Költő-ifjúkorom, a költő magánya^*

A költőnek, mint minden művésznek és minden létezőnek, nagyon sok és még-több szeretetre és okos, tiszta figyelemre van szüksége. A tömény, lángoló és már-már megvalósíthatatlan szeretet az a sugár-forrás, az a rádium-pontokból összecsomósodott erő-tömeg, izzó és kemény sugaraival létünk legrejtettebb üregét és üreg-homályát betöltő fényrög, amely a termékeny reménység és az indulatos megvalósítás-akarat legnagyobb, talán egyetlen táplálója, életre-segítője. Eddigi útamon, amely oly rövidnek tetszik, hiszen negyvenegyedik évemben vagyok most, s mégis huszonkét-éves költői pályát zár magába, nagyon sok durva támadás, rágalom, irgalmatlanság, gorombaság, értelmetlen vad bántalom ért. Ostoba ember, aki elhiszi: a költő szereti a durvaságot, örül a vadaknak, irigyeknek, útonállóknak. S a szeretet? És a figyelem? Ez a tiszta, békés, szent napcsillag rásugárzott-e ifjúi költő-éveimben, indulatos és szorongó költő-ifjúságomban akaratos szívemre? Nincs okom panaszra. Sorsom nagy szerencséjére már tizennégy-éves koromban olyan zseniális barát fogadott szívébe, mint a festő Hantai Simon, akinek féktelen, rostos, fénylő lobogásába fonódhatott kamasz-életem dadogó büszkesége. S alig később valamivel Weöres Sándor, akinek titkos-fényporú belső derűje segített legyőzni vicsorgó, denevér-szárnyú belső démonaimat, összetörni azokat a szorongás-kőláncokat, amiket létemre-tekerve, nehéz gyermek-múltamból, szegény-örökségeműl magammal hoztam. És Kormos István, a biccentett-mosolyú drága jó fiú, aki már kötetes költő volt, amikor rátaláltam, s aki verseimet elvitte a Diárium című folyóirathoz, s a Diárium szerkesztőségében Kulcsár Adorján, aki első két versemet megjelentette, akinek tiszta emberségét kőzeteimbe zártam, mint valami szent fossziliát. Aztán Vas István, akivel nehéz és dühödt évek láncolták össze ifjú költő-életemet, ifjúságom tornyát, játékosan, robbanékonyan, könnyű párákkal és rejtelmes lángokkal, s akitől oly sokat tanúltam hűségről, barátságról, gyötrelemről, tárgyilagosságról. És Illés Endre, aki finom figyelmével, gyakorlati szeretetével, szigorú szemérmességével mintegy fényhártyába vonta mellette töltött éveimet, akinek szeretete és figyelme ma is fénylő légburkot von nem-könnyű költő-hétköznapjaim köré. S Tamási Áron, a felejthetetlen, akit nem tudtam eléggé elsiratni! Aki még a koporsóból is úgy nézett rám, hogy tudtam, a föld alól is figyeli nehéz lépteimet. És Hatvany Lajos, akinek forró, lüktető, vén-kamasz szavától lángbaborúlt ifjú éjszakám, és Földessy Gyula, aki tudta, hogyan kell bíztatni s szeretni, s aki szálkás szép leveleivel tiszta kék árnyékot szőtt égő éneimre; és Kassák Lajos, a dacos, a szigorú, a szorongó, a kő-ősanyag arcú, aki csak ritka mosolyával mondta, aki csak a föld alól mondta a farkasréti temetőben, aki csak halála-után mondta, hogy hitt szavamban. És Ferenczy Béni, szent, tiszta nagy barátom, akinek finom szigorúsága és halhatatlan derűje oly sok erőt sugárzott rám, hogy legnehezebb éveimben ki tudtam növeszteni szellemem kimetszett testrészeit, mint szemgolyójukat a kivágott-szemű tarajosgőték, rózsagyűrűs, koromgyűrűs, tűzpettyes ujjú lábukat a szalamandrák. Ifjúságom rövid vázlatával elmondtam azt is, hogy a szeretet és gyűlölet örök szívdobbanásában és kő-ütései közt él a költő, ha fiatal, ha öreg, s fegyelemmel kell elviselnie nemcsak a vad kő-ütéseket, de a szeretetet is. A költő se kevésbé érzékeny, mint