az! De törvényszerű kötelesség. Mi is hát nekünk, mai írástudóknak, mi is hát a mi felelősségünk? Hogy bátran és tisztán szembesítsük önmagunkat és olvasóinkat (az igét-hallani-akarókat) a valósággal. Hogy ne hirdessünk hazúg eszméket, hamis hiteket, galád és alávaló akaratokat. Hogy higgyünk és hitessünk a forradalom értelmében és jövőjében. Hogy fölhívjunk, figyelmeztessünk, oktassunk, hogy őszinték legyünk írván: hazában, történelemben, politikában, szerelemben, halálban, merjük bevallani és láttatni gyarlóságainkat és bűneinket, hogy merjük bevallani tévedéseinket: akár eszmékben, akár a gyakorlatban, hogy felelősen beszéljünk történelemről, hazáról, szocializmusról, „nemzeti” bűnökről, hogy tollunkat sohase fogjuk a rossz szolgálatába! Hogy ne legyünk önszeretők, hamis hazafiak, rossz „szocialisták”, önimádók. Hogy tiltakozzunk, gyűlöljük a nemzeti önzést, önhittséget, a népek elnyomását, a hazúg háborúkat, az önfeladó, bezápuló, az aszketizmus büdös és hazúg, álnok-vakság és önhitt-csalás barlangjába visszahúzódó önzést, amely látszatra, mint az önzetlenség. Dehát rétegeire, szeleteire, szövet-metszeteire fölvagdosva ezt a kérdést (mint a többit is): könyvnyit mondhatnék válaszúl! Lehet: önhitt vagyok, de én hiszek felelősségünkben. Hiszek abban, hogy az okos, tiszta, szép szó: segít lenni a jóra. Hogy a felelős tiszta szó: tud változtatni az emberiségen, tudja a jóra segíteni az emberiséget. Ha nem hinnék ebben: összetörném a tollam! Hiszek abban: hogy a tiszta szó eljut az emberiség szívéig. Hogy a tiszta szóban van annyi erő és hatalom, mint a fölszabadított magenergiában. Mint a sugárzó élő csillagokban!

 

A magyar nyelv nemcsak nemzeti létet jelent, hanem minden szépsége mellett földrajzi és nyelvi korlátokat is. Kitörhet-e korlátokból ma egy magyar költő és egyetemes hatásúvá válhat-e?

 

Hiszem: ha tudunk, mai magyar költők, egyetemes érvényű, a világegyetem, a lét, a történelem, az emberszív törvényeire és életére igaz tartalmakat kimondani a megfogalmazásban, ezek a törvényszerű és tiszta tartalmak, mint az őscsillagok, földagadván ragyogni, sugárzani és égni kezdenek, s ez a csillagtűz elégeti nyelvünk és földrajzi lét-szigetünk űr-csöndjét, tér-szüneteit. Mondjam másképp? Egyetemes tartalmak egyetemes hatásúvá nőhetnek és nőnek! És különösen most, szocializmusunk korszakában, amikor a világ figyel ránk, kíváncsi és ideges fülét hazánk élő mellkasára teszi, hogy hallja szívünk eleven verését. De e tartalmak megkereséséhez hatalmas erő és bátorság kell. Bátorság még a tévedésre is! És kell erő, tehetség, bátorság óriás ahhoz is, hogy egyetemesen érvényessé tágítsuk, hogy egyetemes érvényűvé tudjuk növeszteni a látszatra személyes dolgainkat is a létezés végtelenében: személyiségünk, szerelmünk, halálunk, nemzetünk, múltunk, ember-gondunk állapotait, gyarlóságait, gyötrelmeit, jelenségeit, jelenlétét a történelemben. Ha van tehetség, költészet-tudás és atomrobbanás-erő bennünk, mai magyar költőkben, hogy rákényszerítsük lét-tudásunk akaratát vers-kimondásunkkal a világra, föloldódnak és fölolvadnak nyelvünk virágzó korallzátonyai, nyelvünk virágzó, eleven állatokkal rózsálló és bimbózó kő-csillag-gömb-fonadéka szétnyílik, mint élő, tiszta tok, hogy magába-nyelje az élő és értő világ értelemre-éhes tudatát! És leszünk világhódítók mi is: a szellem tiszta hatalmában és szellemünk erkölcsének erejében. A Földgolyó ember-tudata, nemzet-tudata és történelem-állapota, emberiségének lét-akarata és lét-állapota századunk jelen évtizedeiben nem hasonúlt (idomúlt) ahhoz a látszatra eszményien tiszta történelmi és lét-gyakorlati képlethez, amit a XIX. század oly jóhiszemű és pozitivistán magabiztos tudósai elméjükben kidolgoztak. Más lett a világ, más lett az emberiség, másképp lett a forradalom, a tudomány, másképp lett a szocializmus, átszerveződött a tőke, másképp lett az ipar, a háború, a fegyverkezés, másképp lettek a nemzetek! Ha ma visszanézünk töprengve a tűnődő XIX. század elméire, látnunk kell, hogy nagyon sok dologban rosszúl jósolták, naív-balgatagon képzelték a mi huszadik századunkat. És lehet, a mi költeszetünk, a magyar hét-évszázados óriás-költészet tartalmai váratlanúl (vagy a dolgok ismeretében nem is olyan váratlanúl) egyetemes érvényűvé lángolnak, évszázados gondunk a történelemben és a költészetben népek gondja lesz. Költészetünk múltja: népek és nemzetek jövőjének kövér komorlása, karcsú, a töprengő népek és szenvedő magányos nemzetek, a döbbenetében és elárúltatottságában magára maradt nagyobb emberiség redős homlokán tüzes fény-bíztatás. Tűz-felkiáltójel! Hogy lehet és kell életben maradni. Hogy kell és lehet fönnmaradni a szörnyektől-belihegett és szörnyetegekkel-telehörgött világ-sötétben!

 

Az író közéleti szerepléséről mi a véleményed?

 

Alkatában, személyisége, tudata, léte szerkezetében nem minden író alkalmas „közéleti”szereplésre. De ha kell, de ha ideje jön, még a legtörékenyebb, még a leggyöngédebb költőnek is föl kell venni a keresztet! Mondjam Babits Mihályt, aki gége-fölmetszetten, véres és gennyes kötéssel a nyakán, őz-nyak gégéjén a véres pólyával, aki akkor vette föl megváltás-hittel és halál-elszántsággal, mert mindíg is felelős írástudó volt: a közösség-tudat, a másokért szégyenkezés, a meg-nem-bocsájtás, a teljes gyűlölet, a menekűlni-nem-akarás, a felelősség-tudat, erkölcs-tudat, az önismeret: nem is fából, de kőből kötött keresztjét? A büdös téboly, rohadt gőg, tiszta harc idején! Utolsó énekei ezért megváltó-énekek. A megváltás ének-szentségei.

 

Az író társadalmi helyzetét milyennek látod, s helyét a közéletben?

 

Azt hiszem, a föntiekkel válaszoltam kérdésedre. Az író a társadalom lelkiismerete is kell legyen. Hazája, népe lelkiismerete is. Nemcsak az emberiségé, az édes Világegyetemé!

 

Másokkal összevetve, milyennek találod a magyar népet?

 

Nincs jó nép és nincs rossz nép, csak nép van. Nép, akit lehet bíztatni és oktatni a jóra, de lehet akit rákényszeríteni is a rossz-cselekvésre. Részeltetni a rosszban való cselekvésben. Egy nép, a nép: nép önmagában. Jóra-szándékú és jóságra-törekvő. Ezt hiszem. Minden nép élni akar, és boldogúlni akar minden nép. De lehet népeket belekényszeríteni a gonoszság akaratlan szolgálatába. Fenyegetéssel, törvényekkel, hamis eszmékkel, tudatlanságot-fönntartással, fegyverekkel, elnyomással, zsarnoksággal és zsarolással, bújtogatással. Nem is folytatom. Mert mindíg a népnek kell megfizetnie, ahogy Kölcsey Ferenc írta Himnuszunk mondja: bűnhődnie, e kényszerekért! Pedig nincs bűnös nép és tiszta nép! Csak nép van. Boldog, szorongó, dolgos, esendő, vígadó, gyászoló, gyönyörködő és ünneplő. Nép. Az ember-létet mindíg újra-teremtő, nemző és temető dolgos sokaság, jóra és szépre mindíg érdemes, bonyolúlt és tiszta, keveredett és forrongó szívű férfiak és nők, gyermekek és öregek nemző, szülő, szoptató, dolgozó és teremtő, temető és újrakezdő szorgos sokadalma. Nép. Jóra-érdemes. Az anyag és a szellem érdemében, értelmében, szerelmében és szeretetében. Nép, mint az enyém. Mint más nemzetek költőié. Nép. S lehet, a boldog-bonyolúlt világegyetem ismert vagy ismeretlen nem-üres ürességében tenyésző anyagtér-szigetek, anyagtér-nyájak egyes csillagain, vagy bolygóin, ős-spirálködök csigakürtjeiben izzó óriás téranyagpontok fény-árnyékában lüktető kis csillagokon, világhatalmas színes gázfelhők fonataiban lebegő anyaggömb-pontokon is élnek, vagy éltek népek: boldogok vagy boldogtalanok. Magányuk csillagára forrva. Megteremtve isteneiket, civilizációjukat, kultúrájukat, történelmüket és megreremtve haláluk, teljes haláluk, eszközeit is. Mint a mi boldogtalan, rettegő emberiségünk. Mint a mi mindíg-jobbra érdemes Emberiségünk.

 

Hiszel az emberiség haladásában, abban, hogy jobb lesz az ember?

 

Én hiszek az emberben. Én hiszek az emberiségben, és így abban is, hogy történelme a boldogság felé lépeget előre. Igaz: ős-sárkány totyogással! Én hiszek az emberi jóságban. Hiszek. Hiszek. Hiszek. E hitem nélkűl élni se tudnék. Ez a hit költészetem elemi tartalma: a kezdetektől. És e hitemről nem tudok és nem fogok lemondani soha. Mert az ember érdemes a hitre, az őbenne-hitre. E hitben hitemről soha le nem mondok! Akkor se, ha vas-szögek sárga kezeimben és lila lábaimban. Ha kék szívemben piros vas-lándzsa!

Juhász cigarettázik, én whiskyt iszom. Besötétedett. Alíg látjuk egymást. Olyan érzésem támad, mintha valamilyen ősközeg venne körűl, talán nádas, fűzesek, mintha én a Mississippi egyik partján ülnék, s Juhász Feri a másikon. Közöttünk tutajok úsznak a vizen, s régi, fából épített teherhajók. Néha megloccsan a víz, de puhán, alíg hallhatóan. Juhász Feri aztán átgázol a fűzeseken, villanyt gyújt. Folytatjuk a beszélgetést.

 

Ha nem írsz, mit csinálsz? Gondolkozol, készülődsz, vagy van valamilyen kedvenc időtöltésed?

 

Van két hivatalom. A Könyvkiadóban valamikor nagyon sok dolgom akadt, most, húsz év után kevesebb. És az Új Írásnál a szerkesztőségi munka. Ezt ismered. Fiatalok fordúlnak hozzám a kézirataikkal. Hatalmas verstömeg! Illik válaszolni.

 

Enni és inni szeretsz? Ha most vendéglői asztal mellett ülnénk, mit rendelnél?

 

Nincs különösebb, ilyen-fajta vágyam. Szeretek enni, nem eszem sokat. Válogatás nélkűl eszem. Nagyon szeretem az egy-tál ételeket, és azokat, amiket gyermekkoromban otthon ettünk.

 

Van valamilyen tárgy, vagy érték, amit szeretnél megkapni?

 

Nincsen. Mostanában néha gondolok arra, hogy veszek egy autót. Azt hiszem, egy picit oldana a feszűltségen, amiben állandóan élek. A munka és az élet feszűltségen. Amiért nem veszek? Félek is tőle, nem mintha a haláltól félnék. De vezetés közben esetleg fölgyorsúlnék és annak nagyon rossz következményei lennének. Nincs különösebb vágyódásom tárgyak után, nem vagyok gyűjtő természet. Kivéve a könyveket, amiket nemcsak olvasni, nézni is szeretek. Inspirálnak, parancsot adnak, felelősségre vonnak. Régen, vágyódtam a jó töltőtollakra. Ez az, amit rettenetesen szeretek. Fiatalkoromban Mont Blanc töltőtollaim voltak! Rettenetesen szeretem a nagyon szép, fehér, kemény papírt! Ezekre fogalmazok általában. Tárgyak magántulajdonára nem vágyom. Szeretek jól öltözött, borotvált lenni, tiszta ingben, cipőben járni. Még a legelesettebb állapotomban is vigyáztam az öltözékemre. Az elesettségemet mindíg igyekeztem páncél mögé rejteni.

 

Mit csináltál a háború alatt? Mi történt veled?

