Költő, költészet, vers-szerkesztő^*

Minden egyszemélyi költészet (tehát egy költő munkája az időben) folyamat, de egy-egy új mű a maga szerkezetében, egyensúlyában vagy egyensúlytalanságában, sorrendjében és egymásra-rakódó vagy egymásra-épülő halmazaiban, az időben előre, a kötet rendjében hátrafelé-ráncolódó vagy felgyűrődő anyagában, verseiben, versciklusaiban vagy époszaiban az önmaga belső együttesében is folyamat, folyamat az időben és a költő belső történelmében, mint ahogy egy-egy új verseskönyv a régebbiek hullám-élete fölé rakódva a költői szív és a költői eszmélkedés folyamatának új megszilárdúlt hulláma, s így örök lüktető folyamatában épűl, vagy legalábbis termelődik a költői életmű a költő haláláig. De egy-egy költő műve és működése része a magyar költészet általános és elemi folyamatának, amely szent megállíthatatlanságban és erjedésben valósítja meg önmagát, épűl az időben és a történelemben. S hogy mennyiben válik a világ-költészet részévé, annak föltételeit, lehetőségeit és esélyeit most boncolgatni nem akarnám. A kérdés persze az: mennyiben válhat és válik részesévé vagy részesűltjévé a verskötet-szerkesztő ennek a nagyon is bonyolúlt, önmagával és másokkal összevissza-szőtt, indázó és sok rejtekkel, úttal, útvesztővel, hurok-utcával és virágzó szalagokkal gazdag, tüzes lüktetéssel és száraz kő-csönddel beépült folyamatnak, hogy egy kötet címemet alkalmazzam tréfásan megváltoztatva a kérdés köpenyéűl, amelybe munkánk lényege göngyöltetik vagy burkoltatik: mit tehet a verskötet-szerkesztő a magyar költészet érdekében, mit tehet a verskötet-szerkesztő azért, hogy segítő részese lehessen ennek az egyáltalán-nem-boldog, sokszor nagyon-is-ellentmondásos folyamatnak, hogy segítheti, mivel segítheti ezt az örökös áldottsági állapotot, a Mindíg-szülőanyát, Költészetünket, aki folyamatosan teherben lévén, szül és terhesűl újra s újra. Istennek hála, megállíthatatlanúl. Én tizennyolc éve vagyok a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztője, s bár nem számoltam meg, mondhatom, nagyon sok verseskönyvnek voltam szerkesztője és olvasója, vagy olvasója s egyben szerkesztője ez alatt a tizennyolc év alatt, ráadásúl, szerencsémre, vagy szerencsétlenségemre, magam is lírikus lévén, a természetes hivatali munkán túl habzó bőséggel és hömpölygő sokasággal ömlöttek körém és asztalomra a verseskönyvek, versek, költő-nevek, új és új költők, nevek, kéziratos kötetek, próbálkozások és versbe-dermesztett akarnokságok, tehetségesek és tehetségtelenek, valami újat-akarók, a kezdetlegesség rögei alól is sugárzó-csontúak és sugárzó-szavúak, vagy a rendkívűl ügyes, sőt kifinomúltan-könnyed és a hatást-adótól alíg leválaszthatók, szívócsápjaikkal a hatástadóba növők, azokkal, mint a méhhel a méhmajmoló-légy azonos külsőbe öltözöttek, a pompázatos kölcsön-burkolatúak, azokkal látszatra föl-se-ismerhetően azonosúlók (csakhogy épp legyek azok, s nem mézelő méhek), büszke dilettánsok, gőgös áldatlanok, pléhtányér-csörgés-szavúak és valódi költők, szép igaziak, hogy sokszor a líra-habzás örvényeiben forogtam már, s bizony mondom, nem volt könnyű választani és dönteni, ítélni és kiválasztani, megtalálni pontosan azokat, akiket meg kell találnunk, hiszen ez elemi kötelességünk. Mondom ezt már csak azért is, mert éppen a napokban vádoltattam meg nyilvánosan is azzal, hogy nem hiszek az új tehetségekben, s megvetem a nálamnál fiatalabb költők tehetségét és lírai indulatát, mintha bizony nem nyújtottam volna tizennyolc éven át baráti szívet és baráti kezet mindazoknak az új (vagy nem is éppen új) költőknek, akiknek megéreztem és megértettem és hittem tehetségét, lírai felelősségét, de még azoknak is, akiknek