Költészet-építés, csönd-halál, vallomás-vágy^*

Tűnődve sorsomon és költészetem sorsán, az idő és a költészet különös viszonyán, a költészet és a személyiség, a vallomásosság és a lét-megfogalmazás, lét-értelmezés, a természeti léttel azonos-értékű, de személyes-értelmű költészeti lét fölépítésének vágyán, tűnődve tehát költészetem jelentésén és életemen, költészetem természetén és költészet-építő életem hétköznapjain és ritka ünnepein: egyre többször lobban föl szívemben kék örvényeivel az izgalom, egyre többször borítja el vad és könyörtelen lángjaival szívemet az irgalmatlanság, hogy útam kristály-bozótját meddig tördeli még öregedő ujjaival előttem az idő, hisz lassan huszonöt éve már, hogy e titokzatos, kíméletlen és számomra-egyedűl-lehetséges pályán járok, lihegve, elfúlva sokszor a vad kapaszkodókon, sosem-rejtőzve, mindíg-álarctalanúl és mindíg-virágzásban és rejtelmek ködébe mártva arcomat. Ez a huszonöt év! Hinni alíg lehet, hogy nem előttem van még, de mögöttem már, tűzözönével és vízözönével, virágőrjöngésével és szikrázó kristály-szerkezeteivel, ritkább örömével és töményebb, virágzóbb, erjedőbb, végtelenebb szorongásával, hiszen a költészet-építés, a költészet-megvalósítás folyamatos és nélkülözhetetlen szorongás, a szorongás-láncolatot megállíthatatlan fonódása, kovácsolódása, állandósúlt, sokszor a bénulásig fokozódó megvalósítás-izgalom, legalább nekem, legalábbis az én történetemben. Nehéz lenne most összefoglalni ezt a majdnem huszonöt évet, bár az összefoglalás-vágy nemcsak csírázó, rügyeit kibontó, de virágzó vágyam. A kérdés persze az, hogy emberi múltunkat, emberi múltamat kell összefoglalni-e?, hiszen minden költő vágyakozik erre, vagy tudásunkat és képzeletünket a létről, a lét egyetemességéről és különösségéről, hogy sikerűlt-e valamit elmondani a bennünk és körülöttünk élő rejtelemből, valamit kimondani a végtelenből, amelynek halandó és teremtő része az ember, értelmünk, szívünk, életünk, amelynek vágyakozó és halandó részei vagyunk. Küldöttek: hogy értelmezzük a létet, összefoglaljuk vonásait és jelentéseit, jeleit és vérköreit. Én mindíg ezt akartam, a tapasztalanom és vizsgálódásom részleteiből fölépíteni a lehetséges egyetemességet, vagy annak vázlatát legalább. A költészettel teremteni egy világot, egyenértékű világot, olyan egyetemességet, amely akár a természet, mindent önmagába-foglal és burkolatába zár, hogy e burkolaton belűl szikrázzon, ragyogjon és lángoljon az égitest-halmazok gyönyörű sokasága, s az emberszív égő csillagörvénye. És mondjam-e, hogy legtöbbször azt hiszem: még csak a kezdetén vagyok a világépítő beszédnek, s a szorongás ezért, hogy ad-e még időt a sors, a sors időt a folytatásra, a kimondásra és a befejezésre, ha ebben a titkos befejezhetetlen létben egyáltalán lehetséges valaminek befejezése, véglegessége. Hogy a mű ne legyen: töredék. Ne legyen: megadás, önmagunk föladása és temetője.

A költészet állandó gyakorlat. A költészet örökös cselekvés. A költészet folyamatos munka. Én nem hiszek a hallgatás költészetében. Én nem hiszek a csönd költészetében. A munkátlan ujjakban, a munkátlan szívben, a jégpáncéllal-burkolt agyban, a csöndben, mint a költészet maximumában, a csöndben, mint a költészet teljességében, mint a költészet lehető legteljesebb megvalósulásában. Igaz: a csönd, mint egy óriás köd-hártyájú buborék: minden lehetségest magába zár, minden élet és költészet lehetőségét és jövőjét, igaz: a csönd lehet az élet, a költészet-jövő magzatburka is, de a háborítatlan csönd: a lét temetője. A csönd: ha burkát lehántjuk, ha belsejét érzékeny ujjakkal kibontjuk: lehet a költészet virágzó termőtalaja, bölcsője életünknek és énekünknek. De én nem a csöndben hiszek, én a szóban hiszek, a szigorú, pontos, föladatát teljesítő értelmében: szent szóban, a világépítő szóban, a virágnyílás-gyönyörű szavakban, a láng-tisztaságú és csillagbelső-homályú szavakban, én a mindent-kimondást hordozó szavakban hiszek, a vérző, párázó, lobogó, pikkelyes, zöld növénypórusos szavakban, a csillag-lángoló szavakban, a kő-tisztaságú szavakban, a rejtelmesekben, egyszerűkben, összetettekben és kegyetlenekben, a gyémánt-felületűekben és kristály-mélyűekben, a virág-szerkezetűekben és sejt-érzékenyekben, a molekula-pontosságúakban és mindenség-arcúakban, a szavakban, az ősanyag-szövetségben, az atomtársulás-csoportokban. Én a szóban hiszek, nem a csöndben. Mert a költészet csak szavakkal van, csak szavakkal virágzik világegyetemmé. A költőnek meg kell találnia a létre-érdemes szavakat, a szavakat, amelyek mint anyatest a magzatát, a dolgokat hordozzák magukban, a dolgok alakját, szerkezetét, jövőjét és sorsát. Költői cselekvésünk: a szavakból-épített mindenség-torony. Ez az építés: a költészet örökös ünneptelen hétköznapja. Ez az építés: a dolgunk. Ez az építés: szorongásunk és egyetlen lehetőségünk. Mert hiszen mi lenne más a költő dolga, mint mindenséget építeni a szavakból, élő világot, hogy benne a lét megmaradjon önmaga dicsőségére és az ember örömére. Mert a létezés öröm, a szó: öröm. A hallgatás: halál.

