Költői jelenünkről és múltunkról^*

Rengeteg fiatal költő van ma Magyarországon. Csoportosan és tömegesen jelentkeznek a fiatal költők, habzó, de szelíd áradatban. Sokszor eszembe jut: húsz évvel ezelőtt, mikor első verseim megjelentek, mikor első verseskötetem megjelent: nagyon szégyenlette azt apám! Szégyenlette a költészetet és félt nagyon! Félt a költőpálya és költő-sors titokzatosságától és ismeretlenjétől, féltett a költő-sors nyomorától, szégyenétől és szegénységétől. És szégyellte verseimben önmagát és önmagunkat. Azt mondta: a világ elé lököm sorsunkat, szegénységünket, a betegséget, a bánatot, a világ elé szórom a család titkait, rejtett ősvilágát. Minek ez? Baj lesz ebből! Rám pedig a nyomor vár és a megaláztatás. Pedig én sem tettem mást akkor, mint ami természetesen következik a költészet-kezdetből: leírtam gyermekkorom dolgait, leírtam életünket, tájainkat és bánatainkat. De akkor: még nem volt a Költészet: divat! S a szülők, legalábbis a szegény-világ szülöttei szülők: féltették gyermekeiket a nyomor-árnyékú és bánat-ágyékú Költészettől. Ma már szülőknek, gyerekeiknek nagyon is kívánatos a költő-pálya (és általában a művész-pálya), valami boldog fényben ragyogó bizonyosság, a szülők mintha rábeszélnék gyerekeiket a művészetre. Hogy legyenek költők, festők, zenészek, szobrászok, színészek, írók. Talán: mert a kavargó és szelíden-örvénylő átlagból, az izzástalan átlag-sorsból a művészet emeli ki legkönnyebben és leggyorsabban a sorsát-kezdő fiatalt? Talán: mert úgy hiszik, ifjak és vének, hogy a művészetben (s így a költészetben) kell a legkevesebb szorgalom, lemondás, gyötrődés, munka a hírnévhez, dicsőséghez, és a: jóléthez. Nagy szamárság ez a hit. Ma sem könnyebb a munkánk és sorsunk, mint más időkben más költőké, ötszáz vagy ötezer évvel ezelőtt.

De: folytatva mással: tizenkilenc éve vagyok a Szépirodalmi Könyvkiadó felelős szerkesztője. Fölsorolhatatlanúl-rengeteg verset, verseskönyvet, induló vagy indulni-akaró költőjelölt, a pályán-elindított vagy kezdetébe-fúlt versíró fiatal versét olvastam ezalatt a tizenkilenc év alatt. Aligha van fiatal költő: útján ragyogva vagy dadogva elindúlt, vagy útközben lángtalansága köveire húllt, vagy az első szavak után elmeszesedett hangszálú, elkövesedett-torkú, vagy dilettáns-önteltsége csigahéjában tenyésző költő ma Magyarországon (a más országokban élő magyar költőket elhagyom most), akinek ne olvastam volna verseit. Hiszen nemcsak munkahelyemre, de lakásomra is küldik vers-csomagjaikat. Elszánt, dühös áradás ez. Mégis: (és ez a legfontosabb!) tapasztalhattam és tapasztalom, hogy a versírás átlag-színvonala a fiataloknál, kezdők dalaiban és énekeiben évről-évre emelkedett. Évről-évre jobban, könnyedebben és gördülékenyebben írnak első-verseket, első-verseskönyveket a fiatalok! Hol van már az a formai görcsösség, ritmikai nehézkesség, ami az 1950-es évek költő-jelentkezőit jellemezte! Ami még a mi szavunk lángját is befonta agyag-gyökereivel, kristályaink szögletes szenvedő ragyogásába szennyeződés-pettyeket, üresség-buborékokat, homály-felhőket és rozsda-eres felhő-homályokat fújt és gyúrt! Igaz, akkor még: rímes-versekkel jöttek az ifjú költők, mi is azzal kezdtük, keresve verseinkben nyelvünk hangsúlyos lobogását, az ősdallam hangsúlyait. A fiatal költők ma (kevesen a kivételesen mások!) rímtelen versekkel, rím-nélküli