 

1946-ban érettségiztem. Kereskedelmi iskolás éveimet kettévágta a háború. 1944 nyarán voltam tizenhat esztendős, 1944 őszén Szálasi Ferencék átvették itt a hatalmat. Megjelentek a plakátok, hogy minden tizenhatodik életévét betöltött fiatalnak be kell vonulnia. November 16-án egy SS-teherautó harmincad magammal beszállított Budapestre. Én nem akartam elmenni, de a szüleim rettenetesen féltek. A városban zűrzavar volt, mindez Gömbös Gyula szobra felrobbantásának napján történt. A Móricz Zsigmond-körtéren letett bennünket a teherautó és gyalog kellett elmennünk Pesthidegkútra, ahol a sorozás volt. Elhatároztam, hogy megszököm. Egy barátom vállalkozott még a szökésre. Besorozás nélkűl visszaindultunk Biára. Karácsony estig bújdostunk, akkor bejöttek az oroszok. A bevonultatott harminc fiatalból csak mi ketten maradtunk életben. Az orosz csapatok bentléte alatt volt egy mellhártyagyulladásom, amit átfeküdtem. Haldokoltam. Majd kilenc hónapot feküdtem. 1946-ban érettségiztem. Akkor már a verseimet a tanároknak is megmutattam. Nagyszerű magyar tanáraim voltak. Horváth Károly, Céhmester István, Gyergyai Albert. De verseimet elsősorban Hantai Simonnak mutattam, aki gyermekkori barátom volt. Öt évvel idősebb volt nálam. Képzőművészeti Főiskolás volt, rengeteget tanultam tőle. Segített kialakítani az életemet és a szellemiségemet. Létezésével alkalmat adott arra, hogy bejárjak a főiskola könyvtárába és a filozófiai előadásokra. Nézhessem azt az óriási képzőművészeti gyűjteményt, ami ott a könyvekben megvolt. Részt vettem a közösség életében. Akkor láttam egy csaknem teljes Csontváry-kiállítást is. Hantai Simon adta a kezembe az első filozófusokat, Spenglert, Kantot, Freudot. Ő ismertetett meg a modern képzőművészettel, szobrászattal, a huszadik századi és a középkori olasz mesterekkel. Innen van az én nagyon erős képzőművészeti vonzódásom, ami az Új Írásban manifesztálódik. 1946–47 fordulóján egy ideig az akkori Francia–Magyar Pamutipari RT-nél dolgoztam. A fél falú ott dolgozott, s ma is, az átalakúlt üzemben. Vigonyozó voltam egy esztendeig. Gépsoron dolgoztam. Hantai Simon 1944-ben a főiskolán beszédet mondott a németek ellen, ezért aztán bújdosnia kellett. Elfogatási parancsot adtak ki ellene. Elbújt a szőlőhegyen. Följegyzéseit s egy könyvcsomagot adott át nekem megőrzésre. Fölhatalmazott, hogy a csomagot felbonthatom. A naplóját tartalmazta, melyben képzőművészeti problémákkal foglalkozott és három olyan könyvet, amit el is olvastam. Feuerbach könyvét, Lenin Állam és forradalom című munkáját és egy Engels-válogatást. Ez jelentette a fordulatot társadalomfilozófiámban. Ezek a könyvek a huszas években jelentek meg fél-legálisan. Itt találkoztam először ezekkel az eszmékkel, gondolatokkal. Mások voltak, mint amiket korábban olvastam. Máson azt értem, hogy a Szabó Ervin könyvtárban nagyon sok misztikus iratot olvastam. Keresztény és nem keresztény könyveket. Az egész ókori és középkori misztikát, Plotinost és iskoláját, Spengler, Kant, Nietzsche, Szent Ágoston és a neokantiánusok műveit, a görög filozófusokat, aztán az egész buddhista irodalmat, amit módomban volt németűl elolvasni. Az őskönyveket, őséposzokat, ősiratokat, titkos szent írásokat, halottas-könyveket, misztériumokat, halál-könyveket, temetés-mítoszokat, teremtés-mítoszokat, halottas-könyveket, legendákat, mondákat, népmeséket. Ez a három könyvecske fontos élményem volt, mert a valóságot, a létezést más megközelítési módon mutatta meg nekem, mint a filozófusok, misztikusok. Korábban egyik kedvencem Svedenborg volt, a misztikus. Angyalokról írt, látnok volt. Mindezt azért említem meg a háború ürügyén, mert a mi családunk nem volt politizáló család. A falúnak az a rétege nem foglalkozott közvetlenűl politikával. Igyekezett politikailag absztinens maradni. Gyakorlati okból, mert mindennél fontosabb volt a kenyér stabilitása. Apám is úgy gondolta, hogy a politikával a kenyerünk viszonylagos biztonságát veszélyeztetné.

 

Életednek volt valamilyen nagyobb fordulata?

 

Gyakran jártam könyvtárba. 1948 nyarán olvastam a Szabad Népben egy felhívást a népi kollégiumba való jelentkezésre. Akkori állapotom: teljes depresszív reménytelenség, kiúttalanság. Nem láttam az otthonról való kiszabadulásnak, gyakorlati továbbélésnek, a valamivé levésnek semmiféle lehetőségét. Megváltásként jött a Szabad Nép-beli felhívás. Kérvényt írtam a József Attila Kollégiumba. Be kellett jönnöm, 1948 augusztusában felvételi vizsgát tettem. Szeptembertől felvettek. Itt, a kollégiumban ismerkedtem meg Nagy Lászlóval, Simon Istvánnal, és sok más emberrel, akik a kollégium tagjai voltak és művészek lettek.

 

Álmodni szoktál? Vannak visszatérő álmaid? Miről álmodsz mostanában?

 

Gyermekkoromban rendkívűl szorongásos voltam és állandóan álmodtam. Volt egy folyamatos álmom, de nem képekben. Pszichiáter barátaimat is megkérdeztem erről, mivel visszatérő állapot volt esztendőkön át! Álmomban minden össze volt gyűrve. Képzelj el egy szobát, ahol minden össze volt gyűrve, az asztal, a szék, a szekrény, a szőnyeg, a levegő. Amikor álmomban a tárgyak, csöndek kisimúltak, és megkapták valóságos felületüket, akkor oldódott fel a szorongásom. Gyakori visszatérő álmom volt a másik is. Nagy, virágos mezőn körben szalad egy barna-fehér pettyes ló és rámnevet. Ez maga volt a megtestesült boldogság. A szorongás az egész életemet átszövő, áttörő állapot volt! Talán csak az utolsó években, 1970–1971–1972-ben enyhűlt. Nem kis harcba kerűlt, de valamennyire ki tudtam törni, és legyőztem a szorongásomat. Én mindíg mindentől féltem, szorongtam. A kezdés, utazás, minden változás szorongással töltött el. Ebben a három esztendőben tudtam nagyrészt ezektől megszabadulni. Láthatod, sokat gyötrődöm a dolgokon. Minden új munkakezdés maga a rettenet, a hasmenés, szorongás. Ha este megérzem (és mindíg pontosan megérzem!), hogy reggel leülök az asztalhoz, akkor az ájulás és a hányinger kerűlget. A munka elkezdése után oldódik ez a nyomorúság, de ha abbahagyom, újra föllép és tart másnapig. De élethelyzetekben már megszabadúltam tőle. Írás-szédületemben nem tudok feloldódni. Mert az írás tudatos szédület, folyamatos rettegés. És én mindíg írok. Agyam állandóan virágzik.

 

Elégedett ember vagy?

 

Nem vagyok elégedett ember, minden látszat ellenére. Eddigi életútamat, ha a kezdettől máig veszem, minden nyomorúsága ellenére nagyon szerencsésnek tartom. Hogy ez személyes, vagy történelmi szerencse, azt nem tudom. Szerencsés vagyok, de nem elégedett. Az ötvenes évek elején millió felismerés, töprengés szorított és napról napra kényszerített, hogy létemmel válaszoljak az eseményekre. Legnagyobb gyötrelmem talán az 1958-as depresszióm volt, amit nagyon nehéz volt legyőznöm és nagyon nehezen viseltem.

 

Mondj egy ünnepet, olyant, ami számodra a legkedvesebb?

 

Nagyon szeretem az ünnepeket, nagyon szerettem mindíg is. Hozzákötődnek a gyermekkorhoz. Egyre többször vágyom arra, hogy újra megtaláljam a gyermekkor boldogabb rétegét. Vágyom, hogy elmenjek haza a falúba, karácsonyi misére, búcsúra! Megnéznék egy ünnepi körmenetet, ami aligha van már. Hazamennék halottak napjára. Aratáskor is elfognak ilyen vágyak. Régen a szüret is ünnep volt. Kicsi földünk volt, átdolgoztam a szüneteket. Nagyon szeretem az ünnepet, a készülődést, a várakozást. Szeretek ajándékozni és ajándékot kapni. Nagyon szeretek vásárolni, sokat, sokfélét. Ez összefügg azzal, hogy szegényen nőttem fel, foltos ruhában. Nagyon szeretek anyámnak venni valamit!

 

Hiszel a barátságban?

 

A legőszintébben hiszek benne. A barátság több is, mint a szerelem. Elemi létforma. Férfiak között különösen. Nagyon hiányzik, hogy ennek formáit nem tudom ma úgy élni, ahogy szeretném. Két legjobb, elemi barátom külföldön él. Hantai Simon és Csernus Tibor. Kettejükkel fel tudok oldódni. Mert nem írók, hanem más művészet gyakorlói. Festők. Írók között mindíg van féltékenység is, s ez a barátságot megkérdőjelezi. Ez hasznos, de a kérdőjelek az emberek között maradnak.

 

Vannak ellenségeid?

 

Nem akarok nagyképű lenni, de azt hiszem, nagyon sok ellenségem van. A jó isten tudja, hogy én vagyok-e az a katalizátor, aki kiváltom, szívem köré kristályosítom, kihívom magam ellen őket, vagy az egésznek politikai, költészeti oka van?

 

Gyűlöltél már valaha valakit?

 

Gyűlöletre sose volt hajlamom. Vagyok indulatos, robbanékony tomboló, de gyűlölködő sohase voltam. Ezek a robbanásaim nagyon rövíd életűek, legyen az család, munkahely vagy szerelem! Ha felforrok, indulatos leszek, de nem tartanak sokáig a düheim. Igyál whiskyt.

 

Ittam már.

 

Igyál még!

 

Sokszor úgy érzi az ember, hogy démonokkal küszködsz. Ismered a démonaidat? Be tudnád mutatni őket?

 

Azt nem kell neked mondanom, hogy életpályám nem átlagos életpálya. Tizennyolc könyvem jelent meg, kettő készen van. A nem átlagos élet nem hozott annyi örömet, mint ami kívűlről látszik benne. Nem hordoz semmi megelégedettséget sem. Nagyon sokat tűnődöm ezen. Sorsomúl jutott a fényrobbanásszerű pálya, s a nagy fekete veszély. Ez a démon! Ezzel bírkózom! Ha nagyon nyersen akarom neked mondani, akkor úgy foglalhatom össze ezt, hogy korunkban én átéltem egy történelemváltást, létformaváltást, beleértve a politikai változásokat is. A szocializmus kezdetétől, nálunk a válságok tömegét éltük át. Mindent beleértve, ez a fődémonom. Minden túl gyorsan történt, robbanásszerűen. Ezért hagyott kitörölhetetlen halálérzést és haláltudatot. Mindíg úgy érzem, abba kellene hagyni! Mi jön még? Nem folytatható tovább. Ez az érzés van amikor élénken lángol, van amikor lefojtódik. Viaskodom a szuicidium-érzéssel is. Az öngyilkosság ördögével. Nagyon szeretek élni, örömre teremtődött lény vagyok. De bennem van az árnyék is, óriási szárnyakkal. A megsemmisülni akarással viaskodom évtizedek óta. Tiz-tizenöt éve még az eredetét nem tudtam ilyen pontosan, de most igen! Semmiféle gyakorlatára ne gondolj, ez belső állapot. Örökös életörömök és feszűltségek démonával küszködöm. Pontos megfogalmazását kívántam adni ennek éppen A halottak királyában. A könyvnek több rétege van, az egyik ez. A történelmi válságrétegei alatt ez is ott van. Ez az állapot azért is fura, égető, mert nagyon szeretek élni, felkelni, az utcán emberekkel lenni, örülni mindennek, ami van. Egyetlen mámorban, habzásban, teremtésben élek! Egyetlen dacban! Szeretek inni, most sajnos nem szabad. Szeretek vásárolni, könyvet venni, a hozzám tartozóknak meglepetést okozni. Sokat. Föloldódni, vígadni, dönteni, futni, tenni, választani, cselekedni, őrjöngeni, tombolni, dolgozni, segíteni, a halállal szembenézni, intézkedni, tervezni, félni, lenni élet-részegen, tudni mindíg, amit tenni parancsoltatott, kétségbeesni, vígasztalni, megfeledkezni magamról, asszonyoknak örülni, amit akarsz! Részt venni az életben. Mindíg! Szeretek szeretni! Szeretek lenni! Mindíg! Mindíg! És ennek folytatása a haláltudat. Lehet, hogy ez a mű születését, vagy nemződését hozza, képzi és segíti. Az utóbbi évek versei ebben a feszűltségben születtek. A hosszú verseknek veszélye is van, a költő elidegenedik a rövid verseléstől, és félni kezd attól, hogy egy más kifejezési mód, nemzésében, megszületettségében zártabb, esetlegesebb. Rövíd verseim születése nagy robbanás volt. Nagy szorongással adtam ki a kezemből a rövíd verseket. Megszoktam az óriás konstrukciókat. Az ős-szerkezeteket! Ezek anyagtömegeket és gondolattömegeket nyeltek el. És hirtelen megtörtént a váltás. Egy hasgörcsben és félelemben éltem, hogy nem sikerűltek, nem érvényesek. Tetszik az embereknek vagy nem tetszik? Elnyeri mások tetszését? A dolgok mélyén mindíg ez van. Fiatal költő korom felnőtt kisérője volt Vas István. Egyik felfedezőm volt Weöres Sándor is. Gyermeki tisztasággal állt mellettem, megható volt, ahogy tizenhat éves létemre levelezett velem. Életem legmegdöbbentőbb, legszebb élménye Vas István volt. Vas István az ötvenes években költői karanténba volt zárva. Nagyon szerette a fiatalokat. Amit megfogalmazott, megmutatta nekünk. A Kárpátia-étterem teraszán megmutatta nekem egyik gyönyörű versét kéziratban, amit előző este írt. A Vas István arcáról sugárzó rettegés hője zavarta a tudatomat, és az olvasást. Döbbenten kellett tapasztalnom, hogy ilyen nagy költő, mint az István, milyen szorongással, verejtékezve mutatja meg a versét egy fiatal pályatársának. Vajon tetszik-e, vagy nem? Nem azt jelenti ez, hogy nem volt tisztában azzal, mit csinált. De ez elemi viszony a költő és az olvasói között, mondja Juhász, aztán hátradől, hirtelen elhallgat.