embertársai, a költő se kevésbé csüggedékeny, mint embertársai. Mégis: a költő csak önmaga teheti, amit tennie kell, abban nincs segítség és nincs könyörület, mint ahogy a költőnek mindíg egyszemélyileg magának kell felelnie tetteiért. Költészetéért és költészete eszméiért. Költészete cselekvéséért és költészete erkölcséért. A költő ezért magányos. És ezért a legszigorúbb törvény magánya. De magánya nem kődobozba-zártság. Magánya a világegyetem, amelynek burkolatán belűl lebeg és ragyog dolgaival a lét, s valósítja meg történelmét az érzékeny emberiség közössége. Én ezt tanúltam meg kortársaimtól, barátaimtól és elődeimtől. És ezt keresem kortársaim, barátaim és elődeim műveiben. Mert a költészet irányzatai önmagukban sohasem érdekeltek. Mert boldogan és szorongva lebegtem mindíg az elődök vagy kortársak költészetének mágneses örvényeiben, forró gáz-gyűrűiben és sugárzás-gyűrűiben, titkos, lüktető erőtartályaiban, és sohasem azért, mert egy-egy költészet gömb-egyetemessége, vagy óriás lángködös ködspirál-lepénye valamilyen irányzat kizárólagosságának megtestesülése volt. A költészet érdekelt, nem az irányzat, a költő lényege érdekelt, nem az iskola, amelynek tanítványa vagy tanára volt. Minden irányzat vagy iskola, a múltban és a jelenkorban, lehet és volt remekművek ihletője és megvalósítási módszere és minden irányzat és iskola kitenyésztette a maga rossz költőit és tehetségtelen, sőt erkölcstelen ideológusait, esztétáit, kritikusait. Ma is, mint mindíg, többfajta lényeg-megközelítési, lét-látási, vers-építési, egyetemesség-megfogalmazási, személyiség-elmondási, rejtelem-megközelítési, mindenség-értelmezési lehetősége és akarata van a költészetnek, s ezen belűl a költőknek. Ez a célszerű, ez a jó. Én jelenkorunk költészetében, és jelenkorunk magyar költészetében, és a nálam-fiatalabbak műveiben mindíg azt a tűzpontot keresem, ami a vers leglényege, mindíg azt a sugárzó kozmikus ősszívet, aminek tiszta ereje szétárad a versen, átitatva rejtelme titkos sugarával minden vers-sejtet, vers-molekulát, vers-anyagpontot. Sohasem azt, hogy milyen irányzat újszülöttje vagy szülőanyja a vers vagy a költő. Az utánzatot, a hamisítványt persze nem szeretem. Az elmúlt másfél évtizedben nagyon sok fiatal tisztelt meg azzal, hogy elhozta hozzám írásait. Sok tiszta-szándékú, tiszta-arcú tehetséges fiatal és sok zavart-mosolyú, erőszakos vagy könnyelmű ifjú ember. Nem is egy fiatal nőtt előttem igazi költővé, és ha megkristályosodott elmúlt éveimbe visszanézek, mint létünket-magábazáró légbuborék-örvényes, gyökér-csipkefás ősüvegbe, ahol ellapúlt, hemzsegő levegőtojás-spirálok, szikrázó légbuborékcsigaház-örvények átkaink és sóhajaink, több költő-arc néz az üveg-időből vissza rám, egymás-elé vagy mögé épűlve mosolyukkal az időhasábok összeforrt kristályaiban, költőké, akik akkor voltak fiatalok, amikor először találkoztam művükkel vagy személyükkel. De most a legújabbak közűl csak azokat hadd említsem, akiknek első kéziratos köteteit a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként olvashattam: az értelmes rend törvényeit kereső, lobogó, ideges Mezey Katalint; az elvont mosolyokat és elvont-létszerkezeteket fojtott indulatával átitató Takács Zsuzsát; a dolgok színes örvényeiben élő, néha lángcsipkekavargást fölidéző Tölgyessi Miklóst; és a párás, bársonyos, mályvás, balladás, történelmi-múltat tudni-akaró, arcát a zöld-szőrű földre szorító Kiss Benedeket, akinek szava néha, mint a szívverés.