Költészet-katedrális^*

Én nemcsak az embert, ember-létünket, de a lét egyetemességét is nagyon szeretem. Szeretem az embert, mert nincs az embernél szeretetre-méltóbb, de szeretem a létezés minden anyagát, dolgát, formáját, megvalósulását és lehetőségét. Ezér féltem és aggódok érte. Ezért reménykedem, hogy nem valósúl meg aggodalmam jövője. A létezés szükséges és következetes része a halál, de nem lehet szükséges része a pusztulás, vagy annak irgalmatlan lehetősége. A pusztulás az emberiség bűne lenne. Pedig az a fegyver, amelyet minden változatával együtt atombombának mondunk, megszületése óta az egész emberiséget fenyegeti. Bolygónkat fenyegeti. Bolygónk létét teheti értelmetlenné. Egy általános atomháború, még akkor is, ha nem pusztulna el minden ember, nemcsak a Föld jövőjét, de múltját is értelmetlenné és elviselhetetlenné tenné. A barbárságba, vegetatív nyomorba, rideg földbarlang-létbe, a vadság és kegyetlenség legősibb állapotaiba sűllyesztené a maradék-emberiséget. Minek egy vadúl-virágzó bolygó a Tejút gyémántjai, ködei és csillagai közt, ha értelmes létezői több-millió éves fejlődésükkel saját egyetemes pusztulásukat, vagy annak lehetőségét teremtették meg? Az irgalmatlan rettegést, az egyetemes halált? Márpedig ez az emberiséget kiirtani-képes, vagy sívár barbárságba visszalökni-kész fegyver egyre-jobban fölhalmozódik. Ezt nem felejtheti el a költő, én ezt nem tudom elfelejteni. Ezért írtam a Szent Tűzözön regéit. Egy mű méretei és jelentése között elemi összefüggés van. A tartály, amelynek a lét dolgait kell hordoznia, nem lehet tűhegynyi fém-pont. A mondanivaló nagysága és a mű méretei közti összefüggés a művészet, így a költészet közönséges törvénye. Aki ezt tagadja, az csak gyöngesége és tehetetlensége köré fúj csillogó, de nagyon is törékeny buborékot. A költészet kimond, vállal, megnevez. Mert a lét dolgai megnevezhetők. És a mindenség a dolgok végtelen halmaza és szövevénye. És a szó azért van, hogy megnevezzük vele a dolgokat, a szó azért van, hogy fölépítsük belőle a mindenséget.

Miért mondjátok, hogy könyvem olvashatatlan? Hisz könyvem elolvasható. Csak szeretet, fegyelem és figyelem kell hozzá. Én a világirodalom mindenfajta művét el tudom olvasni. És mennél bonyolúltabb, rejtelmesebb volt egy mű, legyen az terjedelmes vagy rövíd, annál nagyobb szellemi mámort, belső tisztulást, megrendülést, figyelmeztetést, lázas és fölemelő gyönyörűséget adott. Az olvasás nem játék. De kemény meditáció, konok lelkiismeretvizsgálat, önmagunkkal való kegyetlen szembenézés, jellemünk próbája. Az olvasás bátorság is. Új époszom, a Gyermekdalok pontosan olyan terjedelmű, mint amennyire önmagának szüksége volt. És túl ezen: a Gyermekdalok, olyan egyszerű, mint egy ős-mese.

Ó, nem azért írtam a Gyermekdalokat, mintha elfeledtem volna múltunkat, önmagamat, a szülőanya-tájat, ifjúságomat, szívem ős-örökségét, a földet, ahol születtem. Azt a tájat, s a tájban lakó embert, a tájat művelő embert sohasem akarom és sohasem tudom elfelejteni. Apám sírját, nagyanyám sírját se tudom elfelejteni, sem a házat, ahol születtem, sem az embereket, akik közt felnőttem, sem a temetőket. Szívem millió gyökérszállal abba a földbe, abba a temetőbe kapaszkodik. Én nem vagyok feledékeny. És a hűséget ember-létem legfontosabb parancsának tartom.

A költészet tudatos építés. A költőnek egész életművét tudatosan kell fölépítenie. Ezen belül egy-egy művét is a legnagyobb tudatossággal és pontossággal kell megszerkesztenie és kidolgoznia. Egy-egy műnek csak egy kimondási, megépítési lehetősége van. És egy mű akkor valósítja meg önmaga törvényét, önmaga sorsát, ha megtalálta ezt az egyetlen önmegvalósító lehetőségét. És ahogy egy költői életmű épűl az időben, úgy építi és növeszti önmagát a költő nyelve és fogalom-rendszere. A költő lét-ismeretének, anyag-ismeretének, valóság-ismeretének, rejtelem-ismeretének és titok-sejtelmeinek, mindenség-törvény és történelem-virágzás ismeretének bővülésével bővül és tágúl nyelvi ismerete is. És megsokasodnak létet-rendszerező, létet-magukba-záró fogalmai is. A művészetben az akaratlanság: tehetetlenség. Én a költő-kamaszkor vedlései után, azért írtam meg verseimet ahogy megírtam, mert így és ílyenné akartam építeni költészetemet. A Gyermekdalokat is. A Gyermekdalok után új époszt írtam, Anyám címmel. Az Anyám páros-rímű magyar nyolcasokban írt vallomás-himnusz anyámról, életünkről. Ezt a verset természetesen nem építhettem föl a Gyermekdalok szerkezeti elvei és nyelvi természete szerint. De a kettő nemhogy kizárná, ellenkezőleg, egymásmellettiségében kiegészíti egymást. Így valósúl meg a költészetben a költői teremtés erkölcse.