Nézem az arcát, roskadt testét. Kérdek valamit. Hallgat. Meg sem mozdúl. Húsz perc múlva aztán feláll, megszólal:

Igyál whiskyt!

 

Beszélgetés Bertha Bulcsúval.

Hitem ti, gyermekek^*

Falún születtem. Bián. Húsz kilométerre Budapesttől. Ott földek voltak: erdők, hegyek, szőlők, sziklák. Ott szántóföldek voltak, meg erdők, meg szőlők, szőlődombok. Én ebben a tájban nőttem föl. Fekete-sörényű lovak, fekete-taréjú szántások közt. Járva az erdőket, járva a földeket. Akkor már hittem, de nem tudtam még, hogy költő leszek. Amikor verset kezdtem írni, először azt akartam leírni, amit láttam, ahol felnőttem. Jaj, mennyit jártam én a földeken. Mennyit dolgoztam. Vezettem szántásban a lovat. Kapáltam, vetettem a krumplit, a kukoricát, nyitottam a szőlőt. Kaszáltam, kötöttem a kévét, töltöttem a krumplibokrot. Hát ez volt az én gyermekkoron! És leírni akartam azt, amit éltem akkor, a felhőket, a hórongyos földeket, azt, ahogy szántanak, ahogy az ibolya virágzik. Mit is tehetne a költő mást, amikor fiatal? Megírja, amit élt, amit látott. Mert ez a dolga. Nemcsak dolga ez, de kötelessége. Mert a költőnek mindíg kötelessége, hogy leírja azt, amit lát, hogy pontosan leírja, ami volt. Hiszen ezért költő. Próbáljátok meg ti is. Nem olyan nehéz ez! Csak nézni kell és aztán szólni. Hogy lássák mások is, amit mi látunk. Hogy elmondjuk azt a világot, ami körülöttünk van, és aztán azt is, ami bennünk van. Talán a szívünkben.

Csönd és virágzás^*

Most csönd van. Köröttem csönd van. Tél. Kint havas háztetők, behavazott kert, havas fák. A kert havában lépés-csillagok, ugrálás-csillagok, tipegés-csillagok, futás-rózsák: lépegető, ugráló madarak, kutyák lábnyomai. És a szívemben vad, kegyetlen, dühödt virágzás. Féktelen vad virágzás. A Hiány virágzik vadúl szívemben. A Hiány sarjad, dagad, lobog, nő, lángol hatalmas szárakkal, szőrökkel, pórusokkal, csipkékkel, levelekkel, kövér, sugárzó virág-fejekkel, füstölgő szirom-koponyákkal szívemben. A Hiány lángol ott őrjöngve és ropogva. A nem-elég, a nem-lehet-elég, a soha-nem-elég, a megállni-lehetetlen. A teremtés-indulat vad, kegyetlen Hiány-Virágai égnek őrjöngve szívemben. A meg-nem-valósítottak Hiánya virágzik vadúl. Szívet mondtam? Mert ezred-évek óta a szívben hisszük Hiányaink központját. Hiányaink fortyogó, lobogó piros üstjét. Nemcsak a szerelemét, bánatét, gyászét, kegyetlenségét, örömét. Mondhatnék eszmélkedést is, ébrenlétet, tudatot, mondhatnám az agyvelő akaratát. Pontosabb is lennék talán. Hiszen a szív csak ver, míg vernie adatott. És fáj. Mint most az enyém. Mintha valaki görcsös, izzó kristály-drótszálat huzigálna szívemben. A Hiány Hegedűvonóját? A kristály-drótszál két vége kiáll a szívből, s fogja nem-kezeivel az Angyal. A Láthatatlan. Nevezzük így az ismeretlent. A Hiány fáj, a Hiány éget? Ki döfte szívembe gyémánt-kardját? A Hiány? Gyémánt-kardot ki döfött-szívembe? Ő? Gyémánt kardját szívembe ki döfte? A Hiány? Az elmondatlanság rettenete? Az elvégezetlenség iszonyata, a végig-nem-mondottság dühe, a halál kék árnyék-kutyája? A Hiány narvál-hím-ördöge szúrta szívembe gyémánt agyar-fogát? Mert ami történt: nem elég. Mert ami megvalósúlt: nem elég. Mert ami teremtetett: nem elég. Mert ami nincs még: az a hiány éget! Mert ami kell még: a szívben az virágzik. Dühödt vad virágbozonttal az ég magányomban. Ami nincs még, ami nem volt, a talán-lehetetlen, a létével-nem-lehetetlen. A homályban-várakozó. A jelenemben-rejtőző, a magát múltamba rejtett, a titkát dacolva elfödő. A Rejtelem, a Titok, a Minden. Ez a könyv ifjúságom öröme, gyásza, reménye, rettenete, hite, mámora, hullása, homálya és hatalma. Ez a könyv Ifjúságom Könyve, a reményé, gyászé, diadalé, rettenné. A szerelemé és a halálé. Könyve az önmagamat-keresésnek, az önmagamra-ismerésnek, a hitnek, bánatnak, bizonyosságnak, az önvesztésnek, ön-árúlásnak, lenni-akarásnak. Mit akartam én? Ki voltam én? Ez a könyv: gyarlóságaiban is része a Történelemnek. A Történelemnek: amelynek lángjaiban és homályaiban éltem, amellyel éltem, amelynek részese voltam pusztulást-gyűlölő akaratommal. Ki voltam én, mit akartam én, miben hittem én, mit gyászoltam én: életemmel és esendő szavaimmal? Huszonöt éve, hogy a költészetben élek. Huszonöt éve, hogy szülőfalumból a fővárosba jöttem, vadcsikó-hajú, sovány, szorongásos, lázas, szólni-is alig-merő fiú, szegények szerelmes fia, akinek törékeny zászlajára a hűség és a hit vala írva, vékony, szőrös gyémántrózsa-szemekkel virágzó kitinszív-darázskoponyájú fiú, gyásszal és örömmel eljegyzett szívemmel, társat-kereső, társat-találó, társakat-kereső, társakat-találó, nagy hittel ifjúi életemben, a szegénység vadkaporszagú csöndjével, bodzafa-illatú rettenet-emlékeivel, nárcisz-illatú, krumplivirág-merengésű öröm-múltjával. Amit el akartam én mondani gyásztalanúl. Ez a huszonöt év! Miért mondanám el most és itt történetét. A bennem-történetét, a velem-történetét, az általam-is-történetét, az értem-történetét, a történelembe kristályosodott időt. A tegnapi múltat, ami mégis, mint eleven láng üvölt és fénylik létünk rostjaiban és kötődéseiben, sorsunk szövevényében, jelenünk nehéz lét-anyagában. Mert minden múlt: mi vagyunk. Mert minden múlt: jövőnk rettenete, reménye is. Mert minden múlt: kétségbeesésünk virágzó tartálya is. Mert minden múlt örömünk Tavasz-Szigete is. Az Örömök Halhatatlan Földje. Ki voltam én? Mit akartam én? Akartam én is: megváltani a világot. Akartam én is: megváltoztatni a világot. Hiszen a költészet: cselekvő akarat. Hiszen a költő: az akarat dacos cselekvése. Akartam én is: legyen más minden eddig-volt: szó, munka, öröm, megmaradás. Sovány, ifjúi vállaimra nekem is bíbor szárnyakat növesztett a történelem. És megkopaszította tollal-lombozó vállaimat izzó késeivel. Akartam én is: szavaimmal fölemelni egy népet, megismerni a mindenséget. Kimondani a mindenséget és ami nehezebb: fölismerni az emberlét törvényeit. Adni egy népnek: reményt, szerelmet, adni a múltnak hűséget, a jövőnek bizalmat. És akartam kiváltani önmagamat is: szorongásomból, nyomoromból. Szeretni az embert és elmondani: a Létezés miért méltó a Teljes Szeretetre? Lenni hű utóda arra-érdemes költő-elődeimnek, lenni az akaratban hűtlen utóda arra-érdemes költő-elődeimnek, s lenni Fékezhetetlen Teremtés, a Költészet Kegyetlen Mindent-akarása. Mindennek teremtője és elviselője. És a Türelmetlenség, a Kiáltás, a Megnevezés, a Kizárólagos Lét-Akarat. Ez a könyv: gyarló, gyötrött, szerelmes, boldog, balga, tiszta, mámoros ifjúságom éposza. És mégis: van-e szavam egy, mely megőrzi boldog méhében az időt? Van-e szavam egy, mely nem rothad el a történelem kegyetlen lángjaiban, emésztő nedveiben? Mondani tudtam-e szót, egyetlenegyet, tisztát, boldogot, hűségeset: a nyelvet-adó népnek, a fönntartó akaratnak? Tudtam-e ifjú apámat sírjából a jövőbe énekelni. Volt-e szavam, igézetes és varázslatos, mint a mindenség csillagai, hogy fénye dühével átüssön ködöt, homályt, gyászt, gyalázatot, rettenetet, s a pokolig leszúrjon arany-lándzsadöféssel? S ott megrettentse a tajtékzás ördögeit, a tékozlás vak kentaúr-kakasait? Volt-e szavam egy: kicsípett a mindenség virágzó és halálzó anyagából, mindenség-lázú, mindenség-érdemű, mindenség-ragyogású? Volt-e szavam egy, égő és tajtéktalan a szerelemről. A halálról. Az élethitről. A korról: amelyben élnem rendeltetett, a földről, amely majd húsába issza húsomat, körűltapasztja zsíros lángjaival kopasz csontjaimat, elrothadt-bozontú koponyámat. A lelkiismeretről, választásról, döntésről, önpusztításról, pusztulásról? Arról, hogy mi a bűn és mi a föloldozás. A Teremtő Akaratról? Az ágyékokról és a temetőkről. És a Teremtő Rejtelemről? Van-e szavam egy, amelyben Öröm van és Jövő? Van-e ifjúi szavam, szava lángoló és vérrel-átitatott ifjúságomnak, amely a Jövővel terhes? Mit tehet a költő? Adhat-e választ önmagának? A költő csak teremthet, mint az Anyag, teremhet, mint az anyaföld. Mást nem tehet. Ez a dolga. S a teremtésben és a teremtéssel kiszolgáltatottabb, mint a pusztai hóra kitett meztelen csecsemő, kiszolgáltatottabb, mint az önmagával teremtő Mindenség, hisz önmagát meg nem foszthatja önmagától. A költő csak áll Teremtése virágjában, gyászában, csillagzásában, szégyenében, ködében és vérpatakzásában, áll irgalomtalanúl és egyedűl. Áll a Második Mindenségben, ha szegényen: szegényen, ha gazdagon: gazdagon, szívében az őrjöngve lángoló Hiány vad, végzetes, kegyetlen virágrengetegével, virágzás-tűzcsipkebozontjával. És szemei szárazak. Mint a szitakötőknek.

 

A mindenség szerelme első kötetének (Összegyűjtött versek I. A szarvassá változott fiú) előszava.