reméltem eljövendő, akármilyen kései lírai fölvirágzását. Nos, a költő-kiadói szerkesztő, épp léte szükségszerű kettőssége, iker-önmaga miatt még inkább a dühös dilettánsok, izgága féltehetségek és sértődött középszerűek nyílzáporában és két-ágú sziszegésfelhőiben él, mint a verskötet-szerkesztők általában, s ha állni kell is a düh-nyilak, két-ágú nyelv-higanydárdák csapkodását, egy bizonyos: hogy el nem veszítheti teremtő-akaratát és segítő-kedvét költő és szerkesztő, vagy éppen a kettő-együtt kiadói munkatárs. De visszatérve a tréfával virágkoszorúzott, mégis komoly-arcú és tűnődő-tekintetű kérdésre: mit tehet a verskötet-szerkesztő a költészetért, egy költőért, egy műért, vagy csak egy versért?, hol találjuk meg a választ, amely azonnal jellemzi is munkánk természetét és folyamatát? Mindennél nyilvánvalóbb, hogy a szerkesztő nem írhatja meg a költő helyett a verset! És nyilvánvaló az is, hogy a szerkesztő nem szólhat bele az eredendő versbe vagy műbe, legyen az akár éposz, terjedelmesebb vers, vagy néhánysoros lírai kristálykő, tiszta foglalatban, vagy csiszolatlan rücskös, érdes és szikrázó sejtfelületű önmagában. Az is nyilvánvaló, hogy munkája elsősorban szolgálat és nem kizárólagosságok követelése, hogy nem a személyi izlés, költészet-hit, vagy egyfajta elképzelés hirdetése, sőt erőszakolása, nem a maga esztétikai kedélyének, olvasói mámorának vagy erkölcsi képzetének kiszolgáltatása a szerkesztő dolga; de folyamatos figyelem és folyamatos szeretet, a szív és az elme örökös izgatott kíváncsisága és várakozása, megbéníthatatlan és soha-el-nem-cementesedő, mámoros és beteljesűlt lírai állapotokat váró fölfedező-kedv, örökös vizsgálódás és számontartás a vers-szerkesztő dolga, túl a hivatal éppen adott munkáján, tehát az épp olvasandó, majd szerkesztendő verseskönyvön, hogy mire a szerkesztő kezéhez kerűl, véleményezésre és szerkesztésre a, vagy egy költő műve, teljes tájékozottsággal és a szerkezeti szakértő biztonságával igazodjon el az adott mű lényegében és jelentésében, értse formáját és nyelvét, a vasvértű, vagy gótikus csipkézetű, vagy virágból-hímzett vers-köpenyt, hogy lássa a vers (verseskönyv) sejtjeit és csontjait, szíve ütését, sugárzó pontjait, rádium-rögöcskéit, világító-pontjait, vagy szabálytalan csont-összenövéseit, esetleges vad burjánzás-gócait, égő betegség-foltjait. Tudnunk kell, a művészetben, így a költészetben, mindíg minden lehetséges, egy költészetet vagy egy költői folyamatot csak a maga rugékonyságában, mozgékonyságában, eredendő voltában szemlélhetünk, tudnunk kell, hogy a megvalósúlt művet vagy művészi folyamatot, illetve folyamatokat nem vizsgálhatjuk és ítélhetjük meg valamilyen dogma kizárólagosságával, tudnunk kell, hogy nemcsak egyfajta dogma van, vagy lehetséges, hogy minden olyan szemlélet vagy követelés, amely a maga véleményének, várakozásának vagy makacs elvárásának mindenhatóságát hirdeti és követeli: a szó legátkozottabb értelmében dogmatikus, lehetetlenné teszi az ésszerű és a megismerésben-hasznos valóság-szemléletet, jelen esetben a költői mű vizsgálatát és megértését, a valóságos fölfedező utat, a pontos föltérképezést, a megértést, és az azonosulási ingert ködszalagokként elfoszlatja, durva tüzével fölitatja, vagy vak kővé merevíti, mint a Gonosz a tiszta népmese-hőst, hogy a vak kő-varázslatot csak valami nagyon nagy és szent erő tudja fölolvasztani szíve tüzével, elevenné oldani tündér-akaratával. Igen, a költészetben mindíg minden lehetséges, sőt mindíg minden egyidejűleg lehetséges, sőt egy költő műve folyamatában, munkálkodása történetében is lehetséges egyidejűleg többfajta megoldási mód, törekvés, elképzelés, az egész mű részletei megvalósításának