Szavak az életről és a halálról^*

Nehezebb és szebb kérdést alígha kaphat költő, alígha kaphat ember zordabb, gyötrőbb és sejtelmesebb-rózsalángolású kérdést, mint hogy: beszéljen az életről és a halálról. Hogy szavakat mondjon az életről és a halálról, a legrejtelmesebb-magzatú iker-Rejtelemről, az iker-Lényegről, az összenőtt iker-Mindenségről, a két-más és mégis két-ugyan-az iker-Lángról, az egy-test Kétneműség, az összenőtt egyanyag Kétszer-anya Létről, amely önmagában egymással folyton megtermékenyűl, s egymás szent terhét és lángját hordozza örök áldottságban: az Élet rózsa-dagadású magzatburkában a halál-embrió lebeg, s a Halál forró penészláng-erjedésű magzatburkában az élet-magzat forog rózsaarcára hajtogatott rózsa-kezekkel. Alígha tud nehezebben és tűnődőbben kérdésre válaszolni költő, mint erre: mi az élet és mi a halál? A Teljes Teljesség és Teljes Titok. Hiszen a költő, mint minden ember, léte fényében és léte homályában mást se tesz, mint e két szó értelmét, lényegét és jelentését keresi, mást se tesz, mint e két szó szívós, alíg-fölvágható, az első metszés-pillanatra gőzölgő sűrű vérrel fröcskölő és sárga halotti lánggal lövellő pórusos burkát fölmetszve, testük rejtelmeiben és homályaiban kutat, de egyre mélyebbre bontva belső-lényegüket, egyre-beljebb jutva szerkezetük rostjai, pillérei és hídjai között, anyaguk fonadékában, szövetségében, üregeiben és sűrű lángjában, egyre mélyebbre hullva testük szent anyagában, egyre mélyebb és titkosabb, egyre távolibb és egyre sejtelmesebb űrök, végtelenek, lángolások és ragyogások, dagadó, lüktető és foszlékony csillag-halmazok térségeibe jut, mintha a Világmindenség elképzelhetetlen burkát kívűlről fölmetszené valaki, és bepillantva a burok alá, a világegyetem-belső sistergő, fortyogó égitest-csomói, csillaghalmaz-placentái, fénymirigy-méhlepény-rózsakertjei mögött újabb űröket, újabb világegyetem-mélységeket, újabb világegyetem-lángcsomókat és gázcsillag-örvényeket találna. A költő léte minden pillanatában e két szó értelmét, lényegét és jelentését keresi, egész létével és teljes életével keresi a választ, keresi az Összefüggést és keresi a Bizonyosságot, keresi a Világmindenség dolgaiban önmagát fölépítő, önmagát kinyilvánító, önmagát megformáló, önmagát a mindenség dolgaiban és tartalmaiban elrejtő Akarat, Ős-akarat és Ős-egyetlen lángját, forrását és kezdetét, mert tudni akarja, mert tudnia kell a meg-sose-tudhatót, a véglegeset. Tudni akarja, hogy mi az a Láng, Remény vagy Akarat, ami a Világegyetem minden térségén, sejtjén, üregén, homályán és alakzatán áthat láthatatlan fényével és ragyogásával, áthat a dolgokon és a lényeken, lényegeken és sejtelmeken, és láthatatlan tiszta szent tüze bevilágítja belűlről a dolgokat, a homályokat és lényeket, s érzékeny finom ragyogással a lét felületén is dereng és párázik fényesen. A költő keresi önmagát, léte és halála magyarázatát a Világegyetemben, keresi élete, sorsa lobogása, vagy sorsa könyörtelensége, elkövesedése és megkristályosodása magyarázatát, keresi személyes halála, egyszemélyi múlandósága értelmét és titkát, ha meg is érti, hogy a Lét a minden együtt, a Világegyetemé, benne könnytelen bolygónké, a Földé, s a Földön, s majd a földben a szívünké, ha meg is érti, hogy az élet és a halál örökös ősi fonadéka, végtelen és befejezhetetlen szövedéke, zöld aranyszálakból, sűrű tiszta lángból és fehér csontláncokból, izzó átalakulás-halálból szőtt örök szent Szövete a Lét, mindenféle bomlások és születések, átalakulások és befejezések, teherbe-esések és kimúlások könnyes és véres, lángoló és dermedő, sugárzó és robbanó Szövete, embrióként-lebegő kezdeteket és halottak kőviasz-mosolygását, elvékonyodó viaszüveg-orrcimpáit örökös létezésébe szőtt titkos Szövet, amely az időt létével teremtve örökké megvalósúl és örökké átalakúl. Önmagát megvalósítva önmagát alakítja, önmagát bolygatva önmagát szövi.