A szép létezés tudatos boldog rettenete^*

Ülök az éjszakában. A csillagtalanságban. Magányom írtózatos éjében ülök. Az éjszaka kegyetlen vermében ülök. A fekete kútban, az óriás éjszaka-vödörben, a fekete világegyetem-zsákban. Ülök a végtelen mindenség-éjszakában. Mert nincs láng, szikra, lobbanás, őrült és tiszta lobogás, lüktető fénypetty, üvöltő óriás tűzpont, nincs a fénynek boldog és halott, virágzó és halált-sugárzó izzó tenyészete fölöttem, körülöttem, bennem. A mindenségben. És szívemben: a mindenség anyagában és halállal-habzó, élettel-rengő piros serlegében. A mindenség tüzeit és üszkeit, romlását és örökös sarjadását hordozó halandó edényben. Csak éjszaka van. Tömény és kemény éjszaka, fekete csillagtalanság, fekete feketeség. Mint a gyász gyásza, mint a halál halála: most szívem! Súlyos és féktelen sötétség. Mint kőben a kő, mint a kő, határfelületein belűl: önmagában, oly önmaga most ez a sötétség. Buboréktalan, pórustalan, kristálypont-nélküli, kristályok tűszálka-csillaga nélküli, az aranyláng széthulló hajszál-legyezője nélküli, göndör gyémánt-csigaszálak nélküli kő. Kő. Sötétség! Éjszaka. Sötétség. Kő. Kő-sűrű éjszaka. Éj-sűrű kő-sötétség. Csak a növények rezzenéstelen éjszakai tenyészet-hidege, csak a nyáréjszakai föld melegség-örvényei, csak a madarak forró hús-szövet koporsóba zárt éneke, csak a virágok csipkecsillag-árnyék hideg lihegése, csak a kövek fekete párolgása, csak a bogarak, lepkék harmatos fedőszárny-koporsófödele, hímzett szerelemkönyve, harmatpárás páfrány-koponyatolla, homlok pamut-kaporszála, csak az éjszaka éjszakája magányom csillagtalanságában. Az éjszakában. A csillagtalanságban. És sehol egy kockányi fény, óriás tűzpontokból, apró égő anyagpontokból, rég-halott csillagok ősidőtlenségből sugárzó őspontjaiból szőtt fénykocka, az Isten-ősfény beroppanása, őshő-összeroppanása, a Kezdet örökös lángoló derengése összeroppanás-katasztrófájából született hatalmas ősi anyagpontok, csillagtömegek, halottan is égő óriás tömegpontok halálos bíztatása, a Kezdet-Idő ősjelei, a Kezdet-Előtti-Örökös-Sugárzó-Állapot végtelen bizalma. Csak az éjszaka. A csillagtalanság. A csönd. A csönd magányos, a csönd elmagányosodott konok tenyészete. Sötét virágzása. Fekete tenyészet-álma. Ez az én éjszakám. Ez az én éjem éjszakája. Ez az én csillagtalanságom sötét vérzése. Jajtalan jajgatása. Üvöltéstelen üvöltése. A némaság-temetője. De a mégis-föltámadások földje. De a mégis-megvírradás éjszakája. A virradat-előtti kő-sötét, a hajnal-előtti vak hajnaltalanság. És tudom: eljöve majd a Hajnal! És tudom: eljöve majd a Reggel! És eljön-e az Emberiség Éjszakája? Eljöve majd az Emberiség Örökös Éjszakája? A Végtelen Éjszaka. Az Örökös Kő-Éjszaka. Az Üveggolyóvá főtt, forrt, olvadt, sűlt, égett, lángolt, dermedt és alvadt Földgolyó Ember-nélküli Vak Éjszakája. E csöppnyi zöld-bozontú, kék könnycsepp-tengerű bolygó Örökös Ember-nélküli Önmaga. Az Embernélküliség Földgolyó-Éjszakája. Éjszakája az Ember-nélküli Oktalan Tenyészetnek. A Csak-Önmaga Boldog Buja Tenyészet-Éjszakának. Legyen nappal akár, akár éji éj legyen, zöld, kék, sárga, piros, arany, hulla-viola fénypontok halmazaival és laza szövetségeivel telepetézett istentelen kopár űr a Földi Éj körűl, vagy a Napcsillag forró élet-özöne a Föld Magányos, Önmagának-Is-Árva Tenyészetén. Eljöve majd az Örökös Éj, legyen világosság, vagy sötétség akár, amikor az Ember-utáni Boldog Létezők Irgalmatlan Élő Homálya tenyészik ezen az árva anyagponton, ezen az elvadúlt állat-növény-virágzásában is sivár tömegponton: Földgolyónkon. És nem tudja miért? Mert nem tudja önmagát önmagának. Csak van. Csak él. Csak létezik. Csak születik. Csak meghal. Csak nemz. Csak terem. És nem temet. Amíg az Örökös Fénylő Porló Semmibe hull szét, atomjaival a Semmi atomjaiba olvad fénylő semminek, porfénynek, fényködnek, haláltalan halálos anyagnak, mint majd a földben szívünk, a létünkben-legerősebb, a könnyen-rothadó, a gyalázatosan tiszta, boldogtalanúl egyszerű. Eljön-e majd az a nap, az az éj, az az idő? Az Örökös Halál Kezdete. A Végső Halál Pillanata. Amikor az Ember kitörlődik a Lét Emlékezetéből, mint halálunkkal szemgolyónkból a látás, amikor az Ember kihagyatik a Lét Gyakorlatából, mint gyermekkoromból az öröm. Amikor nem emlékszik az Emberre a Lét, nem tudja ki volt, nem tudja volt-e, kihagyja jövőjéből teremtményeit és teremtéseit, az embert, az emberiséget és összes művét az emberiségnek, a szellemit és az anyagit, művét, hitét, képzeletét és látomását, kőben, szóban, írásban, zenében, az amúgyis romlandót, ahogy léte történetéből máris kihagyta ősállatait és ősnövényeit, a népeket és a temetőket, ős-sárkányait és ősmadarait, őshalait és történelme kő-bronz-réz-vas-történetét, amely kirohadt múltjából, mint mésztoronykürt házából a csiga, s maradt az üres csigaház, a radiolária-csipkesugárcsillag kovatest-likacs-szálkacsillag, a foraminiféra pórusos üresség-mészkürt, likacs-szita-kőtrombita, a tekert kőcsipke-pórus-őscsillag-spirál, amíg a föld el nem temette, az idő anyagába, múltjába nem ásta a templomokat és városokat, s maradtak a templomok kőcsontvázai, csipkés csontváz-kő gerendaházai, őssárkányok kőtemplom-csontvázai, amelyekbe bújva emlékezetünk tenyészik, mint üres csigaházban a remeterák, a meztelen kőcséve-horgony, a vörös szemnyelű ragadozás, nem tudja mi történt, mert nem ismer történelmet, időt, jövőt, reményt, reménytelenséget, boldogtalanságot, boldogságot, hitet és gyászt, jövő-várakozást és múlt-siratást. Mert az Embernélküli Tenyészet, a Földgolyó-tenyészet, a csillagtenyészet, égitest-tenyészet, a Térben virágzó anyag-golyók, idő-tartamok és anyaghalmazok tenyészete, a Tér Örökös Végtelen Sötéten Lángoló Tenyészete, az Üresség-Teljesség, az Örökös Jelen, a Virágzó Jelen Örökös Szemérmetlen Ragyogó Homálya. Elemi részecskékből szerveződött anyag, virágzás kristályban, kőben, szilárd, folyékony, ködszerű, gáznemű anyagban, a tűzben és az időben, a térben és a tér felületei alatt, az anyagban és az anyag burkolatai alatt, a tér mélyén és a tér üregeiben, a tér örvényeiben és üregkocka-végteleneiben és gömb-teljesség-vákuumában, az anyagban és az anyag belső bővületében, a testekben és a testek határfelületei alatt, a dolgokban és a dolgok héjazata alatt, a formákban és a formák alak-felülete mélyén, a jelenések és jelenségek húsában és szívében és lényegében, az atomok óriás-halmaza, vagy törpe pont-irgalma, csak forma, a Teremtő Akarat dologi formákba teljesűlt tevékeny és elvirágzó Egyszerűsége, Emléktelen Örökös Jelenidő, Virágzó Halál, Időtlen Halandóság, Halhatatlanság Öntudatlanúl. Mert a dologi forma, az állat, a növény, a csillag, a virág, a kő, a test, a csontváz, a csigakürt a Lét Homálya csak, az Őshatározat Célszerű Élet-alakja, a Halandóság Virágzása a Halálban, a Halál Virágzása a Halhatatlan Akaratban. És lényegében emléktelen. Véges-emlékezetű. Hát eljön-e majd az a nap, legyen nappal akár, vagy éjszaka, az az Irtózat-Idő, az az Iszonyat-Éjszaka, amikor az Emberiség kitörli önmagát önmagából, amikor kivégzi önmagát ez az oktalan, tehetetlen, gyanútlan, tétova, hiszékeny, gyalázatában is édes, édes Emberiség? Amikor önmagát kivégzi. Öngyilkos lesz, mert nem hitt önmagában, a küldetésben, jóságban, szánalomban, szeretetben, szolgálatban és a szép halálban. Abban, hogy le kell győznie önmaga gyűlöleteit, hogy meg kell fojtania az Ördögöt szívében, a büdös bak-kakast, a Szőrös Szégyentelent. Mert nem hitte, hogy nélküle ez a Lét csak anyag, táplálkozószerv, nemzőszerv, ürítőszerv, szülőszerv, hallószerv, szájszerv, rágószerv, emésztőszerv, tojószerv, látószerv, tapíntószerv, tapogatószerv, kiválasztószerv, táplálószerv, légzőszerv, szív, vér, sejt, táplálék, vizelet, ürülék, nyál, nyák, nyirok, méreg, kocsonya, hártya, membrán, pórus, cső, csövecske, hálózat, feszültség, elektromosság, mágnesesség és magzat és rothadás. Tűz és hittelenség. Mert nem hitte, hogy csak Vele: Különös a Lét, Nélküle, mint a Boldog Középszerűség, mint az ébredés-nélküli Örökös Álom, különös alakzataival, alakjaival, létezőivel, szörnyeivel, szörnyetegeivel, szárnyas csődöreivel, szárnytalan istennőivel, kopár tájaival és buja szőreivel, búrjánzó nemzőszerveivel, pettyes lókakasaival, kristályszikla-csillagálmaival, aranyfoltos kentaúr-királyaival, balga virágaival, verejtékes szerelem Laokoon-tekeredéseivel, szőrös szerelemrózsáival, epét-hörgő Jézusaival és fekete dög-virágzásával, hogy ez az Álom a Lét Múltja csak és nem az Idő Jövője, a Szép Létezés Tudatos Boldog Rettenete. Az Emlékezet Temetője és nem Jövője a Reménykedésnek. Az Emberi Reménynek. S ha elpusztítja önmagát az emberiség, legyen oka bármi is a pusztítás-kezdetre, a Végzetes Rózsa-Robbanás, a Végső Robbanás-Rózsa kihajtatására, ha a Világegyetemet-benövő Rózsa szirmait kibontja, amelynek vérpettyes, vérgyűrűs, vérkorongos, vérgolyós, vérgolyvás, füst-koponyás és rózsa-karikás, vér-koszorús rózsafeje tűzből és lángból és iszonyatból és ember-jajból, állat-sírásból, anyag-üvöltésből: Önmaga Múltját ölte meg vele, Önmaga Sorsát lökte szégyentelenűl e Tűz-és-lánghabrózsa fodros halálszívébe. Ez a könyv a Halál ellen kiált a Szép Halálért. Ez a könyv: a Rettenet Könyve és a Reményé. Könyve a Reménynek és a Rettenetnek. Ez a könyv: a Hit Könyve és nem a Reménytelenségé. A Hité, amelyben élnem rendeltetett. A Hité, amely gyötrött emberszívemet habzásig betölti. A Hité, amely nélkűl élni percig se tudnék, mert hogyan is élhetnék hittelenűl? Mert miért is élnék hittelenűl? Ez a könyv rettenetem és reményem époszi vallomása. És nem a Félelemé. És nem félek a Haláltól! De félek az Oktalan Haláltól. Én nem félek az Élettől. De félek a Hazúg Élettől, a Félelem Vasketrecébe Zárt Élettől, a Rabság Félelem-Kőbarlangjába Dugott Élettől. Az Élettől, amely szíve rongyaiból, léte kacatjaiból kitagadja a Szeretetet és a Bizalmat. Reménykedést és a Jövő Bátorságát. A bátorságot, a Szép Létezés Bátorságát, a bátorságot, a Szép Halál Bátorságát. Ez a könyv: rettenete ember-szívemnek a balgaságában is édes, édes Emberiségért. Ez a könyv reménye költő-akaratomnak a bűneiben is édes, édes Emberiségért. Ez a könyv Hitem Könyve, hajthatatlan és végső hitemé, hogy meg nem történhetik, költő-szívem amitől retteg és fél, amitől költő-gyászom merengő szívemet szörnyekkel és szörnyetegekkel hemzsegő virágzó és vérző feketébe öltözteti. Ez a könyv Hitem Könyve az Életben. Sírás az Életért. Mert könyvem Buta Csodás Vak Óriás Tétova Isten-nélküli Ember-Gyíkszörnye, Szörnyszülött Szívem Istenűlt Gyík-Emberalakja, az Emberlét Maradék-Utód-Lépegetője, a Butaság Boldogtalan Múlt-Maradék-Királya, a Maradék-Egyetlen Zagyva Lét-Kettősség: a Feledhetetlen, Csodás, Ámulatos, Szentséges Szent Léten vándorol át kő-lépteivel. Az Emberen és az Emberiségen, Szívem Ős-Élethitén: hogy a legszebb, ami megadatott nekünk: az Élet Maga, a Lét Tudatos Tisztasága, a Létezés Elemi Gyönyöre, a Halhatatlanság Reménye és a Halandóság Kegyelme. Ezért minden szó. Az ilyen megmaradásért! És költőnek van-e kötelessége nagyobb, mint szólni a Szép Megmaradásért. És hinnie azt: szava nem kopár kő, amely az űrben mindörökre keringve hull, hogy szava nem puszta kristály, amely a Halált lángoltatja és ragyogtatja. Hogy szava, ha van szava érdemes még, érdemes az ember szeretetére és irgalmára, az ember bizalmára és örömére, hogy szava: legyen pajzs a Bűn Villámai ellen, hogy szava a Létezés Virágoskertje legyen, ne a Haldoklás Szégyene, ne Csontváz-Végtelen. Hit nélküli halmaza az anyagnak. De hite az Örömnek és a Fönnmaradásnak. Hite az Életért. Mert a költőnek hinnie kell az életben. És hisz úgy is az Életben, ha a Halálról beszél, szavai szívében az életért-esdeklő szánalommal. Mondatai szív-tenyészetében, halál-mondatai búrjánzás-végtelenében az Élet Szerelme lángol. És ez a Láng átragyog ködöt, csonvázat, óriás szörny-ember-ocsmányságot, tűzözön-tengert és halál-éjszakát. Mint az Eredendő Létakarat a létezés Boldogtalan Végtelen Halállal-eljegyzett Titkos Gyásztalan Homályát.

 

A mindenség szerelme második kötetének (Összegyűjtött versek II. Titkok kapuja) első előszava.