szavakkal jelentkeznek. Körülbelűl tíz esztendeje már, hogy a nem rímes versek tömeges, áradásos születése megindúlt: mintha egy laza, határozott-halmazállapot-nélküli halmaz-állat szülné laza, csobogó szülötteit vagy kölykeit. Nem, nem szabadversről beszélek. Nem erről a kemény és konok belső-szerkezetű, ősláng-belső-ragyogású, kristály-kötés-szigorúságú vers-testről; de a rímtelen versek fénytelen világáról, ezekről a fény-nélküli, homályos-felületű dolgokról, amelyek, mint a gyerekek játék-kockákból, fakockákból vagy kőkockákból épített házai, habarcs-nélkül és felületi tükörcsiszoltság nélkül egymásra-rakott szavakból épűlnek. Ezeket a verselem-kockákat sok helyről veszik és vehetik a kezdő-költők. Más költők gyakorlatából, vagy a mennyiségre is nagy műfordítás-irodalmunkból. Mert aligha van nyelv és ország, amelyben ilyen ragyogással és ilyen azonosulási szorgalommal fordítanák (és sokszor a legjobb költők) és fordították a múlt és a jelenkor más-nyelvű lírikusait. Nem is túlzok nagyon, ha azt mondom: szinte az egész világlíra jelene és múltja él már nyelvünkön, ha mindíg nem is a művek teljességében. A modern világlíra nagy jelenségei és személyiségei (vastag fehér csöndön és kő-némaságon fúrva át fényre-vágyó létüket) 1957 után szinte hetenként vagy havonként jelentek meg művükkel: Rilke, Apollinaire, Cendrars, Cocteau, Eluard, Dylan Thomas, Eliot, Yeats, García Lorca, és mind a többiek, aztán a Beat-antológiában Ginsberg, Corso, Kerouac és társaik. Nos, megfigyelhettem és megfigyelhettük azt is, hogy egy-egy új fordítás-kötet vagy antológia milyen nagy hatással volt fiatal költőinkre. Mint a kőzet rétegződései, vagy egy nagy földszelvény elszineződött anyagrétegei, úgy rétegződtek és ülepedtek egymásra a hatások verseikben, elkülönűlten, önmaguk gyötrelmével és létük anyagával össze-nem-vegyűlten, át-nem forrva szívükön és eszméletükön, hogy aztán a hab kicsapódván, elszáradjon és elpárologjon. Nem is szólva az 1960-as évek eleje óta nagy lírájában újra fölvirágzó Kassák Lajos hatásáról. Vagy a magunkéról.

Költészetünk gyönyörű múltja folyamatosan izgatja szívemet. Mint az elektromossággal gazdag drótszál érintésétől a meztelen béka-izom: szívem is össze-összeráng a régi magyar költészet forró elektromos érintésétől. Ez az örökös arany-érintés örök mozgásra ingerli eszméletemet. Miről is van hát szó? Arról, amit magyaros versformának, hangsúlyos verselésnek nevezünk, arról, hogy hangsúlyos verselésben, magyar versformában íródott meg elmúlt költészetünk sok óriás-darabja, verse, éposza. Arról, hogy ez a versforma vagy verselési mód a magyar nyelv eredendő természetét lükteti, sugározza, ragyogja, Ez a vers-forma úgy rejti és lebegteti magában eredetünk, létünk őskezdeteit, a kifejezhetetlen megtermékenyülés-pillanatot, az első állapotot, lét-látásunkat, lét-értelmezésünket és lét-akaratunkat, mint a magzatvízzel telt magzatburok a magzatot. Arról, hogy ez a vers-forma alkalmas-e jelenkori tartalmak kimondására? Arról, hogy az a nyelv, amely e vers-formába sűrűsödik, mint a kőzet atomjai és kristályos sejtjei, alkalmas-e a jelenkor lényegének és minden részletének megtermékenyűlt hordozására? Arról, hogy ez a hangsúlyos testű nyelv meg tud-e termékenyűlni a jelenkor (és így a jelenkor világegyeteme, léte és halála) férfi-lángjától, vagy ez a nász csak a