más és más módja és akarata, ha az ihlet, vagy bárminek is nevezzük ezt a szentséges titkot, rejtélyes lobogást, emésztő és serkentő titkos tüzet, mondom, ha az ihlet azonos is, mert hiszen mindíg ugyanaz a tűz lobog a költői létben, átitatva lángjával a költő-akaratot, ha más és más árnyékot vet is a dolgokra, ha más és más árnyékot üt is a dolgok burkolata mögé, a dolgok belső anyagába. Vizsgálódásunknak tehát függetlennek kell lennie a dogmáktól, s ezt hangsúlyozottan említem már csak azért is, mert talán sohasem volt annyi egymásnak-dühödt-ellensége költői (és művészi) irányzat, iskola, gyakorlat, elképzelés, őrült kizárólagosságot követelő művészi (és költői) gyakorlat, mint éppen századunkban, mint éppen a modern költészetben, pontosabban a modern költészet huszadik századi történetében. A költő, ha termékeny kedvét leli benne, ha műve megvalósításának ez a lehetségese, lehet egy zárt irányzat, önmagába-záródott költői elképzelés (és nem költői képzelet!, hiszen a költői képzelet független létező, önálló akarat!) híve, igehirdetője, papja, apostola, de a vers-szerkesztő soha! A vers-szerkesztőnek minden irányzat, iskola, költői megvalósítás, költői lét-elképzelés szülöttét tárgyilagosan, tárgyilagos szeretettel kell vizsgálnia, még akkor is, ha ő szívében valahova elkötelezett, mert csak így értheti meg a költészeti folyamat bonyolúltságát, sőt ellentmondásosságát, ami persze összességében még mindíg egyszerűbb, áttetszőbb, keresztűl-világíthatóbb, akár a szív lámpásával is átvilágíthatóbb (mint lámpával, ahogy anyánk a tojást átvilágította), ami még mindíg összehasonlíthatatlanúl egyszerűbb, mint a Lét bonyolúlt összessége, titkos ellentmondás-halmaza, rejtelmes örök kúsza szövedéke, végtelen gömb-kúszasága. Tudnunk kell, ha van is a költészetben valami evolúciós fejlődés, némi történeti előre-mozgás, a költészet élete, a költészet útja az időben, a költészet több-évezredes időbeli folyamata semmiképpen sem hasonlítható ahhoz a lét-fejlődéshez, ami a Földgolyó-természetben megtörtént, a költészetnek nem rajzolható föl az a Lét-fája, amelynek törzsében, ágain, ágtövein, levelein és ág-csúcsain különböző sejt-szervezettségű, alkatú és alakú, szerv-összességű, vagy szerv-hiányú lények ülnek, mint levelek, rostok és gyümölcsök; a költészetnek a szó lét-fejlődési értelmében nincs olyan útja, mint a flórának és a faunának, az egyszerűtől a bonyolúltig, s aztán a különböző bonyolúltakig, a sejt-fölhalmozódás különös és bonyolúlt szervezettségéig és szervezkedéséig, és önmaga szerep-szerinti fölosztásáig, halmazának szervezett megosztásáig; hiszen a költészetben nemcsak az egyszerűtől a bonyolúltig, de akár egyidejűleg a bonyolúlttól az egyszerűig is van és lehet ágazása és visszanövése a költői természetnek és akaratnak, s egyidejű egymásmellettiségben (voltaképpen titkos egyenértékűségben) az egyszerű és bonyolúlt létforma, a kezdetleges és a gyönyörű-gazdagsággal szervezett költői teremtmény (költői mű) is van és lehetséges. Éppen ezért, talán a világegyetem összességéhez hasonlítható a költészet összesség-egyeteme, a minden-együtt élete, halála és virágzása, a minden-együttlevés lüktető, bonyolúlt egyszerűségéhez, hiszen az egyetemes költészet, amely a jelenkori és a hajdani költészet, örökös együtt-élő virágzásban és szövedékben, új és új ágaival haláltalanúl él, de csak az időben terjeszkedik előre az idővel, és minden formájában és formájával, pont-egyszerűségével vagy sűrű szövedék-lángolásával, embrionális vagy magzati állapotaival, vagy sugárzó rádium-tömbjeivel is, bármiről beszéljen is, a lét egyetemességét, az egyetemes lét érdemét hirdeti és mondja. Természetesen nem beszélek most