Ami csontjaim után marad^*

Ha marad valami utánam. Ha marad valami utánam, majd ha a földbe megyek. Ha valami marad. Ha tenni tudtam valamit a Fönnmaradásért. Lenni ha tudtam: Építő, Megtartó, Fönntartó, Megőrző, Formáló, Akarat, aki lángol, dobog, ég, vérzik, folytatódik és lényege tudatával teremt tovább az önmaga-teremtette Mindenség kizárólagos egyetemében. Egyszeri végtelenében. Ha tudtam tenni valamit: itt a Földön, a Föld felszínén, mielőtt én is a Földbe leszállok, ha valamit akarni és teremni tudtam a Fölbomlás, az Összekeveredés előtt. Ma vagyok negyvenhárom éves. Égek, elégek: kiáltanám! Égek, elégek: ordítanám! Égek, elégek: üvölteném! Mint ajtaja-ablaka beszögezett égő házban, mint nagy izzó vaslécekkel, fémgerendákkal berácsozott ablakrésű, ajtónyílású lángoló házban sikoltozom e halott és élő csillagsugarakkal beszőtt égő világban: égek, elégek Édes Mindenem! Ma vagyok negyvenhárom éves. Nyár van. Láng, láng, láng, tűz, tűz, tűz, tűzözön, lángözön, tűz-iszony, láng-temető égő mindenem, húsom, csontom és szívem, tűz és kiáltás, tűzözön, ének, époszok mindenség-virágzása, tűzözön éposz-végzete, kegyetlen mindent-akarása. Kint tűz, tűz, tűz. Nagy nyári tűz. A nyár óriás-tűzvésze tombol, dörög. És bennem is tűz, tűz, tűz: a húsban, a csontokban, a sejtekben és a molekulákban, atomjaim héjazatában, erőtereiben, atomjaim rezgés-pontjaiban, atomjaim rezgéspont-hálózatában. És belűl is izzó aranyrácsokkal vagyok behálózva, testemben keresztben és összevissza-szőtt izzó kristályparázs-sziták, égő szitarácshálózat-tömegek szövik át húsomat: belső aranytűz-ketreceim! Ma vagyok negyvenhárom éves. Nagy füstös zöld lánggal sistereg, habzik, tajtékzik, hömpölyög, örvénylik önmagában a nyár, zöld kemény lángokkal üvölt a növényzet, csipkéjük, kacsuk, rostjuk, csészéjük, tokjuk, erezetük, szőrük és pórusuk zöld lángot lőve keményen lobog és hánytorog a növényeknek, citromlepkék és káposztalepkék őrűlten tántorognak a fehér-füst nyári fényben és pettyezetük és hegyes levél-testük és szőrös csipkézetük és sokszögűre csiszolt üvegdoboz-szemük, sejtes üvegkripta-szemük, szőrös gyémánt-ponthalmaz kristály-koponya szemük, szívalakú kristálykoporsó szemük, állatásvány üregükben a mindenség csontvázával, szőrspárga-lécen pihecsillag, tollpamacs, csipkés és csillagos pamutlegyező csápjuk és zöld és fehér szárnyerezetük állatdrót hálócsillaga izzó tántorgás a fehértűz nyárban, égő örvénylés, ha fújja lángoló aranyszőrzsák szájával a forró nyári szél. És a csillagok is éjszaka! A vérző nagy csillagok éjszaka. Ég, ropog, lángol a Mindenség: süvölt véres nagy csillagokkal, aranyszőr óriáspontokkal lüktetve dadog, hemzseg és sistereg óriás tűzgolyókkal, vérző őspettyekkel, vérrel-jajgató aranykoponya-halmazokkal. Ma vagyok negyvenhárom éves. Mi vár rám? Mi vár rám, mielőtt én is bemászok a földbe? Mielőtt én is bebújok a földbe: hogy odaadjam csontom és húsom, agyvelőm a földnek, hogy legyen föld csontom és húsom és agyvelőm. Föld, mint a föld. Föld, föld, föld. Mi vár rám: milyen halál, miféle Végzés, Bevégzés, Bomlás, Elfoszlás, Pusztulás, miféle Folyamat, milyen Abbahagyódás, milyen Befejeződés, miféle Nem-lét-Kezdete, milyen Kín, Kegyelem, Kárhozat, Szégyen, Megszégyenülés, Elzuhanás, Gyötrelem, Elkábíttatás, Konokság, Hörgés, Fuldoklás, Sikoly, Sóhaj és Beszennyeződés? Mi vár rám, mielőtt odaadnám csontjaim a Földnek, mielőtt a Létből magamat végleg kitakartam? Mi vár rám, Édes Mindenem: Valóság? Valóság: Édes Mindenem, mi vár rám? Nem tudom. Mert nem tudom. Még nem tudom. S ha eljön a Pillanat: tudom-e majd? Tudom-e majd, ami Van, ami Jön, ami Eljön, ami Eljövend: tudom-e majd? Tudom-e majd a Lehetetlent? Csak azt tudom: akartam tenni valamit a Létért, hogy ne legyen olyan egyedűl. Tenni akartam valamit a Létezésért, hogy kiváltódjon: messzeségeiből és magányából. Szavaimmal valamit tenni akartam az emberért, hogy kioldódjon messzeségeiből és magányaiból. Hozni megváltást szavaimból és szavaimmal a Létnek, s a Létben az Embernek magának, hogy szabad legyen és tiszta, mint a gyermekkori ritka boldog álom: ahol nagy virágos mezőben fut nevetve körbe a barnapettyes-fehérpettyes csődörcsikó, nagy fehér zuhatag-hajakkal, szügyig és csődör-ágyékig gázolva az óriás aranycsésze-hemzsegés virágban. És darazsak, méhek, dongók, lepkék, bogarak, tücskök, szöcskék és sáskák beszélnek és rezegnek a nyár boldog tűzözönében. A kimondás, a megnevezés kioldja szívünket és a Lét Szíveit a magány kristály-özönéből. A kiváltás: megváltás, föloldozás. Mert a Lét maga: a teljes Szomorúság, a Magány Szomorú Végtelen Szorgalma és Fegyelme. A Mindenség a Szomorúság Áttetsző Hártyáiba Csomagolt Végtelen, a Szomorúság Átlátszó Mindenségbe Burkolt Szervezett Egyedi Állandóság. A csillagok szomorúak. Az atomok szomorúak. A növények szomorúak. A vizek szomorúak. A kőzetek, ásványok, ércek szomorúak. Az állatok, a madarak szomorúak. A föld szomorú. Szomorú az anyag. A szomorúság átlátszó hártyáiba burkoltatott minden Lény, Jelenség, Állapot, Állandóság, Jelenés, Dolog, Forma, Alakzat, külön-külön darabonként és egyedenként, részleteiben és szervezett együttes egészében. A Természet nem tudja kiváltani önmagát és jelenség-együttesét, külön-önmagát Szomorúsága Eredendő Gyászából: önmagába-zárt önmagából. Öntudatlansága szomorúságából. Önmaga tenyészetének szomorúsága állandóságából. Léte homálya negatívumából. Léte virágzó semmijéből. A Van tudatlan Nem-Valóságából. Abból, hogy csak létezik. Virágzik, tenyészik, meghal és újrakezdi. Mert a Természetben nincs Hit. A természet ömagában: csak hit-nélküli halmaza az anyagnak. Égő és elhamvadó s újra-föllángoló folytonos hittelenség örökösen újraszerveződő szomorúság-halmaz. Magányok szomorúságba burkolt szervezettség-halmaza, szerv, szervezet anyag-sokasága. A Megváltatlanság. A Homály. Az Égő Magányos Homályok Szomorúság-Sokasága. Az ember azért ismeri az örömöt, mert az egyetlen tudatos halandó. A költő azért ember, mert hitével át tudja égetni az Anyagot, hitével ki tudja égetni a Kimondott Létből a Szomorúság Gyászát, a Magány Szomorúságát. A költő, ha tudja kimondani a Létet: meg is tudja váltani a Létet! Ki is tudja váltani a Létet Virágzó és Gomolygó Gyász-Önmagából Égő Szomorúság-Kristályát a Létnek: föloldja. Fölolvasztja a Magány Áttetsző Kristálykőzeteit, a Világmindenség Kristályőstest-Magányát. Hiúság volna: hinni e hitünket? Hiúság volna: hinni a megváltó küldetésben? És épp ma? Épp mai időnkben: idején a reménynek és a rettenetnek, idején: a tébolyoknak és az újat-akaró tisztaságnak? De hiszen: a Költészet: mind hiúság! Hiszen a Szó: mind hiúság! Hiszen a Szó által föllángoló akarat: mind hiúság! És hiúság minden remény és kegyelem. A megterhesűlt anyatest kiváltja önmagából önmagával az embert a Lét Általános Homályából. Ezért áldott áldottsága, szülő-nyílása, emlője és reménye. A költő akarata a szó szülő-reménye, megváltó-küldetése. Ezért feszíttetik föl a Világmindenség-Tűzözön-Éjszakára. A költő a Tűzözön-Világegyetem Éjszakán lebegő magánya átok-csónakából ha énekelve kiszáll, vagy virrasztó szívét világegyetem-naggyá dagasztja, hogy a szív forrongó, dolgozó húsában gomolyog már virágzó gyászával az égő mindenség-egész: a Létben Hisz, az Anyagban hisz, az Anyag Jelenéseiben hisz, a Lét Akaratában hisz, az Anyag Lényegében hisz, az Ember Érdemében és Értelmében, az Ember Különösségében és Küldetésében hisz, a Lét Történelmében, a Létezők Történetében, az Ember Történelmében hisz, és Népe Reményében hisz a költő, ha szavaival eleven virágzássá bontja az Egyetemes Szomorú Hemzsegő Gyászos Némaságot. Vállal ezért hiúságot és legyőzettetést. És ezért kiáltozik Égő Világegyetem-Ketrecéből. Mert hisz az Anyagban, hisz a Létben, hisz az Emberben, hisz a Történelemben, hisz Népe múlttal-gyönyörű és jövővel-anya-áldott szavaiban: a boldog nyelvben, amelyen szólnia rendeltetett, amellyel szolgálnia rendeltetett. Ezért beszél. Amíg föl nem falja a föld. És akarja hinni: nem foszlik el, mint a köd, amit szavával a Létből kiváltott, nem oszlik el, mint a füst Hiúsága Könyve, a Szavakból-épűlt Világegyetem, ami földbe-zuhanó csontjai után az Időben Kivirágzó Titkos Jövőre marad. Rád, Édes Mindenem: Egyetlen Valóság! Valóság: Édes Mindenem! Egyetlen Hitem és Reményem. Börtönöm, Temetőm, Bizalmam, Poklom, Édenem: Valóság!

 

A mindenség szerelme második kötetének (Összegyűjtött versek II. Titkok kapuja) második előszava.

A csönd-szigetről száműzetés után^*

Összegyűjtött verseim először 1956-ban jelentek meg A tenyészet országa címen. Lángoló, füstös hónapokban, vérrel-átitatott időben. Akkor még nem tudtam, hogy a Sors nekem nem hagy időt a megnyugvásra. Száműzött ugyan: a csönd, a bénultság, a befelé-tűzvész-tombolás kis kopár szigetére, s ültem a nem-lét, a szorongás köteleivel az elmúlás vérző sziklájához kötözötten, kezeim és lábaim a virágzó semmibe ejtve, fejem a mindenség égő csillagkoszorúiba hajtva. De bennem minden mindíg egyszerre együtt él, múlt, jelen, jövő, idő és anyag, tér, hatalom, halál, bennem a mindenség egyszerre virágzik, ott virágzik az idő a mindenségben bennem. Most már tudom, hogy az idő, a sors csak a vacogásra és önismeretre hagyott nekem hatalmat, de nem a hallgatásra. Nem forrasztotta be számat pórusos aranylemezzel: hogy hallgassak a csonttá-kopárodásig. Most már tudom: a mű csak a halállal végleges. Csak a halállal befejezett. Munkáim új kiadásaiban mindíg javítottam verseimen: ami változtatni-valót éreztem: megváltoztattam, ami javítani-valót: kijavítottam! Én nem szégyellem ezt a költészet-módszert, vagy munkafolyamatot. A befejezettség, a megelégedettség része sohase volt költői és emberi természetemnek. De mindíg a kemény ítélet, a tevékeny szorongás, a konok izgalom! A jövő-idő embere, ha egyszer ráhajol sárrá-olvadt szívemre, könyveimben ha tűnődve lapoz, megérti majd költői létem természetét, megérti tán: mit miért tettem. És nem oktalanúl!

Kis vércsepp^*

Sokszor megvallottam már, hogy költészetemet a pontos tervezés és tervszerű építés vágyával próbálom megvalósítani. A költészettel fölépíteni egy világegyetemet, megfogalmazni létezését, elmondani benne az embert magát, a teremtő, tervező, szerető, szenvedő és halandó embert, aki sohasem él a történelmen kívűl, de mindíg a történelembe-szövötten, s ezért felelős nemcsak önmagáért, de embertársaiért is, tehát a történelemért. A költő talán többet nem is tehet, de mivel a költészetet cselekvő folyamatnak hiszem, cselekvésnek a fönnmaradásért, a teremtő fogalmazás a legszebb kötelessége.