Én nagyon szeretem az életet! Nem, nem a magamét, a történeti időben mozgó és cselekvő magamat, nem a magam könnyét, örömét, bánatát, lángját, nem létem rövid és szűk mozgásterét, hemzsegő érzés-pontjaim absztrakt terét, elemi szavaim szórásnégyzetét, szétsugárzó szórögöcske-robbanásaim szétfröccsenés-kockáit, vagy környezetem anyagát, szellemét, de a Létet szeretem magát, a Lét milliárd módozatát és változatát, alakját, dolgait, remegéseit és reményeit, milliárd formáját, vágyát, megvalósulását, milliárd dologba szívódott akaratát, a mindenség dolgaiból és jelenségeiből szívárgó csöndjét, zaját, az anyag hézagai, az elektromos részecskék közötti tér, a sugárzó anyag-pontokat az anyag belsejében egymástól elválasztó térrészek forró, lüktető csöndjét, az őstűz halhatatlan ropogását az anyagrészecskék mélyeiben és kötéseiben, az elemekben és az elemek szüneteiben, az anyag ragyogó és lángoló halmazaiban, pontjaiban, pont-felhőiben, pontszerkezet-tömbjeiben és magányosan keringő, vagy magányosan lebegő tartályaiban. A Létet szeretem magát, a minden-együtt Világegyetem szent titkos Összességét, a Létet, amely az anyagban mondja ki teljes-önmagát, az anyaggal mondja el tartalmait, rejtelmeit és lehetőségeit, az anyagban valósítja meg önmaga változó teljességét, önmaga születését, halálát és föltámadását. Önmagát nemzését és foganását, önmagát kihordását és szoptatását. A mindíg-mindent-együtt-hordozó, önmagában görgető és pörgető végtelen világot szeretem én áhítattal, hódolattal és nem-rejtett reménnyel, hogy nem hiába. Az élet értelme, hogy élet, a halál értelme, hogy halál. Más értelme, célja nincs e kettős-egység folyamatnak, csak a megállíthatatlan folytonosság. Ezért vizsgálom ma már borzongástalan türelemmel a halált verseimben és époszaimban. És talán ezért nézettek meg velem minden új halottat gyermekkoromban. Mert minden új halottat meg kellett nézni nekünk, gyerekeknek. Falun születtem, s falun nőttem kamasszá, fiatal férfivá. Ó, hány halottat láttam én, hány halált és hányfajta halottat! A természet árva halottait, növényeket és köveket, a rovarok, bogarak, halak, madarak, férgek, hüllők, kétéltűek, az emlős-állatok és a tojást-tojók, az elevenszülők és az ál-méhlepényesek árva halottait. Ahogy hevertek dermedten, félig-kirohadtan, zöld-szürke foltos hártya-rózsává lapított bőrrel, bőrlepénybe-préselt hasított félhold-vigyorral, porcogó-lencse orrlikakkal, ragyás szemhéjakkal, száraz kitincsigolyákból épített érzőszőrös csápokkal, hártyakúpokból összeragasztott szőrös-sejt-peremű celofánvirág-szemekkel, foszlott tollakkal, tört csőrökkel, tetvektől-lüktető bundával. S az embert is láttam én halottan. Mert minden halottat megnéztem én, és minden halottat meg kellett látogatnom. Gyermekkorom és kamaszkorom: a halott-arcok végtelen hömpölygése, a halálból kiemelkedő viasz-vicsorgások és pórusos viasz-mosolyok lassú úszása a Megismerhetetlen felé, mint jéghegyek lassú úszása a déli tengerek felé. Gyermekkorom: az idő tiszta kockájába, mint óriás üvegkockába dermedt, a csönd üveganyagával körűlöntött és rákristályosodott csönd-szárú halottfej-virágok, halottak szőrös, sárga viaszkristály-arcának derengése és merengése. Ó, hány koporsó mellett álltam én, hogy kíváncsi és riadt gyermekszememmel egy-vonalban illatozott a csipkeszemfödő és a