ennek a költészeti folyamatnak korhadékony és rothadékony kinövéseiről, bomlékony részleteiről. És nem beszélek az egyes költők, költészetek vagy költői irányzatok műveiben elemeiben kimutatható, vagy legalábbis, mint egy izotóp-vizsgálat nyomjelzősugárzás-pontjával a vers-szervezetben követhető, vagy röntgen-átvilágítás alatt csontvázként, vagy a tüdő és szív árnyékaként kimutatható, vagy a vers-alakon (már a felületen is) egyetemesen kimutatkozó társadalmi nézetről, hogy korunk szavával éljek: politikai nézetről, hiszen ezt általánosságban vizsgálni értelmetlen volna, ezt csak az egyes művekben, versekben, verseskönyvekben, egyes irányzatok életében, az adott műben vizsgálhatjuk és elemezhetjük. Társadalmi, illetve politikai nézetet mondtam, és nem világnézetet!, mert a világnézet fogalmát én másképp értelmezem. Ahogy a költő, ha van képessége, tudása, bátorsága és hite hozzá, az egyetemes létet magát, a lét összességét és rejtelmes összefüggés-halmazát látja és mondja, mindent együtt, ami a létezésben (s mivel a létezés része az is) ami a költői képzeletben van és lehetséges, a szemünk, vagy ujjhegyünk, vagy ízlésünk, vagy szerkezeteink, eszközeink, számításaink által közvetített megszokottnak vélt és valóságnak mondott tapasztalati valóságot (a logikai valóságot, statisztikai valóságot, az agyunkon-át-ismert valóságot, az érzékszerveink-mondta-valóságot, a mikroszkóp-valóságot, elemi-részecske-valóságot, a makroszkóp-valóságot, égitest-valóságot, én-valóságot, a szilárdság-valóságot, a robbanékonyság-valóságot, az új-létté-képződő valóságot, égitest-láncgömb valóságot, az objektív dolog-tartályokból fölépűlt mindenség-valóságot), s a nem-lévő valóságot (a képzelet-valóságot, látomás-valóságot, akarat-valóságot), ami megjelenésével a költői teremtésben (megfogalmazódásával, kimondatásával), a költői műben való anyagával, testével és életével lesz és már van, mert a költő képzelete és akarata létrehozta, bár a természetben sehol sem található, a természetben nincs előfordulása, még csak megvalósulási módja vagy lehetősége sem, mint néha álmaink rejtelmes és ismeretlen, titokzatos, sugárzó vagy szörnyeteg lényei, mint az ördög, a manó, a pegazus, a szárnyas táltosló, a kentaur, mint a hárpiák, árgusok, griffek, sárkányok, angyalok, a mesék szereplői közűl a tündér vagy a lidérc, vagy a szellemek, démonok, csillag-asszonyok, viráganyák, állattá változó emberek, emberré változó állatok, mint a madár-istenek, ember-alakú istenek, csillag-istenek, állat-istenek, héroszok, mint a faun, a szatír, a szirén, a minotaurusz s a látomás és képzelet ember-által teremtett többi, a költői teremtésben valóban megvalósúlt lénye. Így azt is mondhatnám, hogy a költészet valósága több, nagyobb és teljesebb, mint a természeti valóság, mint az ember-képzelet-nélküli egyetemes természet valósága; de ennek részletezése és az ebből a több-valóságból levonható következtetések összegezése sem lehet most a föladatom. A végtelenség nemcsak az egyetemes természet tulajdonsága, illetve állapota, de a költészeté is, és külön a költészeté, s ha a természet önmagát megvalósító képzeletéhez hozzáadjuk a költészet lét-teremtő és új-létezőt nemző és megszülő képzeletét, akkor mondhatjuk, hogy némileg közelebb jutottunk a lét bonyolúlt összegéhez, ha nem is a lényegéhez, a lét szent szívéhez, ami talán megközelíthetetlen és elmondhatatlan. Mert elégeti éneklő szánkat, piros párává szívja kíváncsi szívünket, elpárologtatja gőgös agyunkat. De, visszatérve a költészet történeti folyamatához, arról a természetes korrózióról sem beszélek most, amely a költészet termékeit vagy a költő teremtményeit a felületen rágja és eszi, s van, amelyiket