Tárgyszerű megnyilatkozás^*

Írószobámnak három fala van. A tégladoboz negyedik oldalát, a kertre-nézőt, faltól falig, mennyezettől a padlózatig: üveg borítja, négyszárnyú ablak-ajtó. A fehér fa-keretekbe foglalt iker-üvegtáblák előtt nagy, karám-szerűen épített erkély van. Alatta a kert. A kertben: kőből-kirakott útak, lépcsőzetes föld-abroszok, körtefák, almafák, mandulafák, orgonafák, szilvafák, bodzafák, ribizli-bokrok, málna-bokrok, rózsák, rózsafák, szőlők, leánderek, szekfűk, tulipánok, őszirózsák, ibolyák, krizantémok, muskátlik, violák, tűzliliomok, napraforgók, kapor-csipketornyok, vadtormalevélbokrok és fű. A téglalapalakú fűtáblán, vén körtefa alatt fehér vaskacskaringókból és vassziromhurkokból forrasztott kerti bútorok: asztal és négy szék. Íróasztalom: szobám közepén. Az asztal barokk-utánzatú társalgó-asztal lehetett valaha. A szék: mint négy vastag barna szőlőkacs-tekeredésre vízszintesre font háncs-szövet kocka, fabordás támlával. Mindkettőt húsz évvel ezelőtt vettük a Bizományi Áruházban. Asztalom: tintafoltos, tintaolvadék-pecsétes, páfrányszerűen és szitahálószerűen befonva írásnyomaim hínárköpenyével, negatív spárgafonat-páfrányok, vonal-vésetek, vers-részletek barna fába vésődött csipkés vonalcérna-üregeivel drótszerűen beszőve. Írószobámból a Sashegyet, Szabadsághegyet, Naphegyet látom és egy zöld ujjbögyű téglaujjat, az ujjbögy, a zöldmoha-fém ujjhegy közepén zöld fémtüskével: a Lőportornyot, a várbeli templom hajdani tornyát. És látok: jegenyefákat, tölgyfákat, nyírfákat, cseresznyefákat, fenyőfákat, vérbükköket és a lenti szomszéd házak öreg piros cseréptetőit, háromszöglet-arcú, kutyaól-alakzatú manzárd-szobáit, padlás-lakásait látom. Este a Déli Pályaudvar környéke színes neonszövevény-mélytenger-életét és pontháló fénypetty-szalagait. Íróasztalomnál ha ülök: szívemtől balra és hátam mögött az egész falfelületet betöltő, mennyezetig épített könyvespolcok. A hátam-mögötti polc-hálózatba hajókabinszerű fenyőfadeszka-féldoboz: beleépítve abba az ágyam. Fekvőhelyem sötétzöld zsákhuzatú. Azon piros báránybőr és piros-feketekockás gyapjútakaró. Íróasztalom lámpája és olvasó-lámpám, a könyvszekrényre-csavarozott, fordított, levágott-kúphegyű sárgarézkúpok. Űlvén asztalomnál, jobbkarom-felől: széles, alacsony, fekete, fehér-fugás cserépkályha. Fa-fűtéses. A szív-felőli könyv-állványomba építve üvegszekrény és fa-ajtajú szekrény. Az üvegajtajú szekrényben a magam munkáit tartom. A fa-ajtajúban: írópapírt, géppapírt, indigót, füzeteket, iratokat, még-ki-nem-adott kézirataimat, radírt, bélelt levélborítékokat, számlákat, szerződéseket, üres könyv-füzeteket. Szobámban még két szekrényke van: a hátam-mögötti könyves-állványba építve, mintegy fekvőhelyem satú-ajkai, fejtől, lábtól egy-egy, ezekben: gyógyszerek, altatók, töltőtolltinta, golyóstoll-betétek, ragasztók, rádió-elemek, cigaretták, öngyújtók, zsebkések, tűzkövek, irattartók, újság-kivágások kötegei, frissen érkezett levelek, egy tartalék gyapjútakaró és könyvkiadóbeli munkáim iratai, kéziratai. Fényképeinket, levelezésünket: feleségem őrzi. Írószobám, ahol alszom is persze, tárgyai még: két zömök nagy karszék, sötétbarna csíkozott bársonyhuzatú, nagy fekete tulipántos-láda: feleségem kapta nagyanyjától. E ládában kézirataim őrzöm, verseim, vers-prózáim kézzel-írott halmazait, a rólam-írt cikkeket, kritikákat, bírálatok gyűjteményét, könyvlevonataim javított első példányait. Titkos rekeszében egy finn kés van: bécsi festőbarátomtól kaptam ajándékúl. A tulipántos-láda ágyam fej-végénél: a két könyvespolc és a fekvőhely képezte négyszög-űrt tölti be fekete tömegével. Rajta: táskarádió, folyóiratok, újságok, most-vásárolt, vagy könyvtári könyvek, újonnan érkezett levelek, levelezőlapok, külföldi könyvek, antológiák, hamutartó. A két nyersfa-könyvespolc között, az ablak-üvegkockákhoz és a tulipántos-láda hátához tapadva ráncredősen: nikkelezett fémcsőre szerelt, esztergált fehér nagy fagyűrűkre máslizott sötétbarna bordázott kordbársonyfüggöny. Földig-érő. Írószobám falai és mennyezete világos mogyorófehér meszelésűek. Ajtajai: tömör, világos, nyersfa-hajókabinajtók. Szőnyegei: egy nagy piros-alapozású fekete, virágrombusz-mintázatú műperzsa és egy kisebb valódi perzsa: piros és kék és sárga és fekete virágoskertekkel, virágtornyokkal és szövés-templomokkal, szövés-kacskaringókkal. Írószobám falain fényképek, nyers fa-keretben: az Anyám című könyvem fotói fölnagyítva. És fényképe: Petőfi Sándornak, Ady Endrének, József Attilának, Babits Mihálynak, Tóth Árpádnak, rézkarc-fényképmásolata Baruch de Spinozának. És két kép: egy Hantai Simon-kalligráfia és Kassák Lajos fotómontázsa, 1967-ben kűldte: a Húsvét-szigeti kőfej-óriások. Van itt még, szobámban egy kis asztalka, azon: téglányi kockás lila gyertya, hamutartó, cigarettás-ládika, gyufásdoboz. A szív-felőli könyvespolc előtt a földön öreg táska-írógép: Mercedes Superba. És az ablak-ajtó mellett háromlépcsős, hosszúnyelű zsámoly sárga fából, könyveimet, hogy a magasban elérjem. Az ablak-ajtón rózsabarna-rózsasárga csíkozású függöny, a padlózatig-omló: szövetből. Íróasztalomon: egymáson-fekvő, s élükre-állított könyvek, óriás üveg ivópohár, feleségem ajándéka: ráfestve kék nefelejcsek, s fehér napkorongban középkori könyvprés, azon mint nagy fehér lepke: nyitott könyv, a könyv-lepkén barna könyv-háromszög. Teát iszom e pohárból munka közben. Asztalom tartozékai még: márvány-hamutartó, fehér; kis barna, virágmintás cserépköcsögben: ceruzák, golyóstollak, kis levélkés; nagy fehér fém-szivarosdoboz hullámzó aranyírással, tetőlapján vörös-zöld-arany osztrák rokokó festmény-másolat aranypénz-koszorúban, bádogbelsőjében színes filctollaim; dossziék: kézirataimmal; lapos rézkockák: iratlenyomóknak, s egy vaskos bronz-korong: fedőszintjén éneklő, bronzpontüreg-szájú, bronzerezet-szitatégla-kötényű, sarlós, kalász-köteget, bronz-tollas kéve-lángot hordozó tömeg-vonulás. Micisapkások, facipősek. Zsákzászló-kötényűek, bronztéglakeretben: bronzkockákban bronzpontlikak, bronzpórusok tejút-lövellése. Szemük bronz-mélyedés vonal, szájuk bronzpont-zsák. Fekvőhelyemnél, fejem fölött a deszkakocka-szekrény fedőlapján könyvek, állandó olvasataim: az Újszövetség, Spinoza ifjúkori művei, egy Ősállattan, egy kötet Nyelvemléktár és az Általános Kórbonctan. Íme: írószobám. Itt élek, itt dolgozom 1969 novembere óta. Három könyvet írtam eddig itt: az Anyámat, a Vázlat a mindenségrőlt és A halottak királyát. Írván, asztalomnál, mit látok még? Asztalomon: ülő nagy barna lakkfényű cserépsündisznó, lábai: cserépcsillag-lábfejű cseréprudak, szemei nagy cserép-gombok, orra kétlukú, vízszintes-szájvágatú cserépdugó, fülei cserépszirmok, tüskéi: cseréphurkafonadék zsákhalmaza. Dohánytartónak készülhetett. A cserépsündisznó gyomorüregében: csavarok, gémkapcsok, bélyegek, befőttesgumik, szögek, spárga. És asztalomon még: nagy szürkefekete-életű lapos kavics, egy kisebb fehér kavics J. F. karcolás-vésettel, lányom adta tíz-éves korában. S végűl: egy réz-krajcár, 1848-as, másik felén a nemzeti címer, a királyi koronával, kör-irata: Magyar Királyi Váltó Pénz. S egy lapos, tojásalakú, reszelőcsipke peremszélű alumínium-hártyakorong: mozdonykerék alatt szétlapított tízfilléres. És mit látok még ülvén asztalomnál, ha írok? Könyvespolcomon, a szív-oldalin: nagy tekert kos-szarvat; festett piros tojást; kék posztó-nyergű, piros-kantárú, borzas sarlókéve-sörényű raffia-csikót; a Willendorfi Vénusz másolatát; két mézeskalácshuszár-életű égetett agyagkezet; egy lúdtojás-nagy tojásalakú barna-fekete pórusos meteoritot; s egy tizennyolcadik századbeli fehér porcelánpipafejet, ráfestve idilli kép: tenyér és kártyajós öregasszony, szemüveggel, ifjú párnak jósol, a lány tenyerét vizsgálva. Ajándékaim. Egy ifjú hippi-költőtől, lányomtól, bécsi barátomtól, egy szövőnőmesterasszonytól, a cserép-kezek Schéner Mihálytól, a meteorit-tojás Illyés Gyulától. A kertben látok olykor egy fekete macskát, látok feketerigókat, cinkéket, galambokat, varjakat, verebeket. És Balzsamot, a négyéves pulit, angyal-okos kutyánkat: ott ül a harmatos fűben, a napraforgó alatt, szimatol, szagol, lépeget, morog, s rászól a tücskökre, őszikékre, rigókra, csillagokra, vagy a hóban bögyig-süllyedten-gázoló, csőrig-süppedve lépegető nagy kék betűkre: a varjúkra. Negyvenhárom éves múltam. Ennél a tintafoltos, a papíroson átvésődött írásnyomaimmal páfrányosan, csipkésen behínározott asztalnál írtam legtöbb könyvemet. 1960-ig a Szemlőhegy-utcai társbérleti lakásban: mintha ülnék üvegdobozban, vagy levegőkockában, oly kiszolgáltatottan: a napi létezésnek. És azelőtt? Szív-utcai albérletünkben egy kis öreg asztalkánál: egylábú barna fatányéron, a láb, vaskos és fa-csipkepikkelyes, mint őskori sárkánygyík kőcsipke-láboszlopa. És azelőtt? A József Attila Népi Kollégium társalgójának hosszú asztalánál, a Bajza-utcában; az akkor fiatal-házas Hantai Simon társbérleti rom-lakásában, ülvén a földön, a Damjanich-utcában; inflációs-idejű albérletemben egy réztojás oszlopfejű fehér vaságyon az Üllői úton; kávéházakban és otthon, Bián, tóparti házunkban, a kék virágmintás viaszosvászonnal letakart zöld konyhaasztalon, vagy a padláslépcső melletti kis-szoba, fürdőszoba lett volna az, magam-szögezte kis X-lábú deszka-asztalánál, amely vala a falhoz támasztva, fölötte a falon: öreg tükör, vastag, aranyozott farózsákkal és fa-levélszirmokkal kacskaringós keretben. A tükör is, a keret festékaranyozása is foszlott és hámlott és pergett és kunkorodott, és arany és ezüst szirompernyéket köpött, mint csillaghalálát az őszi ég, véres ezüstfoszladékait, véreres aranycafat-rongyait a nappalát vedlő szeptemberi alkonyat. A tükör, mint feketehimlős gyerekhát, gyermekarc: csupa sebhely, penészes luk, fekete seb-gödör, foszlott ezüstcsipke-szélű fekete üresség-korong. Abban néztem sokszor lángoló, fehér, gyermekkorát-vesztett, rettegését verejték-álarcként ökrendve levedlett rémület-arcomat, az ifjút, a jól-tudta-mire-készülőt. Íme, írószobám, s költészet-megvalósításom tér-állapotai, tárgy-múltjai, emlékezet-állandóságai! És most, ülvén itt asztalomnál, írószobám óriás ablak-ajtaján ha kinézek, ha az óriás sebhelyes kőgolyó, a hold úszik lassan sárga lázzal éjszakámban, ha a nehéz hózuhatag redős márványköpenyét, michelangelói márvány-Szűzanya ránchömpölyeg ruháját lökdösi fújván nehéz szőr-szájával a téli szél, ha az őszi eső istenördög-kristályvizelete zuhog fröcskölve és lángolva szinte ölembe, ha asztalra-görnyedő csontvázamig ér az égő ködgomolygás, ha bezuhog pikkelyes világ-kövér aranylövelletével, lángoló, szögletes kásacsurgású gyémánt-ejakulátumával foganó szívemig lő a tejút, ami mi lenne más, mint Kisjézus hányadéka, hisz a Szűzmária-szoptatta isten-csecsemő túl-sokat szopott, aztán az ősasszonyanya emlője tejét habosan, buborékosan kihányta, s az a tej, az isten-gyomrát-betöltő mesefolyadék a világűrben óriás kristálykéve-csávában pépesen, kalászosan szétzuhogott és elömlött, és szívemig folyik a Szűzanya teje, Jézus boldog tűzanyagpont-kása tej-hányadéka, és füstölgő aranykásájával szobámat betölti: legtöbbször azt gondolom: mit tettem én eddig, mit, mit, mit? Mit, mit, mit, mit tettem én eddig? Mit, mit, mit? És lesz-e időm még, és lesz-e erőm még, és lesz-e hitem még: hogy tegyek valamit, mielőtt meghalok? Hogy szóljak valamit! Rólad: Valóság és Nem-Valóság: két iker-egyetlenem? Érted Nem-Valóság és Valóság: két iker-egyetlenem. Mielőtt meghalok. Mielőtt meghalok.