papírcsipkés fátyolszemfödő, menyasszonyokon, katonákon, öngyilkosokon, nagyapákon, csecsemőkön és gyereklány-anyákon, hogy a csipkevirágok horgolás-likacsain átdöfött a hatalmas nikotin-sárga bajusz, mint nagy sárga ecset, durva, rostos szőreivel, mint a borz farka, s az orrlikak, fülkagylók, pórusok sárga szőrszálai is oly tisztán és érdesen meredtek, mintha nagyítólencse alatt látszanának, s az ifjú és gyermek halott-arcok szőrkristály-pihéi derengtek tisztán, mintha bennük a tűz embrió-csontváza ragyogna, s a hegyes orrok, pihés orrhegyek pórusos ikerviaszgyűrűi tompán ragyogtak, s a szemhéjak zöld-eres, lila-eres viasz-tokjaiból, mint halott madarak farka, meredtek a szőrseprűk, hogy az odvas, sárga fogak, többé-be-nem-csukható szájak, szenteltvízcsöppektől szikrázó menyasszony-mosolyok, kopott rózsafűzérrel áttekert sárga kőpikkely-Laokoon-csoport-öregasszony-kezek, a fényesrecsókolt, vén gyíkpikkelyű ujjaktól ragyogóra simogatott, Krisztus-testű, megváltó-koponyájú kis feszülettel ott párologták csöndjüket gyermek-orrlikaimba, s a fenyőkoporsók, dühödt és lángoló virágok, mirtuszkoszorúk, dohszagú ünneplőruhák, halotti kontyok és halotti fehér harisnyák illata, az oszlást-kezdeni-akaró testek és emlékek illata, mécsesek lángja-illata és gyertyák füstje-illata beszőtte gyermek-szívemet, mint pók eleven foglyát, éhsége zengő, szőrös, két kristályrózsa-szemű, eres kristályhártya-szárnyú állat-gyümölcsét.

Meg kellett ismernem a halált, hogy megértsem: a múlandóság a lét érdemének és értelmének ára, meg kellett szeretnem a halált, hogy megértsem: halálunk személyes létünk egyetlen bizonyossága, a virágzó végtelen anyag, a mindenség virágzó állandósága és részleteiben pusztuló, részeiben kilángoló és föllángoló folyamatossága és örökké-változó magánya, örökké-más magányossága és soha-el-nem-virágzó reménye nem menti föl szívünket a haláltól, a magányos pusztulástól és rothadástól, a forró habzástól és őrjöngő gázbuboréklástól, nem menti föl testünket és teremtő értelmünket az elbomlástól és kilángolástól, az erjedéstől és végső megfagyástól. És mégis, csak így szép és így nem reménytelen! Halál nélkűl az Élet lenne halott! Halál nélkűl az Élet nem tudná betölteni önmagát, nem tudná megvalósítani virágzó akaratát és elvirágzó lényeit. Halál nélkűl örökös kocsonyás dermedtségben remegne az anyag, nem tudván részletekké és egységes örökös változó szervezetekké kiforrni önmagát, halál nélkűl a lét anyagát a kásás, sűrű csönd itatná át könnyeivel, halál nélkűl teremtés, nemzés, formálás, kihordás, akarat, változat, módozat, kísérlet, vágy, megvalósulni-indulat se volna, halál nélkűl a kezdettelenség és indulattalanság, akarattalanság és lángtalanság örökös homályos őskocsonyája lüktetne csak lassan, mint a békalárvák zöld-eres zöld kocsonya-szíve, mint a rovarlárvák pórusos dagadt hártyarózsalánc-teste. Halál nélkűl lények és remények nem bomlanának ki az anyagból, kemény zöld növényi lángok és csillag-ősanyák, égések, lángolások, robbanások, alakulások, kristályok, kövek, agyvelők, agyak, idegdúcok és idegláncok, szemgolyók, szemek, állat-módosulások. Halál nélkűl nem volna miért értelme teremni és teremteni. Mert a halál-nélkűliség a teljes halál, a mozgástalan ősbénaság, a magát megváltani-nem-tudó halott-öröklét. Mert Halál nélkűl a Teremtés halott.