Dehát nem titkolom, mert nem titkolhatom, hogy egyre lángolóbb, egyre vadabb, egyre leigázóbb és leigázhatatlanabb vágy lobog át életemen, rágja rostos-parazsúra napjaim minden percét, éjeim minden pillanatát, még álmaimat is, a legtöbbször halál-árnyékúakat, a ritkán virágos mezőillatúakat. Nem titkolom, hogy a vallomásvágy szövi be illatával, tüzével vagy könnyével napjaimat, és huszonöt-év költői munka után állandósúlt lobogásban és gyötrelemben: vallani magamról, életemről, vallani gyermek-múltamról, gyermekkorom virágzó és kegyetlen-ágyékú tájairól, a mi történetünkről, az én személyes történetemről, őseimről és múltjaimról, a nagy szőrcsillag-bajszukkal és boldog csontjaikkal a temetőkben korhadozókról, szegény-múltam történelméről, vallani mindent, kivallani, mint ahogy sír az ember, mint ahogy nevet az ember, tisztán és egyszerűen, ahogy sírunk és nevetünk, úgy vallani, olyan gyermek-őszinteséggel és csillag-fénnyel. Ez a lefojthatatlan, elnémíthatatlan vallomás-vágy, a költészet eredendő dal-akarata iratta velem utolsó könyvemet, az Anyámat, vallomás-époszomat, vallomás-himnuszomat. A dal-akarat, a vallomás-vágy a költészet ős-formája, ős-pillanata, ős-indulata, hogy énekeljünk, mint a madár, hogy beszéljünk, ahogy a madár beszél eső előtt a zöld lombremegésben, ahogy a madár beszél eső után a szivárvány-ív lángoló festék-pántjaiba dugva fölemelt fejét, hogy legyünk, ahogy önmagával önmagáról a virág beszél, hogy legyünk, mint a kő, a csillag, a növény, az ember. Mert a költészet legősibb vágya a vallomás-beszéd, a költő eredendő állapota és vágya: hogy elmondja önmagát, titkos, szenvedő, szerető, múltat-cipelő ember-önmagát az ember-világnak. Mert a költő nemcsak megváltani akar a beszéddel, nemcsak kiváltani akar, kiváltani a ragyogni-vágyó dolgokat a homály-némaságból a beszéddel, de a költő megváltódni is akar a beszéddel, fölkötöztetvén a vallomásra. Az Anyám egy húsz évvel ezelőtt írt vers-zokogás boldog, himnikus folytatása, folytatása az Apámnak, de nem befejezése, csak virágzás földön, legendában, anya-testben, temetőben, csak virágzás az emlékben és az anyagban, virágzás a végtelen anyagban, múltunkban és reményünkben, virágzás, sírás és nevetés, boldog virágzó anyag-állapot, nem kőcsipke-dermedés-ország, nem befejezettség, de folyamatos állapot, sírás és nevetés. Mit mondhatnék még? Világépítés-vágy és vallomás-vágy összessége a költészet maga, a költészet úgy szolgálat a cselekvésben, hogy halálig-megállíthatatlanúl teremtve akarja létté formálni önmagát és a végtelen világot, mert nem hagyhatja magára a dolgokat, a tárgyakat, a történelmet és az embert, nem hagyhatja magára a múltat és a temetőket, nem hagyhatja a dolgokat, hogy magukra maradván deres fehér halmazokban merengjenek, de kiváltja a világot magányos virágzó önmagából és szól az emberhez vérző és lángoló, virág-illatú szavakkal, énekelve teremt fényburkot az emberszív köré, hogy ne vacogjon a mindenség magányában, hogy énekében, mint anyatestben a gyermek, növekedjen, melegedjen és születésre-készülődjön a boldogságra-mindíg-érdemes-emberiség.