A Radnóti Miklós-díj átvételekor^*

Késni nem szoktam én, nem tudok késni dolgaimban, késni nem tudok dolgaimról, sem életről, sem halálról, sem a figyelemről, sem a vallomásról, sem a szerelemről, sem hittevésről és elmúlásról. Jó szüleim arra tanítottak, életükkel inkább, mint szigorú szűk szavukkal, hogy a késés, az elkésés valahonnan: a legnagyobb emberi tiszteletlenség, maga a szégyen. Hogy most mégis késve érkeztem Önökhöz, az a sors akaratából történt, nem a magam feledékenységéből, vagy akarattalanságából: külföldön voltam éppen, Zágrábban, egy európai költői találkozón, s ott ért a megtisztelő hír, hogy Önök a Radnóti Miklós-díj elsőjeként jutalmazták költészetemet, költői indulataimat, nem-könnyű-természetű és nem-könnyű-sorsú költői munkásságomat. Köszönöm Önöknek a díjat, köszönöm Önöknek azt a figyelmet és szeretetet, amellyel bátorították költői létemet, költő-harcaimat és költő-hitemet. Mert a költőnek, mert minden költőnek szüksége van a szeretetre! A legnagyobb szüksége a szeretetre van! És arra, hogy higgyenek benne, költőakaratában és dolgairól a Költészetben. Mert ez a hit és szeretet a költői cselekvés legszebb emberi ellen-cselekvése, legszebb közösségi cselekvés-válasza! És erre a hitre, szeretetre, erre a cselekvés-válaszra szüksége volt Radnóti Miklósnak éppúgy, mint elődeinek, mint Ady Endrének, József Attilának, vagy Petőfi Sándornak! Mit mondhatnék még? A költészet kemény kötelesség. A költészet kegyetlen tiszta akarat. De nem nélkülözheti a hitet és a szeretetet. És nem nélkülözheti ezt a Jelenkor esendő gyermeke se, aki a Végzet, vagy a Nem-Tudom-Mi akaratából költőnek született, édes szülőanyja testéből kicsúszván, az időre ocsúdván: látván, hallván, érzékelvén, tapasztalván és tudatosodván: látta és tudta a Létet olyannak, hogy elmondania kellett, hogy rejtelmei, titkai, reményei, vágyai, építkezései és szerkezetei egyetlen pokollá tüzesítették szívét, egyetlen láng-tengerré növekvő és dacos tudatát. S tudta már, hogy szólnia kell! Mert nem szólni: nem lehet! Mert nem szólni: a Halál! Mert nem szólni: a Bűn Iszonyata, nem a Bűnhődés Szent Szép Szégyene és Föloldozása! A Költészet: léte eredendő természetéből: nem nélkülözheti a közösséget. A költészet nem az absztrakt fekete űrbe fölnövő elvont, lángoló fehér virág. Amely ég önmagából önmagáért, bevilágítván körülötte a béna és néma, lények-nélküli tér-sötétet. De a Költészet: Cselekvés a Közösségben, olyan egymásra-utaltság a Közösséggel, amely a végleges és végzetes összefonódottság milliárd kötelével szövi be és hálózza be egymást. Igen: a Költészet Cselekvés, Akarat, Megváltoztatni-Akarás, Szent Hit a Cselekvés Értelmében, a Jobbá-lenni-akarás, a Megváltoztatni Tudás Indulatában és Lényegében. Persze: nem akármilyen Cselekvés, vagy Akarat! Persze: joga csak a jóra van, a rosszra sohase! Jóra a közösségben, jóra a Cselekvésben. És mi hát: a Közösség? Kérdezhetném azt is: ki hát a Közösség? A Közösség: az Ember! Az Ember Maga! A maga gyarlóságában és tisztaságában. És nemcsak: Haza, Ország, Nép, Társadalom, Emberi Csoportosulás, Nemzet, Történelem, Emberiség-Csoportok Múltja, Jelene és Jövője. És mi az Ember? És ki az Ember? Az Ember: a Közösség! És mert a Költészet: a Létezés Tudata, Tudatossága és Tudatosítása a Közösségben: Cselekvés. És ezért Szolgálat! Nem lehet akármilyen szolgálat! Nem lehet rossz ügyek, vélt veszélyek, gonoszságok, rettenetek, reménytelen gyarlóságok, árulások és bűnök, ostoba gőgök és szégyen-megadások szolgája a költő, legyen szó Hazáról, Emberről, Társadalomról, vagy Szerelemről, Hitről, vagy a Világegyetemről. Ezt tudta Radnóti Miklós, tudta ezt Radnóti Miklós, feledhetetlen szép elődöm, kortársam aki lehetett volna, ha nem él oly tisztán, oly nagy hittel azért a Közösségért, amelyért élnie rendeltetett. Amelyért meghalt megalázó kegyetlen halállal: a maga-ásta sírba zuhanva csontváz-egyszerű panasztalanúl. Mert Ő, Radnóti Miklós hitt az Emberben, tarkón-lövetvén a földbe-omolva: ott is hitt a Megváltó Szép Közösség erejében és szeretetében. Abban, hogy a Költő ember-szolgálata: halálos kötelessége. Mit mondhatnék még? Én hiszek az Emberben és hiszek a Költészetben. És ezt a hitemet szolgálom életemmel, halálommal ha kell. Mert ez a kötelességem. Ha élek, ha halok!

Levél Böszörményi Zoltánnak: a halálról^*

Nagyon fölizgattál, képzeletemet és költészetem képzeletét nagyon föl-lángoltatta reggeli rövíd találkozásunkkor a mondatod, hogy megírnád könyvedben a halál pszichológiáját! De mindegy: minek is nevezzük a dolgot, nevét hogy találjuk meg a dolognak, ennek az elemien lényegi, vagy lényegien elemi állapotnak! Csak írd meg, csak csináld meg, az istenért! Hiszen erről: a más-minőségbe kerülés állapotáról, folyamatáról és állapot-részleteiről oly keveset tudunk, oly keveset sikerűlt megtudnunk emberi évezredeinkben. Az ős-könyvekben, az egyiptomiakban és tibetiekben, a misztériumok és rejtelmek könyveiben ami megfogalmazódott a halálról, az az őstudás, ami a népek ősmítoszaiban és legendáiban kimondatott, csak a gyarló és gyötrelmes és gyönyörű része az emberi szellem töprengő és kutató magányának, csak mámor és fölhívás az elkövetkezőre, a mindenképp-eljövendőre! Még a tibetiek mondanak el legtöbbet belűlről, ha lehet egyáltalán belűlről beszélni a halálról, a mi bennünk-ből, erről a titkos titokról, kegyetlen kegyelemről. Én sok halált (haldoklást és meghalást és nemcsak halottat) láttam magam is, és hidd el, az örökös halállal élek boldog-boldogtalanúl folyamatos hétköznapjaimban, annak félelem-nélküli állandósúlt tudatával. Ez költészet-kutatásaim és lét-kutatásaim alapja, állandósága, ez minden percem lényegi foglalata vagy tartálya: ez az, ami, mint egy gömb: magába, belsejébe zár gyakorlatot, cselekvést, gondolatot, döntést, ítéletet és életszeretetet. Lehet: túl általánosnak és elvontnak hangzik ez így, de tudom, a meghalás, (tehát: nem a megtörtént halál) a mi emberi állapot-láncolatunk legfontosabb és legtökéletesebb része, cselekvő állapot az, nemcsak kegyelem és föloldozás, de döntés is, olyan cselekvés, mely ha sikerűl az utolsó rángásig, szív-moccanatig, vagy agysejt-bezápulásig tudatosítanunk robbanva, vagy lassúdadan befejeződő önmagunkban (majdnem azt mondtam: önmagunk egyre-növekvő vákuumában, egyre-táguló negatív terében, egyre-bővülő lét-foszlásában): életünk, emberi létezésünk leglényegibb cselekedete. Persze: az ember nem tudja, milyen halállal áldja meg a sors, mi vár rá, majd ha elkezdődik a pillanat, vagy a hosszú, vagy hosszan elhúzódó utolsó aktivitás. A kereszténység (és e szempontból mindegy, hogy dogmatikusnak, eretneknek, vagy modern középutasnak neveztetik sors-értelmezéséért), a legfontosabb választás pillanatának tartja a halál-pillanatot, az utolsó pillanatgörcsöt: mondván: az üdvösség (a túlvilági hovakerülés) döntéséről, a túl-lét helyéről dönthet még a megváltással fölruházott ember. Csakhogy ez egy picit: lehet igazolás visszafelé. Az élet felé. És ezért nincs bizonyossága: embert-tisztító ereje. Mert az sem mindegy: hogyan él az ember. Persze ki tudja: a meghaltság (a megvalósúlt halál) szempontjából lényeges-e, hogyan haltunk meg? Tud-e valamit a bomló szervezet volt-önmagáról, léte hajdani emberi egyetemességéről? (És az állatok, rovarok, egysejtűek, mikrobák, növények?) És fontos-e a megvalósúlt halálnak: milyen is volt a meghalásom, hősi-e, gyáva-e, hosszadalmas-e, rövíd-e, gyors-e, huzamos-e? Erre nincs a Létben semmi bizonyíték! Se materiális, se szellemi. Erre csak a mi erkölcsiségünk válaszolhat! De hiszen éppen a mi erkölcsiségünkről van szó! Arról, hogy mit kell tennünk a szép, az okos, a tiszta halálért. Az érdemes halálért! És a tudomány, és éppen ez a Te dolgod, el kell mondja mi történik velünk, bennünk, általunk, mivelünk: a föld-gödörig, vagy a hamvasztótűzig. Túl a kiterítésen és innen a rothadáson és nemcsak a szervezet-elbomlás, de a tudat-elbomlás kezdetén. Hogyan és miért hal meg a Teremtmény? Hogy győzhet a szép halálért önmaga gyarlóságán és fizikai, vegyi kúszaság-kezdetén, biológiai foszlás-igenjén, önmaga anyagi romlásán az ember? Az ember, a Lét egyetlen ismert teremtménye, aki tudja: meghalni fog és tudja megélni saját halálát büszke, vagy dacos, vagy gyáva, vagy elszenesedő tudatával. Lehet: nem erre gondoltál, de én erre is ma reggel! A föladat: kegyetlenűl gyönyörű, dehát a költészet is az, ezért is mertelek fárasztani gyors és esendő soraimmal.