pont-közepéig habosra rágja, laza és omlékony fémrózsa-szivaccsá, puha és törékeny, egymásba-kunkorodó fémpáfrány-kazallá, hogy az első érintésre vagy levegő-pillantásra füstölve összeomlik, mint ókori kősírok, kőkoporsók kifestett arcú, rózsaszőr-műszempillás, aranyláng-körmű múmia-halottai. Sokfajta költészet volt már, sokfajta költészet van és sokfajta költészet lehetséges; de minden igazi költészet valamilyen módja a lét-értelmezésnek, a költő a létben-való helyzet-ismeretének, és önmaga léthez való viszonyának; a vers-szerkesztő tehát (ha minden esetben el nem is fogadja) a lehető legkonokabb és legkönyörtelenebb tárgyilagossággal kell vizsgálja ezeket a lét-értelmezéseket és lét-állapotokat, mert csak így nem sérti a költészet (tehát egy-egy költő) elemi szuverénitását, s csak így végzi pontosan és helyesen munkáját. Tudnia kell azt is, hogy a forma (egy vers, éposz formája) nem választható le a műről, mint egy fa elöregűlt kérge, hogy a vers összege, tehát a vers maga nem olyan, mint a tojás, amelynek megosztott kocsonyás belső anyaga, a sárgája és a fehérje, ugyan bezáratott a pórusos mészburokba, s a mészhéj tojásdad gömbhéjával, hosszúkás mészbuborékával csak úgy zárja magába a fehér-csírás sűrű életanyagot, hogy ha kifúrjuk gömbcsúcsain, kifújható a gömbölyded mésztokból, kifolyik abból, s a szilárd pórusos gömbváz ott marad tartalma, jelentése, jövendő élet-anyaga nélkűl, és így is áll magában, tölthetünk bele homokot, lisztet, ha a csúcslukakat viasszal betömjük: vizet, vagy más folyékony anyagot; tudni kell, hogy a forma nem külön-szerkezetű pórusos mészhéjgömb a versen, nem is külön réteg, külön burkolat, szilárd hámréteg vagy szarukéreg, nem is száraz csontváz, amire úgy akasztódik a vers-lényeg, (közönségesen a tartalom), mint madárijesztő fakereszt-vázára a rongyos kabát, szalmával kitömött vászon-gombóc-fej, arra a lukas kalap, s az egészre az ezüstszalag-aranyszalag-pántlikák, de szétválaszthatatlan és kibogozhatatlan összenövöttségben és összeszövöttségben a vers-külső és vers-belső, az egy-lényeg, egymást-nem-nélkülözhető része a versnek a burkolat és a burkolat-alatti, a belső szövedék és a felület légzőnyílásos rózsaszín anyaga, annyira egy-önmaga ez a kettőnek mondott elemi egység, hogy a legkisebb metszésre vérét-lövelve fakúlni kezd, szív-ütése csökken, láza növekszik, hogy szép egyensúlyát csak a megbonthatatlansága, egyetemes egysége biztosítja. Már csak ezért sem lehetséges a vers testébe metszés, az irritáció, vagy magán-képzelet szikéjével, már ezért sem lehetséges a vers végtag-csonkítása, mészhéj-tekervény lefeszítése vagy letépése, mint egy buboréktekervény-mészkürt csigaházé, amelynek homályos tekervénybelsejébe a csiga-szervezet épűlt, kitöltvén a védőburkolat buborék-üregeket, hiszen véresen összezúzódik a vers-test lágy szervezete, s durva ujjainkon mészhártya-törmelék véres ragacsa marad, a test szétzúzott finomabb részeivel keveredve. Már csak ezért sem lehetséges az önkényes beavatkozás, az önkényes kertészkedés, sövény-nyirbálás, a versnek valamilyen elképzelt geometriai rend szerinti megnyirbálása öntelt nyeső-ollónkkal, az eleven vers-vegetáció valamilyen mértani vagy állat-alakra szabása, mert a vers pusztúl bele ebbe a nyeső-mámorba, elsorvad, elszárad, kihal. Hacsak nem hat ujjal vagy három lábbal született, vagy sziámi ikrekként egymáshoznőve vergődik a kéttestű versújszülött, hiszen ez esetben szükségünk van némi megfontolásra, illetve cselekvésre. S van mód arra is, hogy a koraszülött-verset a testnövesztő-várakozás és a serkentő melegség üveghólyag-anyaméhébe helyezzük, amíg a külvilággal való érintkezésre megerősödik. Bár látszatra eltértem indító