És az én költészetem emberének, mint ahogy az embernek, biológiai és erkölcsi, tehát természeti és emberi tulajdonságai vannak. Az én költészetem emberének, ahol szerepel verseimben, és mindenütt szerepel, hiszen a költővel, teremtő akaratával, teremtő hitével és teremtő tudatával örökös, folyamatos jelenléte él a versben, természeti, erkölcsi és társadalmi tulajdonságai vannak. A virágok hatalmában éppúgy, mint A tékozló országban, vagy a József Attila sírjában, vagy a Gyermekdalokban. És most az Anyámban. És, bár a költészet, így költészetem, minden megvalósúltsága, műve ugyanabból az anyagból, egyszerűség kedvéért a lírai indulatból, az összefoglaló gondolatból és a nyelvből épűl: mint anyagokból az épületek, más szerkezeti elv, más statikai törvény és más jelentés-kimondás szerint épűl föl, mondjuk egy gótikus katedrális, mint egy falusi lakóház. A Chartres-i katedrális azért gigantikus, mert a világmindenséget foglalta össze benne az építő század, a mindenség titkaitól leigázott ember szelleme. És a világmindenséget nem könnyű megérteni. Meg lehet-e érteni egyáltalán? A középkor embere: királya és parasztja, katonája és kézművese, asszonya és gyermeke, vándora, lovagja és kóborlója, művésze és nyomorékja bement a katedrálisba a csönd-idomok, mértani csönd-kristálytestek, mértani alakzatú derengő üregek mélyeibe, a mindenféle kristály-alakzatú kőbelső lángoló dermedt csöndjébe, a templomi kristály-alaktanokba, az elemi kristálycellákba, az üresség-kockák, üresség-tetraéderek, üresség-hexakiszoktaéderek, ürességnégyzetes szkalenoéderek, üresség-rombos piramisok, üresség-prizmák, üresség-hemimorfitok, üresség-epsomitok, üresség-négyzetes trapezoéderek, üresség-trigonális trapezoéderek kristálycsönd-szívébe, és tudta, ott tudta, hogy a világmindenség része ő is, életével és halálával, ha nem is látta a katedrális minden kő-jelenetét, kő-szoborcsoport-titokzatosságát, kő-áhítatát, kő-koítuszát, kő-bagzását, kő-okádását, kősárkány-hörgését, kő-mestereit, kő-sátánkutyáit, kő-emlős kőpalást-kőredőhullás szűzeit, ha nem is értette a jelentés-halmazt, a jelenség-kőnyüzsgést. Ha nem is értette az óriás kő-angyal, a fekvő kőangyal-óriás mindenség-jelentését, csillagkoszorús kő-emlői rejtelmét, csönd-kristály-szíve titkait. Mégis, a zöld kőcsipke-óriás teste zöld homályában állva tudta, hogy a mindenség szívével érintkezik az ő szívdobbanása. Értette életét. Érintkezett a végtelennel. Ujjahegye hozzáért a mindenség ős-szívéhez, s ettől nőtt élethite és életereje. Mert tudta a mindenséget. Értette a lét-hitet és a léten-túli lét erejét. Mert a mindenség erője ujjahegyén át a szívébe csobogott. A lakóház meg azért olyan amilyen, mert az embernek házban kell lakni, nem templomban. Így van ez a költészetben is. A Gyermekdalokat úgy építettem föl, mint egy gótikus katedrálist. Új époszomat, az Anyámat, mint egy virágoskerttel és temetővel körűlvett emberi hajlékot. Emberit: mert a mindenséget anyám szívére építettem. Anyám szíve köré kristályosítottam a mindenséget, a hervadhatatlan virág köré a kristály-időt.

Mit akarok én költészetemben? Tervszerű és pontos munkával megkísérelni a lét egyetemességének megfogalmazását. Gyűrűt gyűrűre építve époszi teljességgel megvalósítani lírai világképemet, lírai világegyetememet. Mint ahogy egy pontra épűl kis gyűrű, arra vízszintes lemezgyűrűkként, egyre táguló, majd a gömbközéptől egyre szűkülő gyűrűk sokasága, míg a csúcspontban összezárúl: s így lesz gömb. Ez az alap-pont az élet értelmének föltétlen hite és szeretete. És a csúcspont, a gömb-szerkezetet lezáró pont-csúcs: a halál megértése és elfogadása. S ebben a éposz-gömbben, világegyetem époszgömb-katedrálisban megtalálni a lét jelentéseit, a mindenség irányát, megkeresni a lét szerkezetét, megérteni burkolatát és titkos belsejét, fölépíteni múltját, jelenét, jövő-idejét, megtalálni a csöndet és a zenét, az együttet és a részleteket, megtalálni az ember helyét, a magam sorsát, szívem örömeit és gyötrelmeit, népem életének múltját és jövőjét, a szerelmet és a halált, őseimet és halálomat. Ez a titkos, kristályos és homályos, áttetsző és átláthatatlanúl szövedékes gömbhéj-szerkezet a költészet-világegyetem csontváza. Ebben lángol, kering és örvénylik dolgaival és lényeivel, jelentéseivel és jelenéseivel a lét, ezt a gömbhéj-csontvázat burkolja a merengés hártyája. Mi is lenne más a költő sorsa, mint válaszolni a lét kérdéseire, az emberszív gyötrelmeire és örömére, a kor, amelyben él, fájdalmaira és kérdő tekintetére. Felelni a létre és rászólni az elmúlásra. Szólni az emberhez szövevényes vagy egyszerű szóval, hogy ne maradjon annyira egyedűl.