Kései előszó^*

Ez a könyv: valaminek a fele! Fele a gyötrelem és a harc teljességének, a szenvedés, mámor, pusztító megmaradás halottaskönyvének. Félholdja a teljes megvalósúltságnak, fele a verseknek, amik megírattak. Mert meg valék írva már minden: kiénekelt, kiüvöltött, kihörgött az önmaga gyászával és élet-dühöngő részegségével virágzó gúzsba és kék láng-kötegekbe kötözött szív húsfonadékpilléres és gyönyörrel-szivacsos barlangjából az Egyszerre-Szerelem-és-Halál-Kettős Egy-fia. És a Titokba üvöltött szenvedő tiszta szájjal, és éneke vala titok és jövője és reménye is a titok vala! Ez a könyv: kettészakított Halottaskönyv, kettőbe-tépett papíros, amire az Élet és a Halál vala írva. Ahogy írnom megadatott, ahogy hitem kiáltani parancsolt. Ordítozni a Mindenütt-Tűzvész-Világban, az Égő Belső Világegyetemben. Ez a könyv az ének fele csak, fele a gyilkos gyémánt-időnek. Mert a bűvös, átkozott és kegyetlen kört fölrajzoltam én már az idő falára: véres krétával, fölrajzoltam az Elmúlás Eleven Szívfalára, véres és átkozott ujjakkal szorítva a krétát: amiről nem tudtam, amiről hinni nem akartam: hogy az varázs-porból gyúrt fehér kése: a Halálnak. Véres és átkozódó szájjal, átok-mocskos tisztasággal üvöltöztem, hogy legyen élet. És ne legyen halál. Mert nem szabad! Mert nem lehet! És ez a krétakör, mint arany-gyásszal töltött korong, mint az égő halál-nap, hívém pedig, hogy foszlékony és olvadékony köd-alakká bűvöli őket, kiszívta a gyásszal-vemhes titok-sötétből: a rémeket, szörnyeket, szörnyetegeket, alávalókat és a becstelenséggel-pikkelyeseket, a gyűlölet és ocsmányság Pihepofájú Pikkelydisznóit. Így történt! És ezt az önmagát telhetetlen és tehetetlen gyászba gyűrűző kört pontosan kettőbe vágta, két pontos vérbefagyott kör-félszeletre vágta szikrázó fehér megváltó aranykarddal: Kék Angyala a Halálnak. A Kegyetlen, a Tiszta, az Édes, az Egyetlen Remény, aki volt. Az Egyetlen, az Egyetlen, az Egyetlen. Ő, a Minden-Volt, az Áldás és az Átok, aki gőgös hitében, betegsége kés-alázatával, gyűlölete tündökletével világegyetemmé gyötörte csillag-hitű szavaimat, Ő, aki szívemet magával vitte: szorítva halál-szívéhez kis törékeny viaszrózsa, viasz-csillagcsipkeállat kezekkel, a fagyott kékpiros decemberi földbe, Ő, aki nincs már és nem lesz sohatöbbé, Ő, aki az Egyetlen volt a Hitben és a Megmaradásban! Aki hitte, hogy így nem lehet, pedig én úgy szorítottam dacos ujjaimmal az igemondó krétát, hogy gyász-fehér bögyeiből, hegyeiből és bőrléces buborékkorongcsúcsaiból kiserkedt a vér, s ujjam, mint a harmatos kutyatej, pedig én sírva úgy kiabáltam, hogy számból füstölgö vér ömölt, vérző fekete tűzözön. Aztán hazamentem. A lépcsőház kivilágítva. Balzsam, a puli: a kertben egy rózsatőhöz kötve. A lakás fényben. Köröttem: fagyott szívek, száraz, roskadt tűzben égő szemek! S az előszoba piros szőnyegén óriás fehér vászon-lepel alatt a Törékeny Kicsi Titok. A Hallgatás. Mintha a deres és száraz világűrben állnék, kopáran szikrázó csillag-golyók között, lángoló kék gyűrűik: a bűntudat glóriái, a lehetetlen cérna-koronái. S a fehér vászonlepedő alatt a Test, mint gipsszel-leöntött, fehér gipszbe merevedett tört kicsi kiáltás. Horpadt, szögletes, csúcsos Gipsz-Kérdőjel. A Némaság. A fehér lepedő alatt, a gyűretlen, ráncolatlan lepedő alatt: törékeny domborulatok. A Sejtelem. És fehér csúcsok és fehér horpadások és fehér hajtogatottság, a másra-szántság fehér vászonvonalai és vászonkockái, fehér szögletesség. S mikor a leplet letérdepelvén visszahajtottam: a jobbra félre-fordított fej aranylila ragyogása, kékarany szögletekből és vonásokból, indigó-arany hajtogatottságokból és indigókék, száraz papírtörékeny gyémántkövekből, gyászarany kristály-zártságból összeégett, végtelenné forrt csöndje oly édesdeden tiszta volt, oly dacosan és elszántan bíztató, oly kegyelmesen és komolyan árva, oly engem-magába-itatott, hogy tudtam: aki meghalt, értem halt meg a Titok, az Egyetlen, az Édes, hogy halálával megváltotta szavam a haláltól, hogy tudtam: halott vagyok én már, meghaltam én is Édes Kék Titok, hogy föltámadjak halottaiból. És az az indigókék édes kicsi fej, az a redőtlen tiszta homlok, az a horpadt halántékpár, a szemhéjak kék, szőrsarlós félhold-kettőssége, az orrhegy, az ovális orrlikak üregcsönd-duplasága, közte a kékviasz gótikus pillérfallal, az ajkak gyűrődés-ráncos indigó-liliomszirmai, az arccsontok, az áll, a gégekúp, a tört vékony kicsi nyak a piros huroknyom-szalaggal, telisteli, mint gyermekirka, mint kék bársonypárnán aranycsipkevirághímzés: arany kérdőjelekkel vala teleírva. Aranyéposszal, aranyból csipkézett betűk éposz-soraival volt az a szögletes, vonalazott, kockás, csúcsos, kúpos és horpadt-homorú kristály indigópapír-szobrocska édes fej teleírva! Az a hártyás, pórusos, legyezős, zacskós kelyhekből hajtogatott száraz-törékeny indigópapír-koponya, zárt serleg-üregében a feszes kékhártya bőrön átderengő és aranytűzzel foszforeszkáló megvalósúlt túlvilággal: arany kérdőjelekkel volt teleírva! Úgy feküdt ott az Édes Kis Titok, mint kéken lángoló, éles, szigorú, keskeny, kicsiny Aranykard! A fej kék gyémánt-markolatával. Barna bojtja: kicsi konty. És ez az égő vékony aranykard aranyvéset kérdőjelekkel vala teleírva. Az aranyba-karcolat virágkacskaringó, aranykacs-kérdőjeleivel volt teleírva. Aranypórusok buborék-pontláncolat cérnaszál-likacsaiból pettyezett kérdőjelekkel vala teleírva! Mint a mesék Aranyvirágkard-Asszonya: kontyától talpa kagylójáig. Arany kérdőjelekkel. És rendőrség és fényképezőgépek fényrobbanásai, mint az örvénylő aranyfolyondár napkilövellések és halottszállítók és deszkaláda-zuhogás és a mezítelen, emlőivel árva, szőreiben szégyentelen pici test porcelán-merev könnyű koppanása, kék zománc-szobor fegyelme! És telefonok és Elmegyógyintézet. És a fürdőszobában halom ruha: rost-árvaság, fehérnemű, melltartó, harisnyatartó, harisnyák, a romlatlan maradék. És a telefon mellett kis égő aranykupac: láncok, karkötők, karóra, karikagyűrű! És Kórbonctani Intézet. Fulladás. Gégeporctörés. És halotti ruhák. És mentem a koporsó után, oly egyedűl, mintha Isten temetné a halott világot. S lennének már csak ketten az üres, tátongó űrben: ő és a világ-halott; mentem a fehér-csipkeszemfödős barna koporsó után, belelógatva fejemet a motoros gyászkocsi üvegdobozába, és láttam a gyászkocsi üveglapján: ahogy arcom tükörképe, födetlen fejem belecsavarodik a fehér szemfödőbe, mintha a Tejút gyémántcsipkefüggönyébe dugnám fejemet, s hideg homlokom áttörve töretlenűl az üveglapot, a koporsódeszkát: az Ő fadobozba-zárt forrósodó kicsi barna kontyába hull. Mentem, mint balga és bitang ősvilági szörny, a mégis-mindent-tudó, belelógatva fejem a halottaskocsi-üvegbe, mint buja és tehetetlen föld-őskori gyík-szörnyeteg, kő-léptekkel, s a tengerszem halál-tükrébe lógatja bolond fejét, s a halál-tükörben arca: az Aranyhártyákból-gyúrt Pórusos Hallgatás, meg a téli fák, meg a téli ég, meg a téli égben téli madarak. Aztán: az alkonyat, aztán a sírgödör, aztán a zsíros, zománcos, fémes, durván csipkézett, vastag olajos-szirmú, szivárványos-levelezésű ősanyag-ajkak, aztán a kékfekete, vérlila, zöldarany föld. A föld. A föld. A föld! Miért is mondom nektek mindezt, Barátaim? Pórusos üvegdobozba zárt az Üresség, s az Ő-Utána-Ürességet pórusos üvegdobozba zártam. S élünk egymással-lélegző, egymásban-lélegző, egymást egymásba-zárt pórusos üvegdobozok: egymásban-élve egymásban-halottak. Miért is mondom mindezt nektek, Barátaim? Mert el kellett mondanom, hogy értsétek úgy ezt az Élet-Halálkönyv-felet, ahogy volt, ahogy van, mert másképp nem tudtam volna ítélő szívetek elé bocsájtani kegyetlen és tiszta verseimet, hittem: amiket, a szavakat, hittem és akartam amit, szántam amit a megváltás arany-harangjainak, a szó-sokaságot, lett ami aranyláng-harang mindenség helyett: a Halál Éposz-Töredéke, lett ami: Éposz-Töredék a Halálnak! Ez a könyv: mintegy szív-fél, amely mégis az eleven szervezet vérkeringés-buzgalmát dolgozza, irgalmatlan életerővel és lét-akarással. S a Halál zöld ujjhegye érintésétől gyémántfüst-örvényeket fagyott jéghúsában tölcsérező, szikrázó légbuborék-kürtöket, rejtelmes és csipkés levegő-golyó páfrányokat virágoztató és fellövő másik szív-fél, a halál-fulladástól, a Fojtó Angyal fulladás-halálától gyémánt-életűvé szigorodott, s az élő, eleven szív-féllel együttlétező gyémánt-félszív boldog lesz, ha majd reménnyel újra kivirágzik. S addig? Addig: így függ az idő mellkasában: a szív, a rettenthetetlen, a szív, a halállal-áldott, a szív, a Halál szikrázó indigókék-arany kardja ütésétől: felében deres kristállyá égett. Addig? Addig? Addig? Majd jön az Élet: piros haraggal, piros haranggal, piros lovon, kezében piros virággal: tűzliliommal. Addig? Éneklek tovább, a halál után, halál előtt, a lét örömére. Addig? Vegyétek ezt a könyvet, ahogy mondom: mert most már tudom: ez a könyv minden sorában és minden sorával a Halotté, most már tudom: az Ő könyve ez, az Ő magányának és szenvedésének, nemességének, bölcsességének és tisztaságának gyötrelmes és töredékes éposza! Az Ő könyve ez a könyv, az Ő törékeny, mosolyos, szorongó kezével írtam sorát, mindegyiket. Igen, a halál hitében az Ő könyve ez a könyv, a Halotté. Most már tudom! Halálának előtte akárhogy is akartam!

 

A megváltó aranykard előszava

Vers egy műanyag-koponyán, a koponya-búb pont-közepétől gyűrűsen körben a nyakig lefelé írva^*

Mi van a fejben, e titkos, titokzatos, merengő, mámoros, zárt, önmagát-derengő, önmagát befejező, fehér buborék-kehelyben? A Világ? Az Átok? A Szégyen? A Szomorúság? A Hit a Reményben? A reménytelen-Szépben? A Halálom és a Halálod, az Élet, a Gyász, a Gyönyör, a Rettenet? A Csönd, ami majd betemet, vagy aki eltemet? Fagy fehér gömb-üregében a: Semmi? A porló és időtlen némaság? Vagy, hogy lenni kell, vagy, hogy menni kell, menni! Vagy ami volt, az: Ifjúság? Vagy ami lesz, a: Pusztaság? Vagy az, hogy Nem-Reménytelen, mert nem lehet reménytelen! Mi van e zárt szemhéjak alatt? Az átok-szemhéjak mögött? A ki-nem-mondott gondolat, az elmondhatatlan gondolat? A tiszta, a féktelen, a gyásztalan, haláltalan, a vad? Vagy Jobb-Magunk, vagy Szebb-Szemünk, az ellökött, a meggyötört? Mi van a fehér ős-edényben? E fehér kripta-buborékban? Az ősgömb-világhüvelyben? E mosoly-dac Messzeségben? E mosoly-akaratban? E halhatatlan dacban? Ez ős-tojás teljességben? Mi van e tiszta fejben? A hódolat, a nem-szabad, a szerelem, a csupa-nem? A gyűlölet, az áldozat, hogy sose adhatod meg magad, lehet, vagy lesz akárhogyan, boldogtalanúl, vagy boldogan! Mi van e fehér dac-mosoly mögött, e fehér mosoly-gyász alatt? Mit rejtenek e fehér gömb-ősfalak? A világegyetem kása-köd? Az Isten hüvelyéből kiköpött?! A forró csillag-őstüzek, a csillag-halmaz ős-csecsek, a csillag-ősanya Szűzek? Az ősanyagok, ősterek, az őshomályok, ős-sebek? A Teremtés, a Kábulat, a Van-Értelme Őstudat? A Mítoszok, Álmok, Mesék, vagy a léttel-virágzó gömb-ősmesszeség, a bennünk ősközeliség, a Benne ős-eredetiség? Krisztusok, Buddhák, Szűz-Anyák, Világszülő Kis Máriák, Világmegváltó Mosolyok, Őstérre-szögzött Jézusok! Mi van e tojás-ősmosolyban? E halandó halálos Titokban? A Betű, a Szó, Betűk, Szavak? Ez a sok virág, ez a sok salak? Ez a virág-világegyetem, ez a ganéj-halom végtelen, e trágya-füst, virág-öröm, a szó, Ki tőlünk elköszön, aki elhagy egyszer engem is, a szó, aki a földbe visz! Mert a szónak van ám fogsora, nemcsak gyötrelme, iszonya, nemcsak öröme, vígasza, mert a szó, a szó, a tiszta Szó: nemcsak e Halálos Kis Haza! De megőröl engem is a szó, az iszonytató, irtóztató, a gyalázatos-gyönyörű, a Benne-Minden-Van Szívű! Megrág, kiköp, s a földbe nyom, elégeti nagy mosolyom! Mi van e fejben odabent? A gomolygó tiszta-tiszta csend? Vagy a Dübörgő Egész Világ, s a Létre-Éhes Szomjúság? Mert az akaratnak lenni kell! A létnek mindíg lenni kell! Halálosan és édesen: van, ami van, a Lét-Egyetem! Én hiszek ebben, úgy hiszek, mint anyjában hisz a gyerek! Írtam e verset tiszta lázban, 1972 júniusában, hittel életben és halálban! Mert élet-halálban hiszek: majd aki majd Földbe leszek! Mert hiszek az Életben én, és hisz Ki benne: nem szegény! Sors, sorsom, áldott: kinevetsz? Adj kevesebb átkot, több virágot! Mert velem általad üzensz! Én tudom, tudom én: Juhász Ferenc.

1971 november 12^*

Olyanok ezek az írások, ezek az éjszakák, mint az Isten próbái! Meddig élek még? Mi lesz velem? Élni ki tud velem és ki akar élni velem? Olyanok ezek az éjszakák, mint próbái a Létnek: amit Valaki akar! Dehát Ki ez a Valaki? Ki akarja, hogy ilyen legyek, ilyen megátalkodottan makacs és bolond! Ilyen veszettűl őrjöngő, ilyen kegyetlen önmagamhoz is! Mi lesz velem? Mi lesz velem? Mi lesz velem? Mi lesz velem? Olyanok ezek az éjszakák, mint az Isten próbái. Próbálgatja szívemen az Isten: mit bírok még? Próbálgatja sorsomon az Isten: mit tudok még? Tudok-e élni még? Tudok-e halni már? Tudok-e lenni még, tudok-e nem-lenni már?