kérdésünktől, s a költészetről, a költészethez való viszonyunkról beszéltem általában, azt hiszem, e néhány elemi alapkérdés, e néhány elemi alap-törvény állandósult tudata nélkűl, folyamatos figyelmezése és szilárd számontartása nélkűl nem végezhetjük munkánkat hasznosan és finoman, a költészet érdekében, a költészet jelene és jövője szolgálatában; s bár csak a ceruzavázlat hézagos rostszerűségével, a grafit-vonal fehér foltokat körűlzáró fekete burkolataival és szögleteivel jeleztem a költészet általános léttörvényeit, a költészet és a lét viszonyát, a költészet és a vers-szerkesztő viszonyát, hiszen kimeríthetetlen részletességgel és egyre elemibb részlet-tartályokig és részecske-tömbökig, anyag-pontokig bontható kíméletlenséggel beszélhetnék a költészetről, a költészet és a lét viszonyáról, az elemi összefüggésekről és az elemi szövevény-szövetségekről, tudom: (s ezért is kellett elmondanom) e néhány alapkérdés örök jelenében, örökös jelenlétében élve kell dolgoznunk, végeznünk gyakorlati munkánkat. Mert hiszen, ami ezután következik, az már valóban csak gyakorlati munka. És néha nem is könnyű munka.

A magyar költészet különös költészet. Talán nem különösebb, mint más népek költészete. De természete, szervezete, (hogy ne testet mondjak), életmódja annyira egyszeri és egyedi a világköltészetben, hogy bátran mondhatjuk különösnek alkatát és életmódját. Különössé teszi a magyar költészetet a megvalósítás, a létrehozás és megjelenés egyetlen szent eszköze és anyaga: a magyar nyelv, amely gömbszerűen zárt természetével, titkos és homályos belső életével, növekedése kristálynövésszerű lassúságával, tömény és szinte áthatolhatatlan test-anyagával és növekedésanyagával, időnkénti (egy-egy költő művében) önmagát a végtelenbe-szétsugárzó csillagrobbanás-ragyogásával, csillag-anyaga ős-tüzét a mindenség-térben szétlövő robbanás-erejével mégiscsak egy zárt belső-tér végtelenében él, véges gömbtérben növekedve, s visszahajolva a tér centruma felé is növekedve, a gömbhéjhártya homorulatáról visszaverődve, egy belső burjánzás és belső lüktetés szent örökösségében, s különös belső tömbszerűségével, periódikus fényszigetekként lüktető és fölépített, hangsúlyosságával, összehasonlíthatatlan ütemeivel olyan gravitációs erővel rendelkezik, hogy magához-szippantja, szinte csillag-testéhez ragasztja a költőképzeletet és a költő-szívet, s igaz, hogy ez az elemi talaj létét és fönnmaradását is biztosítja a magyar költőnek, de igaz az is, hogy láthatatlan erő-köteleivel, mágnesfonalaival úgy szívéhez kötözi költőjét, hogy csak egy kegyetlenűl szentséges robbanással tud e titkos fonalgubancokból kiszakadni, a mindenség égitestjei felé röpűlni. Költészetünk különösségét nemcsak nyelvi magányossága, nyelvi egyedűlvalósága adja, de folyamatos és szenvedélyes részvétele történelmünkben, örökös állásfoglalás-kényszere, mondhatnám szüntelen harci-ébrenléte, mindíg vértben és vasban, drótháló-ingben és taréjos vasbuborék-sisakban, páncélöltönyű lovakkal, a füleket, szemeket, orrlikakat kihagyó vas-álarcú csődörökkel várt (és vár) a védekezésre és a beavatkozásra; és nemcsak harci várakozója és küzdője, de elviselője és szenvedője is volt történelmünknek, s ezért hogy minden sejtje átitatódott, minden rostja és élet-szövedéke átnedvesedett vérrel és könnyel, füsttel és lánggal, háborúval és leveretéssel, gyűlölettel és megadással, jajgatással és iszonyattal, elnyomással és fölkelésekkel, lázzal, halálhörgéssel, a nemzetpusztulás irtózatával, temető-sírások, halottas-énekek, holttestre-boruló jajok fekete füst-szövetével és a fölhasított szív vére kristályos, szilárd rózsakövével és rózsaködével. Különösségét adja az is, hogy