terméketlenség egyszeri gyönyörét hozza? Mert igaz: nyelvünk ebben a formában fejezi ki legteljesebben önmagát, ebben a formában mondja ki legpontosabban és legszebben önmagát. És igaz: hogy különös zártsága és kötöttsége, titkos sűrűsége, más-szerkezetűvé nem robbantható és égethető kristály-szerkezete akadályozza is a jelenkor fölhabzó és lángoló tartalmainak teljes kifejezését, a részletekig pontos kimondását. De folytatva mással: nem nyelvünk titkos zártsága és a világegyetem minden dolgát méhében hordozó elemi ősvirágzása, titokzatos ön-léte miatt történt, hogy azok a lírai forradalmak, költői létszemléleti forradalmak, amelyek az utolsó másfél században elemien földúlták, atomrobbanás-szerű erővel és fénnyel fölperzselték és átégették, átlobogták a líra létét, új költészettörténeti időt és új lét-helyzetet teremtettek és ragyogásukkal új fénybe vonták a lüktető dolgokat, alakzatokat és lényeket, hogy az igazi világlíra forradalmai nem erjesztették úgy föl a magyar lírát, kegyetlen költészetünket, mint ahogy lehetett volna, mint ahogy kellett volna? Ennyire nyelvünkbe volnánk zárva? Ennyire önmagunkba vagyunk zárva? Költő-létünk és költői munkánk legnagyobb és legnehezebb kérdései ezek. De ne legyünk szerények. Ha nálunk nem alakúltak is ki költői irányzatok, költői iskolák: nagy költészetünk tele van forradalmakkal! Minden, szívét a jövőre-célzó magyar költő a líra forradalmára is volt, a létszemlélet forradalmára is volt, a csodálatos Balassi Bálinttól napjainkig. Igaz, mi nem építettük föl előzetesen filozófiai kő-vázlatát, beton-vázát vagy kőcsipke-szerkezetét líránknak, mint más népek, elsősorban Franciaország költői, igaz, nálunk mindíg útálták az újat, a forradalmi-mást, az új létismeretet, másfajta tiszta lángolást. Mégis: nálunk minden, a jövőbe-virágozni-akaró költő maga vívta ki, egyedűl és végzetesen árván, a maga költői forradalmát. Elég, ha Ady Endrét, a világteremtő, világ-összefoglaló, istennel-hasonlatos költő-tudású Ady Endrét mondom csak, akinek költészete lángja és végtelen-virágzása egyedülállóan hatalmas, s akinek legtitkosabb és legszebb csodája, költészete legmámorítóbb rejtelme és homálya, hogy verseiben mindenütt a hangsúlyos magyar ritmus lüktetése és dobogása, csillagrengése és hajnali lángja. Igaz: a világteremtéshez (tehát a költő-forradalomhoz) idő kell játszani is. Talán az isten is játszott, mikor teremtette a világot. Gyermek-örömében formált állatot, csillagot, növényt, virágot. Igaz: játszani nekünk alíg volt időnk. Bánatokkal és gyötrelmekkel zsúfolt történelmünk nem adott a világteremtő könnyű tiszta játékra időt. Nekünk mindíg a magunk zord baját kellett nyögni, sírni, ordítani. Végül: mi dolgunk most nekünk, a jelenkor magyar költőinek? Nem kevesebb: mint a jelenkorral teljesen egyenértékű módozatokban és énekekben kell elmondanunk a jelenkor teljes tartalmát. A Jelenkorét, amely méhében hordozza a titok-ismeretlen embrió-jövőt. És ezt minden költőnek a maga reménye, akarata és lét-építési módja szerint kell megtennie. Mert csak így van értelme a költészetnek. A költészetben nincsenek kitüntetett irányok, mint a csillagászatban. A költészetben ma is minden költőnek meg kell vívnia a maga forradalmát. Minden költőnek föl kell építenie a maga egyetlen világegyetemét. Nehéz, nagy munka ez. Teremtő nagy szenvedés. De csak így érdemes.