És éppen ezért, az Élet: öröm! Mert minden létező létével örűl a létnek. Azzal, hogy van, hogy létezik, azzal, hogy van, hogy betölti sorsát, csillag, állat, űr, kőzet, növény, teremtő és teremtmény, megfogant és fogantató, teremtő szellem és szerelmes akarat. Az ember se más és az emberiség, mint a Világegyetem anyagának könnyű pórusos húskristályhab-virága, az ember se más, mint foszló, könnyű sejtfölhalmozódás-szövetség, virágzó és gondolkodó anyag, töprengő kristályszövet-sejtszövetség, valami múlandó könnyű tiszta hab a csontokon, könnyen elfoszló sejthalmaz-tajték a csontvázakon, csontvázakban és koponyákban. Az ember se más, mint a Világegyetem maga, hisz az ember is a Világegyetem, talán az anyag-akarat tiszta lángja, talán az anyag legtitkosabb virága. De az ember: mégis ember, azzal több, mint a galaxis vagy a féreg, hogy nemcsak ítél, dönt, választ és szeret, hiszen ezt a mindenség sok létezője és anyaga teszi, de az ember az egyetlen, aki parancsolni tud akaratának, örülni tud a fölismert halálnak, örülni tud a teremtésnek, folytatásnak és folytathatatlanságnak. A Világegyetem az emberben ismer önmagára. A Világegyetem az emberben látja először önmagát, az emberben ismeri föl léte anyagát és elvirágzó állapotait.

Ezért szeretem az Életet nagyon! Ezért a világegyetem-önismeretért. Mert megismerni és tudni önmagunkat a legszebb szentség, a legszebb állapot. Ezért nem érzem egyedűl magam a Világegyetemben, ezért nem vagyok magányos. Mert önmagamat tudom a csillagokban és a dolgok, létezők, lények, lángok, halálok és fények testvéreim a szent anyagban, lét-anyagom része az ő lét-anyaguk izzásának és erejének. Ezért szeretem az anyag minden örömét, formáját, reményét, kísérletét, az ismeretlen titkos ős-okot, s a tán soha-meg-nem-ismerhető szerkezetet, a földi életakarat minden lényét, alakzatát, jelenségét, mámorát, csodáját, a növényt, állatot, madarat, virágot, a kőzetet, a földet, a vizet és a lángot, az anyagot a legtitkosabb részletig, a legrejtettebb zúgokig, erekig, homályokig, buborékokig, recékig, vályúkig, csatornákig, csövekig. Az anyagot az elrejtett belső ősi lángig, a féktelen örökös láng-ropogásig. Ezért, ha szívemen forró örvényeket átfúj arany-szájával az öröm, ha kék tiszta kristály-leheletét átfújja ember-szívemen bánat, vágy, hit, sejtelem, remény és titok, ha töprengő agyamon átlobog kemény tüzével, gyönyörű arany-horda-robogásával, rothadt virág-szagú halál-özönével az új fölismerés, új halál-üzenet, ha agyamat boldog rózsalángolással átragyogja az új teremtés-öröm, ha szívemen átüget a csontváz-lovat nyargaló csontváz-ember, mint sűrű piros őszalkonyi ködön, s vérző lukat fúrva a szív anyagán, nagy piros fényuszállyal elügetvén a Halál-országba: az életlángot kitöri szívemből, s csontváz-fogsora között viszi, mint izzó aranyrózsát, csontvázkezében, mint lángoló arany-liliomot, ezért élek gyötrelmeimben is boldogan, ezért élek fájdalmaimban is reménnyel, s boldogan fogok majd a szent anyagba visszahullni, boldogan fogok önmagam halálába hullni, mert az anyag szent szívébe újra visszatérek, mert az anyag termékeny sorsába merülök.

Addig? Költő vagyok. Kötelességem szeretni az életet. Költő vagyok s ezért: kötelességem félteni az életet. Addíg elmondom a világot önmagának, ahogy szavam és látomásom lángja engedi. Addíg elmondom az embert önmagának, ahogy mondanom adatott. Mert a költő dolga, hogy beszéljen a Létről, beszéljen benne az emberről magáról. S ha megfejteni nem is tudta lényegét az életnek, halálnak, úgy kell élnie s énekelnie, hogy azt mondhassa az utód-emberiség, azt mondhassák kortársak, utódok: nem élt hiába! Valamit elmondott az ősi tiszta titokból. Valamit elmondott titokra-éhes szívünknek.