túlságosan is szemérmes volt eddig költészetünk, nemcsak azért, mert nagyon is lefoglalta kezét, szívét és kiáltozó, átkozódó száját a harci jaj és a harci zaj, a vascsörömpölés, de ez az örökös történelmi elfoglaltság időt alíg hagyott költészetünknek a magányos szemlélődésre, a transzcendenciára, az elvonatkoztatásra, a mindenség-kutatásra, a halál-ismeretre, a teljes természet-értelmezésre, az elemi létösszefüggések keresésére, a lét anyagának és virágzó ős-szövetének titokzatos átvilágítására és a teljesebb szerelemre. Túloznék? Igen, túlzok most, a megfogalmazás irgalmában, hiszen költészetünk különösségének egyik gyönyörű bizonyítéka, hogy ennek ellenére olyan mindenség-lombozatú szent Teljesség is, amely külön gyémántból-épűlt világfa a költészet-világegyetemben, amely lángolva, szikrázva és ragyogva világít szent örökkévalóságban. Mondjam-e a hatalmas gyémánt-embereket, a hatalmas megvalósítókat? A költőket, elődeinket és apáinkat, a gyémánt-világfa gyémánt-ágait? Mondjam-e őket, akik e hiányokat is kimondani siettek szent énekükkel, Balassi Bálintot, Csokonai Vitéz Mihályt, Vörösmarty Mihályt, Vajda Jánost, Ady Endrét, Babits Mihályt, Szabó Lőrincet, József Attilát? Mégis: költészetünk különösségének igazát is ők bizonyítják a legszebben életükkel és énekükkel. Mégis: ez a különösség a mi örökségünk, mégis, ez a múlt, ez a szerkezet, ez az örökség, ez a nyelv, ez a nyelvben-burjánzó titok, a szavak burkolat-hártyája alatt lüktető elemi géniusz, ami ránk hagyatott, maiakra, éneklőkre és éneket-gondozókra, költőkre és verskötet-szerkesztőkre, akik műveink könyv-állandóságát segítik megvalósúlni. Mit tehet tehát a verskötet-szerkesztő a magyar költészetért, a jelenkori magyar költészetért, hiszen a fordításos verskötetekről most nem beszélek. Inkább csak a hatásukról. Mert örömünkre és szerencsénkre (világköltészeti tájékozottságunkat és ha ellentmondásosan is, legalább negatív-részvételünket, mint egy antianyag-szigethez való viszonyunkat, a világlírában való részvételünket is biztosítja) a nagyszámban megjelenő fordításos-verseskötetek igen nagy erővel hatnak elsősorban új, induló lírikusainkra, s a megjelenést csak foszlékonyan remélhető fiatal versírókra, arra a nyüzsgő és izgatott ifjú tömegre, amely körülöttünk örvénylik gyéren-világító vagy fekete pont-életével, mint egy dühös, izgatott darázs-gyűrű, zúgó örvény-tölcsér darázs-koszorú. Pontosan szétválasztható, rétegesen elkülöníthető minden új és új költő-hatás, minden hatás-hasáb, hatás-tömb, hatás-réteg, hatás-szelet, mint egy átfűrészelt fatörzs csillogó lapjának évgyűrűi, egy-egy költőnél szinte versről versre más és más költő barna vagy mézszínű réteg-gyűrűje, s ez a modernség-kereső vagy modernség-vágyó egyszerű azonosulás, vagy hasonúlni-vágyó kölcsön-öltözet, a szőrözet és a csíkozat mimikrije, a szőrfestés és a kitinpáncél-hártya átgyúrás hamissága, amely a belső titoktalanságra bolyhozódik és kérgeződik, vagy egyszerűen csak rárakódik, mint ókori királyhullák arcára az aranyhártya-álarc, mondom, ez a kölcsönvett modernség, ez a modernség-látszat sokszor elbűvöli még a jobbakat is. Nem is szólva arról a (tréfásan mondom) tömegről, amely ebben a hamisság-hasonulásban látja fényre-röppenése lehetőségét; hiszen amilyen okosan termékenyítő a valóban-tehetséges költőnél (fiatalnál vagy idősebbnél) az igazi hatás (és nem a durva utánzás, a nevetséges, irígységtől-nemzett másikká-válás tolvaj-öltözéke), olyan habszerűen foszlékony a gyengébb tehetségnél vagy az átlag-lírikusnál ez a majmoló külsőre-hasonulás, ez a verejtékezve testszőrként kiizzadt szőr-páncélzat és bőrbuborék-burok, bolyhos és színes álöltözet, ez a hazugságra húzott hazugság. De van. És ezzel számolnunk kell. Mint ahogy vannak divatok. Mint ahogy vannak hamis képzetek, hazug önámítások. Mert az igazi modernség a léthez való elemi viszonyunk pontos kimondása, törekvés a lét legpontosabb megfogalmazására; annak kristályos szilárdságú (és nem kristálytörékeny) megfogalmazása, ahogy a létet (a teljességet éppúgy, mint annak természeti vagy társadalmi rész-életét, rész-szerkezeti elemeit, vagy a szív titkait) csak én láthatom, csak én látom. Mert az igazi modernség a szellemi önállóság, a kíméletlen szellemi függetlenség, a bátor látás és bátor fölfedezés. Mert az igazi modernség a titkos és édes és szent és elbájoló hagyományokra, mint egy hatalmas korallszigetre építkezés éppúgy, mint a szellemi és történeti és erkölcsi és szemléleti és emlékezeti hagyományok hártyáinak, foszladékainak és cafatjainak bátor lecibálása halhatatlanságra-vágyó szívünkről, rozsdás vasbilincseinek, letördelése kezünkről, kiűzése függetlenségre-vágyó agyunkból. Mert az igazi modernség a mindennel-szembenézés bátorsága és felelőssége, minden dogma kegyetlen száműzése. És az igazi modernség az élet személyes és személyen-túli szeretete, hit abban, hogy nem hiába virágzik a világegyetem, s a világegyetemben ember-létünk. A költőnek tudnia kell, mit akar! Mert aki csak verset írni akar, az nem költő. S a vers-szerkesztő kiadói munkatársnak tudnia kell a kiválasztás tudományát is, hiszen munkánk egyik legfontosabbja a kiválasztás, különösen ma, amikor oly sok fiatal ír verset, amikor oly sok tehetséget-mutató új ember jelentkezik, s amikor oly megtévesztő biztonsággal és könnyedséggel írják a verset sokan az új jelentkezők. A vers-szerkesztőnek megközelítő pontossággal ki kell választania az új jelentkezők közűl azokat, akik legalábbis sejtik, mit akarnak, akiknek a szó elemi értelmében szívében a szent tűz lobog, mert ez a legszebb kötelessége. Észre kell vennie jelenkori költészetünk új ereit, eleven forrásait, fölbuzgó lángjait, de látnia kell a gyors elkövesedéseket, a száraz gyökér-szálakat, a lángtalan kő-homályokat, az agyag-kezűeket, a szétrepedezett sár-szívűeket, a buzgó akarnokokat is, s azokat is, akik minden hit nélkűl az aktualitás ficánkoló csikójára ülnek, a rossz lovasokat, az álnok meglovaglókat, akik nem tiszta hitükkel lobbannak a világ elé, de azt hiszik, s bizony sokszor nem oktalanúl, hogy ezen a gyors lovon vágtathatnak föl a Parnasszusra. A vers-szerkesztő kötelessége megkülönböztetni a hamisságot az ártatlanságtól, a naívságot a cinizmustól, az igazi kísérletező munkát és gyötrelmet a buborék-próbálkozástól, a csillogó fölfúvódottságtól, az utánzó hazugságtól. Kötelessége szeretnie az újat, a tisztát, a lángot, még ha aranykelyheibe kő-erek fonódnak is olykor, mert azok a kő-erek kiégnek, tűzporrá rostosodnak a kemény lobogásban. S ami ezután marad? Az már valóban csak gyakorlati munka: okos tanácsadás, szeretet-rásugárzás, egy-egy verseskötet embrionálisan-halott vagy macerált magzat-üszkös vagy elsorvadt-életű versének gyöngéd és finom kiemelése mintegy az anyatestből, termékeny bíztatás, egy-egy költő tehetsége erővonalainak fölismerése, az ál-gyémántok: a vers-szervezetben kinőtt kő-rügyek kőszivacs-rózsák, kőhab-virágok, mint vesekövek kioperálása, s az a figyelem-özön, amely a költészet zöld hajtásainak, zöld leveleinek legnagyobb erőforrása, amelyet a költő-szív klorofilja szent fotoszintézisével, kloroplasztisza asszimilációs erejével, mint a növény klorofilja a levegő széndioxidját és a vizet szerves vegyületté alakítja a nap energiájával: szinte robbanásszerű gyorsasággal sugárzó belső-lánggá alakít, tápláló és növesztő erővé, duzzasztó zöld növénytűzlobogássá!